Egye fene, bevallom. Ellenzéki győzelemre számítok, vagy olyan ellenzéki vereségre, ami szoros küzdelem utáni vereség lesz. A közvélemény-kutatások alapján nincs igazam, de „választást kell nyerni, nem közvélemény-kutatást”, ahogy szólt a tanulság a Fidesz 2002-es bukása után.

Optimistának tetsző megérzésemre nem sok minden ad okot, kivéve talán Tóka Gábor elemzése, aki – igaz, még a háború kitörése előtt – azt írta, hogy „választási meglepetés készül”. De nem is feltétlen az optimizmus mondatja velem ezt. Márki-Zay Péter világlátása messze áll az enyémtől, és az összes többi párté is. Kivéve talán a két zöld pártét, de egyből már kiléptem, és a másik iránt se érdeklődöm.

Jóllehet, szeretném tudni, milyen, amikor a politikának van tétje, és nem marketingszövegek mentén folyik.

Szeretném, ha egyszer már végre történne is valami ebben az országban a monoton zsarnokságon kívül.

Ez még nem adatott meg ifjúkoromban. Igen, ennyiben mindenképp vonzó ajánlat „a korrupciómentes Fidesz”, hiába, ez még mindig nem a változás szele, legfeljebb szellő.

A 2018-as választás után az őrületbe kergetett az ellenzéki tábor mély és őszinte ledöbbenése. Nemcsak az összefogás egyértelmű hiánya miatt, hanem mert a 2016-os „migránskampány” elképesztő sikere után már passzív és unott szemlélőként vártam az eredményre. Haragudtam. Hogy gondolhattátok, hogy a „korrupció rossz, de a kerítés marad” elég lesz bármire is? Forradalomra vágytok, változásra, mégis azt mondjátok, hogy Orbán rossz, de az orbánizmus jó?

Nem csak választást kell nyernünk. A menekültkérdéssel ellentétben Magyarország viszonya az ukrajnai háborúhoz még nem veszett fejsze nyele. Ez még nem „2016”, amikorra minden remény elveszett a társadalmi szolidaritásra, hanem még a 2015-ös zűrzavar, amikor még minden forr, alakul. Sokan próbálják megjósolni a nép szeszélyeit (vajon mit gondol a háborúról?), miközben még maguk sem biztosak abban, hogy mit gondoljanak. Vannak ruszofilek és vannak atlantisták, de február 24-én leginkább csak megdöbbenés és zavarodottság volt mindenkiben.

A zavarodottság oka volt az is, hogy a legésszerűbb válasz a krízisre elgondolhatatlan. Fukuyamai értelemben még mindig a történelem végénél járunk. Amikor a béke és a szabadság történelmi szükségszerűség, akkor is indokokat és magyarázatokat keresünk a háborúra és az elnyomásra, akkor is a racionalitást keressük Putyinban. Pedig nincsen. Ha a NATO előrenyomulása miatt indított háborút, akkor sem.

Fontos lesz egyszer megérteni, mit és hol rontott el a NATO, ahogy a II. világháborút se lehet megérteni anélkül, hogy tudnánk, miért tartották a versailles-i békéről, hogy nem békeszerződés, hanem fegyverletétel. Ettől még a nácizmus a nácik bűne, nem a versailles-i imperializmusé. Az ukrajnai háború is csakis Putyin bűne, és nem másé. Oroszországtól nyugatra a fegyverkezési lázban égők régóta mondták, hogy Putyin csak az erőből ért. Mostanra sem lett igazuk. Putyin csak az erőhöz ért, és jelenleg is magasfokon műveli.

Szükségszerűvé vált radikálisan más világot alkotni, a teljes ökológiai pusztulás és a harmadik világháború elkerülése végett, lehetőleg minél hamarabb.

Szükségszerűvé vált nemcsak közvéleménykutatásokból és adatokból próbálni kiolvasni, vajon mit gondol a nép, és annak mentén evickélni.  A szociológiai pillanatképekből nem olvasható ki változáselmélet. A nép nem időjárás. Talán ezért számítok idén a kiszámíthatatlanra – és ez akkor is így marad majd, ha végül a számításoknak megfelelően veszít az ellenzék.