Márki-Zay szerint csak több Nyomtass te is kéne, Vona Gábor a Jobbik 2018-as veresége után nem sokkal amellett érvelt, hogy a fideszes adatgyűjtés miatt vált szinte lehetetlenné felvenni a Fidesszel szemben a versenyt. Az ellenzék idén nemcsak az összefogással, hanem sokkal erősebb adatbázissal is számolhatott, ez mégse hozott eredményt. Miért jönnek elő újra és újra ezek a szólamok, és miért önsorsrontó, ha az ellenzék beleragad ezekbe a „megfejtésekbe”?
Hegel azt írja, „[a] népek megdöntik a zsarnokságot, mert lealacsonyító, gyűlöletes stb.; valójában azért, mert felesleges”. Hegel idézetéről eszünkbe juthat a francia forradalom, amikorra a nemesség és a monarchia feleslegessé vált a feltörekvő burzsoáziával szemben, vagy akár az 1989-es magyar rendszerváltás, amikorra a kádárista rezsim tollpihe súlyú úttorlasszá vált a privatizáció előtt. Ahogy a trockista Tony Cliff fogalmazott a szocialista állampárt bürokratáiról, számukra a kapitalizmus csak egy „oldallépés” volt.
Akik négyévente orbánizmusra próbálják váltani Orbánt, eleve „feleslegesek”. Ami pedig Orbán Viktor „feleslegességét” illeti, sokkal valószínűbb forgatókönyv jelenleg, hogy a szélsőjobb vagy az általa teremtett mélyállam nő végül a fejére, és leváltása után valami sokkal borzalmasabb fog következni – ez is csak egy „oldallépésre” van tőlünk.
Ahhoz, hogy ez ne így történjen, hogy legyen fény is az alagút végén, már most léteznie kéne olyan széleskörű társadalmi mozgalmaknak, amelyek feleslegessé teszik a zsarnokságot. Tömegpártokra és tömegmozgalmakra lenne szükség, amelyek nem csak lobbicsoportok kommunikációs gépezetei, és amelyek számára a politika nem csak nyelvi eszköz és diskurzusok meglovagolása, hanem a mindennapi valóság. De hogyan jönnének létre egyáltalán ilyen mozgalmak?
Ungár Péter azt mondja az ellenzékről, hogy „nem igazán ismerjük az országot, amiben politizálunk”, és ebben kétségtelenül igaza van. Nem ismeri az ellenzék a helyi ügyeket, a mindennapi problémákat stb., a társadalmi valóságot. Ám a valóság megismerésének több módja van.
Létezik egy analitikus megismerési mód, ami az empíria eszközével és adathalmazokból dolgozik, és amivel gyakran él a közvélemény-kutatásokkal kormányzó NER is. Emellett, de az előbbit nem kizáróan, létezik egy dialektikus módszertan is, ami a társadalom antagonizmusait vizsgálja, legyen az tőke és munka, gazdaság és társadalom, állam és piac stb. Az egyik statikus, adottnak veszi a valóságot, a másik szerint az ellentétek folyamatos mozgásban tartják a társadalmat. Előbbi egy pillanatkép a társadalomról, egy fénykép. Az utóbbi megismerési mód éppen arra alkalmas, hogy ne csak vizsgáljuk, hanem kritizáljuk és meg is változtassuk a valóságot, amelyet megismerünk.
Éppen az erre való akarat hiányzik. Hosszú évek óta nézzük, hogy dögunalmas műsorokban próbálják megtippelni elemzők, mit gondol a nép, miközben láthatóan maguk se tudják, mit gondolnak, de legalábbis mélyen hallgatnak róla. Ezt hívják „politikai elemzésnek”. Fel-felfedez az ellenzék problémákat, „tematizál”, pörögnek a Facebook-posztok. Politikusok olvassák fel a híreket az újságíróknak a sajtótájékoztatón. Fölháborodással próbálnak szavazatot hajtani, és egy pillanatra sem tesznek említést arról, tulajdonképpen mit is javasolnak. Az egész egy kommunikációs szörfözés, amiben a politikai gondolat a politikai marketing szintjére süllyed.
Pedig létezik odakinn egy valóság, amit talán szavakba se tud önteni az, akit érint, hiába hívná föl valamelyik kutatóintézet, hogy ugyan meséljen már róla, hogy A, B vagy C. Ezt a valóságot nem lehet nyelvi szinten, agymosással dominálni – ahogy a multicég is hiába mondja el százszor, hogy a „munkáltató és a munkavállaló érdeke ugyanaz”, a túlmunka túlmunka marad. Ezt a valóságot kell megfoghatóvá és ezáltal megkérdőjelezhetővé tenni azok számára, akik elszenvedői.
„Egy elmélet ereje és érdekessége éppen abban rejlik, hogy nem tartja elegendőnek pusztán a „cselekvő” szavainak rögzítését, hanem azt a célt tűzi ki, hogy az egyének és a csoportok is másként lássák és gondolkodjanak arról, amik ők és amit tesznek, hogy ezután meg is változtathassák azt, amit tesznek és azt, amik” -írta Didier Eribon francia filozófus, esszéista. Ma éppen ilyen elméletekre van szükségünk.
Ha változást akarunk elérni, akkor nem csak „le kell menni vidékre”, és újságot osztogatni Mészáros Lőrinc birtokairól. Bár az se lenne hasztalan. Ami ma Magyarországon leginkább élhetetlen, olyan természetessé és megfoghatatlanná vált, mint a levegő. A munkahelyi kizsákmányolás tabutéma, a nemi elnyomás tabutéma, és így tovább. Amivel a baloldalnak valóban foglalkoznia kell – nem, vagy elvétve politikai téma. A viszonyok megkérdőjelezhetetlenek.
„Aki nem mozdul, az nem veszi észre a láncait.”
