Miért kell még a választás előtt mérleget vonnunk?

Április 3. után, az eredmények ismeretében minden dolgot, ami az elmúlt hónapokban a magyar politikában történt, a választási eredményhez vezető út állomásaként fogunk értékelni. Ez bizonyos értelemben jogos és elkerülhetetlen is. Hiszen a következő években nagyrészt az fogja meghatározni az életünket, hogy mi történik majd azon a vasárnapon, s kénytelenek leszünk szembenézni azzal, hogy mégis, hogy történhetett meg, ami megtörtént.

Ugyanakkor kicsit igazságtalan is, hogy így lesz, mert sok fontos és jó dologra vet majd árnyékot, hogy április harmadikán új korszak fog kezdődni az életünkben (bármi is lesz a végeredmény), és rossz és kerülendő dolgokra is ad majd felmentést az eredmény. S ez akkor is így lesz, ha az Orbán-rezsim kisebb-nagyobb arányú győzelmet arat – mert akkor az ellenzék kudarca égeti majd a lelkiismeretünket, ha pedig az ellenzék nyer, akkor könnyen esünk majd abba a hibába, hogy a győzelmük titkát véljük felfedezni mindenben. Érdemes tehát még utoljára megállnunk, visszapillantanunk és mérleget vonnunk, mert most még nem a választások végkimentelének torzító tükrében mutatkoznak meg a dolgok előttünk.

Mire számítsunk a választás napján és az azt közvetlenül követő időkben?

De persze, mielőtt ezt megtennénk, érdemes kicsit átgondolni, hogy mire is lehet számítani április 3-án. Nem feltétlenül csak azért, mert az ember mást se tesz hetek-hónapok-évek óta, mint az esélyeket mérlegeli, s ahogy közeledik az igazság pillanata, úgy válik ez a kérdés egyre sürgetőbbé. Hiszen úgyis kiderül majd, lesz, ami lesz – nagyrészt (ha nem is teljesen) függetlenül attól, hogy mire tippelünk. És nem is csak azért, hogy utólag kinevethessük magunkat naivitásunkért. Hanem mert a lehetséges, elképzelt jövőknek megvannak a maguk nagyon is komoly valóságaik, tetteinket, gondolkodásunkat formáló erejük, s ezt nem szabad alábecsülni csak amiatt, hogy ezek a jövők többnyire nem esnek egybe azzal, ami végül ténylegesen bekövetkezik. Mondok két példát: Egyfelől, ha a Fidesz elveszíti a választást, attól még nem lesz kevésbé igaz, hogy az Orbán-rezsim egész politikai struktúrája úgy volt kialakítva, hogy a demokráciákban elfogadhatónál nagyobb mértékben korlátozza annak esélyét, hogy a rezsim megbukhasson. Másfelől, ha az ellenzék esetleg alulmarad, az nem fogja cáfolni a tényt, hogy az egységes ellenzék létrehozása jelentősen megerősítette az ellenzéket s növelte a politikai sikerének esélyeit.

Úgy gondolom, alapvetően ötféle forgatókönyvvel érdemes számolni:

1. A Fidesz elsöprő győzelmet arat, a rezsim erős legitimitást szerez belföldön, külföldön végleg elkönyvelik, hogy valami nagyon nem stimmel Magyarországgal, a rendszer lényegesen autokratikusabbá válik.
2. A Fidesz bár győzelmet arat, látványosan meggyengül, az ellenzéki nyilvánosság a 2018-ihoz hasonló indulatokkal reagál, a nemzetközi nyilvánosság kétségbe vonja a választások tisztaságát, a rendszer egy fokkal autokratikusabbá válik.
3. Az ellenzék éppenhogy, de nyer, a rezsimpárti nyilvánosság kétségbe vonja a választások eredményét, a politikai helyzet bizonytalanná válik, a rezsim elindul a lényegesen autokratikusabbá válás útján.
4. Az ellenzék éppenhogy, de nyer, az eredmény legitimitását megkérdőjelezik, de sikerül az ellenzéknek kormányt alakítania, viszont nem igazán sikerül demokratizálódás felé elmozdulni a hatalomváltás ellenére sem.
5. Az ellenzék egyértelmű győzelmet arat, lehetővé válik a demokratizálódás.

Mint látszik, az ötből négy forgatókönyv vagy további autokratizálódást, vagy elitváltást feltételez, demokratizálódás nélkül. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy a demokratizálódás esélyei csekélyek, és azt sem, hogy a választási eredmény  az egyetlen tényező, ami a demokratizálódás esélyeit meghatározza. Nem egyértelmű ugyanis, hogy a rezsim egésze hogyan reagálna egy nekik kedvezőtlen választási eredményre, ahogy az sem, hogy az ellenzék milyen mértékben lenne képes bármekkora választási felhatalmazás birtokában alapvetően megváltoztatni a rezsim működési logikáját.

Pár dolog azonban valószínűnek látszik: mivel ez a rezsim alapvetően további autokratizálódással reagál krízishelyzetekre, mivel a közjogi mozgásterét maximálisan (a megengedhetőn túl is) kihasználja a hatalma megerősítésére, és mivel már jelenleg is valamilyen eltorzított, autoriter versengés jellemzi inkább a választást, nem a demokráciákra jellemző nyitott, viszonylag egyenlő esélyekkel zajló verseny, ezért a további autokratizálódás esélyei sajnos meglehetősen nagyok. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy egy új fejezet fog kezdődni az életünkben, még akkor is, ha a rezsim megmarad, csak akkor az autokratizálódás új szakasza kezdődik. Sőt, az ellenzék győzelme nem lehetetlen ugyan, de önmagában biztosan nem is lenne elégséges feltétele annak, hogy az ország felszabadulhasson. Ha ez a győzelem be is következik, vagy legalább valami biztató eredmény születik, az legfeljebb a kezdete lesz egy mindenképpen kemény és fárasztó küzdelemnek azért, hogy egy demokratikus Magyarországot építsünk fel a mostani helyett. Ez elég lehangolónak tűnhet, de az az igazság, hogy a fontos ügyekben sajnos ritkán fordult elő a történelemben, hogy a sikert könnyen adták volna.

A szabadság barátjaként természetesen minden vágyam az, hogy ez a rezsim végre megbukjon. És, hogy bukjon meg mielőbb. És éppen emiatt nagyon szeretném, ha az egységes ellenzék minél jobb eredményt érne el. Mitöbb, azt szeretném, ha jelentős győzelmet aratna. De ez azon a tényen nem változtat, hogy a közvélemény-kutatások alapján is legfeljebb nyitottnak mondható a küzdelem állása,  illetve, hogy a rezsim autoriter természetéből következően a rezsim és ellenzéke közötti küzdelem egyenlőtlen. Az ellenzék győzelmét nem ennek ellenére kívánom olyan nagyon, hanem főleg éppen ezért. Ha ez egy demokratikus versengés lenne, akkor ma nem lenne egységes ellenzék és a szavazatom jó eséllyel egy kisebb pártra menne, talán olyanra, amilyen ma nem is létezik. De  nem teljesen rajtunk múlik, hol, mikor és milyen természetű küzdelmekre kényszerít minket az élet, milyen kérdésekben kell döntenünk.

Három jó, és három rossz dolog, amit nem szabadna elfelejtenünk

De bárhogy is alakul majd az életünk április 3-a után, néhány dolgot semmiképp sem szabad elfelejtenünk a rossz és a jó dolgok közül, amiket az elmúlt hónapokban megéltünk. Az egyik rossz dolog, hogy az Orbán-rezsim mostanra gyakorlatilag lenullázta az elmúlt tizenkét évben elért legfontosabb eredményeit: az infláció lassan megint a 90-es évekéhez hasonló, a költségvetési hiány az egekben van, komoly reformok (értsd: megszorítások) nélkül nem lehet majd senkinek se rendet csinálnia, az EU-s források elapadtak, az autóiparra, és még néhány, most válságba kerülő ágazatra épülő gazdaság megint beleáll majd a földbe, az egészségügy és az oktatási rendszer egyértelműen a teljesítőképessége határán van (mindkettőben helyrehozhatatlan károk keletkeztek amúgy is), a rezsim külpolitikailag elszigetelt, energiafüggőségünk az orosz nyersanyagok és technológiák felé katasztrofálisan magas, az ország nem hajtott végre fordulatot egy környezetileg fenntarthatóbb, a munkavállalók számára élhetőbb, nemzetközi versenyt is jobban álló gazdaság kialakítása felé. Ez persze nem most zajlott, de mostanra félreérthetetlenül világos lett, és egyértelművé teszi számunkra, hogy a rezsim fennmaradása belátható időn belül katasztrófához fog vezetni.

A másik rossz dolog, hogy a Covid-válságot, a választási kampányt és az oroszok ukrajnai háborúját is a rezsim saját autoriter vonásainak felerősítésére használta. A civilek zaklatására, az ország szövetségi rendszerének belső bomlasztására, az ellenzéki pártokkal szembeni erőforrásfölényének maximális kihasználására, az egyre inkább kézivezérelt kormányzásra. Ez sem hagy kétséget afelől, hogy mi vár ránk, ha a rezsim fennmarad.

S végül a harmadik rossz dolog, hogy az elmúlt hónapokban, a Covid kezelésében, a kampányban, az orosz háborúban is a rezsim képviselői minden lehetséges alkalommal megdöbbentő dolgokat tettek. Nem tisztelték eléggé az emberi életet, nem mutattak empátiát, szolidaritást, amikor azt kellett volna, nem voltak őszinték, nem voltak szavahihetőek, nem bizonyultak megbízhatóknak, nem adták jelét, hogy lennének gátlásaik, a cél számukra mindig szentesítette az eszközt, egyetlen célnak a hatalmat mutatták, s ha kellett, naponta változtatták a véleményüket és szemrebbenés nélkül mondták az ellenkezőjét annak, mint amit épp csináltak. Nem moralizálás azt gondolni, hogy nagyon nem ilyen viselkedés az, amit az ország kormányzására felhatalmazott emberektől joggal elvárhatunk.

És persze ott van a mérleg másik serpenyője is. Először is, mind a pártok, mind a szavazók meglepő tanulékonyságról tettek tanúbizonyságot. Csak összeállt egy sokszínű, de egységes ellenzék, értelmes programmal, változatos jelöltekkel, sikeres előválasztással, azt követően a nulláról újragondolt kampánnyal, amely mára pont úgy dübörög, ahogy egy kampánynak dübörögnie kell egy kiélezett helyzetben. Az emberek nem maradtak otthon, amikor tényleg azt érezték, a jelenlétük érdemben tud változtatni a dolgokon, és egyre inkább közömbössé váltak az értelmetlen ellenzéki politikai eszközök használata iránt.Nem mondom, hogy minden a lehető legjobban alakult, de ez az adaptivitás, józanság, bölcsesség, ez a sokszínűség és ugyanakkor együttműködési képesség azt mutatja, hogy létezik ennek a mostani rezsimnek egy demokratikus és ígéretes alternatívája. Nem abban az értelemben, hogy ez az ellenzék csupa kiváló emberből állna, hanem abban, hogy van kultúrája a demokráciának Magyarországon, ami nemesebb és erősebb mint azok, akik egyesével képviselik.

Másodszor, az előválasztás révén a demokrácia iránti igény, az előválasztás minden korlátja ellenére is szinte példátlan erővel mutatkozott meg a társadalomban.

Több mint nyolcszázezer ember vette magának a fáradságot hogy elmenjen nem mindig könnyen elérhető helyekre, hogy szavazzon, s hogy a kezébe vegye az ország jövőjének alakítását. Hiába minden aggodalom, a helyi meccsek sem voltak lefutva és a miniszterelnök-jelölt személye sem volt előre eldöntve. Nagyon nem. Ennél élesebb kontrasztot az Orbán-rezsim felülről manipulált, autoriter eszközökkel eltorzított közéletével nem is nagyon lehetett volna kitalálni sem. Nem a konkrét eredmény számít és az is mellékes ehhez képest, hogy milyen bajok voltak a szervezéssel, ahogy az is másodlagos, hogy az ellenzéki pártokat láthatóan sokkolta Márki-Zay Péter győzelme.

Ami számít, hogy a rendszerváltás utáni három évtized egyik legsikeresebb demokratikus pillanata köszönhető az előválasztásnak.

Fontos persze, hogy ez sem váltotta meg az ellenzéket, s talán a rezsim megdöntéséhez sem lesz elég, de nem véletlenül írtam az elején, hogy vannak dolgok, amik akkor is fontosak, ha nem vezetnek egy bizonyos április 3-i eredményhez.

S végül, a harmadik fontos jó dolog, hogy az elmúlt hónapokban világossá vált, hogy az ellenzéknek önazonos (őszinte és szókimondó), az Orbán-rezsim játékszabályait nem tisztelő, győzni akaró és küzdeni tudó, a választók megnyerésére törekvő politikusokra van szüksége. Márki-Zay Péter nem a kedvenc politikusom, és talán győzelemre sem viszi az ellenzéket, de már eddigi sikerei és működése is új mércét fog jelenteni az ellenzék számára:

a demokrácia iránti elkötelezettség nem csak elvek, értékek felvállalását, hanem a demokratikus politikai küzdelem komolyan vételét és a választók komolyan vételét is kell jelentse.

Ha szerencsénk van, egy dologtól végre meg fogunk szabadulni, az 1989-ben kiépült demokrácia intézményesített és a politikusokba mélyen beleszocializált ochlofóbiájától, tömegiszonyától. Ha pedig az ellenzék győz, akkor az hatalmas történelmi esély lesz nem csak a 2010 utáni autoriter rezsimnél, de a 2010 előtti köztársaságnál is demokratikusabb közélet megteremtésére.

Ami a választás eredményétől függetlenül megoldandó feladat fog maradni

Mindabból, amit idáig leírtam, szerintem teljesen logikusan következik az is, hogy április 3. mindenképpen korszakhatár lesz, de semmiképp sem lesz kezdete egy olyan világnak, ahol bárki, aki felelősséget érez Magyarországért, jobb életet szeretne, szabadságot és szolidaritást, az nyugodtan visszavonulhatna a magánéletébe, rábízva a győztesekre az előttünk álló nagy munkát. Miért? Azért, mert a választás tétje éppen azért olyan nagy, mert sok bajunk között az egyik legfontosabb és e bajok orvoslását legkivált akadályozó baj az, hogy egy autoriter rezsimben élünk, a demokrácia eszközeitől megfosztva. Ennek következtében nem úszhatjuk meg, hogy a választás után nekiessünk falbontó kalapáccsal, ha kell, puszta kézzel ennek az építménynek, és lebontsuk azt alapjaiig.

Demokratikus alkotmány kell majd, az alkotmányosságot jobban védő intézmények, erős önkormányzatiság, valódi, arányosabb népképviselet, gondosan körülbástyázott szabadságjogok, szabad sajtó, valódi vallásszabadság, elszámoltatható hatalom, átlátható politikai döntéshozatal, átlátható közpénzköltés, az emberi méltóság tisztelete, a többséget szolgáló munkajog, komolyan vett és demokratizált közoktatás, és így tovább. Ennek a részleteiben nem fogunk feltétlenül egyetérteni, de az Orbán-rezsim nagy érdeme, hogy megmutatta, mitől kell féltenünk az országot leginkább, s ez azt jelenti, hogy meglepően sok dologban fogunk tudni egyetérteni, ha majd dönteni kell ezekben a kérdésekben. Hogy mikor lesz mindez esedékes, és hogy vajon egy győztes ellenzék kormányalakítása után vagy lassabban, fájdalmasabb, hosszú kerülőúton, ádáz küzdelem végén jutunk el ide, nem tudom, de az biztos, hogy ezekre mindenképpen szükség lesz. Kevesebbel nem érhetjük be, ha nem akarunk még tizenkét ilyen évet magunknak és gyermekeinknek. És ez is olyasmi, aminek a szükségessége nem függ az április 3-i eredménytől, legfeljebb megvalósításának módja.

Utóirat, színvallás

Persze, hogy el fogok menni szavazni. Az egységes ellenzékre fogok szavazni; a népszavazás gyalázatos kérdéseire pedig érvénytelen szavazatot fogok leadni. Látok még némi mozgásteret abban, hogy valaki, aki őszinte barátja a szabadságnak és a békének, mi mást tehet ehelyett, de mindannak alapján, amit itt a Mércén az elmúlt években képviseltem, olyan nagyon nagyot azért nem: kamupártok és az emberi méltóságot nem tisztelő, putyinista politikai erők nyilván nem jönnek szóba. Feltéve, hogy nem akarjuk magunkra vállalni a rezsim fennmaradásához való aktív hozzájárulás felelősségét.