A magyar belpolitika legnagyobb szégyene, ahogy a választás előtt egy hónappal a Fidesz és ellenzéke próbálja kihasználni Ukrajna tragédiáját. De a szomszédban bombák hullanak, a menekülők máris áradnak felénk, mindezt pedig nem kellene a kampánygurukra bízni.

Alig hullott le az első orosz bomba Ukrajnára, Magyarországon máris elkezdődött azzal kapcsolatban a találgatás, vajon melyik nagy pártnak jó ez a választáson? Orbán Viktor megerősödik? Márki-Zay Péter végre feltör, itt a nagy lehetőség?

A totóverseny persze nem magától indult el. Az elemzők és közvélemény-kutatások sora előtt már megszülettek a politikai „gyorsreakciók”, amelyek, szintén versenyszerűen, egymást igyekeztek alulmúlni színvonalban.

Miközben tehát Kijevben megszólalt a légiriadó, megérkeztek a képek és videók az első katonai és civil áldozatokról, már szinte készen is volt a fideszes válasz, ami – mintegy mindannyiunkat alaposan hülyének nézve a következőre sikeredett:

„Magyar katonákat is küldene Ukrajnába Márki-Zay Péter!”

Mindezt abból a beszélgetésből sikerült összeraknia a kormánypropagandának, ami Márki-Zay és Gulyás Márton műsorvezető között zajlott le. Noha itt Márki-Zay csak annyit mondott, magyar katonáknak akkor kell mennie Ukrajnába, „ha a NATO így dönt”. Ez tény, ahogyan az is, hogy a NATO nem fog így dönteni.

Sajnos azonban Márki-Zay Péter ennyivel ebben az interjúban sem érte be, és a Fidesz „háborúpárti baloldal”-vádjaihoz hasonlóan azonnal megfogalmazta azt is, ő és az ellenzék mire fogják, mintegy politikai tőkeként használni a brutális inváziót:

„Ekkora hazaáruló Orbán Viktor! Nemcsak bűnöző migránsokat telepített be, nem csak orosz kémeknek adott grasszálási engedélyt Budapesten, nemcsak kiengedett egy baltás gyilkost, az orosz fegyvercsempészeket Amerika helyett Moszkvának adta ki … A NATO az egyetlen, ami biztonságot adhat Magyarországnak.”

Mindezt arra a kérdésre válaszolta, mit lát az orosz invázió után a legfontosabb biztonságpolitikai feladatnak.

Március 8-án, kicsit hosszabb beszédében pedig Márki-Zay még messzebb ment. Egyenesen úgy fogalmazott,

„Mindannyiunk érdeke, Magyarország érdeke, minden magyar érdeke határon innen és túl, hogy a gonosz agresszor igazságtalan háborúval, felfoghatatlan pusztítással ne érhessen célt. Hogy a magyar határ túloldalán ne egy újjászervezett Szovjetunió álljon.”

Tarthatnánk ezt a kampány dühében célszerűen megformázott, előre kiszámított hatásfokú, szükséges hazugságnak (white lie) is. De a helyzet ennél súlyosabb.

Amennyiben ugyanis Márki-Zay Péternek csupán azért fáj az orosz agresszió, mert abban a Szovjetuniót látja újra megjelenni, vagy arra számít, a magyarok többségének így félelmetesebb lesz a mondanivalója, akkor megbocsáthatatlan téveszmét tesz magáévá.

Vlagyimir Putyin itt elemzett, február 21-i beszéde után legalább minimálisan világosnak kéne lennie, hogy nem: a Szovjetunió 1917 és 1991 közötti történetében éppen a garancia volt arra, hogy a gyilkos, dühöngő, nagyorosz nacionalizmus nem törhet ki a gátak közül. A most Kelet-Ukrajnában az orosz agresszióba belehaló, főként oroszajkú harkovi civilek, katonák és az orosz hadsereg bakái és tisztjei is olyan emberek, akiknek nagyszülei még a Szovjet Hadseregben harcoltak a második világháborúban. Ezért tragikus Ukrajna sorsa.

Hogy mást ne mondjak, Vologyimir Zelenszkij ukrajnai elnök maga is, a második világháború náciellenes küzdelmének közkeletű nevére (Nagy Honvédő Háború) utalva nevezi „honvédő háborúnak” Ukrajna küzdelmét, és a megtámadott városokat a szovjet hagyomány szerint „hősi városoknak” nevezte el.

Az orosz betörés ellen a Leningrád ostromát túlélő, békepárti Jelena Oszipova tiltakozott, mielőtt a rendőrök hajlott korára való tekintet nélkül elvitték, a szovjet idők elveihez hű polgárként tette ezt. Az új, diktatórikus putyini államban pedig a hatóságok elkezdték leszedni a szovjet idők világbékére felhívó feliratait is, először a vologdai régióban található Viterga kisvárosban.

A folytonosan ugyancsak szovjetező Orbánhoz hasonlóan tehát benne sincs annyi történelmi érzék, belátás, mint az ostromlott országot összetartani igyekvő Zelenszkijben, és szívesebben pocskondiázza az eleven és veszélyes orosz ultranacionalista elnök helyett a bebalzsamozott Lenint most is. Szomorú.

A nyilatkozatok és a belőlük készült tetszetős kampányreklámok után, mintegy érvekből és ellenérvekből kifogyva, így tehát egyszerűen csak annyit tudnék kérdezni:

Mikor és mi késztethetné arra a magyar politikai elitet, hogy egy pillanatra kikukkantson a nemzeti buborékból, és egy nemzetközi krízishelyzetet a helyén tudjon kezelni?

A koronavírus-járvány 2020 márciusi kitörése után ugyanis 2022-ben immár rövid idő alatt másodszor kerülünk abba az – Ukrajnából még mindig irigylésre méltó – helyzetbe, hogy egy nemzetközi esemény egy az egyben rendezi át azt a világot, amiben élni kénytelenek vagyunk. Oroszország teljes inváziója visszahozta a háború rémét Kelet-Európába, az Oroszországra kivetett, gyors és erélyes büntetőszankciók pedig olyan energia- és élelmiszeripari katasztrófával fenyegetnek, amelyet mi ugyancsak maximum háborús regényekből, vagy a Valahol Európában színpadi- és moziváltozatából, esetleg Brecht Kurázsi mamájából ismerhettünk meg.

És akkor a máris 1,5 millió főt számláló ukrajnai menekültek helyzetéről még nem is beszéltünk.

Bár az elmúlt évtized egy polarizálódó politikai tere és a parlamentáris rendszer kiüresítése erre predesztinál bennünket, mégis szomorú látni, hogy  a két fő küzdő fél, hatalomtechnikai góc csupán egymás kölcsönös népellenséggé és hazaárulózásával tud reagálni. Azon kívül persze, hogy a főbb pártok vezetői szerveznek pár látványos látogatást és csomagátadási eseményt, ami nagyjából annyit ért, mint a miniszterelnök villámlátogatásai a határ mentén.

Az amerikai CNN csatornán csütörtökön részletes riport jelent meg Barabás faluból, az ukrán határ mellől. A riporter itt a falu alpolgármesterétől megtudta, a barabásiak már a saját házaikba fogadják be a menekülteket. Más, koherens megoldás még nem látszik, az intézményes, a válság méretének megfelelő élelmezés, lakhatás, egészségügyi ellátás, pláne megélhetés megszervezéséről egyelőre semmi hír. Az ellenzék vezetője sem ment ebbéli követeléseiben túl néhány, a magyar emberek nagylelkűségét és a civil menekültsegítők bátorságát dicséről üzeneteken.

Persze mondhatnánk, legyünk elégedettek, hiszen 2015-2018-hoz képest, amikor a hasonló segítséget állami gyanakvás, vegzálás, drótkerítés, „tranzitzóna”, fenyegetőzés, állami propaganda és népszavazás lehetetlenítette el a közel-keleti menekültekkel kapcsolatban (akik ugyanilyen pusztító háborúk, éhínségek elől futottak idáig), most a helyzet szinte idilli.

Talán éppen azért, mert a háború, a pusztítás immár olyan megfogható közelségbe került hozzánk, hogy a rettenettől többet nem tudunk eltekinteni. De ennek a régi világnak a nyelvezete, megszáradt, sárga iszapként, mocskos hordalékként még a mostani kampányra is rárakódott.

Ezért tartja talán jó ötletnek Márki-Zay Péter még most, az elmúlt 80 év legsúlyosabb menekültválsága idején is, hogy Orbán „bűnöző migránsairól” értekezzen. Ezért érzi Orbán Viktor fontosnak, hogy számos határmenti megtekintései közepette úgy nyilatkozzon: „különbséget tudunk tenni migráns és menekült között”. Utalva ezzel arra, hogy szerinte a Közel-Keletről menekülni erkölcstelen dolog, míg Ukrajnából – már a nemzetközi politikai közhangulat okán is – egyelőre erkölcsös.

Eközben a Fekete-tenger északi oldalán a gabonakereskedelem már lezárva, a forint az orosz tőke korlátozásai után szabadesésben, a kőolaj- és földgáz világpiaci ára az egekben, a menekülők pedig ma még a magyar emberek jó szíve és együttérzése miatt jórészt kapnak fedelet a fejük fölé, de ha számuk így nő, helyzetük legalábbis kérdéses.

Nem lenne végre itt az ideje mindezt komolyan venni? Nem lenne itt az ideje annak, hogy azok, akik az ország vezetésére kérik bizalmunkat és szavazatunkat, végre mutassanak valamit abból is, értik a Magyarországot és Kelet-Európát fenyegető súlyos problémákat, és vannak megoldási javaslataik is, azon túl, hogy az ellenfél alkalmatlan, és a NATO majd megvéd minket?

Persze egy alig tízmilliós államként jóval kisebb az esélyünk arra, hogy befolyásoljuk a háború kiváltotta uniós folyamatokat, de egy ilyen, számos területet megbolygató krízisben nem az lenne a politika feladata, hogy mondjon valamit arról, hogy kerültünk ebbe a helyzetbe, és hogyan fogunk belőle kimászni? Azzal, hogy Orbán kijelenti, hogy okoskodásnak helye nincs, és hogy mi bizony inkább kimaradnánk a háborúból, maga a miniszterelnök ismeri el, hogy miközben a szomszédban hullanak a bombák, ő inkább lapítana. De sajnos az ellenzéktől is hiába vártuk idáig, hogy az Orbán-bashingen túl segítsen értelmezni, mi is történik, és milyen mozgástere lehet Magyarországnak a megváltozott nemzetközi helyzetben.

Vlagyimir Putyin és az orosz rezsim ezer szállal kötődik az Európai Unióhoz, sajnos nem Orbán az egyetlen szövetségese; ahogy azt is kár lenne elhallgatni, hogy noha az agresszor nyilvánvalóan Putyin, az európai diplomácia és geopolitika óriási kudarca is, hogy a szomszédunkban kirobbanhatott ez a háború.

Azért is meglepő, hogy az ellenzék nem használja arra a jelenlegi helyzetet, hogy elmagyarázza, mit gondol a világról, mert számos olyan terület van, ahol a jelenlegi krízis rávilágít az orbáni politika kudarcára. És ennek szemléltetésével – az agrárpolitikától az energiafüggőségen át a szociális ellátórendszerek vagy a nemzetközi pénzügyi rendszer problémáiig – akár olyan választókat is meg lehetne szólítani, akiket a „kémbank” vagy Szijjártó kitüntetése nem kavar fel annyira, hogy ezért vegyenek részt a választáson.

Csak egyetlen példával élve:  persze, elhisszük, az Egyesült Államok már dolgozik a szövetségeseivel a főleg olaj- és földgázforrások pótlásán Kelet-Európában. De mégis miféle vita az, ahol a kormányoldal még a pusztító agresszortól is ugyanúgy venné a gázt, vagy hát megpróbál úgy tenni, mintha ezen a téren semmi sem történt volna, és mintha Putyin nem gondolhatna egyszer csak maga is egyet, és zárhatná el maga a forrásokat. Az ellenzék pedig erre nem vágja rá csípőből azt, amit egy okos amerikai szenátor már megtett, nevezetesen azt, hogy ha ennyire aggodalmas Moszkva tevékenysége az uraknak, akkor tetszene talán a washingtoni kormány is odafigyelni – legalább a megújuló fűtőenergia-forrásokra. Utópia? Aligha, ha meggondoljuk, hogy Magyarországon a lakások többségének fűtése egyenesen megoldható geotermikus – félig megújuló de mindenképpen jóval fenntarthatóbb – forrásból. Mire várunk tehát e téren pontosan?

2019 májusában már elindult egy folyamat, amit TGM akkori írásában „furcsa feltámadásként” jellemzett: a kelet-közép európai, nyugatpárti, jogállamot és szabadságot hirdető liberalizmus jelszavai Vlagyimir Putyin brutális agressziója után valódi talajra találhatnak, kézzel foghatóvá és érezhetővé is váltak. De

az energiafüggőség hangsúlyainak keletről nyugatra helyezése, az eleve problematikus financializáció, és a Washington-Brüsszeli vonal kritikátlan igenlése mégsem tűnnek túl fantáziadús válaszoknak a régóta felszín alatt tartott, és most hirtelen elénk került, súlyos problémáinkra.

Eközben a helyzethez Orbán Viktor, aki 2010-től kezdődő, egyre növekvő magyarországi hatalmát saját körének „új burzsoáziává” hízlalására és az ország lehetőségeinek elpazarlására használta föl, ugyancsak gyorsan és a jól bevált eszközökkel reagált: ő a biztos kezű kormányos a viharos tengeren. Más azonban, mint eddig, az új világban sem várható sem tőle, sem kormányától.

A feladat és a kérdés most az: lesz-e annyira bátor Orbán ellenzéke, hogy megpróbálnak ők először átlátni a szitán, és bátrabb programot, javaslatokat is megfogalmazni, mint a szolgai Nyugat-követés és a már untig ismert panelek?