„Mikor nem volt demokrácia, akkor ezt különböző társadalmi egyeztetésekkel próbálták elfedni, de mióta demokrácia van, és vannak szabadon választott képviselők, azok dönthetnek, és ennek a felelősségét is vállalják. A meghozott döntésért a kormány és természetesen a kormánypártok a felelősséget vállalják. Még Sólyom Lászlónak kiváló alkotmánybírósági elnöki határozatai vannak arról, hogy milyen továbbélése volt a kommunizmusnak azzal, hogy a szakszervezetekkel, és KIK-kel való egyezetés az feltétlenül szükséges. Természetesen vannak fontos társadalmi szereplők, akik van, hogy hozzá tudnak tenni egy döntéshez, van, hogy érdemes kikérni a véleményüket. De itt a helyzet napnál világosabb volt.”

– Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter, 2022, július 13-án, a kormányinfón.

Bevallom őszintén, némi kutatómunkát kellett végeznem ahhoz, hogy ezt az idézetet, amely a megszorító intézkedések bejelentését kísérte, értelmezni tudjam. Annyi világos volt, hogy Gulyás Gergely egy olyan újságírói kérdésre válaszolta ezt, ami a katatörvény megszavazása előtti, az Európai Uniónak szóban megígért „társadalmi egyeztetést és konzultációt” kérte számon.

Gulyás hirtelen a 2000-es évek végén rendszerkritikus gondolatokat is hangoztató Sólyom László egy alkotmánybírósági döntése mögé próbált bújni az alig két nap leforgása alatt átvert törvénymódosítás miatt. Kis kérdezősködés után megtaláltam azt a döntést, amire hivatkozott.

Sólyom és bírótársai így értelmezett gondolatai egy olyan, 1998-as alkotmánybírósági döntésben szerepeltek, ahol végül megerősítették az első Orbán-kormány egy korai döntését a regionálisan leosztott, társadalombiztosítási önkormányzatok felszámolásáról. Ez az akkor éppen az amerikai republikánusok neokonzervatív, privatizáló politikáját nyíltan is támogató, korai jobboldali Fidesz egyik fő projektjének számított, hogy választott képviselők és szakszervezetek ne szólhassanak bele a magyar közegészségügy kérdéseinek alakításába.

A Sólyom által elnökölt, akkor még sokkal karakteresebb funkcióval bíró Ab ezt a szándékot végül azokkal a szavakkal támogatta meg, amelyek szerint:

„A hatalmi ágak elválasztására épülő államszervezetben azonban szükséges az állami és érdekképviseleti funkciók pontos elhatárolása, ezért a jogalkotás – mint közhatalmi tevékenység – nem tehető függővé a közhatalmi jogosítványokkal nem rendelkező szakszervezetek és egyéb szervezetek állásfoglalásaitól. Ezért az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jogalkotás eljárási rendje és az Alkotmány 4. §-ában foglalt rendelkezés között alkotmányosan értékelhető, közvetlen összefüggés nincs.”

A ma már egyértelműen cinikusnak ható érvelés, ami Gulyás részéről elhangzott, tehát nem jelenik meg az eredeti döntés érvelésében. Egyvalami viszont bizonyos: a korabeli, kilencvenes éveket jellemző pökhendiség, amely – főként politikai ideológiai okokból – a szakszervezetek, más, „közhatalmi jogosítvánnyal nem rendelkező” szervezetek véleményét azon az alapon söpri le, hogy az 1990 utáni rendszer nem adott a szakszervezeteknek ilyen jogosítványokat, hirtelen éppen akkor jelent meg, az eredetinél keményebb formában, amikor a megszorító intézkedések bevezetését meg kellett valamivel indokolnia Orbán Viktor miniszterének.

Jóllehet, hogy Sólyom és a konzervatív alkotmánybírók 24 évvel ezelőtt mindezt még a demokráciára érzékenyebb módon fogalmazták meg, ráadásul a társadalombiztosítási önkormányzatokban csupán az MSZP túlhatalmi próbálkozásait látták.

A tény, hogy a „2010 előtti rendszert” szóban folytonosan elutasító kormányzat ugrik vissza hirtelen, a semmiből ehhez az érveléshez, és ezzel saját neokonzervatív, privatizáló logikától terhes múltjához, a jelenlegi történelmi pillanatban felér egy önmaguk felett kimondott ítélettel.

Nem kell konzultálni, egyeztetni, elég ha a szent parlamenthez fordulunk bölcsességért. Érthető ez, azt hiszem, mindenki számára.