Mihail Gorbacsov történelmi szerepe egyedi volt és megismételhetetlen, hatásának oka és jelentése eközben meglehetősen rejtélyes. A Szovjetunió vezetőjeként Gorbacsov korszakos történelmi folyamatokat katalizált, ezáltal pedig a mind belül, mind kívül megdönthetetlennek gondolt rendszer és birodalmi struktúra sebes összeomlásának lett akaratlan főszereplőjévé.
A hidegháború végét teljesen racionális módon, részben önérdekből szorgalmazta, a kelet-európai szatellitállamok elengedésébe 1989-ben nagyvonalúan beleegyezett. A Szovjetunió 1991-es bukása azonban egy csapásra véget vetett az akkor még mindössze hatvanéves, nemzetközi sztárpolitikus és meggondolatlan reformer módfelett szokatlan karrierjének.
Regnálásának sűrű évei azonban túlmutattak e katalizátori szerepen. Gorbacsov ugyanis nem eleve bukásra ítélt birodalmat temetett el, hanem egy – problémák garmadával küzdő, de – életképesnek véltet sokkolt hirtelen halálba furcsa vakságból, részben nehezen értelmezhető naivitásból.
Több volt, mint katalizátor, mert lehetetlennek vélt dolgokat tett elgondolhatóvá és ezáltal lehetségessé. Vezetése dinamizmust sugallt, és újfajta reményeket ébresztett, de ezek irányát egyre kevésbé volt csak képes befolyásolni. Hamarosan pedig – épp mikor nyugatabbra korszakos hősként ünnepelték – végleg elvesztette felettük az uralmat.
Hatásának értékelése mindmáig polarizált, mégpedig leginkább földrajzi alapon. Nyugaton emléke a vesztes oldal szimpatikus és mindenekelőtt hasznos utolsó vezetőjeként fog élni (a man one could do business with, hogy kivételesen Margaret Thatchert idézzem: „egy férfi, akivel jól lehet üzletelni”). E nyugatcentrikus, több ponton torzító elbeszélés szerint a Thatcherrel amúgy kifejezetten szívélyes viszonyt ápoló Gorbacsov volt az, aki felismerte a szovjet rendszer tagadhatatlan lemaradását és a világtörténelmi vereséget, ráadásul előzékenyen üdvözölte is a győzőt.
Eközben Kelet-Európában jellemzően a szabadság és az állami önrendelkezés visszaszerzésének birodalmi, nélkülözhetetlen ágenseként van elkönyvelve, aki iránt – az itteni nemzeti elbeszélések szerint – azonban felesleges lenne különösebb hálát érezni. E dominánsnak számító logika szerint Gorbacsov mindössze azt szolgáltatta vissza, amit jogtalanul vettek el korábban, ami eleve járt.
Döntései, illetve talán legfőképpen nem-döntései, azaz szokatlan engedékenysége iránt hálát leginkább a (nyugat)németek mutattak, akik számára az 1990-es újraegyesülés, illetve annak rendkívül kedvező feltételei egyszeri politikai csodával voltak határosak. Még akkor is, ha a több tekintetben is túl sebesen végrehajtott újraegyesítés (valójában az NSZK-s rend kiterjesztése) tényleges társadalmi hatásai az egykori keleti területeken hamarosan megrázó erejűnek bizonyultak.
Ukrajnából, akárcsak a Szovjetunióból kiváló további államoknak a szemszögéből – a részben amúgy épp ukrán hátterű – Gorbacsov uralma már meglehetősen kétszínűnek tűnik. Innen nézve már korántsem volt annyira következetesen nyitott és jóindulatú reformer, ahogy azt egyes nyugati értékelések előszeretettel hangsúlyozzák. Litvániát például végül viszonylag könnyen elengedte 1991-ben, de csak miután a szovjet hatóságok 1991 elején még halálos áldozatokkal járó erőszakot alkalmaztak. Ukrajna kulcsfontosságú példája arra is élesen rávilágít, hogy Gorbacsov szerencsétlen politikája miként idegenítette el rövidtávon mind a keményvonalasokat, mind a nemzeti demokratákat.
Az autokráciába visszasüllyedő Oroszországban ellenben a szörnyű szenvedések árán kivívott birodalom mosolygós elkótyavetyélőjeként, továbbá a korai posztszovjet évek súlyos nyomoráért sokban felelős vezetőként őrzi őt a kortárs emlékezet.
Az e folyamatokkal kapcsolatos orosz ressentiment, neheztelés köztudomásúlag nem függetleníthető a putyini rezsim későbbi megerősödésétől és revizionizmusától. Mondhatni Putyin hívei az előbbiért, ellenfelei viszont az utóbbiért haragudhatnak Gorbacsovra.
Megfontolatlan – vagy legalábbis következményeiben kiszámíthatatlan – reformpolitikája eközben épp azok számára bizonyult legkárosabbnak, akiket legfőképpen képviselni próbált, de akiknek erejét módfelett túldimenzionálta: a világra nyitott és előre tekintő reformkommunistáknak, akik érdemben liberalizálni, de nem megdönteni kívánták a rendszert.
A történelem e szempontból akár másképp is alakulhatott volna. Kínában például a reformkommunista nyitás politikája győzedelmeskedett, mely megőrizte az elnyomó pártállami apparátust, ugyanakkor az elmúlt évtizedek során sokkal inkább (bár bevallottan alacsonyabb alapokról) képes volt elősegíteni a gazdasági-társadalmi modernizációt. (Hasonlítsuk csak össze a kínai és az orosz gazdaság relatív nagyságát és erejét 30 éve és manapság.) 1989-91 óta ráadásul sokkal kisebb megrázkódtatások árán.
Gorbacsov közvetlen hatásának konkrét formáit illetően eközben nincs és nem is volt komoly vita: a 1990-es évek közepén vagy végén gyakorlatilag még minden érdemi szemlélő egyet tudott érteni abban, hogy Gorbacsov vezetése politikai nyitásba és (minimum felemás) demokratizálási kísérletekbe, az átmenet előre nem látott nehézségeibe, időlegesen mély gazdasági válságba és alapvetően békés birodalmi dezintegrációba torkollott. Az éppúgy világos volt, hogy utóbbi nem feltétlenül jelentette a demokratikus ihletésű nacionalizmusok előretörését.
Gorbacsov hatását – annak polarizált recepciója ellenére – azonban jóval könnyebb ismertetni, mint történelmi szerepét megmagyarázni. Hogyan sikerülhetett Gorbacsovnak a csúcsra jutnia, hogy onnan – taktikusnak tűnő lépések sorával és egyre nyilvánvalóbbá váló stratégiai vakságával – a mélybe rántsa az egész rendszert?
E rejtélyes szerep legegyszerűbb, bár nem feltétlenül legmeggyőzőbb magyarázata, hogy ő se értette önmagát, ahogy nem értette az általa vezetett rendszer természetét, ily módon pedig nem lehetett képes megtalálni céljai elérésének módját se. Szigorúbban értelmezve: nem volt képes belátni, hogy valójában önellentmondásosak voltak céljai: pártállam, érdemi szabadságjogokkal; pluralizmus, erős ideológiai hittel és elkötelezettséggel; államszocializmus, felemás piaci reformokkal kombinálva.
A magyarázatra tett népszerű kísérletek e rejtélyt nem képesek feloldani: ha Gorbacsov valóban ennyire nem értette a szovjet rendszer alapvető jellegzetességeit és működési elveit, akkor miként juthatott legfelsőbb vezetői pozícióba?
Annyi világos, hogy ő volt az első szovjet vezető, akinek felnőtt éveire csak mérsékelt befolyással volt a sztálinizmus – mindössze huszonkét éves volt 1953-ban, Sztálin elhalálozásakor. We can change the world, meg tudjuk változtatni a világot – énekelte nyugatabbra Graham Nash, 1971-es, Chicago című számában. Gorbacsov sok tekintetben ezt az optimista szellemiséget, az 1968-as, sajátosan keleti, prágai tavaszi – sokak szerint a szovjet tankok által már azon augusztusban vérbe fojtott – reményeket képviselte. E megkapó, bár az 1980-as években már meglehetősen anakronisztikusnak ható idealizmusának értelmezésekor pedig érdemes figyelembe vennünk az eszmékkel kapcsolatos szokatlan, alighanem szerény származásával is összefüggő naivitását.
A jelentős belső reformokba vetett hitét Gorbacsovnak a brezsnyevi represszív tespedés évtizedein át is sikerült megőriznie. Naivitásba hajló idealizmusát ráadásul – és ez újabb sajátos paradoxon – szemlátomást anélkül tartotta fenn, hogy az a hetvenes-nyolcvanas évekre már erősen cinikus rendszeren belüli karrierjének útjába állt volna: az agrárügyek felelőseként épp a hetvenes évek végére jutott a legfelsőbb vezetők körébe.
Alapvetően jogos tehát úgy tekintenünk rá, mint a masszív hatalomtechnikákra és a részben mélyen elhitt, részben cinikusan alkalmazott ideológiai lózungokra felépített szovjet rendszer sajátos termékére, egyúttal belső ellentermékére.
1985-öt követően Gorbacsov az arányokat perdöntő módon tolta a hatalomtechnikáktól az ideológiai lózungok felé.
Gyakorlatias gondolkozású, meglepően flexibilis taktikusnak tűnt. Ideológiai panelekre felhúzott stratégiai víziója ugyanakkor gyenge alapokon állt, vagy legalábbis az adott körülmények között már roppant kevés köze volt a politikai realizmushoz.
E vízió ráadásul – értelemszerűen – nem állt demokratikus kontroll alatt, hanem Gorbacsov helyenként meglehetősen önkényes hatalomgyakorlásának forrásául szolgált.
Röpke uralma ugyanakkor a remény és növekvő bizakodás időszaka volt, főleg a nemzetközi politikában, ahol Gorbacsov rendkívül kooperatívnak és konstruktívnak tudott mutatkozni. Sokak szerint épp az ő hatalomgyakorlásának éveiben álltak az emberiség vezető hatalmai legközelebb ahhoz, hogy az egyre súlyosbodó globális kihívásokra – így például a háborús nemzetközi rendre és azzal járó esztelen fegyverkezésre vagy a környezetvédelem alapvető és sürgető szükségleteire – érdemi közös válaszokat alakítsanak ki.
A történelem fanyar iróniája, hogy a létbiztonságot és szerény megélhetést nyújtó szovjet rendszer 1989-91-es bukása által hagyott vákuumot a nyugati világ posztszovjet perifériáján nem a sokak által vágyott szociális piacgazdaság komoly gazdaságpolitikai terve töltötte ki. Hanem leginkább a neoliberális kapitalizmus és politikai-kulturális rend másodlagos frissességű, a helyi polgári társadalom gyengesége miatt eleve meglehetősen bizarrul ható elvei. Az elfuserált reformkommunista kísérlet számos helyen Thatcher növekvő számú radikális híveit hozta középtávon pozícióba. E sajátos történelmi dinamika megértése nélkül pedig Gorbacsov hatásának vizsgálata sem lehet teljes.
Nem kevésbé ironikus, hogy az önmagát egyetemes gazdasági és társadalmi törvényszerűségek megtestesítőjeként beállító Szovjetunió tragikus történetének végső etapja újabb olyan aktort ruházott fel főszereppel, aki az egyén történelemformáló (nem történelemalakító!) hatását meghökkentő erővel volt képes demonstrálni.
Gorbacsov úgy vált a huszadik század egyik legmeghatározóbb történelmi szereplőjévé, hogy – szándékolatlanul – a legváratlanabb szerepek egyikét játszotta el: a példátlan és gyakorlatilag teljesen békés birodalmi visszavonulás és összeomlás főparancsnokáét. Látszólag mélyen tisztelt, majd hirtelen végleg félreállított próféta volt az elszegényedés, a feléledő nacionalizmus és a szerény polgárosodási tervek korában. A visszavonulás hőse, ahogy Hans Magnus Enzensberger nevezte találóan.
Nyugodjék békében.
