A magyar kormány párhuzamosan terel egyre több munkavállalót a munkajogi védelem nélküli munkaerő-kölcsönzésbe, és tekeri le az eddig sem magas sztrájkveszélyt. Így lesz Magyarország a globális nagyvállalatok paradicsoma. Akinek ez nem tetszik, szerencsét próbálhat külföldön.

A negyedik Orbán-kétharmad első intézkedései között egyszerre lazította tovább a munkaerő-kölcsönzés eddig sem túl szigorú szabályait, és véglegesítette a pedagógusok sztrájkjogának korlátozását. Annak megértéséhez, hogy ez a két húzás miért állhat szoros összefüggésben, felidéznék egy, a magyar bírói fórumokon nemrég zárult jogesetet^[1].

Felperest az alperes 2017 tavaszától munkaerő-kölcsönzés céljából, raktáros-targoncás munkakörben foglalkoztatta. Felperes a S.E.G.A. Hungary Kft. kölcsönvevő székhelyén, Miskolcon végezte munkáját. A kölcsönvevő cégnél az Életre Tervezett Munkavállalók Országos Szakszervezete (ÉTMOSZ) sztrájkot szervezett 2019. február 13-tól, bértárgyalások kikényszerítése érdekében, amely sztrájkot 2019. február 15-én, annak alacsony támogatottsága miatt, beszüntették. A sztrájkban felperes is részt vett.

A következő hétfőn, 2019. február 18-án a kölcsönvevő logisztikai részlegének vezetői állománygyűlést tartottak, ahol a kölcsönvevő saját állományú és a kölcsönzött munkavállalói is jelen voltak. Ezen az állománygyűlésen a vezetők egyrészt nyilvánosan köszönetet mondtak a sztrájkban részt nem vett munkavállalóknak. Másrészt közölték, hogy a múltban is voltak átszervezések, leépítések, de most teljesen máshogy kerül sor ezekre. Ezután a többi munkavállaló előtt, megalázó módon távozásra szólítottak fel több munkavállalót, köztük a felperest azzal, hogy ők többet ne menjenek dolgozni.

Az elbocsátott munkavállalók kizárólag olyan, kölcsönzött munkavállalók voltak, akik az előző héten szervezett és eredménytelenül zárult sztrájkban részt vettek. A sztrájkban résztvevő, saját állományú munkavállalókat a kölcsönvevő nem bocsátotta el, miként a sztrájkban részt nem vevő kölcsönzött munkavállalók kikölcsönzése sem szűnt meg. A kirúgott munkavállalók arról számoltak be, hogy három nappal azután, hogy a szakszervezet kellő támogatottság hiányában befejezte a sztrájkot, a logisztikai részleg vezetői nagyjából negyven ember előtt tartottak gyűlést: „Ennek a megbeszélésnek két célja volt: a nagyközönség előtt való megalázásunk, és az, hogy még jobban nyomatékosítsák a hatalmukat az egyébként is megfélemlített dolgozók előtt”^[2]. A sajtónak nyilatkozó két munkás elmondta, több dokumentált hibára hivatkozva küldték el őket, mondván, összességében sem voltak elégedettek a munkájukkal. De szerintük ez a magyarázat több sebből vérzik, ugyanis sem szóbeli, sem pedig írásbeli figyelmeztetésben nem részesültek soha. Az egyik férfi, aki egy éve dolgozott a gyárban, korábban még a hónap dolgozója is volt.

Az elküldött munkavállalók – közöttük a felperes – összecsomagolták a holmijukat, és távoztak. Az alperes négy nappal később, 2019. február 22-én közölte a felmondást a felperessel. A felmondást az alperes a munkáltató működésével összefüggő okra alapította, és hivatkozott a kikölcsönzés megszűnésére, mint a Munka Törvénykönyve (Mt.) 220. § (1) bekezdésében említett okra. A hatályos Mt. 220. § (1) bekezdése szerint, a kikölcsönzés megszűnése a munkáltató működésével összefüggő oknak minősül (Mt. 66. § /2/ bek.), s így okszerű alapja lehet a felmondásnak: a felmondás indokolása a kikölcsönzés megszűnésével – mint a munkáltató működésével összefüggő legitim indokkal – alátámasztható.

Felperes első- és másodfokon egyaránt elveszítette a pert. Az első- és a másodfokú bíróság egyaránt azt hangsúlyozta, hogy munkaerő-kölcsönzés esetén önmagában arra tekintettel fel lehet mondani a kölcsönzött munkavállalónak, hogy a kikölcsönzés megszűnik. Azt is kiemelték, hogy a kikölcsönzés megszűnésének okát sem szükséges vizsgálni, irreleváns annak valódi oka.

A perbeli esetben a szűk keretek közötti jogalkalmazás konkrétan ahhoz adott menlevelet a cégnek, hogy a kikölcsönzött munkavállaló élt egy alkotmányos – a sztrájkhoz való – jogával, mely azt eredményezte, hogy megszűnt a kikölcsönzése, azt követően pedig a munkaviszonya.

Az eljáró bíróságok álláspontja szerint ugyanis elegendő volt annak a nem vitatott ténynek a fennállása, hogy a kikölcsönzés megszűnt, és ezzel az egyébként minden munkavállalót megillető Mt. 66. §-ba foglalt felmondás-védelmi előírások alkalmazására érdemben nem kellett, hogy sor kerüljön. Felperes a perben végig azt állította, hogy alperes felmondása valójában érdekérvényesítési joga gyakorlásával állt összefüggésben: a 220.§ (1) bekezdésre történt hivatkozás a valós indok leplezésére szolgált.

Alperes azért folyamodott a kikölcsönzés megszüntetéséhez, mert a 220.§ (1) bekezdésre hivatkozással kívánta megkerülni a felmondási indokolás valóságának, világosságának és okszerűségének bizonyítását (Mt. 64.§/2/ bek.). Jelen esetben felperes egy sztrájkban vett részt, és ezért, bosszúból szüntették meg a kikölcsönzését.

Felperes azzal érvelt, hogy nem érheti hátrány a kölcsönzött munkavállalót alapvető jogai érvényesítése kapcsán pusztán azért, mert a munkáltatói jogok megosztásra kerültek a kölcsönző és a kölcsönvevő cégek között.

Amennyiben a bíróság ténylegesen nem vizsgálhatja a kikölcsönzés megszűnésének okát, úgy a munkavállalóknak hasonló perekben esélyük sincs azt bebizonyítani, hogy egy sztrájk vagy egy munkahelyi véleménynyilvánítás miatt rúgták ki őket, s ez gyakorlatilag a munkajogi védelem teljes leépüléséhez vezet.

Miután a jogerős ítélettel szembeni felülvizsgálati kérelmet a Kúria elutasította, felperes alkotmányjogi panaszt terjesztett elő az Alkotmánybíróságnál. Az alkotmányjogi érvelés a következőkből indult ki. Az Mt. 220. § (1) bekezdés lényegében megszünteti a felmondás-védelmet: úgy biztosít indokolatlan előnyt a munkáltatónak, hogy lehetőséget nyújt számára az Alaptörvényben garantált alanyi jog (sztrájkjog) korlátozására, és ezáltal lehetővé teszi a jogszabályban biztosított „egyszerűbb” felmondási jog rosszhiszemű gyakorlását.

A támadott ítéleti álláspontból eredően, a munkáltatónak az Mt. 220.§ (1) bekezdés alkalmazása során még azt sem kell vizsgálnia, hogy a kölcsönzői joggyakorlás a visszaélésszerű joggyakorlás tilalmába (Mt. 7.§ (1) bek.) ütközik.

A bíróságok teljesen formalizált érvelése kiüresíti a munkavállalói jogvédelmet, a munkaviszony megszüntetéséről szóló munkáltatói döntéssel szembeni jogorvoslati jogot, nem nyújt védelmet a munkahelyi véleménynyilvánítással, a sztrájkjog gyakorlásával kapcsolatban.

Az indítvány arra is irányult, hogy amennyiben az Alkotmánybíróság úgy látja, magát az Mt. 220.§ (1) bekezdését is semmisítse meg az Alaptörvény XVII. cikk (2)-(3) bekezdés sérelme miatt. Az Mt. 220.§ (1) bekezdése ugyanis olyan korlátot von a kikölcsönzői jognyilatkozat vizsgálata elé, amelyet még az Mt. 7.§ (1) bekezdés sérelme esetén sem enged áttörni.

Ebből az következik, hogy a munkaerő-kölcsönzés jelenlegi szabályozása lehetővé teszi az Alaptörvény XVII. cikk (2) bekezdésben biztosított munkabeszüntetéshez való jog megtorlását. Továbbá azt is, hogy a munkáltatói felmondás az ugyancsak alkotmányosan védett munkahelyi véleménynyilvánítási jog elfojtására irányuljon, s persze feleslegessé teszi a jogorvoslati jogot is a kölcsönzött munkavállaló számára. Az Alkotmánybíróság a panaszt visszautasította, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához múlt héten terjesztettük elő kérelmünket.

A munkaerő-kölcsönzés szabályai akkor nyújtanának elégséges védelmet: ha az Mt. 220.§ (1) bekezdés automatizmusa csak annyiban illetné meg a kölcsönbeadót, amennyiben nem tud újabb kölcsönvevőt biztosítani a kikölcsönzött foglalkoztatására, vagy a kölcsönvevőre telepítenék a kikölcsönzés megszüntetésének (praktikusan a felmondásnak) valós, világos és okszerű indokolásának terhét. Vagy az Mt. 220.§-ban expressis verbis szerepeltetné a visszaélésszerű joggyakorlás tilalmát, de leginkább, ha a három jogszabályi garancia együttesen érvényesülne. Jelenleg egyik sem létezik és nem véletlenül.

Az 1992-es Magyar Jogi Lexikonban^[3] a sztrájk fogalma így szerepel: „A munkavállalók részéről történő munkabeszüntetés, amelyre akkor kerül sor, ha érdekeiket, főleg bérköveteléseiket a munkáltatókkal szemben nem tudják másként érvényesíteni.” Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (ILO)^[4] definíciója szerint a sztrájk a munkavállalók egy vagy több csoportja, illetve a szakszervezet által kezdeményezett, a munkavállalók közös gazdasági és szociális érdekének biztosítására szolgáló, időleges munkabeszüntetés annak érdekében, hogy a munkavállalók kikényszerítsék valamilyen követelésük teljesítését, illetve ellenállásukat fejezzék ki valamivel szemben, vagy így nyilvánítsák ki sérelmüket. Esetleg más munkavállalókat támogassanak követeléseikben vagy szolidaritást vállaljanak azokkal sérelmeikben.

A sztrájk a munkaharc kitüntetett eszköze: ezzel hívják fel a figyelmet a munkavállalók munkájuk nélkülözhetetlenségére, és így akarnak magasabb bérezést, jobb munkakörülményeket kiharcolni.

A sztrájkjog közvetett korlátozása (lásd a kikölcsönzött targoncás esetét) és közvetlen korlátozása (lásd a pedagógusok sztrájkjogát) a bérharc csillapításával jár, valójában a bérekre helyez nyomást, és így a kizsákmányolást növeli.

A rendszerváltás utáni magyar újkapitalizmusban komoly sztrájkfenyegetéssel jószerivel csak a közszférában (vasút, oktatás stb.) kellett számolni.

Azzal, hogy a NER most a pedagógusok sztrájkjogának veszélyhelyzeti szigorítását állandósítja, valójában teszteli a munkaerőpiacot. Ha a pedagógusoknál beválik a módszer, ne legyen kétség, előbb-utóbb mindenütt ellehetetlenítik a sztrájkjog gyakorlását.

A magyar kormány tehát párhuzamosan terel egyre több munkavállalót a munkajogi védelem nélküli munkaerő-kölcsönzésbe, és tekeri le az eddig sem magas sztrájkveszélyt. Így lesz Magyarország a globális nagyvállalatok paradicsoma. Akinek ez nem tetszik, szerencsét próbálhat külföldön.

Ehhez vegyük még hozzá: Orbán mindeközben a munkaerőhiányt úgy csökkenti, hogy a szabadon kirúgható kikölcsönzöttek körébe egyre több külföldi pl. ukrajnai, indiai stb. vendégmunkást von be. Az orbáni politika így hosszú távon éppen azoknak a kaszinókapitalistáknak a stratégiáját segíti, akikkel szemben permanens szabadságharcot folytat a plakátokon.

A globális munkaerő-áramlás felszabadítása ugyanis végeredményében aligha szolgál egyebet, mint a globális kizsákmányolás fokozását. A magyar miniszterelnök vidáman simul bele ebbe a trendbe, csak közben fenntartja magának a regálé jogot.