Az okos város, a civilizált város, a tisztességes adófizető polgárok városa – Közép- és Kelet-Európában mindezek a képzetek megegyeznek abban, hogy a nyugativá válás performatív, feltörekvő vágyát szolgálják ki. A nyugatiasodást meglovagolva az önkormányzatok és a központi kormányok az elmúlt harminc évben olyan politikák széles skáláját vezették be, melyek a neoliberális urbanizációs folyamatokat segítették elő – habár városainkban a legkülönfélébb városi társadalmi mozgalmak is megjelentek.

A cikk célja, hogy feltárja a közép-kelet-európai posztszocialista városi átalakulásokban a nyugatiasodásra törekvő paradigma működését, és feltérképezze a nyugati felsőbbrendűség történetét, amelyen keresztül az erőszakos és nagy hatású változásokat legitimálják. Politikailag elkötelezett akadémiai nézőpontot alkalmazok, amely a helyi (romániai) és nemzetközi lakhatási igazságossági mozgalmak aktivistájaként szerzett tapasztalataimon alapul. Miközben rámutatok az általam regionális jelentőségűnek tartott helyi példákra, arra törekszem, hogy egy olyan kritikai szemléletet körvonalazzak, amely illeszkedik azoknak a városi mozgalmaknak a törekvéseihez, melyek a társadalmi igazságosságért küzdenek, az antikapitalista, antiimperialista és interszekcionális elvek mentén.

A lehetőségek illúziója

A dekoloniális gondolkodás azt tanítja számunkra, hogy az anyagi uralom működése érdekében a birodalomnak különféle gyakorlatokra, szókincsre és értékekre van szüksége ahhoz, hogy a kizsákmányolást és az erőforrások kiszipolyozását kikényszerítse. Konszenzusra van szüksége arról, hogy ki zsákmányol ki, kit zsákmányolnak ki, hogyan és miért. A felépülő narratívában a legtöbbünknek, ha nem is mindenkinek, de egyet kell értenünk. A kizsákmányolás, a kiaknázás és a kisemmizés történetébe való beleegyezés nem egyszerű feladat, és az uralkodó felsőbb osztályoknak hatalmas társadalmi erőforrásokra van szüksége ahhoz, hogy az említett beleegyezést előállítsák.^[1]

A dekoloniális gondolkodás arra is rámutat, hogy a kolonialitás^[2] nem egyszerűen a nem-nyugati világok feletti gyarmati és birodalmi uralom következménye, hanem túlmutat a tényleges gyarmati igazgatáson, és olyan területeket, társadalmakat is magában foglal, amelyek történetileg csak részleges birodalmi uralomban lehettek.^[3] Ilyen a közép-kelet-európai régió esete. Itt a kolonialitásnak sajátos arcéle van, mely az évszázados nyugati – részben tényleges gyarmati, részben bonyolult pénzügyi és kulturális függőségek révén gyakorolt – uralomban gyökerezik. E történelmi körülmények között Közép- és Kelet-Európa félperifériaként jött létre, egy olyan pénzügyi, politikai és kulturális folyamat következményeként, amely hosszú időn keresztül zajlott és évszázadokra nyúlik vissza.^[4]

A felsőbb osztályok narratívái, melyeket az erőszak és a kizsákmányolás legitimálására hoztak létre, ebben a régióban mindig is ahhoz a törekvéshez kapcsolódtak, hogy egy nyugati vagy egy nyugatival egyenrangú ország képviselőiként ismerjék el őket. Ezt vagy az integrációt eredményező nyugatiasodással vagy nacionalista, konzervatív megközelítésekkel igyekeznek elérni.

Egyszerűen fogalmazva, a közép-kelet-európai társadalmak évszázadok óta a fejlődés e kétféle változata között vergődnek: nacionalizmus vs. nyugatiasodás.^[5] Ennek a kettősségnek a legaggasztóbb következménye, hogy elrejti azt, hogy valójában mindkét „opció” jobboldali értékeket és politikákat takar.

Ezért mindkettő így vagy úgy, de azt szolgálja, hogy a helyi társadalmakat bekapcsolják a globális tőkeáramlásba, a gyarmati hierarchiát – mely a nyugati világot a többi fölé helyezi – pedig újratermeljék.

A hidegháború történelmi végét követő neoliberális győzelem egyik fő eleme az antikommunista konszenzus volt. A múltbeli szocialista és kommunista rezsimekkel szembeni kiállást az „Európához való visszatérésként” jelölték meg, egy korrekcióként, amely visszaterel a nyugati világhoz való tartozás úgymond természetes útjára. Ebben a logikában a legkülönbözőbb baloldali értékek és elvek is deviánsnak minősülnek, függetlenül attól, hogy valójában mennyi közük van ezekhez a rezsimekhez.

Ennek következtében a közép-kelet-európai posztszocialista társadalmak egyik legfőbb jellemzője, hogy eljelentéktelenedtek bennük a közösségi felszabadulás – történelmi és kortárs – narratívái, melyek szembefordulnak mind az önkényuralommal, mind a kizsákmányolással.

Marad a régi, elnyűtt kettősség: mindent a nemzetért vagy mindent a nyugatosításért. Bármilyen baloldali kezdeményezést, amely a munkaerő kizsákmányolásával, a patriarchális elnyomással vagy az állami és katonai tekintélyelvűséggel foglalkozik, a közszférában általában maradinak, azaz „kommunistának” bélyegeznek (például a szakszervezeteket és munkaharcokat), vagy nyugatiasító, idegen befolyásnak, és így természetellenesnek (gondoljunk az antirasszista vagy feministra küzdelmekre).

Nincs elfogadható „választás”, a narratíva mindkét változata a nyugati világ felsőbbrendűségét és dominanciáját erősíti. A legfontosabb szempont, amit ki szeretnék domborítani, hogy ez a történet a fő történet, amelyen keresztül a beleegyezést társadalmilag előállítják.

Ez azt jelenti, hogy bármilyen erőszak, legyen az akármennyire kizsákmányoló vagy káros, megmagyarázható és elfogadható egészen addig, amíg beleillik a nyugati felsőbbrendűség történetének közép-kelet-európai változatába.

Következésképpen egy egész sor történelmileg konstruált elképzelést naturalizálnak, például azt állítják, hogy a közép- és kelet-európai társadalmak természetükből fakadóan lusták és korruptak, a helyi politikai elit mindig rosszabb, mint a nyugati, itt semmi sem sikerül, stb. Mondhatnánk, hogy ezek egyszerűen sztereotípiák, de valójában ez csak a jéghegy csúcsa, a mélyben még súlyosabb elnyomó narratívák rejtőznek. Ilyen például a romaellenes rasszizmus mint a fehérségre való törekvés, amely a romániai roma rabszolgaság történetének tagadásával párosul^[6]; a munkásosztály dehumanizálását és kisemmizését legitimáló narratívák vagy a fasiszta, az európai nagyságot bizonyítani kívánó ideológiák visszatérése.

Eltörölni a múltat, hogy nyugatinak tűnjünk

A nyugati felsőbbrendűség hegemón története, amely kitermeli az erőszak változatos megnyilvánulásaiba való folyamatos beleegyezést, teljesen áthatja a várost – a megkérdőjelezhetetlen neoliberális igyekezet formájában. Ez azt jelenti, hogy amikor a közép-kelet-európai városokról van szó, a megkérdőjelezhetetlen konszenzus az, hogy a lehető legnyugatibb kinézetűvé és viselkedésűvé kell válniuk.^[7] A neoliberális város apostolai, akik a hidegháború utáni győztesekként állítják be magukat, mindig megtalálják a közép-kelet-európai országokban, amit keresnek – a következetlenséggel, ellentmondásokkal és eredménytelenséggel sújtott kaotikus városokat -, a nyugatiasodást pedig eközben egyfajta univerzális gyógyírnak tekintik mindezen hibákra.

A nyugativá válás útján a másság eltörlése elengedhetetlen lépéssé válik.

Mindazt, ami megkülönböztette a szocialista és kommunista kelet-közép-európai városlakókat a nyugatiaktól – az ipari városokat, a hatalmas munkásnegyedeket, az épülettulajdon újraelosztását és a közösségi életet méltóságteljesen megalapozó várostervezést – módszeresen lebontották. A kommunista és szocialista múlt maradványaiban tetten érhető különbség depolitizálódik és fokozatosan eltűnik.^[8]

A másság eltörlésén kívül a kolonialitás különböző anyagi és nem anyagi módokon is igyekszik a nyugati felsőbbrendűség történetét alátámasztani. A kizsákmányolás, a kiaknázás és az egyenlőtlen fejlődés anyagi folyamatai különösen érdekesek a posztszocialista városi átalakulások megértése szempontjából.^[9] A következőkben, mindezt kiegészítve, arra térnék rá, hogyan működik a kolonialitás a városok esetében, pontosabban annak is egy sajátos módját emelném ki.

A városi terek nyugatiasításának diskurzusa töretlen beleegyezést hoz létre az erőszakos kitelepítéseket és kisemmizést eredményező politikákkal kapcsolatban. A narratíva mindaddig természetszerűnek mutatkozik, míg rá nem világítunk arra, hogy konstrukció, és fel nem tárjuk. Míg meg nem kérdőjelezzük, igazságként tűnik fel, a nyugatiasodás elkerülhetetlenségének gyarmati ideáját létrehozva. Mielőtt észrevennénk, városunk nyugatiasodását magától értetődő, természetes fejleménynek tekintjük, és mindez az osztály- és rasszista narratívákkal együtt olyan triádot alkot, amely a nyílt, módszeres és rendszerszintű erőszak dacára is megalapozza a beleegyezést. Bár a munkás- és szegényellenes, valamint a rasszista értelmezések már némileg könnyebben beazonosíthatóak, és az osztály és rassz szempontú kritikai megközelítések is jelen vannak bizonyos mértékben az aktivisták elemzéseiben, a dekoloniális perspektíva még kidolgozásra vár.

Létfontosságúnak tartom, hogy munkánkat – a társadalmaink kapitalista neoliberalizációja ellen küzdő aktivistákkal és közösségszervezőkkel – a régiónkra jellemző geopolitikai történelmi folyamatokra alapozzuk. A közép- és kelet-európai társadalmi mozgalmakat az különbözteti meg nyugati társaiktól, hogy társadalmainkban – és ami azt illeti, más nem nyugati társadalmakban is – az erőszakos kitelepítéseket és kisemmizést a nyugatiasító paradigma teszi lehetővé.

Konkrétabban fogalmazva, a nyugatiasodás nevében mindannyiunknak el kell fogadnunk a kilakoltatásokat, a dzsentrifikációt, a turisztifikációt, a financializációt, a növekvő bérleti díjakat, a tömeges kisemmizést, stb.

Amellett érvelek, hogy a nyugatiasodás történetével és az ezáltal létrehozott beleegyezéssel szembeni kritikus hozzáállás döntő fontosságú az erőszak konkrét kontextusainak megértéséhez és az azokba való beavatkozáshoz. Ennek a konszenzusnak a lebontása teszi lehetővé számunkra, hogy meglássuk, hogyan kriminalizálják például a munkásosztályt, miközben közelebb is visz minket a dekoloniális, az antirasszista és az osztályalapú diszkriminációt elvető mozgalmak radikális interszekcionális szövetségeihez.

A nyugatiság látszatát keltő városi átalakulások folyamatai

1. A lakhatás privatizációja

A közép-kelet-európai városokban a posztszocialista átalakulások egyik legfontosabb jellemzője a szociális lakásépítési paradigma lebontása. Ez két fő lépésben ment végbe: az állami lakásállomány tényleges privatizációjával, majd a lakhatáshoz való jog delegitimálásával. A nagyrészt az 1990-es években lezajlott lakásprivatizáció eredményeként a posztszocialista társadalmakban magas a lakástulajdonosok száma. Azok a munkások, akiknek soha nem volt semmijük, hirtelen saját otthonuk tulajdonosaivá váltak, ami a felkapaszkodás érzetét keltette bennük. Többségük középosztálybelinek kezdte tartani magát, miközben a munkásosztály kultúráját antikommunista szellemben becsmérelték. Ez megkönnyítette a szélesebb körű (ipari és agrár) privatizációk elterjedését, amelyeket a kapitalista jövőbe való átlépés egyetlen lehetséges módjaként mutattak be.

A tőkéssé, ezáltal pedig nyugativá válás elfedte a lakhatáshoz való alapvető jog nagymértékű elvesztését. Miközben sokan kezdték magukat középosztálybelinek gondolni, az államtól lakást kérni méltatlanná vált.

Az állami lakhatás, amelyet korábban a munkások jogának tekintettek, mostanra a legszerencsétlenebbeket megsegítő jótékonysági akcióvá vált.

Sok más posztszocialista átalakuláshoz hasonlóan a lakhatás biztosításának is csak kétféle módját tartották elfogadhatónak: vagy állami tulajdonú ingatlanban, mint a szocialista Romániában, vagy magántulajdon révén, ahogy azt a kapitalista jövő megköveteli.

Ez az államosított-privatizált kettősség gyakorlatilag kiszorította a harmadik út lehetőségeit bizonyító többi történetet.

Ilyenek például a kollektív tulajdonban lévő lakások, amelyek pedig szerves részei a régió történelmének, annak, hogy miként osztották meg az erőforrásokat a volt szocialista államokban.^[10]

Az állami vs. privát dichotómiája, az antikommnunizmussal társítva, meghonosította és természetszerűnek fogadtatta el a lakhatás mint árucikk gondolatát, lehetővé téve a zökkenőmentesebb neoliberalizációt. A lakhatás mint jog bár továbbra is törvényi védelem alatt áll, de a magántulajdonhoz való joghoz képest másodlagosnak tekinthető. A lakhatással kapcsolatos politikákat ma már úgy alakítják ki – elszakadva a társadalmi igazságosságon, újraelosztáson vagy önrendelkezésen alapuló emancipációs elképzelésektől –, hogy a magántulajdont védő, és az ahhoz való hozzáférést biztosító jogi keretet egészítse ki.^[11] Mindezt pedig elfogadhatóvá teszi a meggyőződés, hogy a nyugati liberális kapitalizmus az egyetlen lehetséges út a jövőbe, és a lakhatás másik, alapvető jogként értelmezése visszaránt minket a múltba.

2. Restitúció

A visszaszolgáltatás vagy restitúció – a privatizáció egyik kulcsfontosságú eleme – azt jelenti, hogy a szocialista és kommunista rendszerekben államosított tulajdont visszaadják eredeti tulajdonosainak.^[12] Ez magában foglalja az épületeket, a földeket és az erdőket, amelyeket a régióban különböző módon kezelnek.

Mindeközben a lakóingatlanok visszaszolgáltatása azonban több százezer bérlő kilakoltatásához és kisemmizéséhez vezetett, akiknek ezután nemigen vagy egyáltalán nem volt hova költözniük.

A régióban, de legalábbis Romániában a kilakoltatások többsége ilyen visszaszolgáltatott lakásokból történik.^[13] A történet, amelyen keresztül létrejön a beleegyezés a visszaszolgáltatások erőszakos valóságába, a nyugativá válás története, mégpedig azáltal, hogy a felső középosztály örököseinek igazságot szolgáltatunk.

Eszerint az államosításokat az autoriter kommunista és szocialista rendszerek visszaélésszerű gyakorlatának tekintik, olyan helytelen cselekedetnek, amelyet korrigálni kell. Így valósulhat meg a „Nyugat-Európába való visszatérés”. A restitúciót támogatói az átmeneti igazságszolgáltatás kulcsfontosságú elemének tekintik, jogi folyamatnak, amelyen keresztül szembenéznek a korábbi rezsimek illegális tevékenységeivel.^[14] Ebben az antikommunista narratívában a visszaszolgáltatások a jóvátétel és a helyreállítás eszközeivé válnak, mindig az áldozatok (az 1940-es évekbeli ingatlantulajdonosok örökösei) és a haszonélvezők (az ingatlanok munkásosztálybeli bérlői) kettősét megidézve. Ma az átfogó jogszabályi keret gerincét a magántulajdon elvén alapuló igazságszolgáltatás adja.

 A visszaszolgáltatás az egyik fő eszköze annak, hogy a posztszocialista országok bizonyítani tudják a nyugati világ iránti elkötelezettségüket. A kommunista és szocialista rendszerek újraelosztásainak visszafordítása és a történelmi közép- és felső-középosztály újjáteremtése végül a munkásnegyedek felszámolásához vezet, amelyeket a felsőbb osztályoknak szánt területekké alakítanak. Ezt a folyamatot joggal nevezik a vagyon vertikális újraelosztásának^[15] és a primitív felhalmozás jogi technológiájának^[16], amely megágyaz a dzsentrifikáció egy sajátos típusának. A nyugativá válás vágya pedig mindezt elfogadhatóvá teszi.

3. A közterek antikommunista esztétizálása

Ez a folyamat arra a tendenciára utal, hogy a kommunista és szocialista múlt maradványait eltüntetik, elrejtik vagy más módon elfedik a köztereken. Legyen szó szobrokról, utcanevekről vagy akár cégtáblákról, a közép-kelet-európai városokat folyamatosan „megtisztítják” ezektől a jelölőktől. Ez a szélesebb körű emlékezetpolitikához kapcsolódó gyakorlat természetesen a jobboldali kormányok programjának egyik alapvető témája. A dekommunizált városban a múlt jelzői pusztán kínos maradványai Közép-Kelet-Európa úgynevezett „nem nyugati útjának”.

A kommunista múlt jelölőinek eltávolítása szinte soha nem a közép- és kelet-európai történelem autoriter vonásainak kritikájaként történik, hanem többnyire a nyugati hovatartozás bizonyítására. Erről tanúskodik, hogy a jelenség mindig magában foglalja a „kulturális örökségként” bemutatott jobboldali szimbólumok és szereplők rehabilitációját.

Ezek a háború előtti, lényegesen nyugatibb kapitalista rendszerrel való folytonosságot kívánják érzékeltetni. Mindeközben az antifasiszta és antikapitalista ellenállás szimbólumait minimalizálják vagy megsemmisítik, függetlenül attól, hogy azok a kommunista és szocialista rendszerek tényleges termékei voltak-e vagy sem.^[17] Például, a volt Jugoszlávia területéről származó antifasiszta ellenállás gazdag örökségét módszeresen semmisítik meg, hogy helyet csináljanak a történelmi revizionizmusnak.^[18] Úgy tűnik, hogy a megsemmisülést akkor lehet elkerülni, ha a nyugati tekintet elég egzotikusnak találja a keleti Másikat.^[19]

A közterek dekommunizációját az európaiság és városaink nyugatiasításának narratívája segíti elő. Miközben ezt a cikket írom, megindult a közterek dekommunizációjának újabb hulláma, ezúttal a putyini invázióval szembeni ukrán ellenállás kontextusában.^[20] Bár a Szovjetunió történelme összetett, számos elnyomó és tekintélyelvű vonással, a kérdés továbbra is fennáll: ezek a gesztusok mennyiben fejeznek ki tényleges antiimperialista és tekintélyellenes érzelmeket, vagy inkább csak a nyugati neoliberális átalakulás naturalizálódását jelzik?

4. Belépés az okos városba

A smart city, azaz okos város gyűjtőfogalma a városi átalakulások azon irányzatát írja le, amely az IT-technológia városi infrastruktúrába való integrálását támogatja. Míg az ingyenes wifi az emberek nagy többsége számára hasznos lehetne, az okos város paradigma szinte soha nem arról szól, hogy csak ingyen wifit osztogatnak vagy pénzt takarítanak meg a közüzemi áramszolgáltatáson, sokkal inkább jelzi az adott terület egy magasan képzett és technológiai jártassággal rendelkező városi réteghez tartozását.^[21]

Így gyakran az okos városok újdonságai sokkal inkább a területfoglalás jelei, mint az életkörülmények javítását szolgáló közkincsek. Az okos városok azt mutatják meg tehát, hogy bizonyos területek egy bizonyos demográfiai réteghez tartoznak, ez pedig leginkább az osztályszegregáció megteremtésének egy eszköze. Ha nem tudod, hogyan használd ezeket a technológiákat, akkor egyáltalán mit keresel ott? Nyilvánvalóan nem vagy odavaló. Kit érdekel, hogy az utcán ingyenes wifi, usb-töltő padok vagy automatizált világítás van, ha nincs melegvíz vagy internetkapcsolat otthon, mert alig tudod megfizetni a közüzemi szolgáltatások és a bérleti díjak emelkedő árait?

Az okos város trendje nagyon csábítónak tűnik sok közigazgatási szerv számára Közép-Kelet-Európában, hiszen kiválóan bizonyítja az adott terület elkötelezettségét és hasonlóságát a nyugati városokhoz, vegyük például a romániai Kolozsvár esetét.^[22] A városvezetés így elhatárolódik a technológiai „elmaradottságtól”, a városnak végre (látszólag) sikerül felzárkóznia, és megteremtenie a kívánt nyugati jövőt. A nyugati felsőbbrendűség története által előállított konszenzus révén a digitális technológiák és a különféle hibrid folyamatok, mint például a videómegfigyelés, az alkalmazással vezérelt közlekedés^[23], a nők biztonságát szolgáló alkalmazások, a városközpontok AirBnB^[24] általi átvétele stb. mind ellenőrizetlenek és megkérdőjelezhetetlenek maradnak mint úgynevezett szükséges progresszív fejlemények.

A városvezetés az okos város megvalósításán ügyködve gyakorlatilag átirányítja azokat a közpénzeket, amelyeket a sürgető társadalmi problémák megoldására lehetne fordítani. Az ilyen technológiák többsége így a bérleti díjak emelésének, a dzsentrifikációnak, az osztály- és rasszbéli szegregációnak a hordozója.

Az a konszenzus azonban, hogy a nyugatiasodott város a jövő útja, valahogyan elfogadhatóvá teszi az összes folyamatot, amely az okos város nyomában jár.

5. Városi megújulás

Ez a városrehabilitációnak is nevezett folyamat, hasonlóan az okos város eszméjéhez, meglehetősen üres fogalom. A megújulást eredendően pozitívnak, kívánatosnak tekintik, miközben arról, hogy kinek szól, milyen eszközökkel és milyen költségek árán, kizárólag a városvezetés és partnerei döntenek. A városi megújulás a lepusztult területek kiürítését írja elő általában a belvárosokban, – kritikai szemszögből értelmezve – azzal a céllal, hogy helyet csináljanak a csak a felsőbb osztályok számára előnyös kereskedelmi, ingatlan- és üzleti fejlesztéseknek.

Nem meglepő, hogy Romániában a „városrehabilitációt” egy magánbefektető és ingatlanfejlesztő csoport, a Iulius Group támogatja. A kiskereskedelmi fejlesztő és üzemeltető cég vegyes felhasználású városrehabilitációs projektjeivel kezdett ingatlanfejlesztésbe Románia három legnagyobb városában: Jászvásáron, Kolozsváron, Temesváron. Ez alapvetően azt jelenti, hogy a bevásárlóközpontok megafejlesztője olyan komplexumokat épített és bővített ki, amelyekben kereskedelmi, lakó- és üzleti negyedek keverednek, mindezt a homályos „városrehabilitációs” szókinccsel eladva. A helyi közigazgatást, a vállalkozói közeget és a „közösséget” bevonó civilizációs küldetés elrejti azt a tényt, hogy

a városközpontok hatalmas közterületeit foglalják el a magánérdekek számára, melyek a városlakók nagy többsége számára elérhetetlen, nyugatias középosztálybeli életmódot népszerűsítenek.

Ez csak egy példa arra, hogy a „városi megújulás” fogalma hogyan fedi el a közösségi erőforrások tényleges privatizációját és egy kizárólag a felső középosztály számára kialakított és elérhető fogyasztásalapú életmód meghonosítását és természetessé tételét. Ezeket az anyagi folyamatokat ismét a városi megújulás mint nyugatiasító és civilizációs folyamat történetével teszik elfogadhatóvá, amint azt a rengeteg díj is bizonyítja, melyeket a nyugati üzleti csoportok és városi szakemberek a Iulius Groupnak ítéltek.

6. Kulturizáció

Az elit életmódban és kultúrában egy másik folyamatot is tetten érhetünk, amelyet a nyugati felsőbbrendűség története tett lehetővé: a társadalmi kérdések depolitizálását a kulturalizáció révén. Romániában a 2010-es években ez leginkább a „kreatív város” trendjén keresztül volt megragadható. A klasszikus meghatározásnál többet jelentett, nem pusztán a kulturális szereplők városi átalakulásokba való bevonásáról volt szó, itt a „kreatív város” eszméje mindig is magában hordozott egy nyugatiasító, civilizáló dimenziót, amely képes volt arra, hogy a városban zajló dzsentrifikációt a művészet segítségével tisztára mossa (artwashing).^[25]

Az elmúlt években a kulturalizáció leginkább az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) jelenségén keresztül nyilvánult meg, amelyhez a nyugati városokban régóta kritikusan viszonyulnak, mivel a városi igazságtalanságok enyhítése terén nemhogy előrelépést nem hoz, hanem éppen az ellenkezőjét teszi.^[26] Az Európa Kulturális Fővárosának álcája alatt a közpénzeket magánérdekek mentén, cseppet sem demokratikus módon sajátítják ki. Az EKF egyszerűen csak egy nagy üzleti megállapodás, amelyet a kultúra és a művészetek fényes ruhájába öltöztetnek. Közép- és kelet-európai kontextusban az EKF még inkább elfogadott, mivel ez a legkonkrétabbb módja a nyugati hovatartozás bizonyításának. A jelenlegi EKF koncepciója a romániai Temesváron, a Shine your Light, metafora: kilépés a „sötétségből és passzivitásból” az „aktív európai polgár” fényébe. A helyi történelmet a nyugatiasodás felé vezető út történeteként mesélik el, amelyben a Habsburg Birodalom 18. és 19. századi uralma Románia e régióját közelebb viszi a Nyugathoz.

Miközben a művészek és a kulturális szereplők azzal vannak elfoglalva, hogy az Európai Bizottságot a kulturális sztereotípiák segítségével meggyőzzék városuk nyugati jellegéről, a transznacionális vállalkozásokat nem csupán állami támogatással tömik ki, hanem üdvözlik és dicsérik őket a város átalakítására irányuló nemes vállalkozásukért.^[27] Eközben a tényleges városi társadalmi igazságtalanságokat – mint például a kilakoltatások, a dzsentrifikáció, a közművekhez való elégtelen hozzáférés és a hajléktalanság – vagy egzotizálják, vagy elrejtik, vagy soha nem is foglalkoznak velük.

7. A városvezetés civilizációs küldetése

A felsőbb osztályok életmódja és értékrendje a várospolitikában kiemelt prioritássá vált, és gyakran az egyetlen céllá, amelynek elérésére a közigazgatás törekszik. Az állampolgári kötelesség, a városias viselkedés és esztétikai ízlés nyugati eszményeit megtestesítve a felsőbb osztályok civilizációs küldetést látnak el a városban.

A romániai városok polgármesterei szorgalmazva a város nyugatibbá vagy európaibbá válását, gyakran tekintik magukat egy ilyen misszió apostolainak. Robert Negoiță, Bukarest 3. szektorának jelenlegi polgármestere Románia egyik leggazdagabb üzletembere, ingatlanfejlesztő és szállodatulajdonos. 2014-ben engedélyezte egy körülbelül 200 fős közösség kilakoltatását a városközponthoz közeli Vulturilor utcából. Az eset nagy nyilvánosságot kapott, és a kilakoltatottak két évre tábort vertek közvetlenül a korábbi otthonuk előtt. A lakhatási igazságosság mozgalmának egyik legfontosabb küzdelme, a Vulturilor tüntető tábor^[28] állandó bosszúságot jelentett a mogul polgármester számára, és rontotta a „civilizált szektor” képét. Mivel a közösségi médiában folyamatosan rasszista panaszok érkeztek a táborra, Negoiță 2016 júliusában örömmel jelentette be, hogy a kunyhókat „végre” lebontották. Az akcióval sikerült a 3-as szektort visszaállítani egy „európai szektorrá, amelyre mindannyian vágyunk”, és visszaadni a féktelen tüntetők kezéből a „józan emberek” számára.

A civilizált város kissé másfajta apostola Bukarest jelenlegi főpolgármestere, Nicușor Dan. A középiskolai matematikatanár, aki korábban aktivistaként a városhoz való jogért küzdött, egész politikai karrierjét egy olyan rendszerellenes programra építette, amely Bukarestet civilizált, nyugati városként képzelte el. Közel két évtizedes alulról szerveződő aktivizmusa során Dan és a szervezetek, amelyeknek tagja volt, egy olyan társadalmi mozgalmat hoztak létre, amelynek középpontjában a műemléképületek védelme állt.^[29] Az építészeti értéken kívül, ezeknek az épületeknek a szimbolikus értéke elsősorban a nyugati jellegükben rejlett: a két világháború közötti időszak felsőbb osztályai számára felhúzott épületek Bukarest európai jellegét bizonyították. Ezek helyzete és a bonyolult visszaszolgáltatási perek mindig elsőbbséget élveztek a kilakoltatott bérlők sorsával szemben.

A pártja által a „jobboldal jelöltjeként” indított Nicușor Dan jobboldali programmal nyerte meg a főpolgármester-választást. A felső- és középosztálynak kedvező forgalom csökkentésre és professzionálisabb rendőrségre vonatkozó ígéreteivel Dan még jobban eltávolodott a szociális kérdésektől. Aktivista háttere és korábbi szövetsége a jelenlegi aktivistákkal kevéssé segítik a társadalmi igazságosság programjának előmozdítását. A város egy nyugati álomhoz való közelítésének narratívájába burkolózva Dan egyszerűen nem törődik a kilakoltatásokkal vagy a lakhatási egyenlőtlenséggel. Bár Dan egyáltalán nem hasonlít a Negoițăhoz hasonló, oligarcha típusú polgármesterekre szerény aktivista háttere miatt, mégis összeköti kettőjüket az ígéret, hogy civilizálják a várost, hogy közelebb vezessék a nyugati eszmékhez és normákhoz, mindezt pedig a szociális- és lakáspolitika rovására.

A lakhatási aktivizmus jövője: a civilizált város ellen vagy mellett?

Ha áttekintjük Nicușor Dan karrierjének alakulását, hogyan vált az örökségi épületekért küzdő aktivistából a felsőbb osztályok érdekeit őrző polgármesterré, akkor feltehetjük magunknak a kérdést: mennyivel vagyunk hajlamosabbak szervezkedni egy-egy örökségi épület megőrzéséért, mint az ott élő család kilakoltatása ellen?! És ha valóban úgy találjuk, hogy jobban meg vagyunk győződve egy épület megóvásának sürgősségéről, akkor pontosan mi is teszi azt ekkora prioritássá, és miért nem a munkásosztálybeli, gyakran rasszizált lakók életére fordítunk ekkora figyelmet?

Amikor az ügyek, amelyekért szerveződünk, olyan ügyek, amelyeket a nyugatiasodás vágya tesz sürgőssé és fontossá, akkor valójában a nyugati felsőbbrendűség történetét reprodukáljuk, ugyanazt a történetet, amelyet arra használtak, hogy az elmúlt 30 évben beleegyezzünk az erőszakos kizsákmányolásba és kisemmizésbe. Azok a lakhatási és városhoz való jogért küzdő mozgalmak, melyek magukévá teszik az ilyen jellegű politikákat, nem egy igazságos városért, hanem egy „civilizált városért”, egy „okos városért”, egy „dekommunizált” városért harcolnak, amely annyira nyugatiasan néz ki, amennyire csak lehet, és kizárólag a felsőbb osztályok ideáljaihoz és életstílusához igazodik.^[30] A kisemmizés, legyen szó a munkásosztályról vagy akár a roma lakosság folyamatos rasszista alapú kisemmizéséről, és az ezzel járó erőszakos cselekmények elsikkadnak a nyugati város képéért folytatott harcban.

Közép-kelet-európai aktivistaként és politikailag elkötelezett kutatóként kulcsfontosságú, hogy azonosítsuk és dekonstruáljuk a nyugati felsőbbrendűség történetének bonyolult mechanizmusait. Amint bemutattam, ennek a történetnek a naturalizálása hozza létre az erőszak és kizsákmányolás különböző folyamataiba való beleegyezést. Bármi elfogadhatóvá tehető, még ha rendkívül erőszakos is, mindaddig, amíg a nyugatiasodás vagy a nyugati elismerés valamely formájának megszerzésével magyarázható. Hogy ellenálljunk ennek a diskurzusnak, át kell törnünk a konszenzuson és magunk mögött kell hagynunk, miközben vigyáznunk kell, hogy ne ismételjük meg azt. Sőt, egyenesen vonjuk vissza a beleegyezésünket, és többé ne legyünk hajlandóak részt venni azokban a struktúrákban, amelyek hozzájárulnak a nyugati felsőbbrendűség történetéhez.

A mi feladatunk tehát az, hogy letépjük a nyugatiasodás álarcát a lakhatási válságról és a városi rendszerszintű erőszakról, és feltárjuk, mi is történik valójában:

visszatérő neoliberális erőszak, amelyet az uralkodó osztály rasszista és munkásellenes narratívái támogatnak.