Jason Stanley, az amerikai Yale Egyetem filozófusprofesszorának 2018 őszén How fascism works? The Politics of „Us” and „Them” címmel megjelent könyvét az elmúlt évek egyik fontos fasizmustanulmányaként tartják számon, eddig tizennégy nyelvre fordították le. Magyarul Így működik a fasizmus. A „mi” kontra „ők” politikája címmel 2021 óta elérhető Piróth Attila fordításában, és közvetlen karácsony előtt a Gólyában került bemutatásra. Kritikai recenzió következik.

A 19. században kibontakozó kapitalista modernitás kitermelt magából egy addig ismeretlen, és minden korábbinál erőszakosabb ideológiát / mozgalmat / uralmi formát, a fasizmust. Száz éve, 1922-ben Olaszországban vált elsőként egy állam vezérideológiájává: a hatalomátvétel szimbolikus aktusa a Mussolini vezette, október 31-i Menetelés Rómába volt. A gondolati-ideológiai előzmények legalább a 19. század közepéig, végső soron a francia forradalmat követő reakcióig érnek, és szerteágazók – természetesen nem egy országra korlátozhatók.

Ezek alapvetően az általános szabadságot és egyenlőséget ígérő, majd attól brutálisan eltérő valóságot produkáló polgári társadalom válságával, és az annak meghaladását célzó forradalmi munkásmozgalommal szembeni reakciókként értendők. A kapitalista fejlődés központjain túl gyakran különösen erőszakos formában jelentek meg: Oroszországban a levert 1905-ös forradalom évében II. Miklós támogatásával jön létre a Fekete százak (Chornaya sotnya) nevű monarchista, de több szempontból „prefasisztának” nevezhető extrém soviniszta, az ukrán függetlenséget ellenző félkatonai mozgalom. Ennek első számú célja a munkásmozgalom szétverése volt, ezenkívül pedig főképp antiszemita pogromokat hajtott végre.

A „fasiszta” szó elterjedése az ideológiával rokonítható formációk megnevezésében természetesen annak köszönhető, hogy ezek elsőként Olaszországban alakítottak totalitárius fasiszta rezsimet: az első világháborúból hazatért katonákból álló Harci Szövetségből (Fasci Italiani di Combattimento) kifejlődő Nemzeti Szövetség Párt (Partito Nazionale Fascista). A prefasiszta ellenforradalmi csoportok, majd a fasiszták természetesen hamar a progresszió képviselőinek fókuszába kerültek (pl. Lenin 1913-ban ír a Fekete Százakról). 1922-től egyre szisztematikusabbá válik a fasizmus megértésére való törekvés (pl. Clara Zetkin, Luigi Salvatorelli) amelynek célja javarészt gyakorlati (az okok, az ellenfél megismerése, az ellenállás támogatása, stb.).

A fasizmuselméletek története tehát legalább száz éves. A tárgyuk pedig, ahogy a kapitalista modernitás, továbbra is aktuális, élő és alakuló.

Jason Stanley fasizmuskönyve Trump 2016-os hatalomra jutására reagált, jó néhány hasonló témájú publikáció mellett (ezek közül néhány: Anthony R. DiMaggio – Rising Fascism in America. It Can Happen Here; Timothy Snyder – The Road to Unfreedom; Cass R. Sunstein – Can It Happen Here?; Madeleine Albright – Fascism: A Warning). Esetében is igaz, hogy a politikai impulzus függvénye az elméletképzés. Bár a Trump-adminisztráció botrányai és a szélsőjobboldali csoportok megerősödése közepette a fasiszta USA borzongató képe jól értékesíthető, és számos kultúripari termékben jelenik meg, a kommerciális aspektust félretéve mindenképp el kell ismerni, hogy Stanley akadémiai filozófusként a politikai támadásokat vállalva áll ki a nyilvánosság elé.

Arra figyelmeztet, hogy a jelenkori diszkriminatív politikák és az uszítás különböző esetei egy átfogó ideológia és politikai stratégia részeként értelmezhetők, melyet fasiszta politikának nevez. A könyv alaptézise, hogy a klasszikus fasizmus elemei egyre határozottabban érvényesülnek a világ különböző kormányaiban, pártjaiban, politikáiban és bár „a fasizmus másként fest ma, mint az 1930-as években”, a fogalom használata indokolt. Stanley különbséget tesz fasizmus és fasiszta politika közt: „Könyvemben a fasiszta politikát vizsgálom. Konkrétan: a fasiszta taktika mint a hatalom megszerzését szolgáló mechanizmus érdekel.” A megkülönböztetés nyilvánvalóan egyben a 20. századi totalitárius rendszerek és az aktuális politikai gyakorlatok különbségét fedi, ezt Stanley mindenesetre homályosan hagyja.

Hogy határozza meg Stanley a fasiszta politikát? Egyrészt definiálja: „olyan típusú (etnikai, vallási, kulturális) ultranacionalizmusként, amelyben a nemzetet a nevében megszólaló tekintélyelvű vezető a saját személyében képviseli.” Másrészt, ahogy a könyv alcíme is jelzi, a legáltalánosabb eljárásának a megosztást tekinti, amelynek lényege a saját közösség („mi”) felértékelése, illetve külső csoportok („ők”) leértékelése és ellenségként való reprezentálása. Harmadrészt – és ez a könyv szervezőelve – tíz jellegzetes „stratégiai” elemét gyűjti össze. Ezek adják a könyv fejezetcímeit.

„A fasiszta politikának sokféle jól elkülöníthető stratégiai eleme van: [1] a mitikus múlt, [2] a propaganda, [3] az értelmiségellenesség, [4] a pótvalóság, [5] a hierarchia, [6] az áldozati tudat, [7] a törvény és rend, [8] a szexuális szorongás, [9] az ország szívét jelentő vidék megszólítása, valamint [10] a közjóléti szolgáltatások és az egység felszámolása — utóbbi gyakorlatilag a fasiszta munkaetosszal és gazdasági különbségekkel foglalkozik. Bár néhány elem védelme jogos és néha indokolt lehet, azok a történelmi pillanatok, amikor ezek egyetlen pártban vagy politikai mozgalomban fonódnak össze, veszélyesek.”

Stanley a könyv tíz fejezetében rövid magyarázatokkal köt össze különböző időszakokból és országokból eklektikusan kiválogatott példákat. Ezzel a célja annak bemutatása, hogy a fejezetcímeket adó „stratégiai elemek” rendre megjelennek a fasiszta politikában, amely következésképp ezekkel az elemekkel határozható meg. Azt, hogy az érvelés nem szimplán körkörös, a különböző országokból kiválogatott példák az olasz fasizmussal és a náci Németországgal való összevetése hivatott érzékeltetni. Ilyen példák a 19. századi rabszolgatartás, az örmény népirtás, Nixon belpolitikája, a CEU kitiltása Magyarországról, a nagyvárosokkal szembeni előítéletek, vagy éppen a patriarchális keresztény családmodell védelme. A könyv egyik legfeltűnőbb jegye, hogy a Stanley által rapszodikusan felsorolt esetek legalábbis jelentős részét általában nem szokás – de legalábbis nem egyértelműen – fasisztának tekinteni.

Ami a tíz fasizmus-karakterisztikumot illeti: Stanley a klasszikusnak számító elméletekből ismert elemeket vesz át, így az autoriter karakter egyes jellegzetességeit. Az autoriter karakter klasszikus elemzése a többek közt Adorno nevéhez köthető 1950-ben megjelent, és éppen az USA lakosságát vizsgáló Tekintélyelvű személyiség (továbbra sincs magyar fordítása, eredeti címen The Authoritarian Personality). A tanulmányból ismert ún. F-Skála elemei köszönnek vissza Stanley könyvében (a múlt felmagasztalása, a hierarchia feltétlen elismerése, az antiintellektualizmus, stb.) – sajnos hivatkozások nélkül —, illetve ezeket egészíti ki az aktuális identitáspolitikai diskurzus néhány pontjával. A stratégiai elemek nagyrészt találóak, és a könyv kifejezetten jó politikai ismeretterjesztő: hozzásegíthet a közvetlen környezetben tapasztaltak globális és történelmi tendenciaként való felismeréséhez.

Magyarországon különösen relevánsak a múlt mitizálásával, a nagyváros démonizálásával, a munka kultuszával, az etnikai megkülönböztetéssel és az antifeminizmussal foglalkozó fejezetek.

A kötet kritikáját annak populáris-figyelmeztető jellege nehezíti. Az Így működik a fasizmus elmélet és politikai intervenció keveréke. Szándéka „kritikus eszközt adni az állampolgárok kezébe” (mivel „sok ember nincs tisztában a fasizmus ideológiai szerkezetével”), miközben a tudományos-filozófiai igényt fenntartja. A kettő természetesen nem zárja ki egymást – a fasizmuselméletek szinte mindig antifasiszták -, de Stanleynél mindenesetre az elmélet háttérbe szorul, és ez nem marad következmények nélkül. Miközben Stanley pszichológiai kutatásokra, vagy éppen nyelvfilozófiai töredékekre való hivatkozásokkal a tudományosságot hangsúlyozza, rendre egészen hozzávetőlegesen és zavaró ugrásokkal érvel.

Kézenfekvő és lényeges kérdések maradnak szó nélkül. Az elszórt esetekre nem térek ki, a fontosabb kérdések a következők: egyáltalán miért generikus, vagyis általánosításra és minimumfeltételekre alapuló fasizmus-fogalmat használ a konkrét történelmi folyamat elemzése helyett? Miért éppen ez a tíz karakterisztikum írja le szerinte a fasizmust a legjobban? Hogyan választotta ki ezeket, van-e összefüggés köztük, és mik maradtak ki? Hogyan határozható meg a 20. századi „régi” és az „új” fasizmus, milyen jelentős különbségek vannak közöttük? Végül pedig a fő kérdés: mik a „visszatérés” okai? Ez utóbbi zavaróan háttérbe szorul Stanley könyvében, miközben az elméletek fő problémája éppen annak a kérdésnek a megválaszolása lenne, hogy hogyan jöhetnek létre a modern társadalom és az egyén kölcsönhatásából fasiszta emberek és fasiszta társadalmak?

Az említett kihagyásokat keretezi, hogy Stanley gyakorlatilag teljesen említés nélkül hagyja a fasizmuselméletek százéves történetét. A legfontosabb irányzatokat sem említi, ahogy saját koncepciójának előzményeit sem (természetesen léteznek hasonló generikus listák, pl. Umberto Eco Mindenkori fasizmusa tizennégy, Emilio Gentile tíz elemet gyűjt össze).

A történelmi felejtés ellen fellépő könyvben reprodukálódik a történelmi felejtés.

Stanley eljárása elsősorban szubjektív-voluntarisztikus, idealisztikus szempontok szerint — ideológiai, retorikai és taktikai elemek együttállásaként — vázolja a jelenséget. Értelmezésében az jórészt (bár nem kizárólag) mint hatalomra törő politikusok rendelkezésére álló eszköztár rajzolódik ki, amely potenciálisan bármikor bevethető. A szubjektív tényezők (sötétlelkű vezetők machinációja) hangsúlyozása általában jellemző a generikus elméletekre. A 90-es évektől, a szovjet blokk összeomlását követően, a főképp angolszász országokban megjelenő új fasizmuselméletek jellemzően a totalitarizmus-elméletektől ezek felé fordulnak. A marxista értelmezések politikai-gazdaságtani, szociológiai és pszichológiai szempontjai így a korábbiakhoz képest egy új módon szorulnak háttérbe — erre később visszatérek.

Stanley elmélete felismerhetően annak a szándéknak a függvényében tágította a fasizmus fogalmát, hogy a Trump-adminisztrációt ezzel a fogalommal írhassa le, s így a potenciális republikánus szavazókat figyelmeztesse: átverik őket, és a tűzzel játszanak. A republikánusok (vagy éppen a demokraták) lefasisztázása, és a fogalom kiterjesztése mindenféle etnikai, vallási és kulturális diszkriminációra összecseng a demokraták aktuális identitáspolitikai kommunikációjával – és egyébként hosszú múltra tekint vissza. Reagan-t, a két Bush-t, stb. hasonlóképpen tartotta fasisztának a baloldal (egy része, és talán nem csak a baloldalé), a korabeli Communist Party USA pedig azt a roosevelt-i New Deal-t tartotta fasisztának, amely ma a republikánusokat fasisztázó demokraták baloldali szárnyának példaképe. Egyébként George Orwell, valószínű nem elsőként, 1944-ben ír (What is Fascism?) a fogalom fura természetéről és inflálásáról.

A fogalom tágítása elkezdi feloldani annak értelmét, sőt ahhoz a nem mellékes problémához vezet, hogy a legbrutálisabb példákat nivellálja. Ugyanakkor azt az összefüggést kezdi megvilágítani – fonák perspektívából -, hogy a fasizmust megelőző liberális polgári társadalomban is (természetesen módosulva és kevésbé) az uralom elve érvényesül. A késő kapitalista rendszerek, szociáldemokrata kontroll mellett is, irracionálisak, érdekcsoportok, politikai és gazdasági klikkek – Horkheimer terminusával: racket-ek – az érték értékesülésének objektumaiként ismétlik az állatvilág versengését a társadalom egészében, és nem csak a politikában. Nem minden barbárság fasizmus.

Mindenféle diszkriminációt fasizmusnak hívni fals, mert az mint analitikus kategória kiüresedik, miközben azt a látszatot kelti, mintha a nem-fasiszta normalitás valóban normalitás volna:

mintha a diszkriminatív torzulásokat leszámítva a rend nem a véletlenszerűen kevésbé szerencsések és gyengébbek jogszerű kizsákmányolására vagy kizárására – diszkriminációra – épülne. Enélkül a fasizmus sem volna elképzelhető.

A társadalmi rend idealizálása feltételezi, hogy az az ekvivalencia (jog előtt egyenlő felek közötti egyenlő csere) elvén, tehát neutrális, racionális, igazságos alapokon nyugszik. Ezt elfogadva a krízisjelenségeket tipikusan kontingens, szubjektív, individuális okokból kell magyarázni, jellemzően immoralitásra visszavezetni (például Putyin egyéni személyiségvonásaira, stb).

A marxi elmélet szerint a modern társadalmi rend alapját szolgáló ekvivalencia látszat, ahogy az individuum autonómiája is.

Az autoriter karakter nem kevésbé objektív viszonyok terméke, mint a fasiszta valóság termelője. „Tőke és Fasizmus jegyesek” írja 1930-ban József Attila, Max Horkheimer pedig 1939 szeptemberi Die Juden und Europa c. esszéjében fejti ki a marxista fasizmuselméletek központi gondolatát:

„Az osztályuralom a liberális éra végén nemzetiszocialista népközösségé vedlik. Az elmélet eloszlatta az érdekharmónia mítoszát; kimutatta, hogy a gazdasági folyamat újratermeli az uralmi viszonyokat szabad szerződéskötések közvetítésével, amelyeket a tulajdonviszonyok kényszerítenek ki. Az uralom közvetettségének ezennel vége. A fasizmus a modern társadalom titka, amit az elmélet rég ismer.”

A szubjektivitás persze nem kizárólag az objektív viszonyok függeléke, amennyiben képes gondolkodni. Wilhelm Reich Tömegpszichológia és fasizmus című szövegében tér ki a vulgármarxista fasizmuselmélet veszélyeire.

Nem az autoriter karakter gazdasági alapokra való redukciója a cél, de az kizárólag azokkal összefüggésben értelmezhető.

Szép példája ennek Siegfried Kracauer A tömeg ornamentikája című esszéje 1927-ből, amelyben a tömegszórakozás, a felvilágosodás, és kapitalista termelés kapcsolatáról olvashatunk — miközben a fasizmus fogalma fel sem merül, az okai annál inkább. Hangsúlyozom, hogy rengeteg más példát lehetne még említeni, itt csak néhány fontosabbat tudtam.

Központi motívum ezeknél a szerzőknél a konkrét történelmi folyamat, az osztálydinamikák, az érdekcsoportok viselkedésének elemzése. Erre egyébként a klasszikus példa Marx Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, ami bár jóval a fasizmus időszakát megelőző szöveg, tartalmilag is releváns. Több későbbi marxista fasizmuselmélet szerint a bonapartizmus a 20. századi autoriter állam 19. századi előzménye, amennyiben az antagonisztikus társadalom fals egységgé zárásának – az érdekkonfliktus autoriter kiegyenlítésének – első esete Louis Bonaparte hatalomrajutása a franciaországi 1848-as februári forradalmat követően. Stanleynél a fasiszta politika különböző megjelenési formáinak a történelmi folyamat elemzéséből történő meghatározása hiányzik, ehelyett a konkrét történelmi esetek nivellálódnak absztrakt kategóriák példáivá.

A történelmi folyamat elemzésével lehetne a 20. századi klasszikus fasizmussal való különbségeket, és így a fasizmus 21. századi jelenségét megérteni. TGM posztfasizmusról szóló esszéin mutatható meg a Stanley-ével úgymond ellentétes logika. Röviden, és csak hozzávetőlegesen összefoglalva: a klasszikus fasizmus fő célja a tőkeuralom és profitabilitás fenntartása a rendszer válságának ellenére, s ezzel szoros összefüggésben a nyugati kommunista munkásmozgalom törekvéseinek megsemmisítése. Jelentős részben ezért célratörő, mobilizáló, terrort alkalmazó ellenforradalmi mozgalom volt, amely utasításos, totalitárius államkapitalista rezsimmé alakult, miután kiiktatta a liberális érára jellemző formális egyenlőséget és piaci funkciókat.

A mai – TGM terminusával élve – posztfasiszta politika nem totalitárius, nem forradalmi, nem jellemzik erőszakos tömegmozgalmak, sokkal kevésbé irracionalista, voluntarista eszmerendszerek kinövése, és nem foglalkozik az antikapitalizmus gondolatával, illetve megfér a liberális demokráciák keretei között. A közös pont az egyetemes állampolgárság elutasítása, az emberi állapot és az állampolgárság „kettévágása”, a felvilágosodás univerzalizmusának megtagadása.

A posztfasizmus gazdasági alapja a termelési erők és viszonyok neoliberális évtizedeket követő, alternatíva nélküli egyre abszurdabb ellentmondása: a történelmileg elvégzett munka eredményeként felhalmozott technológia révén az emberi (testi) munka másodlagossá és a globális munkaerő nagyrésze örökre feleslegessé vált a tőke újraértékesülésében. Míg a tőke korlátlanul mozog a magasabb megtérülés (olcsó munkaerő) felé, a munkaerő mozgása korlátozott. A termelésből kizárt populációk bár finanszírozhatók, de ez állampolgárság és biopolitikai kritériumok szerint szelektíven történik.

A kortárs fasiszta politika fő aspektusa a termelési viszonyokon alapuló irracionalitás biopolitikai kritériumok szerinti menedzselése.

Ez lényegében a faj, etnikum, nem, állampolgárság, stb. szerint alacsonyabban rangsoroltak szűk munkaerőpiaci lehetőségekből és jóléti intézkedésekből való kizárása és magára hagyása az iparilag fejlett országok egyébként szintén kizsákmányolt és átvert, de relatív privilégiumokat élvező választóinak beleegyezésével. Ezért a posztfasizmus alapvetően neoliberális politikákat támogat, és nem mobilizál – legfeljebb határvédelemre. A baloldali alternatíva eltűnésével és a politikai horizont polgári középre korlátozódásával a néma kényszerek félkatonai szervezetek nélkül is elvégzik a dolgukat — amennyiben a rasszista, etnicista, szexista logika ellenőrzi az emberiség nagy részének kizárását és a boldogtalan privilegizáltak apró örömeit. A fő törésvonal nem a bérmunka és a tőke között, hanem a tőke-munka folytonosságban lévő produktív populációk és a produktivitásból kizártak között húzódik.

„A fő veszély, csakúgy, mint az 1920-as, 1930-as években, most is az, hogy a kizsákmányolt és elnyomott termelőket besorozzák a tőkeuralom pribékjei közé. Nem pusztán a szélsőjobboldali radikálisok és féleszűek jelentenek fenyegetést. Legitim pénzkeresők, tőkések és termelők széles körben vélelmezett látszategysége, a »passzívokkal« és idegenekkel szemben kovácsolt politikai koalíció – ez a közvetlen veszedelem.”

A kérdés az, hogy hogyan lehetséges a bérmunkára ítéltek és a bérmunkából kizártak közti szervezett szolidaritás.

Az utolsó, munkával (gazdasági egyenlőtlenséggel) foglalkozó fejezet feszültségben áll a Stanley-féle fasizmuselmélet egészének liberális implikációival. Néhány idézet a fejezetből:

„A durva gazdasági egyenlőtlenségek kiváló táptalajt nyújtanak a fasiszta demagógiának. Ábránd azt képzelni, hogy a liberális demokratikus normák képesek ilyen körülmények között virágozni.”

Stanley ajánlása az egyenlőtlenség kezelésére szakszervezetek megerősítése, és az állami jóléti intézkedések kiterjesztése:

„A kutatások szerint az ilyen körülmények kialakulásának legjobb ellenszere a szakszervezetek erőteljes jelenléte. […] A liberális demokrata nem ugrasztja egymásnak a »hasznot hozókat« és a »hasznot húzókat« az értékességért folytatott versengésben. Egy nagyvonalú szociális jóléti rendszer a kölcsönös odafigyelés szálai révén egyesíti a közösséget ahelyett, hogy a demagógok által kiaknázható klikkekre bontaná.”

Az lehet, hogy a jó liberális demokrata – szubjektív – nem ugrasztja őket egymásnak, de a liberális demokrácia – objektív – igen. Stanley a fasizmust objektív antagonizmusok említése nélkül tárgyaló könyvében egyszer csak felbukkanak az osztály fogalma:

„A fent vázolt »mi« kontra »ők« megosztással szembeni egyik akadály az osztályon belüli egység és empátia. Egy jól működő szakszervezetben a fehér munkásosztály tagjai azonosulnak a fekete munkásosztály tagjaival ahelyett, hogy szembefordulnának velük. […] Az »elit« elutasítása ellenére a fasiszta politika igyekszik minimalizálni az osztályharc jelentőségét.”

Az osztályharcot Stanley mintha az elitek ellensúlyaként értelmezné.

„A nem teljesített elvárásokból fakadó ellenérzéseket az olyan kisebbségi csoportok ellen lehet fordítani, akik a többség szemében nem osztoznak a domináns hagyományokban […] Bizonyos szavazók úgy vélik, ezek a csoportok a felelősek a nem teljesített elvárásokért, nem pedig a gazdasági elit.”

Itt Stanley a gazdasági elitet nevezi meg a problémák okaként. Ez jellemző a vulgarizált kapitalizmuskritikákra: míg Marxnál a tőkés (viselkedése, praxisa, gondolkodása) a tőke perszonifikációja, a vulgáris értelmezés szerint az antagonizmus bizonyos elitek immoralitásából következik. (Természetesen Marx ezzel nem azt akarja mondani, hogy az elitek morálisak volnának.) Ez neuralgikus pont a modern antiszemitizmus szempontjából is. Ugyanakkor Stanley a rasszizmus kapcsán helyesen mutat rá annak összefonódására a gazdasági renddel:

„Az Egyesült Államokban a rasszalapú megosztás mindig is a vállalatok, gyárak tulajdonosai és nagybefektetők számára fenyegetést jelentő munkásmozgalom egyesítő ereje ellen irányult.”

Az utolsó fejezet ugyan módosít a könyv egészének álláspontján, de homályos marad az extrém gazdasági egyenlőtlenségek oka. Úgy tűnik, mintha az az elitek szubjektív tulajdonságaiban, kapzsiságában, rasszizmusában, immoralitásában rejlene. Ezzel összefüggésben pedig mintha a munkásosztály szerepe a normál esetben neutrális kapitalista képviseleti demokrácia elitek által okozott torzulásának harmonizálása lehetne, egy szociáldemokrata jóléti politikával kiegészülve.

Végül Stanley a „libertariánus filozófia” és a fasizmus kapcsolatára is kitér, de szubjektív-voluntarisztikus, és nem objektív társadalomelméleti szempontból. Ezért úgy tűnhet, mintha a termelés a megadott keretek között demokratizálható lenne.

„Hitler nem tévedett abban, hogy lényegi feszültségek uralkodnak egy olyan társadalomban, amelynek demokratikus politikai rendszere van, gazdasága pedig hierarchikus elvek mentén működő magánvállalatokon alapul. (…) A gazdasági libertarianizmus végső soron a szociáldarwinizmus szalonképes változata. (…) Bár a libertarianizmus megköveteli az egyéni szabadságot a szabad versenyhez, a hierarchikus szerkezetű vállalatokat is támogatja. A fasiszta politika emiatt is értékeli a libertariánus filozófiát.„

Stanley a politikai egységen belüli objektív érdekkonfliktust homályosan elismeri. Összességében a liberális demokráciák államkapitalista harmonizálása a megoldási ajánlata antifasiszta fellépéssel kiegészülve. Sajnos nem tér ki arra a problémára, hogy a kapitalista félperiférián és periférián ez egészen más keretek közt gondolható el, mint a nyugati országokban, ahol a valamivel tágabb mozgástér feltétele éppen az a szűkösség, amely a világ nagyobbik részére kényszerül és az elvándorlás első számú oka.

A rendesebbek szemében a jóléti mozgásteret a zülöttekében az északi rassz felsőbbrendűségét jelentő többleteket növeli például a kelet-európai idény- és vendégmunkások tizenhat órás munkanap után konténerekben töltött éjszakája, amiért persze az önoptimalizációba zárt „saját” „középosztályuk” jórésze is lenézi őket. A globális értékláncokba feszülő emberiség fasiszta parafrázisaként szibériai bérrabtartásról fantáziál a legnépszerűbb magyar ellenzéki párt.

Az állapot abszurditása, amelyben a szabadság technológiai és gondolati feltételei rég adottak, és amely mégis mindenki megnyomorításához vezet, nyilvánvaló.