Az ellenzék gazdasági programja – hasonlóan a „Csak felfelé – az emelkedő Magyarország programja” című csomag többi részéhez – viszonylag kevés konkrétumot tartalmaz, inkább iránymutatást találhatunk az esetleges kormányra kerülésük utáni szándékok tekintetében. A megfogalmazott általános célok és az egyes pontok azonban bepillantást nyújtanak abba, hogy milyen elvek határozhatják meg az ellenzék gazdaságpolitikáját.

Mit ígér a program a nemzetközi és hazai tőkének, a kis- és középvállalkozásoknak? Milyen mozgásteret hagynak a háború által is súlyosbított válságok a következő kormánynak? Jó ötlet az euró bevezetése? Elhozná-e az új kormány a gazdasági rendszerváltást? Remélhetnek-e bármi jót a munkavállalók Márki-Zay Péter csapatától, és mit ér a demokrácia szociális párbeszéd nélkül?  

Gerőcs Tamással, a Helyzet Műhely és a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének kutatójával, a Magyarország függő fejlődése című kötet szerzőjével beszélgettünk az ellenzék programjáról, gazdasági meghatározottságokról és a félperifériás Magyarország kormányának lehetőségeiről.

Az ellenzék programjának érdekessége, hogy teljesen más logikájú költségvetési politikát fogalmaz meg, mint ami az elmúlt évtizedekben működött Magyarországon. Ennek keretében nem intézményekhez, hanem feladatokhoz rendelnék a forrásokat, ami gyakorlatilag a költségvetési politika intézményi reformja.

A politikus korábbi megnyilvánulásai fényében nem meglepő, és Gerőcs szerint sokatmondó és látványos, hogy a Márki-Zay körül kiépülő szakértői és politikai közeg közel áll a Király Júlia által képviselt gazdasági elképzelésekhez, azaz „elég liberális gazdasági víziók”  olvashatók ki a sorok között.

Extrém illiberalizmus vagy extrém neoliberalizmus?

Ezt jelzi elég egyértelműen az ellenzéki program 7.3. pontjában említett „felelős költségvetési gazdálkodás” toposza is, ami a neoliberális felfogásban a költségvetési szigort jelenti, vagyis hogy egyensúlyban tartják a költségvetést. Ezt jellemzően a szociális szféra, munkavállalók, a társadalmi újratermelés intézményei szenvedik meg egy kapitalista rendszerben.

Ez a fajta fiskális szigor pedig könnyen konfliktusba kerülhet a program más pontjaiban megfogalmazott társadalmi igazságossággal, akár a kisvállalkozások és nagyvállalatok, akár a munkáltatók, munkavállalók közötti tehermegosztás terén.

„Hogy ez hogyan lesz összehozva, az egy kérdés. Egyszerre próbálnak reformot ígérni, de nehogy megijedjenek a befektetők, megígérik az általános liberális elveket is, miszerint a költségvetési szigor megmarad, adósság nem száll el, deficitre figyelnek. Vagyis azt mondják, »csinálunk egy reformot, de nem kell félni«. Ez millió ellentmondást hordoz magában. Hogy mit fog jelenteni a jövőben? Benne van a teljes felvizezés lehetősége, de benne lehetnek bátor lépések is.”

Az említett ellentmondást Király Júlia a 444-nek adott interjújában a korrupció, a túlárazott beszerzések felszámolásával oldotta fel, melyek révén szerinte rengeteget lehet spórolni. Az ellenzék rendszeresen kampányol a költséges, ugyanakkor kérdéses társadalmi hasznosságú beruházások, mint a stadionépítések leállításával, és a jogállamisági feltételrendszer miatt visszatartott uniós források lehívásával is.

A program ugyanakkor láthatóan kerüli a konkrét és számonkérhető ígéreteket. Mint Gerőcs kifejtette, „megmaradnak azon a nagyon általános szinten, hogy ne legyen támadható, mikor később konkrét politikai döntésekre kerül sor. Ilyen a többkulcsos személyi jövedelemadó kérdése, amit én úgy értem, hogy nem ígérnek meg. Az adójóváírás, a szuperbruttó visszavezetése van itt megfogalmazva, tehát a minimálbér szintjén várható egy személyi jövedelemadó-korrekció, de alapvetően az egykulcsos személyi jövedelemadó (szja) felszámolását nem ígérik meg. 

Ennek ellenére lehet, hogy bevezetik. Ez pedig egy iszonyatosan komoly politikai alku eredménye kell hogy legyen, és vannak olyan, nagy befolyású tagjai az ellenzéknek – beleértve Király Júliát és Márki-Zay Pétert – akik nem támogatják az egykulcsos szja felszámolását.”

A Fidesz a Nemzeti Együttműködés Rendszere előtti liberális kormányoktól vette át az egykulcsos jövedelemadó koncepcióját, amit 2010 előtt kritizált, míg Bajnai és körei támogatandónak tartották – csak nem tudták egy az egyben bevezetni. Ha például az egyébként teljesen tét nélkül államfőnek jelölt Róna Péter – akinek jelölése miatt Király még a távozását is belengette – írta volna a programot, akkor felszámolta volna az egykulcsos jövedelemadót. Ezzel szemben a program kis korrekciókat ígér meg, elsősorban tényleg a minimálbérből élők számára.

„Ez szerintem izgalmas kérdés, mert lehetnek olyan elemek ebben a nagykoalícióban, akik pedzegették azt, hogy az egykulcsos jövedelemadót fel kellene számolni, látszik, hogy nem egyeztek meg, ezért is fogalmaz ilyen általánosan ez a program. Amikor döntést kell hozni, akkor erre a koalícióra kemény egyezkedések várnak. 

Itt a személyi jövedelemadó körül elég komoly ellentétek lehetnek, amiben nehezen fogod tudni Király Júliát a Jobbikkal, vagy még kevésbé a zöldekkel egy platformra hozni.”

Ez már csak azért is fontos kérdés, mert az egyik legigazságtalanabb eleme a jelenlegi magyarországi fiskális politikának az egykulcsos személyi jövedelemadó, de ez vonatkozik az adórendszer egészére. E tekintetben az ellenzék legkézzelfoghatóbb ígérete az alapvető élelmiszerek áfájának csökkentése. Áfacsökkentésre Gerőcs szerint elég nagy a nyomás a Fideszen is, és ahogy az építőanyagok vagy a lakásvásárlás esetében láthattuk, meg is lépték néhány területen keresletélénkítési céllal. Emellett néhány alapvető élelmiszer esetében árplafont vezettek be. A fogyasztást terhelő adók csökkentése ugyanakkor önmagában nehezen értelmezhető intézkedés.

„Az egész adórendszert egyben kell nézni, koherens logikát kellene, hogy képviseljen. Egy-egy adókulcs nem sok mindent árul el feltétlenül a mögötte álló a vízióról. Már csak azért is összefüggnek, mert a költségvetésben is össze vannak kapcsolva. Ebből a szempontból a Fidesz iszonyatosan koherens víziót vezetett át a költségvetésen, amit el is neveztek »munkaalapú társadalomnak«.

Ebben benne van az egykulcsos, igen alacsony szja, valamint az EU legalacsonyabb, szintén egykulcsos társasági adója. Ami a rárakódó, jellemzően multinacionális nagyvállalatok által igénybe vehető kedvezmények miatt még a 9 százalékos rátánál is alacsonyabb. Tehát szinte egy offshore jellegű gazdaságot hoztak létre a nyugati tőkének, miközben megvolt a saját offshore törvényük arra, hogy a hazai tőke hogyan helyezhet ki forrást. Utóbbiról egyébként megígéri a program, hogy fölszámolja. 

Emiatt olyan magas az áfa. Ez olyan társadalmi jövedelem-újraosztás, ami a tőkejövedelmeken és vagyonelemeken csökkenti a terheket, míg a munkából származó, fogyasztásra fordított jövedelmen emeli. Ez egy nagyon durván munkavállaló-ellenes és tőkebarát vízió.

Az a kérdés, hogy ez az összefüggés hogyan kerül át az ellenzéki vízióba.”

Király Júlia egy háttérbeszélgetésen maga is említette, hogy a jelenlegi adópolitikával nincsenek alapvető problémái, és véleménye szerint valójában inkább a finomhangolására van szükség.

„A Fidesz adópolitikájáról elmondhatjuk, hogy – nem illiberális –, hanem extrém neoliberális. Ennek jellemzői az adóversenybe beállás, az ország offshore paradicsommá alakítása, a tőkejövedelmek meg nem adóztatása és minden teher áthelyezése a munkavállalókra és a társadalmi reprodukció intézményeire. Extrém neoliberális, szóval én nem Király Júliától és a vele egyetértőktől várnám, hogy ezt a vonalat kritizálják. Ha ebből indulunk ki, akkor ez a vízió fenn fog maradni, nem fog rajta radikálisan változtatni az új kurzus. Kozmetikázás elképzelhető, mert az ígéreteket majd számon fogják kérni.  De mint említettem, az ígéreteket annyira általánosan fogalmazták meg, hogy alapvetően nem sok minden lesz számonkérhető.”

A kutató szerint egyelőre, legalábbis a program alapján nem úgy tűnik, hogy az ellenzéknek lenne koherens víziója adórendszer tekintetében. Ugyanakkor úgy látja, hogy a jövedéki adójellegű, tehát üzemanyagokat, energiahordozókat terhelő adók csökkentésén is el kell kezdeniük gondolkodni az energia-árnyomás miatt.

Privatizáció és túlárazás, avagy kurzusépítés a félperiférián

„Tehát egyelőre féloldalas az ígéret. A választói tömegek, a munkavállalók felé megvan, például az áfa-csökkentésen keresztül, de az nem látszik, hogy hol tudná ezt pontosan behajtani. Ezek az ígéretek a hiányt fogják növelni, amiről megígérték, hogy nem fog elszállni. A hatékonyabb uniós forrásfelhasználásra, a korrupció felszámolására, a gazdaság kifehérítésére és a közbeszerzési felárak leszedésére alapozzák, amit nem tartok egyértelműen realisztikusnak. 

Végülis egy közbeszerzési reformot ígérnek. Én ezzel szkeptikus vagyok. Alapvetően az látszik, hogy a tőkét és főleg a nemzeti tőkét, amire a Fidesz-hegemónia is nagyon nagy mértékben épült, nem nagyon akarja elidegeníteni magától ez a politikai kurzus. 

A rendszerváltás utáni magyarországi politikai kurzusok mind költségvetési és közbeszerzési politikákon keresztül tették szövetségesükké a nemzeti tőkét. Ez a 90-es években nagyjából a privatizációt jelentette, azóta pedig politikai kurzusokon átívelően túlárazott közbeszerzéseket jelent, tehát nem Fidesz-találmány. 

A 2010 előtti MSZP-kormányok idején privatizáltak nagyobbrészt, és volt körülöttük egy gazdasági holdudvar, ami 2004-6 között szétesett, mert már kifutott a privatizáció, nem volt költségvetési mozgástér. Ezt vette át a Fidesz számos eszközön, de részben a durva túlárazáson keresztül. 

Magyarországon radikális volt a privatizáció, kirívó volt a vagyonvesztés a régiós országokhoz képest. De ugyanennek az érmének látjuk most a másik oldalát, hogy a privatizáció lezárulásával Magyarországon váltak a legdrágábbá a közbeszerzések a régióhoz képest. Ez gazdaságszociológiai értelemben azt mutatja, hogy mennyire erős és tényező a nemzeti tőkés csoport a kurzusépítésben. A Magyarországon kiépült hegemóniában ez egy relatíve erős csoporttá vált, ezért vannak látványos túlárazások. 

Jól hangzik, hogy ezt az ellenzék ki akarja vezetni, meg persze ez egy elv, amivel szimpatizálok, de attól tartok, hogy politikailag súlyos problémákba fog ütközni.”

Az ugyanakkor látványos, hogy a magyarországi túlárazott közbeszerzéseket, mint az autópályaépítéseket, mindig nyugati konzorciumi partnerekkel közösen nyerték a magyarországi tőke aktuálisan favorizált csoportjai. Ahogy az is szemléletes, hogy a háború előtt a paksi beruházás is csak addig szúrta igazán az uniós partnerek szemét, míg be nem vettek nyugati cégeket a projektbe.

Gerőcs szerint ez arra világít rá, hogy „a kurzusépítés nem egyirányú dolog, hanem egy tőkefrakciók közötti dinamikus, helyenként konfliktusoktól sem mentes kiegyezési folyamat. Hangsúlyeltolódások vannak, és a magyar függőség – vagy ahogy a liberális közgazdászok fogalmaznak, a kis és nyitott, exportvezérelt, tőkeimport-igényű gazdaság – azt jelenti, hogy nagyon behatárolt, mennyire lehet a nemzeti tőkét egyáltalán feltőkésíteni. 

Például állami közbeszerzéseken keresztül, mert ezekre tud az állam közbeszerzést kiírni. Infrastruktúra-fejlesztésre. Nagy exportágazatokban nincsenek közbeszerzések, mert azokat teljesen a külföldi magáncégek dominálják. 

A külföldi tőke megkerülhetetlen. Ez helyzeti adottság, a magyar GDP jelentős részét külföldi tulajdonosok által ellenőrzött szférákban és vállalatokban termelik, az exportban pedig még súlyosabb arány. Abban van mozgástér, hogy ebben a hazai tőkét hogyan, a gazdaság mely részébe tudják bekapcsolni, illetve mi számít hazai tőkének. A program e tekintetben nagyon erősen a kis- és középvállalkozásokra koncentrál, tehát nem nevezi meg a tulajdoni hátteret ilyen értelemben, hanem a vállalat mérete, árbevétel alapján kategorizál.

Elég sok helyen a külföldi tőkével kapcsolatos viszonyra is utal a program, miszerint nem a multikat kellene támogatni, hanem a hazai kis- és középvállalkozásokat. Nem multiellenes, de a multicégek támogatásához képest ígéri meg, hogy növeli utóbbiak támogatását, ami azért érdekes, mert a Fidesznél nagyon erőteljes a multicégek támogatása. 

Az eddigi kurzusban egyszerre volt meg a multicégeknek kedvező társasági adó, és majdnem minden vonatkozó törvényt – például az oktatásról, adózásról, a munka törvénykönyvét – nagyobbrészt a német multicégekre írták. Tehát nem lehet azt mondani, hogy a Fidesz úgy próbálná a hazai tőkét helyzetbe hozni, hogy ezzel ártana a multicégeknek, leszámítva néhány alesetet – és nem multiellenes az ellenzéki program sem. 

Nem látom, hogy e tekintetben lenne egy radikális irányváltás. Valószínűleg hangsúlyeltolódások lesznek.”

Az ellenzék programja szerint „[a] társasági adó szabályozását úgy alakítjuk át, hogy a nagy multinacionális vállalatok a Magyarországon megtermelt nyereségükből nagyobb részben járuljanak hozzá a közszolgáltatások fejlesztéséhez, de ne nehezítsük a kis- és középvállalkozások fejlődését. A globális minimumadó bevezetése után is megmarad a hazai kis- és középvállalkozások számára a 9%-os társasági adó. Változatos eszközökkel lépünk fel az offshore adóelkerülés ellen is.”

Ezzel a Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok elnöke és a G7 csoport által is felkarolt, globális minimumadóra utalnak, ami a nemzetközi adóverseny megfékezését szolgálná, és világszerte minimum 15 százalékos társasági adót írna elő. A nagyívű tervnek azonban számos buktatója van, Magyarország kormánya is hangosan tiltakozott ellene, hiszen gazdaságpolitikája alapját ásná alá.

Ahogy Gerőcs emlékeztetett, „a Fidesz ezért sem támogatta, mert teljesen szembemegy a jelenlegi adófelfogással. Érdekes, hogy ezt támogatja az ellenzék, bár faramuci, mert nem azt mondja, hogy megemeli a társasági adót a nagy multicégeknek, vagy egyáltalán kivezeti az adókedvezményeket és támogatásokat, amik iszonyatosan leviszik az effektív adórátát, hanem mindezt egy nemzetközi megállapodáshoz köti. Az adóverseny elkerülése nem látszik globálisan egyszerű feladatnak, tehát számomra kérdéses, hogy bevezetik-e. Egy olyan feltételhez kötik az ígéretét, amivel lehet játszani, és ki lehet várni jó sokáig.”

Új munka törvénykönyve, régi tendenciák

Gerőcs szerint nemcsak az adórendszer víziójában, de más területeken is tetten érhető az óvatosság, ezzel pedig óhatatlanul a Fidesz-kormányok, és a NER előtti időszak során kialakult mintázatok folytatását sem zárja ki a dokumentum. Kétségkívül bele lehet látni radikálisabb változást is – de ezt semmi sem garantálja. Noha az ellenzék megígérte a munka törvénykönyve „rabszolgatörvény” címen elhíresült, a dolgozók extrém kizsákmányolását lehetővé tévő módosításának eltörlését, magát a törvényt csak módosítanák – szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek bevonásával, ami előrelépést jelent, ugyanakkor önmagában ez sem egy erős ígéret.

„A magyar gazdaságpolitika eddigi irányát sem csak a Fidesz alakította ki, ugyanakkor sok tekintetben radikalizálta. Ugyanez vonatkozik a munka törvénykönyve reformjaira. Azt sem a Fidesz találta ki, még csak a sztrájktörvény szigorítását és a munkakapcsolatok úgymond rugalmasítását sem, ezek a folyamatok is 90-es évek óta tartanak. 

A szakszervezeteknek tettek ígéreteket az ellenzéki programban, miszerint a demokráciafelfogás jegyében helyreállítják a fékek és egyensúlyok rendszerét a, de alapvetően nem vázolták fel egy új munka törvénykönyvét, ami a „munkaalapú társadalométól” eltérő típusú szabályozást vetítene előre. Tehát ez esetben is azt gondolom, hogy marad a Fidesz által radikalizált neoliberális munkaerőpiaci felfogás, némi kozmetikázással. Több beleszólást ígérnek a szakszervezeteknek, de nem látom egy radikálisan új irány kibontakozását. 

Lehet, hogy hozzá se nyúlnak egy ideig – elég bonyolult is lenne hozzányúlni olyan dolgokhoz, amiket kétharmados törvényben rögzítettek, mert ehhez még győzelme esetén sem valószínű, hogy meglesz az ellenzék mandátumfölénye. Ráadásul számos reformkérdés kapcsán elég komoly széthúzás alakulhat ki a kormányzó pártok között. 

Egyáltalán ahhoz, hogy radikálisan változtatni lehessen, egy nagyon erősen más vízió, nagyon komoly egyetértés és komoly politikai felhatalmazás kellene. Ezek közül egyik feltételt sem látom reálisnak.

Az ellenzéki program esetében sem látszik egy ilyen koherens vízió, és az sem tűnik most esélyesnek, hogy a szükséges felhatalmazást megkapnák egy radikális költségvetési reformhoz, Inkább csak az látszik, hogy nincsenek is egy platformon. Én ezért nem várok nagy újdonságokat. Miután nem vezetnének be új munka törvénykönyvét, az alapvető szabályozás fennmarad.”

A munkaviszonyok alakításához tartozik a munkaidő kérdése is, Gerőcs szerint „nagyon izgalmas a programban a négynapos munkahét bevezetése, amiről azt írták, hogy ösztönözni fogják rá a cégeket. Szerintem ez jó irány lenne, szélesebb munkaerőpiaci reform, részmunkaidő vagy csökkentett munkaidő, viszont szélesebb társadalmi szórásban. 

A multik legnagyobb hazai beszállítója, az állam

Magyarország függő gazdasági helyzete miatt a jelenlegi keretrendszeren belül igen szűkös a gazdaságpolitika mozgástere; beleértve az adópolitikát is – tehát nem lehet például egy csapásra durván megadóztatni a multinacionális nagyvállalatokat, egy ilyen lépés nagyon súlyos következményekkel járna.

„Determinisztikusabban gondolkodom a gazdaságpolitika lehetőségeiről. Azért sincs meg a politikai akarat, mert itt nagyon durva kényszerpályák vannak, és ha nem ilyen kényszerek között kellett volna a Fidesznek mozognia, ő sem biztos, hogy pont így csinálta volna. Nincs nagy mozgásterük a nemzetközi tőkéért folytatott nemzetközi adóverseny miatt a nagyon eladósodott, külföldtől függő országoknak. 

Például az, hogy a Mercedest jobban megadóztassák, esélytelen, nem számítok rá. Ezt merkantilista iparpolitikának hívom, ez azt jelenti, hogy az exportágazatokban túlnyomórészt külföldi multinacionális cégek dominálnak, ezekben az állam beszállító. Ugyanúgy, mint a beszállítócégek, csak nem eszközöket, hanem közpolitikákat szállít azokon a területeken, amik egy ilyen nagy multivállalatnak a működéséhez szükségesek, a HR-től az adózásig, és emellé kiépíti a szükséges infrastruktúrát. Ennyit tud csinálni, eddig is ezt csinálta, és ezt is fogja csinálni, ha csak radikálisan meg nem változnak a külgazdasági körülmények.

Az egyedüli kérdés az, hogy mekkora belső politikai felhatalmazás kell ahhoz, hogy ezt még jobban radikalizálja. A Fidesznek elég nagy felhatalmazása volt, pofátlan dolgokat is tudott csinálni. Most a hazai szavazók, meg bérmunkából élők szempontjából nevezem ezt pofátlannak. Ilyen erős felhatalmazása nem volt a korábbi kormányoknak, és valószínűleg innentől kezdve nem is lesz – a Fidesznek sem, ha hatalmon marad. Ebből az egy szempontból nézve mindegy is, ki van hatalmon, úgy fog a környezet megváltozni, hogy gyengülni fog a kormányzati pozíció,  ezért a társadalom szempontjából fontos gazdasági szerkezetátalakítás tekintetében sajnos nem lesz túl nagy mozgástér. Vagyis várhatóan még jobban csökken annak az esélye, hogy erről a függő pályáról lekerüljünk.

Mozgástér ezek között a viszonyok között legfeljebb arra van, hogy osztálypolitikai alapon kinek a kárára és kinek az előnyére tudnak – és itt a hazai tőkére gondolok – erőforrást újraosztani. Egy kormányváltás esetén Mészáros valószínűleg simán megy a süllyesztőbe. Vannak kiemelt cégei vagy oligarchái minden egyes kurzusnak, akiknek addig tartott a sikere, amíg a kurzus fennmaradt.

 A hegemónia aranykorában nagyon fontos cégeknek számítottak, mint Transelektro a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején, vagy a Vegyépszer az első Fidesz-kurzus idején. Simicska alatt nyilván ez süllyesztőbe ment, ahogy később ő maga is.

Annyira erős a függés a politikai viszonyoktól még egy kormányzati cikluson belül is, hogy a különböző cégeknek ez jelöli ki a ritmusát, hogy kormányváltással ezeket a lapokat újraoszthatják. Mondjuk úgy, hogy elveszik a »rossz oligarcháktól« a pénzt, és odaadják a »jó oligarcháknak«. Mondjuk azoknak a vállalkozóknak, akik nyomták a kampányt, beleraktak pénzt. Azért van itt egy-két figura, akik kedvezményezettebbek lehetnek majd. Nem feltétlenül olyan értelemben, hogy közbeszerzéseket nyernek, hanem beleszólhatnak majd a politikacsinálásba.

Ez most is így zajlik. Az ilyen gazdasági szféra kialakulása nem egyirányú folyamat, amiben rámutatással, a kormányzati akarat hozza létre az oligarchát vagy a tőkést, hanem a meglévő gazdasági erőközpontok mondják meg, hogy mit szeretnének. Most egyébként nagyon sokan értik ezt a multicégekhez való viszonyra, miszerint beszállító a kormányzat. 

De a Munka Törvénykönyve körüli reformot sem csak a külföldi tőke kérte, a hazai vállalkozásokat is megkérdezték. Ennek Magyarországon kiépült egy fix intézményrendszere: az iparkamarák, akár kormányzatiak, akár az államigazgatáson kívüliek, olyan háttérintézmények, ahol ezeknek a törvényeknek az előkészítése zajlik, és ahol konkrétan beleszólhat a tőke a jogalkotásba. 

Parragh Lászlónak, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének leegyszerűsítve az a feladata, hogy beszéljen a tőkével, és kitalálja, hogy mit írjanak bele a törvénybe, mit kér a tőke a kormánytól. Kormányváltás esetén nyilván nem ebben az intézményi környezetben, de némi kozmetikázás, minisztériumok átnevezése után ez a kommunikációs csatorna is fennmarad a tőkével. 

Nagyon fontos, hogy fennmarad ezekkel a programokkal a jó kapcsolat a külföldi tőkével intézményi szinten is, ahol folyamatosan kommunikálni fognak. 

Enélkül elég nagy zavar keletkezne a rendszerben. Nem tudom, hogy fog ez intézményileg kinézni, valószínűleg ők sem tudják. Hogy fog kinézni, ha megreformálják, vagy visszareformálják a munka törvénykönyvét, az nem csak úgy dől el, hogy a pártdelegáltak leülnek a pártközpontban, és megegyeznek valamiben, de nagyon erősen meg lesz szondázva, hogy ki mit kér, és mit lehet belevinni egy ilyen reformba. 

A nemzetközi kényszer erős és erősödni fog, mivel most egy válságba megyünk bele, és minden gyorsan fog történni. A belső kényszer is erős, a politikai konszolidációhoz szükséges lesz, hogy egy gazdasági holdudvar kialakuljon, megerősödjön és támogasson. És emellett legyen egy politikailag mobilizálható osztály – ezek alapfeltételei a kelet-európai hegemóniaépítésnek.” 

Fontosnak tartja ugyanakkor kiemelni a kutató, hogy az ellenzék konkrét ígéretet tett arra, hogy visszaállítaná kilenc hónapra az álláskeresési járadék juttatási idejét a jelenlegi három hónap helyett. Bár érdemes kiemelni, hogy a nyelvezetet megtartotta, amiből látszik, hogy a kormányhoz hasonlóan ugyancsak nem szociális kérdésként kezelné a munkanélküliséget, és nem haladja meg a segélyezést és a szociális juttatásokat megbélyegző narratívát.

Vannak az álláskeresési járadékon túl is fontos és potenciálisan előremutató pontjai a programnak, még ha a korábbiak alapvető logikáját nem is írják felül, és ott csökkentik a nyomást, ahol a tőkének egyébként is érdekében áll.

Liberálisok ígérik, baloldaliak üdvözlik, Matolcsy egyetért vele, és nagyon el lehet rontani

„Nem direkt gazdaságpolitika, inkább társadalompolitika terén például a lakhatási krízisre adott javaslatok között több jó is van. A bérlakás-programot erőteljesen ki akarják szélesíteni, lakhatási támogatást akarnak nyújtani. Tehát a középosztályra célzott fideszes CSOK helyett a lakhatási válságra adnának valamilyen választ – amire például a Fidesznek semmilyen válasza nincs. Ez elég üdvözlendő dolog lesz, a többi kozmetikázós rész mellett.

Beszéltek továbbá a lakáscafetériáról, ami végülis egy adókedvezmény. Az egész szociális válságra, a társadalom újratermelési intézményének a válságára részben cafeteria adókedvezményekkel próbálnának választ adni, amire a lakáscafeteria egy innovatív ötlet.

Ez egy elég komoly piacszabályozás tud lenni szolgáltatói oldalról is – a Fidesz ezzel nagyon játszott. A klasszikus cafeteria-rendszer a külföldi kiskereskedelmi cégekre lett szabva, nagyon sok részlet számít, hogy pontosan milyen osztálypolitikai vízió mentén milyen típusú választ ad egy krízisre a kormányzat. Önmagában egy technológia a cafeteria, amit tőkéscsoportok mobilizálására is lehet használni. Szóval az ördög majd itt is a részletekben lesz. De szerintem üdvözlendő, hogy a lakhatási krízisre már vannak ilyen ötletek.”

Ha elég okosan csinálják, ez kivitelezhető, és van is arra utalás, hogy a lakhatási program rögtön összekapcsolódik egy önkormányzati reformmal, bár ez esetben is a kétharmados törvények akadályába ütközhetnek. Valójában ez nem csak lakhatási vagy lakástámogatási, de alkotmányjogi kérdésként is felfogható. Visszadelegálna egy csomó feladatot az önkormányzatoknak: az ő tulajdonukban lévő bérlakás-szabályozást is átalakítanák. Itt a kérdés, hogy az önkormányzatoknak honnan lesz ehhez forrása? 

Látjuk ezeket a kényszereket történetileg, 

a Fidesz többek között azért vett el egy csomó jogot az önkormányzatoktól, hogy centralizálhassa az adósságaikat. A korábbi önkormányzati rendszer a maga formájában ugyanúgy teljesen fenntarthatatlan volt, a Fidesz pedig egy gyors pénzügyi megoldást kínált, de egyben fel is számolta politikailag a rendszert. 

Ilyen kényszerek között kellene visszaállítani egy olyan önkormányzati autonómiát, ami úgy tűnik, hogy szükséges feltétele az ellenzék bérlakásépítési programjának, amihez forrásokat kell rendelni. Megint nem látszik, hogy ez a gyakorlatban, hogy nézne ki pontosan.

A lakhatási programok finanszírozására a sokat emlegetett költségvetési szigor mellett is lehetne lehetőség. A CSOK-ra is volt és van lehetőség. Lehetne rá hazai hitelprogramokat indítani vállalatoknak például. Az én felfogásomban ez osztálypolitika – tehát a jelenlegi rendszerrel szemben nem a középosztály szuburbanizációját kell finanszírozni, hanem a lakhatási válságtól szenvedő csoportok felé lehetne átfolyósítani a támogatásokat, hiteleket, akár jegybanki forrásokra épülőket. 

De a hazai tőkeépítésnek is ez fontos aspektusa lehet. Elképzelhető, hogy ez egy olyan vonal lesz ebben a programban, ami alternatívát kínál a hazai tőkének is, ami jelentős forrásokat tud szerezni az építőipartól, közbeszerzések oda tudnak irányulni. Tehát azt gondolom, hogy osztálypolitikailag átfazonírozható.

A kérdés az, hogy mivel járna. Vagy föl kell számolni a középosztálynak juttatott lakáshitelezési támogatásokat, ami nem tűnik realisztikusnak, mert ez egy nagyon aktív politikai csoport. A Fidesz-féle hegemóniaépítésnek az egyik fontos ága a tőke mellett a középosztályosítás, vagy a középosztálynak a kooptálása.

Általában politikai öngyilkosság megpróbálni korrigálni vagy felszámolni a középosztálynak nyújtott támogatásokat. Ha lenne egy radikális osztályvízió, ennek meglenne a politikai és társadalmi támogatottsága. Egyébként arra lenne költségvetési mozgástér, hogy ezeket a forrásokat, amiket a  jegybank a CSOK-költségvetésére költött, egy bérlakás-programra allokálja az önkormányzatok segítségével. Nem kell hozzá nemzetközileg eladósodni, technológiát importálni, nem szükségszerű a külföldi tőke bevonása. Ez politikai akarat kérdése – csak a Fidesznél nem volt meg a politikai akarat, mert nem kifizetődő.

Bő éve Matolcsy György jegybankelnök is azt mondta, hogy még a hazai tőke szempontjából sem biztos, hogy üdvös, hogy ennyire nincs válasza a lakhatási krízisre a Fidesznek. A bérlakás-építési program egy jó válasz lehetne, és egyébként számos régiós neoliberális vezetésű országban is a magyarországinál előremutatóbb programok vannak. Ezt itt radikálisan fölszámolták.” 

Épp a hegemóniaépítés, valamint a mobilizálható társadalmi csoportok jutalmazása miatt vannak buktatói egy esetleges bérlakásépítési programnak is, amennyiben elindul.

„Emiatt lehet a bérlakás-programra is azt mondani, hogy nem fog tudni olyan értelemben messzire menni, hogy teljesen más osztálypolitikát képviseljen. Olyan bérlakás-építési program lesz, amit kifejezetten középosztályra fognak célozni. A lakhatási krízis nem fog megszűnni, mert nem azoknak az embereknek könnyíti meg a lakhatáshoz jutását, akik egyébként durván kiszorulnak, hanem a fontosabb középosztálybeli csoportoknak, ami politikai mobilizáció szempontjából fontos. Ők szintén nyomás alatt vannak a jelenlegi helyzetben. Például a diákok – a kollégiumépítés megint fontos lett, és erről szól a belvárosi lakbér-szabályozás is.

A 4.5-ös pontban említett bérlakásépítési program dzsentrifikációs eszköz is lehet. Egy lecsúszó munkásnegyedben ez végülis az egy befektetés, ami átalakíthatja a lakbéreket és árakat, az önkormányzat pedig valamilyen formában támogatást nyújthat annak, akinek akar. 

Az, hogy a program foglalkozik a bérlakás-piaccal jó ötlet. De az a megvalósítás során dől el, hogy ezt inkább nemzeti tőkeépítésre, középosztályosításra használják-e, ami semmilyen módon nem segít a lakáskrízisben – sőt, akár el is fedi azt.”

Ami az ellenzéknek könnyebben menne, mint a Fidesznek, mégse lenne benne köszönet

A program kidolgozása idején ugyan a válság már látótávolságban volt, sőt, legalább az ősz óta már a mainstream közgazdászok közül is egyre többen kongatták a vészharangot, az energia- és élelmiszerárak növekedését pedig egyre inkább a bőrünkön érezhettük. Ukrajna lerohanása azonban előre nem látható fejlemény volt – a programon mindez mégsem hagyott különösebben mély nyomot.

„Azért nem mondanám, hogy irreális az egész program, mert annyira absztrakt és általános, hogy nem reflektál az adott történeti-gazdasági helyzetre, ilyen értelemben nesze semmi, fogd meg jól. 

Én arra számítok, hogy be fog ütni egy nagyon csúnya válság. Magyarországon erősebb is lesz, a termelési hálózatok, az autóipar azonnal megérzi. Elszállnak az energiaárak, és a rezsicsökkentés még növelte is az ország iszonyatos kitettségét. De egyéb inflációs hatások, globális recesszió is várható, talán összehasonlítható a hetvenes évek stagflációs időszakával. Az egész gazdasági paradigma, ami a háború után kialakult, ebben a stagflációs korszakban kezdett átalakulni vagy újraformálódni, most is ilyen transzformatív korszak elé nézünk.

Egyáltalán nem biztos, hogy stagnálással lesz az infláció összekötve, sőt, lehet, hogy recesszióval, mint a harmincas években. Fájdalmas kiigazító periódus következik globálisan, emiatt elég valószínű, hogy a fiskális mozgástér, főleg, ha azt ígéri minden illiberális és neoliberális is, hogy fenntartja a pénzügyi egyensúlyt, szükségszerűen durva megszorítást fog jelenteni rövidtávon. 

Akár a Fidesz, akár új kormány lesz. Alapvetően elég hamar  megérkezik a szigorítás, következményei lesznek, valószínűleg elég súlyosak. Kérdés, mennyire gyorsan fut ez ki, mennyire fog tudni egy esetleges, jelenlegi ellenzékből felálló kormány abban lavírozni, hogy az ígért vízióit későbbre halasztja. De arra nem számítok, hogy rögtön kormányváltás után ilyen beruházáspolitikák indulnának meg Magyarországon. 

Főleg mióta  egy csomó infrastruktúra-beruházás programja veszélybe került a háború miatt. Hogy honnan lesz erre pénz, hogy miből fogják finanszírozni a paksi beruházást, de akár a Budapest-Belgrád vasutat? Talán ez furcsán fog hangzani, de kicsit könnyebb dolga lenne az ellenzéknek, olyan szempontból biztosan, hogy látszik, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzetben az uniós vagy transzatlanti forrásokhoz – ez jelenthet akár IMF-hitelt, uniós transzfereket, amerikai katonai segélyeket – könnyebben hozzájuthatna. 

A NATO-szövetségi rendszer sorait zárni akarják, és ezekre a forrásokra való ráutaltság növekedni fog. Ez látszik már most a Fidesz-kurzus alatt is, ebből a szempontból Orbán elég kellemetlen helyzetben találta magát, amit nagyon nem szeretett volna. Az egész geopolitikája arra épült, hogy szabaduljon tőle, és egy pici mozgásteret kihalásszon, ami most visszaszűkül. Innentől kezdve elszigetelődik tehát, a fideszes mozgástér ebben a kontextusban kisebb, mint egy ellenzéki. 

Ez nem feltétlenül jó hír, a transzatlanti függőség fokozódását fogja jelenteni, a számos belpolitikai és belgazdasági következményével együtt. Ez a forgatókönyv azt fogja jelenteni, hogy Magyarország ismét IMF-csomagot fog kérni, amit fel fognak kínálni a NATO-barátság jegyében, és onnantól kezdve egyértelműen egy neoliberális kiigazító-receptet kell végrehajtani, nulla mozgástérrel. Ennek ma jóval nagyobb a valószínűsége, mint akár a koronaválság idején volt.”

Reménykeltő lehetne ezzel szemben, hogy napjainkban már a mainstream közgazdászok is úgy látják, hiba volt az Európai Unió részéről az, ahogy a görög válságot kezelte a Sziriza kormányra kerülése után – aminek keretében elrettentő módon  kényszerítették rá az országra a társadalom jelentős részét húsbavágóan érintő neoliberális megszorításokat. Ráadásul a koronavírus-válság alatt nagyon laza költségvetési feltételeket szabtak meg az uniós intézmények a válságkezelő csomagok igénybevételéhez, a közelgő válság kezelésekor azonban Gerőcs szerint nem ezen tendenciák lesznek irányadók.

„Látszik az az irány, hogy a jogállamisági mechanizmus fontos kitétele lesz annak, hogy milyen módon történik a forrásallokáció. A Fidesz mozgástere nagyon be fog szűkülni, főleg, mert a lengyelekkel kicsit szakítottak is, tehát bizonyos politikai feltételek biztosan lesznek. Nem biztos, hogy gazdaságpolitikai feltételek, de a fékek és egyensúlyok rendszerének fenntartására vonatkozhatnak. 

Tehát, ha az ellenzéknek tényleg sikerülne intézményileg visszaállítani bizonyos fékek és egyensúlyok által vezérelt logikát, nagyobb mozgásterük lenne egy uniós csomag vagy hitelfelvételek letárgyalására. Szerintem még alakulnak ezek a kondíciók, de én azt gondolom, főleg, ha egy IMF-hitelről beszélünk, hogy az nem lesz más, mint eddig volt. Az, hogy Christine Lagarde, az IMF vezetője mit mond a korábbi válságkezelési stratégiákról, nem sokat számít: a világháború utáni nemzetközi rendszer intézményei által meghatározott logikák mentén finanszírozna. Érdemes emlékezni arra, hogy az IMF-en belül mindig volt ez a hang, hogy »hát igen, a dél-kelet-ázsiai válságot is félrekezeltük, és legyen egy washingtoni konszenzus 2.0«, de bizonyos hangsúlyeltolódásokkal utóbbi is hamisítatlan neoliberális sokkterápia. 

Tehát ha egy IMF-csomagba csúszna bele Magyarország, beleszólnának, hogy milyen típusú költségvetési szempontokat kell érvényesíteni, a kormánynak nem lenne nagyon nagy mozgástere. Elképzelhető, hogy meghirdet egy nagy bérlakásépítési programot, és egy IMF-csomagban az lesz az első, amit ki lehet venni vagy el lehet halasztani.

Az ellenzéki program euró bevezetésére vonatkozó ötéves céldátuma is nagyon erősen transzatlanti koncepció. Előre beígérték nyitásként az Unió felé, és adott esetben az IMF felé. Ez lehet a későbbi megszorítások indoklása is, miszerint »innentől kezdve persze azt csinálsz, amit akarsz, de öt éven belül legyen euród, annak viszont ilyen nagyon szigorú fiskális-monetáris feltételei vannak«. 

A Fidesz azért nem akarta bevezetni, mert nagyon beszűkíti a gazdaságpolitikai mozgásterét. Itt is azt gondolom, hogy az ördög a részletekben lesz, de nem számítok arra, hogy olyan értelemben bőkezű lesz a forráselosztás az Unióban, hogy közben a gazdaságpolitikának fennmaradna valamiféle autonómiája. Sőt, hosszú távon arra számíthatunk, amitől a Fidesz fél bizonyos szempontból – a nemzeti tőke miatt fél –, de egyéb okok miatt mi is félhetünk, hogy az új transzatlanti konfliktus lehet, hogy az Unión belüli integrációt fiskális téren előreviszi. Ez azt jelenti, hogy az adott helyi költségvetés mozgástere tendenciózusan szűkülni fog. Még esetleg akkor is, ha egy bőséges időszakról beszélnénk – egy hitel által finanszírozott válságperiódusban meg aztán különösen. Ebből a szempontból nagyon nem számítok jóra.”

Hozzátehetjük, hogy az európai integrációt mindig a válságok katalizálták, míg a nyugalmi periódusokban csak toporgás történt. A mostani válság tehát lehet, hogy egy ilyen fiskális integráció felé fogja kényszeríteni a kormányokat.”

Az euró öt év múlva esedékes bevezetése számos buktatót rejthet, mert különböző teljesítményű gazdaságok, adórendszerek, szociális rendszerek vannak egy valuta alá csatolva. Amennyiben pedig az ellenzék komolyan gondolja, és öt év múlva valóban bevezetné, annak messzemenő következményei lennének, és nem feltétlen pozitívak.

Az euróval odaérünk, de hova?

„Az euró inflációs hatással szokott lenni a helyi gazdaságokra. Az árak zárkóznak föl, a reálbérek nem, tehát munkavállalói szempontból az euró bevezetése szinte sehol sem jár pozitív hatással, és a helyi tőke szempontjából is elég ellentmondásos. A szlovén példa volt ilyen szempontból klasszikus: gyakorlatilag reáleffektív árfolyamokon keresztül történik egy belső leértékelési folyamat, ami a külföldi tőkének jó. A fontos termelő ágazatok olcsóvá, fölvásárolhatóvá válnak, míg a helyi szolgáltatószektor megmaradhat. Nagyon nagy vonalakban ez történt egész Dél-Európában: leépültek a termelőágazatok, és nagyjából a turizmus, kiskereskedelem, meg Spanyolországban például helyi bankszektor jött létre, azért, hogy finanszírozza az építési boomot. 

Aztán az egész összeroppant a dél-európai válságban. Ez tényleg gyarmatosítja a gazdaságot. Ettől most a nemzeti tőkét féltik a Fidesz részéről, de ez nemcsak a nemzeti tőkének fontos kérdés, ezért elég szkeptikus vagyok, hogy az euró bevezetése mennyire jó ötlet. 

Én ezért úgy tekintek az euró bevezetésére, mint a transzatlanti függés megerősítésére gazdasági csatornákon keresztül. A monetáris politika gyakorlatilag teljesen elveszíti az autonómiáját, és a fiskálisnak is folyamatosan meg kell teremtenie az eurozóna működési feltételeit. Neoliberális körökben legpozitívabbnak a szlovák példa számít. De hát ott is az történt, hogy egy beszállító telephellyé változott Szlovákia. Kicsit olyan, mintha az orbáni modellnek a neomerkantilista, nemzetközi tőkét támogató ága erősödött volna meg a nemzeti tőke kárára.

A Fidesz nem ezt akarta, hanem helyzetbe hozni mellette a hazai tőkét is, ami egy ilyen modellben sokkal nehezebb. Ha most bevezetnék az eurót Magyarországon – nem tudják most bevezetni –, akkor első lépésként még durvább fiskális szigort kellene véghezvinni, ami most nagyon nehéz, inflációs szempontból. Rövid távon tehát nem bevezethető. 

Az euró bevezetésének jelenlegi meghirdetése egyáltalán nem reflektál a jelenleg kialakuló világgazdasági helyzetre, nagyon fájdalmas folyamat lenne, és hosszú távon azt gondolom, hogy inflációt generálna a hazai termelőágazatoknak, 

Más részről az árak már azon a szinten vannak. Baloldali szempontból elinflálná a béreket, tehát a reálbérek valószínűleg csökkennének vagy esnének. Hogy erre a helyzetre mit reagálna az állam, nem tudom. Dél-Európában a hitel- és kamatpolitikákon keresztül próbálták egyensúlyozni a középosztály reálbér-csökkenését, nagyon megemelkedett a kamat, és ott az volt a válság lényege, hogy buborékokat fújt a politika az ingatlanpiacon, hitelpiacon, ésatöbbi – ami azután egy idő után kipukkadt. 

Nagyjából ezt tudta csinálni, mert a középosztály elveszítette a termelőtulajdonát. Ebben a szituációban azt gondolom, hogy alapvetően nem biztos, hogy az ellenzéki gazdaságpolitika így reagálna, főleg mivel durva inflációs környezetben élünk. Azt sem tudom, hogy arra hogy reagálna, hogy elinflálódnának a bérek, és beállna egy reálbér-csökkenési spirál. Ellentmondás alakulna ki a bérfelzárkózásra vonatkozó ígéretei és az euróbevezetés ígérete között. 

Szerintem a kettő együtt a jelenlegi környezetben nem megvalósítható. 

Hogy mit enged ebből el, az egy politikai alkufolyamat tárgya lehet. Nagyon nehéz lenne tippelni. Az euróbevezetés céldátumát a Fidesz előtt mindig lebegtették, aztán mindig elvetették. 2004 és 2010 között teljesen hiteltelenné vált a koncepció, ebben a helyzetben tényleg az volt a legjobb, hogy a Fidesz levette ezt a napirendről, miután nem tudtak reális céldátumot mondani. Ha most nagyon elkezdenének lovagolni a céldátumon, akkor valószínűleg állandóan módosítani kellene. 

Dél-Európa példáján látszik az is, hogy volt egy bérközeledés, csak itt jön be az, amit Pogátsa Zoltán is szokott mondani – hogy a termelékenység nem javult. Ebből a szempontból nem volt fenntartható, monetáris eszközökkel volt megtámogatva, valójában a termelékenységi olló nem zárult, de a reálbér-olló kicsit közeledett. Egyébként nemcsak azért közeledett, mert a görög reálbérek följebb mentek ideig-óráig, hanem mert a német reálbérek jöttek lejjebb a bővítés alatt, ami felgyorsította a német cégek piacszerzését. Ez a versenyképességben jelentett problémát. Én nem vagyok bérfelzárkózás-ellenes, csak azt mondom, hogy ezt nem lehet kiemelni egy nagy összefüggés-rendszerből , különben az EU jelenlegi működése mellett csak egy ígéret marad.

A termelékenységi pálya alakulása történelmi adottságok függvénye, ebben nincs nagy mozgástér. Magasabb technológiai színvonal kell, illetve tényleg tőkeerős, felkészült hazai vállalatok kellenek, amik közelítik a termelékenységüket a német cégekhez. Ez nincs meg, sőt, a kihelyezett német vállalatok termelékenysége is alacsonyabb a német anyacégekénél. Az alacsony termelékenységű tevékenységet helyezik ki, így a bejövő német cégek is újratermelik a termelékenységi mutatók közötti különbséget, nem kiegyenlítik.

Ez visszavezet oda, hogy hosszú történeti időskálán nézve miért nem látszik elmozdulás vagy felzárkózás. Ebben a kontextusban, őszinte baloldaliként én támogatom a bérfelzárkózást, csak az valójában egy csomó függőségi ellentmondást újra fog termelni más kontextusban, és ilyen értelemben vissza fog csapni, sajnos. Itt egy ellenmondást kellene valahogy feloldani. 

Ez egyébként a kapitalista logika ellentmondása, ezért én nem várom el egyetlen kormánytól sem, hogy fel tudja oldani ezek között a körülmények között.”

Az adminisztratív intézkedéseknél Gerőcs szerint fontosabb az érdekegyeztető fórumok felállítása vagy helyreállítása, mert ezek tartós eredményeket hozhatnak a dolgozók és a társadalom széles rétegei számára.

Munkavállalói jogok nélkül a demokrácia csak papírtigris

„A szociális partnerségi intézmények helyreállítása szerintem fontos lenne, hogy azokon keresztül lehessen megreformálni a bérpolitikát. Ez vezethet, sőt, bizonyos szempontból jó, ha ez vezet hosszútávon a bérfelzárkózáshoz, csak az oda vezető út a lényeges. Rendes, inkluzív érdekegyeztetési fórum kell legyen a munka világában, bevonva a munkavállalói érdekképviseleti szerveket a döntéshozatalba, például a bérpolitikába vagy egy új munka törvénykönyve létrehozásába.”

Az ellenzéki program utal is erre, miszerint „Újjászervezzük az országos szintű érdekegyeztetést, ezen belül az Országos Érdekegyeztető Tanácsot. Megőrizzük a közszférában már meglévő fórumokat, folyamatosan működtetjük az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanácsot és a különböző szektorális fórumokat. Területi érdekegyeztető fórumokat hozunk létre. Megerősítjük az ágazati és munkahelyi érdekegyeztetést. Megköveteljük és számonkérjük a rendezett munkaügyi kapcsolatok kialakítását. Biztosítjuk, hogy a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletek részt vehessenek a társadalombiztosítási alapok felhasználásának ellenőrzésében.”

Gerőcs szerint

„ez jó irány, ennek a kibontását, a Fidesz gyakorlatától eltérő intézményi reformot fontosnak tartanám. A Fidesz gyakorlata tényleg ezeknek a kiürítése volt, mindenféle civil egyházi szervezetekkel felvizezték, törvényileg beszigorították, hogy mibe szólhatnak bele. Cserébe az Iparkamara vette át a döntés-előkészítésben, döntéshozatalban a főszerepet. Ezt vissza lehetne állítani, ahogy pedzegetik, tehát fölszámolni a tőke intézményeit, a kamara beleszólását, helyette pedig a társadalmi szereplők – elsősorban a munkából élők szervezeteinek – a párbeszédére lehetne újraépíteni ezeket az intézményeket. Nagyon jó lenne ebben a kontextusban értelmezni, és megreformálni a bérpolitikát.

Eddig a tőke érdekképviseleti intézményeire volt szabva a döntéselőkészítés és döntéshozatal, a párbeszéd a tőke és az állam között zajlott, ezt kell visszaalakítani egy olyan intézményi környezetté, amiben megjelenik a munkavállalói érdekképviselet – üdvözlendő, hogy ez megjelenik a programban. 

Az intézményi reform a nagy kontextus, ezen belül lesz érdekes az összes politika, ami a bérekre, a béreket terhelő adókra vonatkozik, tehát egy egész víziót újra kéne alakítani, elmozdulni a munkaalapú társadalomtól, a tőke társadalmától, ami kiszolgáltatja a munkát. A munkavállalók jól tudják, mit akarnak, csak meg kell őket kérdezni, illetve be kellene őket vonni az intézményes döntéshozatalba. Én üdvözítőnek tartanám, ha a rendszerváltás idején kialakult tulajdonviszonyokon egy új kormány úgy tudna igazítani – hogy nem csak a hazai tőkét hozná picit előnyösebb helyzetbe, mint tette azt a Fidesz, hanem – a dolgozói tulajdon lehetőségét is megteremtené az új kiegyezéssel. Egy olyan munkavállaló-alapú társadalom felé lehetne így elmozdulni, ahol a kereteket nem egyoldalúan a tőke szabja meg, hanem van egy kiegyezés. Ez alapvetően egy szociáldemokrata elképzelés, ennek megfelelően ezer sebből vérzik. 

Nyilván ezek az intézmények nem fognak tudni minderre választ adni, de maradjunk a realitás talaján. Nem egy forradalmi bolsevik hatalomátvételre számítunk, hanem egy egyébként neoliberális, bizonyos szociális ígéretekkel kecsegtető valamire. Ez ennyi. Ettől még rengeteg dolog nem fog tudni megváltozni, de fontos a döntéshozatali struktúra. Igazából még fontosabb is. 

Nagyon nagy ígéreteket tesznek a programban a demokrácia, a fékek és egyensúlyok helyreállítására, de valójában itt a szociális párbeszéd helyreállítása még fontosabb, a kettő együtt szükséges: ez a rendszerváltás tanulsága. Rendben van, hogy demokrácia, de akkor a munkavállalói jogok kiszélesítése egyik központi eleme kell hogy legyen a demokratizálódási folyamatnak. Nem lehet a munkavállalókkal, bérből élőkkel vagy éppen a munkaerőpiacról kiszorultakkal szemben demokráciát építeni, mert az visszavezet az illiberalizmushoz. Ha az nincs meg, akkor az egész egy ilyen humbug papírtigris-demokrácia.”