Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A szélsőjobb történelmi sikere után kétséges, ki alakíthat kormányt Svédországban

Izgalmas és sok tekintetben történelmi jelentőségű országgyűlési és önkormányzati választásokat tartottak tegnap, szeptember 11-én Svédországban. Hasonlóan az 1914 óta tartott minden választáshoz, az első helyet idén is a Szociáldemokraták (Socialdemokraterna) szerezték meg: a balközép párt 93 százalékos feldolgozottságnál a voksok 30,5 százalékát gyűjtötte be, több mint két százalékot javítva ezzel a négy évvel korábbi eredményén.

A választás legfontosabb fejleményének kétségtelenül a bevándorlásellenes Svéd Demokraták (Sverigedemokratern) előretörése számít: a szélsőjobboldali párt a szavazatok több mint 20 százalékát szerezte meg, elbitorolva ezzel a Svédország második legnagyobb pártjának titulusát a hagyományos jobbközép vezető erejétől, a Mérsékeltektől (Moderaterna ), amely 19 százalék körüli eredménnyel a harmadik helyen végzett.

A szociáldemokratákon és a szélsőjobbon kívül csak a zöldek (Miljöpartiet) tudták növelni valamelyest a szavazótáborukat 4,4-ről 5 százalékra. A demokratikus szocialista nézeteket képviselő Balpárt (Vänsterpartiet) a 2018-ban elért 8 százalékos eredményével szemben jelenlegi feldolgozottság mellett csupán 6,6 százalékot szerzett, a centrista-liberális Centrumpárt (Centerpartiet) 8,6 százalékról 6,6 százalékra esett vissza, a Kereszténydemokraták (Kristdemokraterna) a legutóbbi 6,3 százalék helyett idén csak 5,4 százalékot szereztek, a jobboldali-szabadelvű Liberálisok (Liberalerna) támogatottsága pedig 5,5 százalékról 4,6 százalékra csökkent.

Az arányos, listás választási rendszernek köszönhetően Svédországban hagyományosan koalíciós kormányok alakulnak és, akárcsak más skandináv országokban, a pártok két nagy blokkba (baloldali/vörös és jobboldali/kék) tömörülnek. A jelenlegi feldolgozottság alapján a jobbközép pártok a Svéd Demokratákkal közösen 176 mandátumra – és ezzel abszolút többségre – számíthatnak a 349 fős, egykamarás parlamentben, a Riksdagban, míg a baloldali pártok eddigi állás szerint 173 képviselőhellyel fognak rendelkezni.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ezek az eredmények még nem tartalmazzák a külképviseleteken leadott szavazatokat és azokat, a választás napja előtt leadott, postai úton kézbesített szavazatokat, melyek az urnázásig nem érkeztek be, ezeket ugyanis csak szerdán fogja összesíteni a svéd választási bizottság. A 2018-as választások alkalmával ezek a szavazatok három mandátum sorsát is eldöntötték, így jelen pillanatban megjósolhatatlan, hogy végül a baloldal vagy a jobboldal alakíthat-e majd kormányt.

Az ingatag lábakon álló balközép kormány

A négy évvel ezelőtti választás hasonlóan szoros eredménnyel zárult, és akkor is a Svéd Demokraták jó szereplése jelentette a legfontosabb fejleményt. A 2018. szeptember 9-én tartott voksoláson – melyről a Mérce annak idején egy informatív percről percre közvetítés keretein belül számolt be – ugyanis a neonáci gyökerekkel rendelkező bevándorlásellenes szélsőjobboldali párt, a Svéd Demokraták (Sverigedemokratern) a szavazatok 17.5 százalékát szerezte meg, és 62 képviselőt küldhetett a Riksdagba, ahol a voksolás eredményének értelmében egyik hagyományos blokk sem szerzett egyértelmű többséget.

A 2018-as svédországi választások jelentőségéről ebben a cikkünkben írtunk bővebben.

Ennek következtében egy igencsak elhúzódó kormányalakítási procedúra várt a legnépesebb skandináv országra, ahol végül

a 28.3 százalékos szavazatarányával 1911 óta a legrosszabb eredményét felmutató Szociáldemokraták és a szinten jelentősen visszaeső, a 4 százalékos bejutási küszöböt épp csak megugró zöldek folytathatták a kormányzást, élükön a korábban hegesztőként és szakszervezeti vezetőként tevékenykedő Stefan Löfvennel, akit először 2014-ben választottak miniszterelnökké.

A szociáldemokratáknak és a zöldeknek azonban összesen 116 mandátumuk volt, így a hatalomban maradáshoz meg kellett állapodniuk a Balpárttal, valamint a hagyományosan jobboldali koalíciós kormányokban részt vevő (illetve a hetvenes-nyolcvanas években azokat vezető) Centrumpárttal és a Liberálisokkal, akik nem voltak hajlandók támogatni egy olyan Mérsékeltek-vezette kormányt, amely jelentősen rá lett volna utalva a szélsőjobboldalra.

A három említett párt ezért a a 2019 január közepén tartott kormányalakítási szavazáson tartózkodott, amely a Svédországban érvényben lévő, úgynevezett negatív parlamentarizmus értelmében (melynek lényege, hogy egy kormány akár a parlamenti mandátumok kevesebb mint felének birtokában is a helyén maradhat mindaddig, amíg a képviselők abszolút többsége nem vonja meg tőle a bizalmat) a Löfven-kormány túléléséhez vezetett.

A szociáldemokrata-zöld koalíció azonban Svédország történelmének egyik leginkább instabil kormányaként vonult be a történelembe, ugyanis minden egyes törvény elfogadásához segítségül kellett hívniuk az egymástól merőben eltérő ideológiát képviselő demokratikus szocialista és liberális „passzív szövetségeseiket”. Ez nem mindig bizonyult könnyű feladatnak, melyet mutat az is, hogy 2021 nyarán egy ideig úgy tűnt, Stefan Löfven lemondani kényszerült, miután a szocdemekkel egyre ambivalensebb viszonyt ápoló Balpárt bejelentette, hogy megvonja a bizalmat a miniszterelnöktől, így tiltakozva a kormány azon terve ellen, amely jelentősen liberalizálta volna az érvényben lévő lakbérszabályozási törvényeket.

A feketeöves politikai túlélőművész hírében álló Löfven ezt a válságot is átvészelte, azonban nem sokkal később bejelentette, hogy távozni kíván a kormányfői posztról, melyen egykori pénzügyminisztere, Magdalena Andersson váltotta őt 2021. november 30-án.

Magdalena Andersson, a Szociáldemokrata párt elnöke, az ország első női miniszterelnöke. Forrás: Facebook.

Az elmúlt 10 hónapban az ország első női miniszterelnökének számító Andersson – akinek kormányát a zöldek már csak kívülről támogatják – széke is több alkalommal megingott, ám az előzetes felmérések rendre azt mutatták, hogy Andersson nemcsak legfőbb kihívójánál, a Mérsékelteket 2017 vezető egykori társadalombiztosítási miniszternél, Ulf Kristerssonnál, de saját pártjánál is jelentősen népszerűbb.

Ulf Kristersson, a Mérsékeltek vezetője. Forrás: Facebook.

A közbiztonsággal kapcsolatos problémák a bevándorlásellenességet is felkorbácsolták

A jelenlegi globális gazdasági-energetikai válság Svédországot sem kíméli, az infláció például már a 8 és fél százalékot is meghaladja. Ráadásul az ország a NATO-hoz való csatlakozási szándékénak benyújtásával szakított azzal a külpolitikai irányvonalával, amely az ország számára katasztrofális következményekkel járó napóleoni háborúk vége óta jellemezte a korábban igencsak harcias, néhány évszázaddal korábban jelentős európai katonai nagyhatalomnak számító – és a fegyvergyártásban azért továbbra is élen járó – Svédországot.

Svédország NATO-csatlakozását élesen bírálják a radikális baloldali pártok és szervezetek. Kritikáikat, valamint tágabb értelemben az el nem köteleződés politikájával való szakítás jelentőségét ebben az írásunkban jártuk körbe.

Ennek ellenére a választási kampányt leginkább nem ezek a kérdések, hanem a közbiztonság témája határozta meg. Ez nem független attól a ténytől, hogy a tízmilliós skandináv országban egyre komolyabb gondot jelent a (főleg a drogkereskedelemben érdekelt bűnözői csoportokhoz köthető) fegyveres erőszak. Egy 22 országot lefedő svéd kormányzati kutatás a 2014 és 2017 közötti időszak bűnügyi statisztikáit vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy a 22 ország közül lakosságarányosan Svédországban a második legmagasabb a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságok száma (a kutatás szerint az első helyen Horvátország végzett), és az elmúlt években a sajtó egyre-másra számolt be az olyan esetekről, ahol ártatlan, nemritkán kiskorú járókelők estek áldozatul a bandatagok között zajló leszámolásoknak.

Mivel fegyveres erőszak leginkább svéd nagyvárosokban és a hozzájuk közel eső, jelentős részben bevándorló származású svédek lakta településeken történt, így a romló közbiztonságot a szélsőjobboldal igyekezett összekötni a bevándorlás jelenségével.

A rendpárti és a migrációt kritizáló retorikát azonban a választási kampányban nemcsak a menekültek és bevándorlók befogadását szinte teljes egészében elutasító Svéd Demokraták tették a magukévá, de a korábban a társadalmi sokszínűség (Svédország lakosságának körülbelül negyede rendelkezik bevándorló felmenőkkel) egyik legfőbb védelmezőjének számító szociáldemokraták is sokat beszéltek az integrációs problémákról és a bűnüldözés kérdéséről.

Magdalena Andersson kormányfő az ország legnagyobb napilapjának, a Dagens Nyheternek adott közelmúltbeli interjújában a társadalmi szegregáció kapcsán kijelentette, hogy Svédország nem akar „kínai,olasz vagy szomáliai negyedeket”, valamint meglátása szerint „a túl sok bevándorlás és a túl kevés integráció olyan párhuzamos társadalmakhoz vezetett, ahol megjelenhettek a bűnbandák”.

Anders Ygeman bevándorlási és menekültügyi miniszter pedig nemrég arról beszélt, hogy érdemes lenne célul kitűzni, hogy a legszegényebb városrészekben a nem-skandináv származású lakók aránya ne haladja meg az ötven százalékot. Ez az elképzelés erősen hasonlít a szomszédos Dániában néhány évvel ezelőtt elfogadott kormányzati tervéről, amely 2030-ra célul tűzte ki, hogy a „nem-nyugati bevándorlók” aránya harminc százalék alá csökkenjen a szociális bérlakások alkotta lakótelepeken.

Anders Ygeman szociáldemokrata svéd politikus. Migrációs és menekültügyi miniszter, integrációs miniszter és 2021 novembere óta sportminiszter.
Fotó: Facebook

Egyes elemzők párhuzamot is vontak a svéd szociáldemokraták bevándorlás-kritikusabbá váló álláspontja és a Mette Frederiksen miniszterelnök vezette dán szocdemek migrációellenes fordulata között – igaz, azt is hozzátették, hogy a néhai Olof Palme pártja esetében kevésbé radikális az eltolódás, mint Dániában, ahol a jelenlegi szociáldemokrata kormányzat sorra hozza azokat a menekülteket és bevándorlókat sújtó intézkedéseket, olyanokat, amelyek néhány éve még legfeljebb a szélsőjobboldali pártok választási szórólapjaira fértek volna fel.

A dániai balközép bevándorlással kapcsolatos szélsőjobboldali fordulatát ebben a cikkünkben mutattuk be részletesebben.

Ahogyan azonban a The New York Times stockholmi riportja is rámutat (amelyet Stockholm egyik, nagyrészt szegény bevándorlók lakta peremkerületében, a médiában leginkább a drogbandákhoz köthető erőszakos bűncselekmények miatt szereplő Rinkeby-ben készítettek), a problémásnak ítélt térségekben élő állampolgárokat dühíti, hogy a politikai osztály ezeknek a régióknak a nehézségeit és tragédiáit puszta szavazatszerzésre használja.

A riportban megszólaltatott választópolgárok, szociális munkások és rendőrök egyetértettek abban, hogy a kormánypártok és az ellenzéki pártok által elképzelt rendpárti megoldások (a rendőrség számának növelése, egyes bűncselekmények szigorúbb büntetése) önmagukban csupán sebtapaszként szolgálnak és

nem veszik figyelembe a valódi problémát, a társadalmi egyenlőtlenségeket, melyeket a világ nagy részén csodálat övezte skandináv jóléti modell sem képes érdemben enyhíteni.

A jobbközép fausti alkuja a szélsőjobbal

Ráadásul a bevándorlás kérdésével kapcsolatos, leegyszerűsítő megállapításoktól hemzsegő diskurzus csak tovább normalizálta a szélsőjobboldali Svéd Demokratákat, akiknek örökös vezetője, Jimmie Åkesson az elmúlt években aktívan dolgozott azon, hogy kihozza a pártot abból a politikai karanténból, melybe az EU-ellenes, nemegyszer nyíltan fajgyűlölő narratívája miatt került.

Jimmie Åkesson, a a Svéd Demokraták vezetője. Forrás: Facebbok.

Ezen törekvése annyira sikeresnek bizonyult, hogy a korábban a szélsőjobbal való bármiféle együttműködést elutasító Mérsékeltek vezetője, Ulf Kristersson az elmúlt években folyamatosan közeledett a Svéd Demokraták felé és attól sem zárkózott el, hogy egy természetes szövetségeseivel (a Liberálisok és a Kereszténydemokraták) közösen alakított kormány élén hajlandó lenne elfogadni Åkesson pártjának a támogatását.

A Mérsékeltek vezetőjének stratégiája azonban igencsak a visszájára sült el, mivel a Mérsékeltek táborának egy része átpártolt a szélsőjobboldalhoz, de sok olyan jobbközép szavazó is volt, akik inkább azokat a formációkat (az exit pollok eredményei alapján elsősorban a Centrumpártot és a szociáldemokratákat) választották, melyek határozottan szembehelyezkednek a bevándorlásellenes párttal.

Ráadásul ha végül a jobboldal alakíthatna kormányt, akkor Kristersson könnyen találhatná magát olyan helyzetben, mint a szomszédos Dánia korábbi kormányfője, Lars Løkke Rasmussen. A jobboldali-liberális Venstre (Baloldal) egykori vezetője a 2015-es választások után úgy alakította meg a második kormányát, hogy jelentősen rá volt szorulva a Venstrénél hárommal több mandátumot szerző szélsőjobboldali Dán Néppárt (Danske Folkeparti) képviselőinek külső támogatására, amely így jelentős befolyást gyakorolt a Rasmussen-kormány politikájára. Igaz, az elviekben liberális párt a kormányzati ciklus végére annyira jobbbra tolódott a bevándorlás kérdését illetően, hogy sikerrel szívta fel a 2019-re az összeomlás szélére került Dán Néppárt szavazóinak egy jelentős részét.