Az Ukrajna elleni orosz agresszió nyomán az Európai Unióba érkező menekülteket óriási szolidaritási hullám segíti, amelyből nemcsak a lakosság és a civil szervezetek, de számos állami intézmény is kiveszi a részét szerte a kontinensen. Ezek az üdvözlendő erőfeszítések, különösen a kormányok részéről, különösen régiónkban, éles ellentétben állnak azzal, amit az elmúlt években megtapasztalhattunk az Európán kívülről érkező menekültekkel szemben. Sőt, a 2015-ös menekültválság nyomán annak lehettünk tanúi, hogy szerte Európában politikai vezetők szerveztek uszító kampányokat a menekülteket segítők ellen, és az Alpoktól a görög szigetekig bűnözőknek próbálták beállítani őket.

Ez, a lakosságot politikai haszonszerzés céljából polarizáló uszítás, amely nemcsak az „idegeneket”, hanem az őket támogatókat is veszélyesnek, afféle belső ellenségnek kiáltotta ki, az európai politika egyik fő mintázata lett. A trend legismertebb arca pedig – Matteo Salvini mellett – Orbán Viktor. Csak remélhetjük, hogy a mai szolidaritás a nem európai vagy barnább bőrű menekülők számára is emberségesebb bánásmódot hozhat, feltéve, hogy a közvélemény ezt kikényszeríti. Ezért is fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy velük szemben hogyan lépnek fel az európai erőd őrzői. 

♦

Olvasom az Origón, hogy a rendőrök kint segítenek a Keletinél az Ukrajnából érkező menekülteknek, és hogy Orbán Viktor – aki 2015-ben teleplakátolta Magyarországot a Szíriából, Irakból és Afganisztánból érkező menekültek ellen uszítva – most levélben arra buzdít, hogy segítsen mindenki. Én mindkét esetben menekülő embereket látok, akik segítségre szorulnak, valamiért legutóbb, 7 évvel ezelőtt, ez mégsem volt evidens.

Eleinte akkor is, mint ahogyan most, sokan megmozdultak, de ahogy teleplakátolták az országot, egyre inkább ciki volt segíteni, és aki mégis úgy döntött, hogy ezek az emberek megérdemlik a segítséget, az volt a „migránssimogató”. Igaz, még így is maradtak emberek, akik a gyűlölethullám ellenére továbbra is segítettek, a plakátkampány így nem érte el teljesen célját.

A szegedi vasútállomáson például volt egy pihenőhely, ahol a Szalai Balázs és Kékesi Márk által alapított Migszol önkéntesei várták az idegenrendészetről érkező embereket, és ott osztottunk nekik vizet, szendvicseket és gyerekeknek játékokat, míg a vonatra vártak. Azután 2016-ban törvénybe foglalta a parlament, hogy aki ezeket az embereket civilként bárhogyan segíti, az embercsempésznek minősül, és büntetni lehet, és a menekültek befogására „határvadászokat” kerestek a déli határhoz, nyilván nem azzal a céllal, hogy bármiféle segítséget nyújtsanak.

Még csak segíteni sem kellett volna nekik, hiszen nem ide tartottak, csak nem lezárni előttük a határt, és bűnözőnek kikiáltani azt, aki ad nekik egy korty vizet, és megkérdőjelezni, hogy menekültek. Vannak dolgok, amik nem ideológiai kérdések, hanem tények. Szíriában háború van. A szíriai Emberi Jogok megfigyelő Központjának adatai szerint 2011 és 2021 között 159 774 civil halálos áldozata volt a háborúnak. A  6,8 millióan menekültek el onnan, és élnek évek óta menekülttáborokban, sátrakban Libanonban és Törökországban. De Magyarországon ez sem elég, hogy menekültként és ne bűnözőkként tekintsünk ezekre az emberekre azért, mert jobb élet reményében Európában menedéket kérnek.

2015-ben, az akkor felállított faházhoz a szegedi vasútállomáson, ahol a menekülteknek segítettünk, kivonult masírozni a Betyársereg, a kedves honfitársaink spontán tüntetést szerveztek Röszkén, és szép számban kijöttek minket, meg a határt akkor átlépő kimerült embereket leköpködni, ordítozni, párszor fel is rugdosni egy-egy menekülő kisgyereket (ugye, László Petra ?). A rendőrök többször könnygázt fújtak az emberekre (GYEREKEKRE!), ütötték, verték őket több alkalommal, nem csak Magyarországon.

2016 óta anyukám egy itt eltemetett szíriai menekült fiú sírját gondozza, akit Röszkénél elütött egy kamion, őt nem olyan tárt karokkal várták ott a rendőrök, mint most az Origo cikk szerint az Ukrajnából érkezőket. A családja nem szerette volna katonai szolgálatba küldeni golyófogónak, de sajnos itt sem érte melegebb fogadtatás. Élt 17 évet. Egyébként az ő országát is az oroszok bombázták széjjel, mint most Ukrajnát. Évente párszor küldünk a családjának a sírról képeket, mert ők Szíriából nem jöhetnek el Magyarországra a sírhoz. Valószínűleg nemzetbiztonsági kockázat lenne ide engedni őket, meglátogatni a fiuk sírját, vagy nem tudom, mi az oka: hiába próbáltam segítséget kérni a Bevándorlási Hivatalban többször is, elhajtottak.

Ha a Helsinki Bizottságtól Kovács Tímea nem jár utána az ügyének teljesen önkéntesen, és nem deríti ki, hogy mi lett vele, és nem szerzi meg az útlevelét és az iratait, amit a rendőrség eltett (mert ugye mindig „eldobálják” az irataikat), akkor ma se tudná a családja, mi lett vele, és hol van. Eltemették egy jelöletlen sírba név nélkül Szegeden, a földkupac tetejére raktak egy rozoga fakeresztet, mi csináltattunk neki rendes sírt ezután, amikor Timi megtalálta, hol van eltemetve.

Egy másik srác a Tiszába fulladt, oda menekült az őt üldöző rendőrök elől, egy önkéntes társam apukája temettette el a saját pénzén.

Az embereket Röszkén egy, a gyülekező ponttól nem messzi elkerített részen pár négyzetméteres, minden oldalról, plusz felülről lezárt ketrecekbe zárták a hőségben, meg persze éjszakára a hidegben. A pusztán volt felállítva ez az egész hely, egy darab ágy nem volt ott, semmi. Erre a helyre csak a rendőrök mehettek be, képek itt sohasem készültek, de el lehet képzelni. Több ember is úgy került ide, hogy Röszke közelében elfogták.

Nagyon sok ketrecben sírtak az emberek, nem tudták hol a családjuk, enni, inni nem kaptak amíg ott voltak, fogalmam sincsen, hány napig, mert összesen egy délutánt töltöttem ott kora estig, de addig, míg ott voltam, egy korty vizet nem kapott senki. A rendőrök nem segítettek nekik semmit sem, csak buszokra dobálták őket, az elvesztett családtagjaik nélkül, sokszor napok múlva. Ide nem is mehetett be senki a civilek közül, de gyerekeket is tartottak itt. Engem egyszer azért engedtek be, mert egy családjától a rendőrök által elszakított 15 éves fiút kerestem, akit egyszerűen szétválasztottak a szüleitől és a testvéreitől, és teljesen egyedül, mobiltelefon meg minden nélkül, egy szál ruhában feltettek egy másik buszra, mint a család többi tagját. A budapesti önkéntes csapaton belül külön csoport alakult arra, hogy az ilyen, rendőrök által szétszedett családokat újra összerakjuk.

Egyszer egy vérző terhes nőt szállítottak Szegeden kórházba, a férjét meg a kisgyerekét, ahelyett, hogy vele vitték volna, otthagyták Röszkén, aztán meg feltették egy buszra, és elküldték Pestre (egy idegen országban, ahol se működő telefonjuk, semmi kontaktjuk nem volt egymáshoz). Egy budapesti önkéntes, Juszt Balázs volt az apukával és a kisgyerekkel Pesten, és átadta neki a saját telefonját, mi a kórházban Szegeden megtaláltuk az anyukát, és nagy nehezen valahogy be is engedtek hozzá, és odaadtam az én telefonomat neki, így tudtak egymással beszélni. Szerencsére sikerült értük jönnie osztrák önkénteseknek, és kimenekítették az egész családot együtt, különben lehet, hogy soha nem látták volna egymást, mint ahogy több ezer másik, a családjától elszakított ember.

A röszkei határt a menekültek előtt 2015 szeptemberében lezárták, ezután 2015 októberben Zákánynál Horvátország felől alakult egy új útvonal, de ott már más volt mint Röszkén, ott a menekültek felfegyverzett katona- és rendőrsorfal között a sárban bukdácsolva a zöldhatáron át jöttek be Magyarországra, és szálltak fel a vonatokra, és töltöttek a fűtetlen, lezárt vonatokban sokszor órákat, mire azok elindultak. Itt már tilos volt, hogy odamenjünk, vagy kommunikáljunk velük, mielőtt elindult a vonat, nagy zacskókból, az ablakon át adhattunk be nekik szendvicset és vizet. Aki szerencsés volt kapott, aki nem, az így utazott még órákig, napokig, enni-innivaló nélkül.

Itt szervezett egy önkéntes csapatot Babi El Ahmadi és férje, Mohamed El Ahmadi, akik éjjel-nappal kint voltak, mert vonatok éjjel is mentek. Iványi Gábor Oltalom Egyesülete egy kamiont adott tele adománnyal, meleg ruhákkal és tartós élelmiszerrel. Itt történt, hogy egy mankóval járó, begipszelt kezű srácot a szemem láttára majdnem megfojtottak a saját táskájának a pántjával a rendőrök, miközben a földre lökték, és ott még ütötték, taszigálták. A segítségére siető önkéntes lányt eljárás alá vonással fenyegették. Szerintük a mankóval járó, begipszelt kezű srác rájuk támadt. Mikor odaértem, épp 4-5 fegyveres lökte a földre, utána végighúzták a földön .

Több hete ott voltak már önkéntesek és szervezetek segíteni, de minket igazoltattak a rendőrök, mintha bűnözők lennénk, mert oda mertünk menni, és enni, inni adtunk a napok óta talpon lévő, hullafáradt embereknek, meg megpróbáltunk emberként bánni velük.

Később, Röszkénél a határon télen-nyáron a földön, sátrakban várták, hogy beeresszék őket abba a konténerbe, ahol aztán sokan több mint egy évet töltöttek el bezárva. A férfiakat már nem is etették a vége felé, uniós bírósági döntések születtek arról, hogy Magyarország megsértette ezeknek a menekülteknek az emberi jogait, már ha Magyarországon lett volna ilyen nekik. Pár éves gyerekeket is ott tartottak, fegyveres katonák, rendőrök őrizete alatt töltött 1-2 évet az életéből egy csomó kisgyerek egy ketreccel körbevett konténerben.

Regényt lehetne írni a hasonló történetekből, amelyeket tucatjával éltünk meg minden nap, mialatt önkénteskedtem. Hány fenyegetést, undorító, gyalázkodó kommentet kaptunk online meg szemtől-szembe is az emberektől. Lenéztek és piszkáltak ezért a későbbi iskolámban, amit ezután a nyár után, ősszel kezdtem el. Az akkori munkahelyemen, ahol diákkoromban dolgoztam is, többször figyelmeztettek konkrétan emiatt, hogy segítek a menekülteknek.

Ez valami undorító, szégyellnivaló dolog volt akkor. Így segédkezett Magyarország 2015-ben az akkor ide érkező, háború elől menekülő embereknek. A Nyugatiban most tolonganak az emberek, csak hogy egy éjszakára szállást adhassanak menekült családoknak, sorra nyitják meg az iskolák a tornatermeiket, a nem használt üdülőházakat.

2015-ben sokan habzó szájjal kommenteltek, hogy ha már arra vetemedtünk, hogy segítünk ezeknek, „akkor vigyük mi haza őket, ide nem kellenek”. És tényleg, egy hétig nálunk lakott 2015-ben egy Szíriából elmenekült férfi, akinek autóbalesete volt a feleségével, és a felesége olyan súlyosan megsérült, hogy hetekig még kezelésre szorult, a férfit meg kitették az utcára, több napig a földön aludt a vonatállomáson, nappal a feleségét látogatta a korházban, mielőtt befogadtuk.

Toroczkai László „mezőőrsége” vadászott rájuk, az önkényesen elfogott emberekről megalázva, műanyaggal összekötött kézzel, a földön fekve tettek közzé képeket, és alattuk gyűltek a durvábbnál durvább kommentek, hogy mit kellene velük csinálni. Hallom, most gyűjtést szervez a Betyársereg, akkoriban csak a szegedi állomásig sikerült kijönni masírozni, meg az épp ott lévő menekült gyerekeket ijesztgetni.

A szelektív empátia nem empátia, és aki csak egy bizonyos, neki tetsző embercsoportnak segít, az álszent.

Persze akad számos kivétel, többek között az összes régi önkéntestársam, akik most is ugyanúgy ott vannak a határon, mint 2015-ben, és a szervezetek, Tóth Ákos Age of Hope-ja, aki kint van most is, ahogy 2015-ben vagy Iványi Gábor Oltalom Egyesülete – akiket most épp próbálnak tönkretenni…

Mert Magyarországon az épp a legsürgetőbb dolog, hogy egy hajléktalanokat, szegény embereket támogató, menekülteket, szegény gyerekeket etető, beiskolázó szervezetet tönkretegyenek – amely akkor Donáth Ferivel és Regényi Mártival küldött Budapestről Röszkére egy kisbusznyi ételt, amit Pesten főztek, hogy egyenek néha meleg ételt is ezek az emberek. Mert télen-nyáron egy sátorban a senki földjén laktak, és úgy vártak, hogy beeresszék őket a határon, sokszor hónapokon át. A Helsinki, akiknél szintén nem az számít, hogy honnan jön az, aki menekül, csak az, hogy segítséget kapjon, és még nagyon sokan mások, akiket nem írok le egyesével, de akik ott voltak, tudják, hogy kikről van még szó.

Amikor jött a hír, hogy kitört az ukrajnai háború, azonnal megalakult a régi önkéntesekből egy szerveződés, csináltunk egy új csoportot, és azonnal meghívtam mindenkit, akit csak ismerek 2015-ből, mert naivan meg voltam győződve róla, hogy megint csak mi leszünk, akik segíteni akarnak.

Aztán láttam, hogy milyen gyorsan megmozdult a fél ország, és lassan már mindenki önkéntes.

Most az történik, aminek mindig is kellett volna, szervezetten, a lehető legkevesebb extra kellemetlenséggel, már ha lehet így fogalmazni ebben a helyzetben. Szervezetten szállítják és elszállásolják őket, és segítik az útjukat, megnyitnak szállodákat, tornatermeket fogadásukra. Van, aki napok alatt eljutott a célországba, ahova Ukrajnából a háború elől menekült.

2021-ben Röszkén egy iráni apuka és 12 éves fia – a kérelem beadásakor még 10 éves volt -, két év és nyolc hónap után kapta meg a menedékjogot. Ebből 553 napot töltöttek a röszkei „tranzitba” zárva, amit találóbb lenne inkább börtönnek nevezni, de egy gyerek számára biztos nem megfelelő lakóhely másfél évig.

2017-ben a Migration Aid nyaralni vitte volna az itt befogadott családokat, de több településen is tüntetést szerveztek ez ellen, ami nagyban annak is köszönhető, hogy Facebookon tolta a propagandát több helyi fideszes országgyűlési képviselő. A menekülteknek szállást adó embernek ismeretlenek kilyukasztották az autója kerekét, végül elállt a szállásadástól, az új szállást felajánló – osztrák – tulajdonos a neve elhallgatását kérte. És ezek az emberek Magyarországon menekültstátuszt kaptak, tehát Magyarország által is elismert menekültek voltak Szíriából, Irakból, Afganisztánból.

Ha nem emlékeznék olyan pontosan arra, hogy mi volt 7 éve, és mi van azóta is, akkor most biztos én is Teréz anya idézeteket rakosgatnék az új segítők Facebook- csoportjába, mint ahogy valamelyik nap láttam, csak nem tudom lenyelni ezt az álszentséget. Amikor látom, hogyan kezelik most a helyzetet, rögtön beugrik mindennek a 2015-ös verziója.

A kormány plakátkampánya és gyűlöletkeltő propagandája teljesen elvette ezektől az emberektől azt a lehetőséget, hogy a háborúból menekülve egy kis segítséget és vígaszt kapjanak, sokuktól az életet is, ahogyan fentebb említettem. De nem lehet elmenni az egyének felelőssége mellett sem. Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, ahol emberek ezt a bánásmódot érdemlik, amit ők kaptak, és ebben rengeteg ember itthon rendszerszinten is közreműködött.

Mindenkinek megvan a saját döntési lehetősége és ezáltal a felelőssége is. Az emberek sokszor egészen nevetséges indokokat találtak ki arra, hogy a közönyösségüket, ellenszenvüket igazolják. 2015-ben ez volt az egyik „kedvenc” idézetünk az önkéntes társaimmal hogy „de miért van náluk telefon”, vagy „miért vannak jó ruhában”, ha menekültek, néha már kínunkban nevettünk ezeken. Remélem azért lesznek majd emberek, akik most elgondolkodnak mindezen.

Mindenhol nehéz menekültnek lenni, de Magyarország 2015-ben sportot űzött abból, hogyan tehetné ezt még nehezebbé.

Most olyan emberek tagjai ukrajnai menekülteket segítő csoportnak, akik 2015-ben egy szó nélkül kitöröltek az életükből amiatt, hogy segítek, és azóta is menekültellenes cikkek tucatjait osztogatták meg. Ezek szerint nem minden ember érdemli meg egyformán a segítséget, hanem szelektálhatunk?

Szerintem nem.

És az a sok hipokrata, aki korábban gyűlölködött és uszított, most meg hirtelen feltámadt az empátiája a háborús menekültek felé, szégyellje magát! Pár hónappal ezelőtt több tucat menekült, köztük egy kisbaba fagyott halálra a lengyel-belarusz határon, a családjukkal a télen több mint egy hónapig az erdőben éltek! Csak ők nem ukránok, hanem szírek, irakiak, afgánok voltak.