Ez a cikk válaszként és kiegészítésként született Rutai Lilinek a 444-en megjelent cikkére, amiben a szexipar különböző szegmenseiről ír, első sorban az OnlyFans, illetve a LiveJasmin oldalak magyar tartalomgyártóinak, modelljeinek helyzetét mutatja be néhány interjún keresztül. A cikkhez a Facebookon több száz komment érkezett – fontosnak tartottam, hogy ezeket a cikk tartalmával együtt elemezzem, mert bizonyos szempontból ugyanannak a jelenségnek a két oldalát mutatják meg.

A pornóipar nem szabadít fel senkit

Bár a – a fizetőfal mögé tett – cikk megnyitása után az oldal rákérdez arra, hogy elmúlt-e az olvasó 18, rendkívül károsnak tartom a címét, ami azt üzenheti, hogy az OnlyFans egy olyan hely, ahol bárki kevés erőfeszítéssel, könnyedén meg tud gazdagodni, miközben gyakorlatilag nem sérül az autonómiája és a méltósága: Magyar nők az OnlyFans-en: „Semmi más nem adna ekkora szabadságot és fizetést”. Szerencsére a cikk tartalma részben árnyalja a cím – lehetséges, hogy nem szándékos clickbait – üzenetét. De mindennek ellenére nagyon problematikus ilyen fajta leegyszerűsítő, szinte invitáló üzenettel megjelentetni egy írást ebben a témában.

A pornó, a prostitúció és a szexkameraipar ugyanis nem szabadít fel minket. Ezek nagyüzemben működő iparágak, amelyek a szexualitás eldologiasításával és a résztvevők, az érintettek testi és lelki kizsákmányolásával operálnak.

Formálják a szexualitásról alkotott képünket, vágyainkat és érzelmeinket, érzéseinket, emberi kapcsolatainkat is. A gyerekekét is, akik az internetről, nagyon fiatalon „tanulják meg”, mi lehet a szex – és így az intimitásról alkotott fogalmaik is eltorzulhatnak.

A kapitalista termelési viszonyokat pedig továbbra is alakítja a nők elnyomását fenntartó nemi viszonyrendszer – a két rendszer kölcsönösen hat egymásra –, keresztmetszetükben megmutatkoznak a szexipart átható ellentmondások is. Ezeknek a kivetülései megjelennek a cikk liberális szexmunka-mint-szabad-egyéni-választás-világképében, és a cikkre, illetve a cikkben felmerülő témákra és azok továbbfejtésére reakcióként többségében férfiak, erős kisebbségben nők által írt kommentekben.

„A mindennapokról posztolunk, gyakran ruhák nélkül”

Az OnlyFans vagy a Gattyán György által alapított LiveJasmin, illetve a hasonló alapon működő platformcégek ugyanúgy nem szabadítják fel a posztoló vagy kamerázó nőket, ahogyan a például a Rosszlányok „közvetítő oldal” sem szabadítja fel az ott magukat árulni kényszerülő, prostitúcióban lévő nőket. A szexipar a globális egyenlőtlenségekre épül, ezekbe van beágyazódva, ezt a cikkben megszólaló Juhász Borbála, a Nőkért Egyesület alelnöke, és Katona Noémi szociológus is hangsúlyozza, és úgy tűnik, ezt nem lehet elégszer elmondani. A pornóból, a szexkameraiparból és részben a prostitúciós iparból is elsősorban és legfőképp hosszú távon az üzemeltető online oldalak profitálnak.

Ezt támasztja alá Katona Noémi és Barna Emília közös tanulmánya is, amiben részletesen kifejtik, hogyan épül fel a platformkapitalista iparág. Gattyán oldalának példáján keresztül mutatják be, hogy valójában a „modellek” nagyon kis százalékának nyereséges a hosszú távú részvétel. Az is kiderül ebből a tanulmányból, hogy az iparban leképződnek a globális észak/nyugat-dél/kelet egyenlőtlenségei, ami megnyilvánul a kelet-európai stúdiók és a körülmények, berendezések minőségén, vagy éppen egy LiveJasmin-operátor elmondásán keresztül, aki saját bevallása szerint lelkileg „megterhelőnek” éli meg, amikor egy fülöp-szigeteki, modell-szerepben lévő nő órákig zokog két felvétel között.

Ez lenne a felszabadulás? Vagy az, amikor az életedet nonstop vadidegenekkel „osztod meg”, akikre anyagilag hosszú távon rá vagy szorulva – ahogy Rutai is idézi a megszólaló érintetteket?

Miért normális vagy kívánatos az, hogy egyesek az „intimitást” olyan módon próbálják megtalálni, sőt erőszakkal megszerezni, hogy mások a törődés illúzióját a testük és az érzéseik piacosításával teremtik meg nekik az online térben? Ezeket a vágyakat a kapitalista és patriarchális struktúrák teremtik meg, termelik ki és tartják fenn, hiába van a hangsúly a „szabad választáson” az egyének narratíváiban.

Testi és lelki kizsákmányolás a szexkameraiparban és a bérmunkaerőpiacon

Amint arra Rutai cikke is rámutat, az OnlyFans nem könnyű pénzkereseti lehetőség, hanem gyakorlatilag folyamatos elérhetőséget, készenlétet és lelkierőt igénylő tevékenység. Emellett a platform a szexiparnak egy olyan szegmensét képviseli, ahol a mainstream vagy hardcore pornóiparral, illetve prostitúciós iparral szemben inkább az anyagilag kevésbé kiszolgáltatott, felsőbb osztálybeliek vannak jelen, bár élesen kirajzolódnak az átfedések, átjárások a prostitúcióval és a pornóiparral is, ahogy ez ki is derül a cikkből.

A platformon lévőknek magukhoz kell kötniük a „visszatérő”, őket követő embereket (a prostitúció bizonyos szegmenseiben ezeket az embereket „visszajárósnak” hívják), ami egyrészt időben fokozódó szexuális „feltárulkozást”, másrészt nagyon intenzív érzelmi munkát kíván. A szexkameraiparágban a modellek természetesen nem „csak beszélgetnek” a kliensekkel, ahogy azt Gattyán előszeretettel hangsúlyozni szokta az interjúiban.

A cikk alatt megjelent irdatlan mennyiségű, túlnyomórészt férfiaktól származó kommenthalmaz egy része azt problematizálja, hogy az OnlyFanson a tartalmak megjelentetése, az élőzés, illetve a szexipar más formái nem olyan kizsákmányolóak, mint más, nehéz munkák. A könnyebb utat jelentik sok nő számára (miért nem megy a gyárba dolgozni? bezzeg, ha nő lennék, én is ezt tenném, jaj de kár, hogy nem vagyok nő típusú hozzászólások), illetve nem is kell hozzájuk „okosnak” lenni. Egy kommentelő felteszi a költői kérdést: „Miért nem lep meg, hogy ezek se az eszükből élnek…” Majd jön rá a válasz: „De abból. Hülye lenne 3 műszakban minimálbérért robotolni.” A szexiparban lévő nőket ezekben a hozzászólásokban szinte végig úgy festik le, mint akik „nem használják az eszüket”, illetve szívesebben „dolgoznak” ilyen helyen, mint egy olyan munkakörben, ahol „gondolkodni is kell”.

Ezek a megjegyzések természetesen kiegészülnek a nők folyamatos lekurvázásával, illetve elvétve akadnak olyan kommentek is, amelyek azért problémásnak tartják a szexipart. Egyesek azon vitatkoznak, hogy a pornóban szereplő nők megérdemlik-e a prostituált-stigmát, mások pedig lelkesen jelzik, hogy „imádják a kurvákat”, és „isten áldja őket”. Tehát a szexiparban lévők egyszerre munkakerülő vagy könnyű jövedelemhez jutó semmirekellők, a „keményen dolgozó kisember” ellenségei, akik remekül megélnek, miközben alig csinálnak valamit, illetve a közmorál lusta megrontói: ”Tanulni mondjuk tényleg minek, ha jobban megél egy influenszer vagy egy online ku*va… ezt sajna érzékelik is az emberek” – írta valaki.

Nem kérdés, hogy akár a könnyű fizikai, illetve a napi 10-12 órás irodai ülőmunka is káros az egészségre, ha pedig értelmetlennek, lelketlennek, sivárnak érezzük, lelkileg is tönkretesz hosszútávon. A kevésbé elidegenítő szektorokban pedig – ahol a nők dolgoznak többségben, mint például a pedagógusszakma, a bölcsődei dolgozók, az egészségügyi szakdolgozók és a szociális szektor számos ágazata – a fizetések alacsonyak, és a munkakörülmények méltatlanok.

A kommentelők aggodalma jogos a magyar munkaerőpiaci körülményekkel kapcsolatban. Ami a magyar nők munkaerőpiaci körülményeit és közérzetét illeti, az egyik legrelevánsabb kutatást Gregor Anikó és Kováts Eszter végezte el, elszomorító eredményekkel – kutatásuk elsősorban a leszakadó középrétegek élethelyzeteit érinti, azokét, akik közül egyébként számos nő kényszerül a szexiparba.

Viszont attól még, hogy a munkák nagy része testileg és lelkileg kizsákmányoló – a pornóipar és a prostitúció szintén kizsákmányoló és egészségromboló.

Nem az van, hogy az egyik jobban szenved, mint a másik, és a szexiparban lévő nők „könnyen megússzák” – hiszen nem kell „az agyukat használniuk”, csak fotókat és maszturbálós videókat posztolgatnak magukról, illetve, ahogy egy másik, férfi kommentelő viccelődve utalt rá: „Ha nő lennék, én még maszekba leállnék a CBA elé! :D”

Nem az a dilemma, hogy amint egy másik megmondóember írta ironizálva, nehezebb-e a prostitúció, mint „elővájárnak lenni egy kínai szénbányában vagy rákhalásznak a Bering-tengeren.” Ahogy Rutai egyik interjúalanya mondja: „ez egy másféle megerőltetés” – az elnyomás és a kizsákmányolás ugyanúgy az oka és a mindennapi valósága ezeknek az iparágaknak.

„Egész nap, reggeltől estig, amíg le nem fekszem”

A szexipar sajátossága, hogy – amellett, hogy elsősorban a profitot hajtja a monopolizálódó platformcégeknek – azoknak a szexuális kielégüléséhez, rövid távú közérzetjavulásához járul(hat) hozzá, akik használják a benne lévőket és fogyasztják az OnlyFansen árult szexuális tartalmakat. Ennek az ára a szexiparban lévők egészségének, mentális állapotának, átfogóan életük minőségének romlása, szélsőséges esetekben pedig a haláluk. Ezekre az ellentmondásokra egyébként a cikkben is fény derül, esetenként szándékosan utalnak rájuk a megszólaló érintettek.

Így tudjuk meg például, hogy az egyik modell „a magánéletét nem mutatja meg, főleg a most fél éves gyereke számít tabunak.” A gyerek tehát „tabu” lett, akit védeni kell a magánéletbe minduntalan betüremkedő kliensektől. Ugyanez az érintett aztán olyan álomvilághoz hasonlítja az őt nézők percepciójában a posztjait, amiben a platform jellegétől függően mutat meg a testéből különböző részeket, illetve utal rá, hogy rá van szorulva a „támogatóira”, akiket folyamatosan szórakoztatnia kell ahhoz, hogy eltartsák őt. Ha „kedvetlen” (esetleg pihenésképp tévézne), nem fizetnek. Ugyanígy utal rá egy másik megszólaló, hogy egész nap, megállás nélkül jelen van az online térben, hogy a követőivel foglalkozzon: „reggeltől estig, amíg le nem fekszem.” A munka teljesen összefolyik a magánélettel, a saját (mentális, intim) tér megszűnik. Szabadnap nem nagyon akad: minden nap munkanap, hiszen az életed majd’ minden pillanatát közvetíted – ebből élsz.

Ugyanez a nyilatkozó a fentiekkel egyidejűleg kijelenti, hogy nem érzi magát kihasználva, saját döntésének tartja a részvételt, és ez egy jó lehetőség, hiszen „a nők mindig is szexualizálva voltak. Az a különbség, hogy mi ebből most meg is gazdagszunk” – mondja.

Egy harmadik megszólaló érintett szerint, ha a fiatalok ingyen küldözgetik egymásnak a meztelen képeket önmagukról (ami egyébként szintén patriarchális hatalmi viszonyok között zajlik, tehát általában nem csak úgy spontán történik meg, hanem gyakran a lányok küldik a fiúk és férfiak nyomására ezeket a képeket), akkor miért is ne lehetne pénzt kérni érte…? Végül ugyanez a megszólaló azt a tanulságot vonja le, hogy az OnlyFanson „azok keresnek igazán jól, akiket még nem láttak meztelenül”. Ez a kijelentés teljesen összecseng a fenti, a női testek tárgyiasításáról szóló defetista diskurzussal .

Le kell számolnunk a szabad választás illúziójával

A status quo-nak ez a társadalmi szintű elfogadása teszi lehetővé, hogy a szexipar ilyen formában működjön – ezek a belsővé tett, normalizáló beszédmódok természetesen nem meglepőek az érintettektől -, de a szabad választás illúziójával le kell számolnunk.

Láthatjuk, hogy a szexipar egymással gyakran összefonódó, néhol különváló szegmenseiben az egyik fél végső soron az iparágak logikájának megfelelően különböző módokon használja az anyagilag kiszolgáltatott másikat. A cikk ezeket a dinamikákat részben lefesti, de nem hívja fel a figyelmet a tényre, hogy mindezek milyen viszonyrendszerekbe ágyazódnak. A cikk alatti kommentek jó része azt üzeni: ez csak egy könnyű pénzszerzési lehetőség, a kurvák mindig is jól kerestek, kereslet és kínálat mindig is volt és lesz is. Gyűlöljük és megvetjük, esetleg szánjuk őket, de azért isten áldja a tevékenységüket, köszönjük a munkájukat!

A cikk pedig, ahelyett, hogy mélyebben árnyalná a képet, és feltárná az OnlyFans, a szexkameraiparág vagy a pornó testközeli valóságát a felületes sztorizgatás helyett – részben folytatja ezt a patriarchális hagyományt.

A cikkben röviden meg van említve, milyen következményei lehetnek annak, ha valakiről egyszer felkerül bármilyen szexuális tartalom az internetre – ezek hosszú távon nem eltávolíthatóak, így sérülékeny pozícióba hozzák az illetőt. Erre a kommentelők közül egyébként jónéhányan reflektálnak is.

A több száz férfi kommentelő mellett sokkal kisebb számban, de nők is írtak a cikk alá kommenteket. Egyikük teszi fel a kérdést, hogy vajon miért is kiszolgáltatottabbak a nők a férfiaknál anyagilag, és ugyan mi tartja fent a szexipar nemi viszonyrendszerét:

„Én csak azt nem értem, a pasik honnan veszik a lóvét, hogy ezeket a nőket megvegyék a farkukra? A nők miért nem tudnak/akarnak férfiakat vásárolni a fizetésük ezredéből a saját kényükre-kedvükre? Biztos lenne sok fiúka, aki adná hozzá magát, aztán itt lehetne rajtuk tipródni, nem mindig a társadalmilag szegényebb és reproduktívan kiszolgáltatottabb nőkön, akik nem mellesleg az ingyenmelók többségét elvégzik a nemzetgazdaságnak…többnyire egy kérem és egy köszönöm nélkül.”

Valóban, jó lenne ezeket a kérdéseket közösen átgondolni – persze nem azzal a céllal, hogy a férfiak is hasonló módon végre tömegesen „felszabadulhassanak”, mint a szexiparba kényszerülő nők.

A cikk bizonyos mértékben feltárja a szexiparban létező hatalmi viszonyokat, és a benne lévők kiszolgáltatottságát, illetve az emberi kapcsolódások mindent elöntő piacosítását, amit pl. az is tükröz, hogy az Instagram is az OnlyFanséhez hasonló funkciókat tervez. Viszont egy cikk megjelentetése a „szabadságról” meg a „jó fizetésről” szóló címmel, remekül szolgálja a platformok népszerűsítését.

Miután a fiatalok jó része abba szocializálódik bele, hogy a szex árucikk, a nők teste pedig „szabadon” használható, el kéne gondolkodni ezeknek a folyamatoknak az előzményeiről, következményeiről, és folytatni annak a feltárását, miért van ez így, és merre szeretnénk tovább menni.