Nincs olyan történelmi évforduló, ami másfél évszázad óta annyira kiszolgáltatott lenne a politikának, mint március 15-e. A dualizmus időszakában, vagy fél évszázadon keresztül persze nem is volt igazán történelmi évforduló, hiszen a függetlenség kérdése még az 1867-es kiegyezés után is aktuálpolitikai kérdés maradt, a történelmi Magyarország betagozódásnak vagy kiválásának problémája osztotta meg a politikai osztályt. Sokak és a főszereplők, Ferenc József és (1894-ig) Kossuth Lajos még életben voltak. Még az sem dőlt el, hogy március 15-e vagy április 11-e legyen a kitüntetett nap. Az első világháborúba kényszerülés mutatta meg, hogy Kossuth Lajos álma a Duna-konföderációról minden bizonnyal más irányt szabott volna a világtörténelemnek.

Az egyre erősödő magyar munkásmozgalom viszont a tiszteletet parancsoló ideológus, Szabó Ervin nézetére hajlott, és 1848-at rendi nemesi küzdelemként, idegenként szemlélte, elődeinek kizárólag a népforradalmárokat: Táncsics Mihályt és különösen Petőfi Sándort tekintette. Munkástüntetéseik helyszíne rendre a Duna partján magasodó Petőfi-szobor előtti tér volt. 1919-ben – még a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt – a Népszava végre a munkások napjának nevezte 15-ét, mert az őszirózsás forradalommal megvalósulóban volt a proletárszabadság és a szociális felemelkedés, vagyis az új munkásforradalom közeledtét ünnepelte e napon.

Gyökeres változás az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése után következett be. Az önálló Magyarország létrejöttével a függetlenségi kérdés zárójelbe került, március idusa jelentését újra meg kellett fogalmazni. A hatalomra került kurzus ezt gyorsan elvégezte, természetesen a saját szájíze szerint. Jelképpé vált, mégpedig a hazafiságé a győztesek országcsonkító kényszerével szemben, no meg a belső ellenség, a bűnbaknak megtett kommunista-szociáldemokrata és balliberális társadalmi csoport miatt is. Elindult a politikai aktualizálás mind a mai napig tartó korszaka, amikor a politikai ágensek szembeötlő nyíltsággal alakítják üzeneteiket a saját érdekeik szerint.

1920–1939

1919 után a nagy-magyarországi múlt és a függetlenségi harcok iránti nosztalgiával telítődött a hivatalos közbeszéd. A magyar szabadságkövetelés a „Vesszen Trianon!” jelszóvá egyszerűsödött, miközben az általános, egyenlő és titkos választójog továbbra sem valósult meg.

Nézzük mindjárt az első, 1920-as évfordulót, ami a szégyenteljes hamisságok jegyében zajlott. Ezek a hónapok a fehérterror és az egyetemeken a hisztérikus zsidóverés, az antiszemita őrjöngés időszaka voltak. Az Ébredő Magyarok Egyesülete tömegrendezvénye uralta a terepet. Ezen vonult be cigányzene kíséretében teátrálisan Szabó Dezső, és mondta el hírhedt illiberális és antiszemita lázító beszédét mondván, hogy a zsidó igenis faj és nem felekezet, s hogy arányszámának megfelelően kell érvényesülnie az országban. Továbbá követelte a világháború alatt szerzett vagyonok felülvizsgálatát, végül pedig a magyarság újraszervezését. Az egyetemisták és főiskolások hivatalos gyűlésén Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök finomabban fejezte ki ugyanezt, mondván, hogy magyar egyetemeken csak annak van helye, aki megbízható; Magyarország a magyaroké. Ez a nap a keresztény nemzeti szervezetek nagy offenzívája volt. A keresztényszocialista szakszervezetek is életre keltek, abban a reményben, hogy kiszoríthatják a hagyományos szakszervezeteket.

Csalatkozniuk kellett még akkor is, ha a szociáldemokraták nem ünnepelhették ezt a napot.

1923-ban, Petőfi születésének centenáriumán a hatalom nagyszabású ünnepséget tartott az Országház téren, vidéki küldöttségek biztosították a tömeget. Ott volt Horthy Miklós kormányzó, és egy sor királyi herceg. Minden a harcos nemzeti egységről szólt. A nagybeszédet Klebelsberg Kunó gróf mondta, és az ő szájából az évforduló szinte azonossá vált az önfeláldozó fegyveres harccal. Petőfi mellett a török elleni csatározásokban elesett katonaköltő, Balassi Bálint emelkedett piedesztálra. Egy nappal korábban Bethlen István gróf, miniszterelnök az úgymond pacifista októbrizmus elpusztításáról beszélt. Másnap a feltüzelt radikális jobboldaliság több száz egyetemista képében antiszemita dühtől vezérelve az Est lapok székházához vonult, bár ezt a rombolást a rendőrség megakadályozta. A lapok a botrányba fulladt március 15-éről tudósítottak. Az indulatok nem nyugodtak, és az egyetemeken ismét zsidóverésekre került sor. A szociáldemokrata nagygyűlést betiltották.

1924-ben végre engedélyezték az MSZDP rendezvényét a Petőfi-szobornál. Kiderült, hogy mitől tartott a kormány, a párt ugyanis több tízezres tömeg mozgósítására volt képes, ahol a szónok hangot adott a konzervatív múltértelmezéssel szemben Petőfi néphűségének, nemzetközi hazafiságának. „És kisajátítják. És megfésülik, beparfőmözik, vattába csomagolják,, átpasszírozzák… A pozitív, az igazi a szűretlen Petőfi, a mészároslegény és cselédlány gyermeke: a mienk.” A szociáldemokraták politikai követelései erre a Petőfire hasonultak: választójogi egyenlőség, sajtószabadság, amnesztia, az emigránsok szabadon bocsátása, „dobják a szemétre Metternich módszereit!”. Demokráciát, népuralmat! (A gyűlés után a tüntető tömeget a rendőrség szétverte.)

Ezzel kiformálódott a Horthy-rendszer koreográfiája a II. világháborúig. Hűséges civil szervezetek dominálták a kormánypárti eseményeket. Rendszeresen az irredenta nemzeti célok szolgálatába állították az évfordulókat, ezt reprezentálta az egyik új állandó helyszín: a Szabadság téren a trianoni kelet, nyugat, észak, dél szobor. Jellegzetes esemény volt a gyászos Kossuth-szoborcsoport felállítása a Parlamentnél, amely a lehajtott fejekkel a függetlenségi harcok (Mohács, Zrínyi, Thököly, Rákóczi) vereségei miatti búslakodás, a magyar szenvedéstörténet reprezentációja volt.

1848 és 1849 Habsburg-ellenes éle ellenére a hivatalos eseményeken rendszeresen szerepeltek királyi hercegek, így a Petőfi Társaság ünnepi rendezvényein díszvendégek voltak, sőt olykor beszédekkel ékesítették a lakomákat. Az Országgyűlés 1927-ben nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét (1927. évi XXXI. tc.), ezzel szemben 1923-ban, miután ellenzéki javaslat volt, Petőfi Sándor emlékének törvényi megörökítése napirendre vételét is megakadályozta a kormánypárt.

A revízió és az 1848-as hagyomány nyílt kapcsolatára a legjobb példa a Revíziós Liga magatartása volt. 1931. március 15-én Herczeg Ferenc, a kurzus írófejedelme, a Revíziós Liga elnöke egy állami gyárban kizárólag erről szónokolt a kivezényelt és eskütételre kötelezett munkások előtt. A Budapesti Hírlap cikke ezzel a címmel számolt be az eseményekről: „A revízió jegyében ünnepelt az ország március idusán”. Ennek a nemzeti hitvallásnak volt az egyik kérlelhetetlen ideológusa Pekár Gyula, a levitézlett vallás- és közoktatási miniszter. Ő a világpolgárság gondolatának megjelenésében a honi szellem lassú megmérgezését fedezte fel.

Petőfi Társaság

A szebb időket megélt társaság, aminek egykor Babits Mihály is tagja volt, nos ennek a szervezetnek volt az elnöke a Pekár, ez a negyedrangú író 1920 és halála, azaz 1936 között. A szervezet minden esztendőben március 15-éhez kapcsolódóan rendezte közgyűlését. 1927-ben a kettészakadt irodalmi helyzetben békejobbot nyújtott az általuk csak kozmopolitának, a valóságtól elszakadónak, értéktelennek és l’art pour l’artnak nevezett irányzat alkotóinak. A szónok, Berzeviczy Albert abban látta a kegyet az Adyt pártoló, illetve a Nyugatban tömörült íróknak, hogy ne bírálják az Isten, haza, erkölcs áhitatában fogant műveket, hanem közeledjenek hozzájuk, s akkor eltűrhető lesz jelenlétük.

A „kiegyezés” természetesen nem jött létre, így rendíthetetlenül folyt a harc, amelynek bajnoka Pekár Gyula volt, aki március 15-én rendszeresen kivont karddal védte a „szabolcskamihályos” irodalmat a modernitással, az újítással szemben, természetesen kormányzati hátszéllel.

Számára és a társaság számára a magyar irodalom egyenlő volt a magyar géniusz megtestesülésével, és amiben az nem volt fellelhető, az nem más, mint idegen, a magyar nyelvbe pakolt nemzetközi métely.

1933-ban március idusán Auguszta, Magdolna királyi hercegnék és József herceg jelenlétében hangzott el szűnni nem akaró éljenzés közepette József Ferenc királyi herceg és tábornagy székfoglalója, hazafias költemények szavalásának kíséretében. Ezt nagy díszebéd követte, ahol a herceg a Petőfi-kultusz papjának nevezte önmagát. A Petőfi-serleg jelenlétében megtartott lakomán elhangzott beszédben egy Lőrinczy György nevű író Petőfit „a mi csodálatos meteorunknak” nevezte, a társaságot pedig „az ő hűséges és lelkes halászlegényeinek”, „gyöngyhalászainak” titulálta.

A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében rendszeresen megrendezett nagygyűlésen Pekár minden évben a jól ismert szavakkal harcolt a fő ellenség, az internacionalista és a gyáva, közönyös tábor ellen is. A társaságnak egyébként díszelnöke volt Herczeg Ferenc.

Az ellenzék

A Horthy-rendszer számottevő, tömegeket felvonultatni képes ellenzéke március idusán a szociáldemokrácia volt. Ez a párt volt képes alternatív politikai üzeneteket közvetíteni nemcsak Budapesten, amelyeket hol betiltottak, hol nem. Ilyen volt például 1925-ben a fővárosi önkormányzati (törvényhatósági) választási kampányidőszak, vagy 1931, amikor is a kormánypárti szervezetek foglalták el a Petőfi teret, vagy 1928, amikor a párt nagyszabású felvonulást tervezett és ezt akadályozta meg a rendőrség. Helyenként vidéken azzal a kifogással tiltottak, hogy a nemzeti ünnepen egy párt nem szervezhet megemlékezést.

A Hitler hatalomra jutása körüli években a szociáldemokrácia nehezen találta március 15-e aktualitását, szembefordult a „harmadik renddel”, a polgársággal is (osztálygyűlölet szítása miatt 1933-ban el is kobozták a Népszava március 15-i számát). 1935-től a világháború előszelét érzékelve új gondolatok születésének lehetünk tanúi. Szinte kilátástalannak látták az európai progresszív államszövetséghez tartozás esélyét. 1935. március 15-én nehezen, de végül kimondta az MSZDP, hogy az nem a szabadságharc, hanem a békeharc alkalma, és a jövő nem a forradalom, hanem a reformok nyitó dátuma lesz.

A Márciusi Front

Az 1930-as évek második felét a baloldal elbizonytalanodása és a fiatal nemzedéken belüli erjedés, az egyetemisták balra tolódása jellemezte. 1936-ban Kecskeméten a rendőrség megakadályozott egy fiatal szónokot beszéde befejezésében, miután arról beszélt, hogy az ő márciusuk szemben áll az atyák és az urak frázispuffogtatásával.

Ennek az új márciusnak jött el az ideje 1937-ben. A húszas évekre jellemző jobboldali-sovén dominancia bomlásnak indult az egyetemeken. 1937. március 15-én a szélsőjobboldali csoportok botrányba fullasztották a hivatalos ifjúsági nagygyűlést. Verekedés, rendőrségi beavatkozás lett a vége, a kormányzat képviselőjének villámgyorsan távozni kellett az eseményről. Ilyen még nem fordult elő. Kérdés volt, hogy délután a Nemzeti Múzeumnál az Egyetemi Kör által jegyzett nagygyűlés hogyan végződik. Szokatlan volt már az is, hogy a diákvezetők a népi írókat, Zilahy Lajost, Féja Gézát, Kovács Imrét jegyezték szónoknak, akik váratlanul új politikai mozgalom, az ellenzéki Márciusi Front létrehozására szólították fel a tömeget. Kovács Imre 12 pontot olvasott fel, amely demokratizálást, szabadságjogokat, de leginkább szociális követeléseket tartalmazott. Középpontjában a parasztság állott. Befejezésül a Duna-völgyi népek önrendelkezését hirdette.

Óriási volt a siker, ami fellelkesítette az írókat, megkezdték a szervezést, előadáskörutat tartottak, stb. A mozgalom gyorsan terjedt, ez hamarosan rendőri, ügyészi és bírósági eszközök alkalmazását hozta magával. 1938. március 15-én odáig fajult az üldözés, hogy az Egyetemi Kör számára semmilyen nyilvános rendezvényét nem engedélyeztek, pedig Ausztria Hitler általi bekebelezése lovat adhatott volna a függetlenségi mozgalom alá. Azért publikálták az újabb 12 pontot, ami miatt sajtó útján elkövetett, a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétségért bíróság elé állították Erdei Ferencet, Féja Gézát, Illyés Gyulát, Kovács Imrét és Sárközi Györgyöt.

A háborús évek

1938 és között 1941 Hitler nyomulása, és különösen a magyar revíziós külpolitika eredményessége a kormányzat március 15-i üzeneteit visszamenőleg igazolták. 1939-ben épp az ünnepi napokon kulminált ruszinföld katonai megszállása. 1940 már az „országgyarapító programok” ideje volt, így az 1848-ra visszatekintés háttérbe szorult. Imrédy Béla exminiszterelnök ennek okán a koreszmeiséget hangoztatta, nagyívűen a nemzeti gondolat újjászületéséről és a szociális haladás felé tett elhatározó lépésekről beszélt. Teleki Pál miniszterelnök a nevezetes napon Kassán inkább aktuális kérdésekkel hozakodott elő, például elhatárolta magát mindenféle elmagyarosítástól, sőt ígéretet tett a zsidótörvények türelmes alkalmazására. 1941-ben két esemény irányította magára a figyelmet. A Volksbund budapesti vonulása, nemzetiségi követeléseikkel és kitűzőjükön a horogkereszttel, valamint Erdély szabad március 15-éje, amit határtalan optimizmussal, diadalittasan ünnepeltek.

E tervezgetés azonban gyorsan füstté vált az egyre nagyobb katonai terhek vállalása miatt. 1942-ben a frissen kinevezett miniszterelnök, Kállay Miklós rádiószózatot intézett a nemzethez. Cselekvésre buzdított; lesz föld, lesz jólét, ígérte, de először fegyvert kell ragadni. „De nem lesz baj, komoly baj nem lesz. Ínség nem fenyeget, de bőségről, gondtalan napokról ne álmodozzunk – vallotta be. – Nehéz megpróbáltatások éve áll előttünk. Az lesz a jó magyar, aki künn harcol, itthon kitart – aki tűr”. A militarizmus jegyében Horthy István kormányzóhelyettes zászlót adományozott a leventeifjúságnak.

A cenzurális világban az ellenzék visszavonult a történelem falai közé, Magyar Történelmi Emlékbizottságot alapított, e néven több ezres tömeg tüntetett március 15-én ismét csak a Petőfi-szobornál – némán. Egymásnak feszült a háborúpárti és a háborúellenes tábor. Még a hatalom volt nyeregben: az emlékbizottság több tagját letartóztatták.

1943-ban először és utoljára maga a kormányzó intézett rádióbeszédet az országhoz. A leventeünnepségen ott volt Kállay Miklós miniszterelnök és a honvédelmi miniszter is. Tízezer „levente” hallgatta a Hősök terén a rádió által közvetített Horthyt, aztán fogadalmat tétettek velük. Ez már nem a diadalmas, „országgyarapító” ember megnyilvánulása volt. Patetikusnál patetikusabb szavakkal igyekeztek elfedni a realitást, a közelgő vereséget. A baloldali ellenzék a szabadság és függetlenség szavak mögé rejtette antifasizmusát. A jövőbe tekintett, és a körülöttünk élő kis népek összefogásának és vezetésének reménységével biztatott. Nem így Szálasi Ferenc, aki a Hungarista Állam megalapozásának munkáját tartotta aktuálisnak.

1945–1948

1945–1948-ban – a Horthy-rendszer csődbe jutott 1848-értelmezései után – egy teljesen más világ- és társadalmi helyzetben remény volt a visszatérésre a forradalom és szabadságharc eredeti célkitűzéseihez, a hatalomra került baloldali ellenzék által hirdetett szándékok megvalósítására. Bár 1945-ben feltételezhetően a háborús helyzet okán az ünnep elmaradt, egy évvel később már a köztársasági államforma keretében, s még leginkább a nemzeti egység jegyében a nagykoalíciónak sikerült is kifejezésre juttatni közös szándékát. A függetlenség hangoztatása legfeljebb a hitlerista uralom megszűnése és a várható békekötés okán volt indokolt.

A polgársággal még türelmes, a földosztó, munkásbarát radikális politika feljogosította a kormányt a szabadság és egyenlőség felmutatására. 1947-ben azonban helyenként a jövő polgári és populista ellentétei mutatkoztak meg március 15-e interpretálásában is, míg a centenáriumi 1948-as esztendőben már a kommunisták magyarázata dominált. A biztonság kedvéért a kisgazda kézen lévő állami szervtől elvették az szervezést, és olyan különbizottságra bízták, amelyet a kommunista Révai József uralt. Az egész éves centenárium üzeneteit már ő határozta meg:a polgári forradalom célkitűzéseit három év alatt teljesítették, és ezt követően a szocializmus építése került napirendre a tervgazdálkodással és a munkás-paraszt hatalom megteremtésével. Az első helyre a gyorsan haladók, a legmesszebb jutók kerültek a rangsorban; Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és Táncsics Mihály. A polgárságról már szó sem esett.

Révai azonban hangoztatta, hogy „a föld a parasztságé lett és az is marad!” Még nem a proletárdiktatúráról értekezett, hanem az úgynevezett népi demokráciáról, vagyis egy olyan világról, amelyben az egyenrangú munkás és tulajdonos paraszt szövetsége dominál és a polgári mivoltától megfosztott értelmiség is helyet kap. A sajtószabadság ügyében az akkor ellenforradalmi ágensek tiltására hivatkozott.
Ami a nemzeti kérdést illeti, Révai a Trianont megismétlő békekötés után vígaszként azt mondta, hogy „Kis nép voltunk, de nagy nemzet, mert harcolni mertünk nemcsak a magunk igazáért, hanem az emberi haladás szent ügyéért is.” Az akkori tragikus testvérharcot felemlítve jelezte, hogy a szomszéd népekkel jó viszonyra törekszünk, az ellenségeskedés korszakának vége, az élen járó szabad nemzetekhez csatlakozik Magyarország. Függetlenek vagyunk – érvelt – mert Miklós cár országa helyébe, Lenin és Sztálin országa lépett. A Vörös Hadsereg függetlenségünket adta vissza. Égbekiáltóan hamis szavak voltak ezek, hiszen a Szovjetunió ekkor már úgy viselkedett, mint egy rabló imperialista nagyhatalom.

Az ötvenes évek

Az 1949-re kiépült sztálinista diktatúra idején mindenben hazudni kellett, hogy az 1848–1949-es párhuzam szólamokban fennmaradjon. A „szovjeturalom”, a sajtó- és emberi szabadság lábbal tiprása, a környező országokkal a barátságtalan viszony, a parasztság földjének erőszakos közösbe vitele, a tömeges retorziók, a munkásság és értelmiség sanyargatása ordító ellentmondásban volt a rákosista uralom jelszavaival. Át is hangolták az ünnepet április 4-ére, a nagy állami ünnepségek helyét átvette a munkásfiatalok megemlékezése. A nap fő eseménye a Kossuth-díjak átadása lett. A vélt világháborús készülődés miatt a szabadságharcra került a hangsúly, most az imperialista háborús gyújtogatókkal szemben a hazafias egység és a honvédsereg hősiessége nyomult előtérbe a nagy integrátor Kossuth Lajossal, a harcra tüzelő Petőfi Sándorral és a kiváló hadvezér Bem Józseffel az élen. Ezt példázta a szovjet tanácsadó segítségével készült „Föltámadott a tenger” címet és „Petőfi és Bem” alcímet viselő 1953-ban bemutatott nagyszabású méregdrága színes film, amely a honvédsereg nagyszebeni diadalával fejeződött be, vagyis a szabadságharc úgymond győzött.

1956, és ami utána következett

Az 1956-os forradalom történelmi előzményéhez az 1848-as jelképekhez fordult. Egyetemisták 1956. március 15-én spontán felvonulást kíséreltek meg, a forradalmat előkészítő mozgalmat szervező kört Petőfiről nevezték el, az október 23-a előtti különböző manifesztumok a régi 12 pont nyelvi fordulatait hajazták. A forradalom alatt aztán villámgyorsan bekövetkezett a fordulat. A vörös csillagot és a Rákosi címert felváltotta a Kossuth címer, ezt a Nagy Imre kormány október 28-án március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánításával együtt át is vette. A sajtóban is megjelent az új címer, illetve megszólaltak a 48-as jelszavak is. (Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!) Egymás után jelentek meg a cikkek, amelyek a régi és az 1956. októberi felkelés között párhuzamot vontak. A Kossuth címer szerte az országban terjedt, a nemzeti zászló és trikolór mellett mindenütt ez reprezentálta a forradalom térfoglalását, és november 4-e után az ellenállást is.

A Kádár-rendszer egy ideig nem kívánt szembehelyezkedni a forradalom 1848-as szimbólumaival, de a MUK, vagyis a „Márciusban Újra Kezdjük!” grafitti és röplapmozgalom indulásával 1957 tavaszán aztán világossá vált számára, hogy ezt a jelkép- és hagyományrendszert nem teheti magáévá. A MUK-kal szemben a hatalom március 15-e előtt tömeges letartóztatásokat rendelt el, „preventív közbiztonsági őrizetbe” került egy sor ember, ami lendületet adott a megtorlásnak, a beszervezéseknek. 15-e előtt, alatt és után minden korábbit túlszárnyaló katonai, rendőri, munkásőri készültség volt érvényben, ilyen represszív ünnepet a világháborút leszámítva nem látott az ország. Mindeközben 15-én este a kormány, az MSZMP és párthoz közeli szervezetek díszünnepséget rendeztek az Operaházban, ahol az újsütetű főideológus, Kállai Gyula művelődésügyi miniszter közölte ellentmondást nem tűrő hangon, hogy a kommunisták, a proletárdiktatúra valósítja meg 1848 örökségét, hogy az értelmiség és az egyetemi-főiskolai hallgatók egy részének van jóvátennivalója, és ehhez hozzásegíti őket a hamarosan zászlót bontó Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség.

Egy év múlva Komócsin Zoltán, a KISZ KB első titkára a Városi Színházban megismételte Kállai mondanivalóját. Később egyre jelentéktelenebb helyszíneken, művelődési házakban mondták el KISZ KB-titkárok a megszokott tételeket. Fura játék volt a forradalom- és ellenforradalom szavakkal. Az MSZMP és holdudvara a rossz csengésű ellenforradalom kifejezést használták 1919-re és 1956-ra, magukat pedig forradalminak titulálták.

A fiatalok számára a forradalmiság emelkedett a csúcsra, szinte minden felkelés a progresszióval kapcsolódott össze. A forradalom a történelmi haladás ugrópontja, kitüntetett pillanata lett. Az angol és különösen a francia polgári forradalmaktól a proletárforradalmakig – a történelem előrehaladása ilyen eseményekből állt, ide illeszkedett 1848, aztán 1919 és 1945–1948.

Ezt tanították az iskolákban is. 1967-től a Forradalmi Ifjúsági Napok össze is kapcsolta a három dátumot, és minden tavasszal a KISZ esemény- és rendezvénysorozatot szervezett, amellyel megpróbálta életben tartani az MSZMP által 1962-ben meghirdetett nemzeti egységpolitikát. Az egységpolitika követelményei: a rendszer védelme és fejlesztése, a békeharc, a függetlenség védelme, a külső (imperialista) és a belső ellenség elleni harc.

Az ifjúsági lázadás éveiben azonban a fiatalok jórészt immunissá váltak az unalomig ismételt frázisáradattal szemben. Király István irodalomtörténész volt az, aki megpróbálta nyakatekerten megmagyarázni, mit is jelent a végletekig konzervatív atmoszférában a forradalmiság, és kitalálta a „mindennapok forradalmisága” kifejezést. Ez sem segített.

Az 1970-es években megindultak a spontán megemlékezések, vonulások, amelyeken néhány tucat, vagy néhány száz ember vett részt, de a hivatalos szervezetek 1956-os reflexek okán rendőri beavatkozással vetettek véget a megmozdulásoknak. 1972-ben egy fiatalokból álló, nagyobb tömeg a Petőfi-szobortól a Batthyány-örökmécseshez vonult, de a rendőrség közel száz főt letartóztatott, s az esti órákban a budai várban tartott ülősztrájkot is szétverte. A büntetőeljárásokban a vád rendszerellenesség volt, bár a felvonulók legfeljebb Kossuth-nótákat énekeltek, nemzeti színű zászlókat vittek, transzparenseket nem emeltek magasba, és felszólalásokra sosem került sor. 1973-ban preventív céllal a középiskolákban 15-én ünnepségeket szerveztek, ahol kötelező volt a megjelenés.

A nyolcvanas években kiújultak a spontán, illetve informálisan szervezett ünneplések Budapesten. A legjelentősebb tüntetés 1986-ban volt, amelyről a rendszerváltás után dokumentumfilm is készült. Ezen részt vettek a szamizdatos ellenzék tagjai, de a felvonulás spontán alakult. Jelszavak igen, de beszédek ekkor sem hangoztak el. Az erőteljesebb tiltakozást az váltotta ki, hogy egy bölcsészlányt elvittek a rendőrök. Az esti vonulást is feloszlatták, miután lezárások és provokátorok révén sikerült a felvonulókat a Lánchídra terelni, ahol aztán a rendőrök két oldalról közbefogták és „kezelésbe vették” a fiatalokat.

A polgári forradalom reneszánsza

A szocialista rendszer mélyülő válságának idején 1987-től, de különösen 1988-tól megnyíltak az ünneplés alternatív csatornái. A „preventív őrizetbe vétel” ellenére a rendőrség nem avatkozott be az eseményekbe, de a fölvonulók sem akarták a rendszert erőszakkal megdönteni. A fővárosban az úgynevezett demokratikus ellenzék szervezte a vonulásokat, 1988-ban Kis János és Tamás Gáspár Miklós tartott beszédet. Az akkori 12 pont demonstrálta, hogy a Kádár-rendszer miben tagadta meg 1848. március 15-ét: a követelések között szerepeltek a szabadságjogok, a népképviseleti demokrácia a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom minden szintjén, a szovjet csapatok kivonása, a külhoni magyarok jogvédelme, az irredentizmussal szemben a baráti együttműködés Közép-Kelet-Európa népeivel egy későbbi föderáció reményében, a nyugat-európai orientáció. A szociális követelések sem maradtak el: államilag garantált létminimumot, egyenlő feltételeket a tulajdonformák között, független érdekképviseleti szervezeteket. A korhoz illeszkedő új követelés volt a környezetvédelem. A demokratikus ellenzék történelemszemlélete merőben új volt, 1848 mellé 1918 és 1956 lépett.

1989-ben a szabad, független és demokratikus Magyarország alapgondolata mellett ott sorakoztak az aktuális követelések, köztük az új múltlátás, különösen az 1956-os igazságtétel, és október 23-a nemzeti ünneppé nyilvánítása. Az ellenzék követelései elől az MSZMP meghátrált, kapitulált. A márciusi nap mégsem volt a párt számára hiábavaló. A Nemzeti Múzeum előtti eseményen részben a kis pártok részvétele mellett tömeget tudott felmutatni.

Nyers Rezső, az MSZMP utolsó elnöke az európai orientációval egyetértett, reformerőnek láttatta magát és szervezetét, és Kölcsey Ferenc szavaira hivatkozott: „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül.” A jelen, a pillanat felelősségére hivatkozott, a hatalom nyitottságát hangoztatta az ellenzéki követelésekkel szemben, de óvott a viszálykodástól, hosszú reformmenetelést jövendölt.

1989. március 15-e a békés, tárgyalásos átmenet felé terelte a politika szereplőit, amit később Antall József a tömegkatarzis elmaradása miatt csak így jellemzett: „Tetszettek volna forradalmat csinálni”.

A kilencvenes évek elejének szónokai közül többen történész-politikusok voltak (Antall József, Szabad György, Für Lajos, Jeszernszky Géza), ami javított a történeti párhuzamok mélységén. Kossuth mellett rehabilitálódott 1848–1849 többi fontos szereplője (pl. Széchenyi-díj). A fő kérdés a polgári demokratikus berendezkedés mikéntje lett, mindenekelőtt a sajtó szabadságának ügye. Új ellenzék lépett színre, egyfelől a Demokratikus Charta, másfelől a kommunista renddel szemben radikális leszámolást követelő Torgyán, Csurka, a neonáci skinheadek, Szabó Albert és hasonszőrűek. Különösen 1994 után a szélsőjobboldal uralta az utcát, ismét előkerült a trianonozás, a hazaárulózás, az antiszemitizmus, a liberalizmus szitokszóként használata, a halálbüntetéssel való fenyegetés, a nyugat- és amerikaellenesség. Magasra csaptak a revansista gyűlölet hullámai. Megjelent a kirekesztés, a szocialisták és a szabad demokraták megszólalása elleni tiltakozás. A jobb- és szélsőjobb a nemzeti függetlenség ügyét a multinacionális nagytőke behatolása elleni tiltakozással kötötte össze, és a megszorítások veszteseinek képviselőjeként is tetszelgett.

A 150. évfordulón túl volt az ország a rendszerváltás első csalódásán. Reményt adott azonban az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozás. Ekkor még nem tudtuk, hogy következik a második csalódás, és utána az autokrácia.

Az 1999-es alkalomkor az Operaházi díszünnepségre nem hívták meg az MSZP-t és az SZDSZ-t, ami kormányzati szintre emelte azt a kirekesztő politikát, amit 2010 óta is tapasztalhatunk, s ami mélységesen idegen 1848 szellemétől. A rendszerváltáskor és az azt követő években az 1848-as tradíció legautentikusabb aktualizálásának lehettünk tanúi. De a szociális igazságosság megvalósítása azóta is várat magára. Ma egyre erősebb viták tarkítják a függetlenség és a demokrácia mibenlétének kérdését. Március 15-e továbbra is aktuális marad.

A történészek is tettek 1848–1849 jobb megértéséért. Beemelték a nemzeti panteonba a konzervatívabb reformer politikusokat is, Batthyány Lajos és Görgey Artúr sem áruló többé. Ma már nem lehetetlen elképzelni az aktuális mocskolódásoktól mentes ünneplést, bizonyára van is ilyen sok iskolában és önkormányzatban. Vannak ugyanis olyan politikai értékek, amelyek valamennyiünket összetarthatnak, amelyben a szabadság, egyenlőség, testvériség, a nemzeti függetlenség és nemzetközi haladás gondolatát nem játszák ki egymással szemben. Március 15-én magyarként tanulhatjuk, illetve erősíthetjük meg ebben önmagunkat.