Június 3-án tartották Gyergyóditróban Christian Mungiu R. M. N. című filmjének hazai ősbemutatóját. A film főként a valamivel több mint két éve a községben kialakult konfliktusból inspirálódik, amelynek során a helyi közösség egy része a gyergyóditrói székhelyű pékség által alkalmazott Srí Lanka-i vendégmunkások elüldözéséért szervezkedett. Az ügynek nagy médiavisszhangja volt, amit most nem szeretnék föleleveníteni.
A tegnap esti vetítésnek ugyanis pontosan az volt az egyik jelentősége, hogy megmutatta: egy jó műalkotás alkalmat teremthet egy helyi konfliktusnak az általánosabb világhelyzet részeként való megértésére.
Úgy tette ezt lehetővé, hogy nem közvetlenül a konfliktusról beszélgettünk a vetítés után, hanem egy műalkotásról, amely feldolgozta, megmutatta, láthatóvá tette a konfliktusban szerepet játszó szenvedélyeket, indulatokat, sérelmeket, illetve ezeket kontextusba helyezte.
Nézd meg velünk a filmet a Mérce filmklubján! Április 24-én szeretettel várunk mindenkit a Cirko-Gejzír Filmszínházba 18 órától a film vetítésére. A film megtekintése után Borbély Andrással és Kiss Tamással beszélgetünk.
Ezzel esélyt adott arra, hogy ezektől a szenvedélyektől, indulatoktól, sérelmektől egy kicsit eltávolodjunk, megszabaduljunk, illetve hogy ne újraéljük, hanem elemezzük, megértsük őket. Vagyis a vetítésnek volt egy gyógyító, terápiás funkciója: biztonságos beszédhelyzetet teremtett ugyanabban a kultúrházban, amelyben két éve a konfliktus egyik csúcspontjának számító közösségi gyűlés is lezajlott. (Ebben áll egy műalkotás előnye a sajtó által olykor képviselt vallatói vagy leleplezői nézőponttal szemben.)
Ez azért fontos, mert a két évvel ezelőtti ügy – talán nem túlzás ezt mondani –, a helyi közösségen belül is egyfajta traumatizációt okozott. A helyiek úgy élték meg, hogy a média megbélyegezte, stigmatizálta őket, ahogyan sokan fogalmaztak: „rossz hírét keltette a községnek”. Sokan tarthattak tehát attól, hogy a film ugyanezt a folyamatot fogja fokozni és erősíteni, vagyis a helyi közösség tagjai újra a megbélyegzettség élményével távoznak a vetítésről.
De nem ez történt, több ok miatt. Először is azért, mert a film nem azt akarta megmutatni, hogy mi történt két évvel ezelőtt Ditróban. Vagyis nem egy helyi esemény volt a témája, hanem egy globális probléma. Ez lehetőséget adott arra, hogy a helyi problémát is globális kontextusban értelmezzük újra. A film egyik központi jelenete, amelyben a két évvel ezelőtti közösségi gyűlés kerül színre, s amely egyfajta önálló mestermű a művön belül, ennek a globális problémának két síkját nevezi meg.
A jelenet első részében a vita súlypontja a globálisan meghatározott, lokális térben összeütköző etnikai pozíciók harcára esik, míg a második részében az ezeket keresztező osztálypozíciók harcára. Ez a két szint persze nagyon sűrűn szövődik össze. A pékség vezetősége például egyfelől a helyi középosztályt képviseli, amely a szokásos ballasztokkal a teljes közösség jótevőjeként igyekszik feltüntetni magát („munkahelyeket teremtünk”, „fejlesztjük a községet” stb.), tehát identitáspolitikai pozícióba helyezkedik. Másfelől azonban a film megmutatja azt a hideg logikát is, amely szerint a helyi középosztály képviselői az idegen vendégmunkások alkalmazásával realizálható többletprofit kedvezményezettjei, illetve maguk is foglyai a tőke logikájának. Ezt részben az idegenek iránti szimpátia, elfogadás ideológiájába burkolják.
Sőt, az etnikai és osztálykonfliktusba beleszövődik egy csavaros szexuális szál is. A pékség egyik középvezetője, az egyedülálló középosztálybeli nő tulajdonképpen szexuálisan kizsákmányolja a többszörösen traumatizált, elfojtott agresszióval küzdő, s valamiféle állati vagy természeti eredetű maszkulin erő megtestesüléseként ábrázolt „proli” férfifőszereplőt, aki így egyszerre agresszor és áldozat. Ebből a szempontból fontos a főszereplő szűkszavúsága, katatón gesztusnyelve, amelyek arra utalnak, hogy ő maga is többszörösen traumatizált: külföldi munkahelyén „lecigányozzák”, falujában viszont gyökértelennek tekintik; feleségétől elidegenült, kisfiával – aki szintén valamilyen traumatikus némaságtól szenved – nem találja a kapcsolatot, továbbá éppen munkanélkülivé válik. Ezen kívül egy generációs konfliktus hordozója is, akinek apja juhokat tart, ő viszont mészáros – ezt a törésvonalat a film a bárány többrétegű szimbólumán keresztül jelzi, amely egyszerre értelmezhető keresztény szempontból, de ugyanakkor a román „mioritikus”[1] identitás, illetve annak felbomlása felől.
A film témája mintegy az, hogy a helyi konfliktusokat hogyan határozza meg egy hármas mátrix:
- a globalizált társadalmi térben zajló osztálypozíciók harca (a tőke és a munka érdekviszonyai Srí Lankától Románián át Franciaországig, Afrikáig, a koloniális örökségig stb.);
- a globalizált térben reaktiválódó etnikai identifikációk harca (identitáspolitikák)
- az intim viszonyokat meghatározó társadalmi nemi, genderpozíciók harca.
Vagyis az a kérdés, hogy miként szövi át a helyi életet a globális világhelyzet a tőke-, a rassz- meg a szexuális viszonyokon keresztül, méghozzá úgy, hogy mindegyik egyedi viszonyban ott van valamiképpen a másik kettő is.
A film ezeken kívül persze sok más nézőpont szerint is elemezhető lehet: a személyes, kollektív és generációközi traumatizáció, az apa hiánya, halála, a múltbeli örökség feldolgozhatósága, a nyelvi sokszínűség, és az ennek ellenére megképződő nyelvtelenség (a globális némaság?) felől, stb.
Számomra egyetlen zavaróan ideologikus elem volt a filmben, legalábbis első megnézés után: az ösztönösség, a tudattalan, az emberi „természet” titokzatos mélységének indexeként kezelt természeti környezet, ami, azt hiszem, sima romantikus klisé. Ráadásul a forgatási helyszín felől ez az esztétikai ideológia részben dekonstruálja saját magát. A filmben szereplő fiktív Récfalva ugyanis erdélyi és romániai nézők számára jól beazonosíthatóan Torockó (Rimetea), amelynek fallikus és naturális vadsága már régóta a maga lokális valóságában is a turisztikai szempontok alapján a nyugati tekintet számára termékként megkonstruált szimbolikus helyszín, „skanzenfalu”.
Szó sincs tehát valamiféle tiszta és ösztönös naturális elemről, mivel ez a helyszín maga is identitáspolitikai projekció és konstrukció eredménye, legalábbis nehéz ettől az aspektusától elvonatkoztatni.
Ez pedig rejtetten ugyan, de a „Nyugat Keletéhez”, Erdélyhez („Kelet Svájca”, stb.) társított romantikus vadság és idill „mioritikus” keverékéből összeálló öngyarmatosító sztereotípiát támogatja. E tekintetben, úgy látszik, a rendezői poétika sem mentes az ideológiától: mintha mégis a „Nyugat” szemével nézne a lokálisra.
[1] – A kifejezés az egyik legjelentősebb román népballadára, a Miorițára utal. A három juhászról szóló történet nem csupán kulturális szempontból fontos, de az erdélyi és romániai identitások értelmezésében is meghatározó szerepet játszik.
