„[A szolgai tudat] ugyanis nem emiatt vagy amiatt, nem ezért vagy azért a pillanatért gyötrődött, hanem egész lényegéért: mert érezte a haláltól, az abszolút úrtól való félelmet. Belsőleg feloldódott ebben, teljességgel megreszketett önmagában, s minden, ami szilárd, megremegett benne. […] A munka által azonban e szolgai tudat magára eszmél. […] Azáltal tehát, hogy újra megtalálta magát önmaga által, saját értelmet kap, – épp a munkában, amelyben úgy látszott, hogy csak idegentől kapja értelmét.” – Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A Szellem fenomenológiája

Ritkán nyílik arra lehetőség, hogy nyilvánosságot kapjon a nehéz fizikai munka valósága és a vele járó egészségügyi kockázatok. Amikor egy-egy munkaügyi vita alkalmából a sajtóhoz fordulnak a szakszervezetek, bonyolult munkajogi zsáneren keresztül pillanthatunk bele a gyárak világába, a legtöbb esetben pedig feltáratlan marad, milyen emberi sorsok rejlenek a HR-osztálytól kölcsönzött műszavak mögött. Ezután rövidesen megköttetik a „munkabéke”, ahogy nevezni szokás, és a gyárkapuk újra bezárulnak a sajtó előtt. De mi történik a „munkabéke” alatt?

A makói Continentalról szóló riportunk első részében annak jártunk utána, mi történt a 2021-es sztrájk alatt, hogyan élt vissza törvény adta lehetőségeivel a makói telephely vezetősége, amikor a kollektív szerződés egyoldalú felmondásával felrúgta a békeszerződést. Ennek megértéséhez a szakszervezetek, a sztrájkot követően elbocsátott dolgozók és a Continental véleményét is kikértük. Jelen írásban annak próbálunk utánajárni, milyen a „normális kerékvágás” a gumigyárban; melyek azok a mindennapi problémák, amelyek annyira beleszürkülnek a hétköznapokba, hogy a látványosságra kíváncsi médiában elvesztik „hírértéküket”. Ehhez az októberben rögzített, dolgozókkal folytatott beszélgetéseknek azokat a részeit használtuk fel, amelyeknek mondanivalói nem illeszkedtek a sztrájk történetébe. Közérdekű adatigénylést is benyújtottunk, és a témaba vágó szakirodalomnak is utánanéztünk. Ezúttal is kikértük a másik fél, a Continental véleményét is, válaszukat a cikk végén változtatás nélkül közöljük.

Hiba a gépezetben vagy gépezetben a hiba?

A tavaly februári sztrájk után két súlyos baleset is történt a makói gumigyárban.

Az egyik egy 25 éves férfi balkezének amputációjával végződött. A baleset bekövetkezésekor a férfi egyedül dolgozott a géppel, a gép nem volt felszerelve a Continental belső szabályzata által is előírt biztonsági berendezésekkel, a dolgozót pedig ki se képezték a gép használatára. Honnan tudhatjuk mindezt ilyen biztosan? A Continental központi munkavédelmi osztálya által, belső használatra készített, angol nyelvű balesetvédelmi PowerPoint-előadásából, amiben az elrettentő, tanulságos példa a makói baleset, ahol mindent elrontottak, amit el lehet rontani.

A másik egy annál különösebb, máig tisztázatlan eset, amelyről csak annyit lehet biztosan tudni, hogy egy ott dolgozó ismeretlen körülmények között leesett a tetőről. A szakszervezet baleset ügyében tett feljelentést, de a rendőrség nem nyomozott, mondván, öngyilkossági kísérlet történt. A férfi azóta felépült, és állítja, nem akart öngyilkos lenni – ebben az esetben viszont súlyos balesetnek kellett történnie.

Mi vezethetett idáig? Miről árulkodnak ezek az esetek? A munkahelyi balesetekre vonatkozó szakirodalom (Dekker, 2003) szerint ahol a mulasztás a „normál működés” részévé válik, ott nem egy-egy emberi mulasztás vezet balesethez, hanem maga a működési mód:

„A balesetek normális, várható melléktermékei a korlátozott forrásokkal való sikerre törekvéseknek; „normális emberek, normális szervezetekben normálisan viselkednek, és semmi szokatlan nem történik” (Snook, 2000, p. 204). […] A szervezeten belüli emberek kollektív definíciót alkotnak a kockázatról, amelyeket az ismételt sikeres gyakorlatok elfogadtatnak. Kívülről nézve, vagy egy baleset után ugyanaz a szervezeti belső tér „rendetlennek” tűnik. Azt, amit „normálisnak” fogadtak el, erősen deviánsnak vagy akár hanyagnak ítélik meg. De ha deviánsnak bélyegezzük, abból kevesebbet tudunk tanulni – éppen az olyan mechanizmusok fölött hunyunk szemet, amelyek a rendszert általában működőképessé teszik a szűkösség, a verseny és a kockázat közepette (p. 215-216).”

Egy filmes példával szemléltetjük, hogyan válik a termelésben a „deviáns” normálissá a versenykényszer alatt. És hogyan vezethet ez a folyamat a munkahelyi balesetek szaporodásához, immáron a „normális” körülmények közt. Az 1971-es A munkásosztály paradicsomba megy c. olasz filmben a főszereplő, Lulu Massa testi épségét kockáztatva dolgozik a gyárban, hogy a normán felül tudjon teljesíteni. Egy napon munkafelügyelők feljegyzéseket készítenek a dolgozók teljesítményéről és látva, hogy mennyivel gyorsabban dolgozik kollégáinál Lulu, emelik a normákat. Amikor viszont a főszereplő ujját veszíti munka közben, csatlakozik a normaemelés elleni sztrájkhoz. Tehát nem egy rossz pillanatban elkövetett hiba vezetett a balesethez, hanem a növekvő munkatempóba kódolt kockázat. A makói dolgozók beszámolóiból látni fogjuk, milyen keveset változott a világ az 1968-as olasz munkásmozgalomnak emléket állító film óta…

Szellem és fizika

Amikor a fizikai és szellemi munkások viszonyáról kérdeztük a makói Continental már elbocsátott dolgozóit, zúgolódás kezdődött a teremben.

– Húúú…

– Elég szar!

Vita bontakozott ki egy elbocsátott szellemi munkás és a fizikai munkások között. A fizikai munkások azt kérdezték az elbocsátott szellemi munkástól, miért nem figyelmeztette őket, hogy ne dolgozzanak olyan serényen, mert a túlteljesítés előbb-utóbb normaemelést fog maga után vonni. A vitában elhangzik, hogy az igazgatónak volt egy varázsszava, ami mindent felülírt: „kifizetem”.

Egy szellemileg tudatos fizikai munkás a társadalom munkaetikáját hibáztatja. Szerinte azzal, hogy a dolgozók nem elégedtek meg az alapfizetéssel, bűnrészessé lettek saját kizsákmányolásukban:

„Mikor idejöttem a gyárba, én még nem beszéltem senkivel, körbementem és azt mondtam magamban, hogy úristen – tisztelet a kivételnek, hozzáteszem, nehogy valaki félreértse – ennyi hülye dolgozik itt? Ez volt a véleményem. Esküszöm, igazából mai napig nem változott meg a véleményem ebből a szempontból, hogy az embereknek soha nem volt elég az a pénz, amiért dolgozni kellett. Volt egy norma, mondjuk egy szerelőnek 800 csövet kellett leroppantania. Most 1600-at kell. Nincs itt az a nagypofájú, annak is azt mondtam, – egy busszal jártunk, mindig veszekedtem vele, a busz tőlünk volt hangos – hogy fogd be a pofád baszd ki, mert Ti csináltátok! Amikor én egy lusta rohadt dög voltam. Igaz, hogy dolgoztam öntődében, meg mélyépítésben, nagyon mélyre kellett lemenni, az ember a napot nem látta… Kemény melókat végeztem ezelőtt is, és azt mondták mindig, hogy én lusta ember vagyok! Meg kellett csinálni 800 csövet, én befejeztem a munkámat, tisztességgel, becsülettel. Csináltak régen a kazánon ezret, most ezerötszázat. Ötszázzal többet. A technológia nem változott, csak nekem kellett többet dolgozni.”

A vita alatt valaki elmagyarázza, hogy a szóban forgó szellemi munkás munkaköre „közutálatnak örvendett”. A munkakörből adódó nézeteltérések ellenére a fizikai munkások dicsérték jelenlévő szellemi munkatársukat, amiért ő sok más alkalmazottal ellentétben köszönt nekik, és hosszan hangsúlyozták, hogy ez milyen sokat jelentett nekik. „Egy csoportvezető nem köszön a másiknak, mert nem ugyanolyan a pólója színe!” – panaszolja el egy fizikai munkás, utalva arra, hogy a különböző munkakörökben más-más színű pólót kell viselni a gyárban.

Különösen a fiatal, friss diplomásokra panaszkodnak, akik gyakran nem köszönnek és „mintha nem is a földön járnának”.

A szellemi és fizikai munkások közti rossz viszonyt tükrözi az is, hogy a szellemi munkások kisebb arányban vettek részt a tavalyi sztrájkban.

„Ha már más színű pólód van, és te mondjuk egy csoportvezető vagy, akkor – tisztelet a kivételnek, hangsúlyozom – ő már azt hiszi, hogy Isten, ő már fölötted van” – teszi hozzá volt kollégája.

A hierarchikus pozíciók között ritkán van átjárás. Egy dolgozó azt meséli, amikor egy időben volt olyan, hogy csoportvezető-választás, és ő szeretett volna elindulni, a felettese „kerek-perec” megmondta neki, hogy ne is próbálkozzon, „úgyse lesz esélye”. Hajdanvolt munkatársa ennek kapcsán felidézi egy csoportvezető esetét, aki egyszer a csoportvezetőinél magasabb középvezetői pozícióba jutott, de a középszintről rövidesen visszacsúszott a mélybe, visszarakták kazánosnak. A beszélgetés egy másik pontján valaki szóba hozta, hogy egyszer szándékosan megkérdezte felettesétől egy selejtes termékről, hogy jó-e, amire azt a választ kapta, hogy igen, jó. A dolgozók szerint tehát a ranglétráról hiányoznak a fokok, ami nem is igazán létra, hanem inkább piramis, és amiben az egyes emberek által elfoglalt pozíciókat informális kapcsolatok befolyásolják. „Kicsiben az megy a gyárban, mint nagyban az országban: korrupció!”, foglalta össze a helyzetet egy munkás.

Nem a szellemi és fizikai munkások közti feszültség az egyetlen a gyárban – például a köszönés elmaradása generációs ellentét is a volt dolgozók szerint -, de meghatározó. S amint már utaltunk rá, a szellemi és fizikai munkások közti rossz viszony nem csak előítéleken és különböző munkakörökből adódó ellenségeskedésen alapszik, hanem egy alapvető érdekellentéten – míg a szellemiek feladata a termelés mindenáron való fokozása, a fizikai munkásoknak, fizikai épségük megőrzése miatt a termelés lassítása állna érdekükben.

Az egészség fontos, kezdje a munkahelyén!

Nemcsak a munkahelyi balesetek, hosszútávon a robotolás és az emelkedő normák is nyomot hagynak az emberi testen.

2017 nyarán, az akkor éppen ellenzékinek számító Hír TV arról számolt be, hogy a nagy hőség miatt a délutáni kazános műszak letette a munkát. A kazán egyébként 180 fokon üzemel, képzelhetjük, milyen lehet egy nyári hőhullám alatt mellette dolgozni. A Hír TV tudósításából kiderül, hogy a hőhullám alatt két munkatárshoz is mentőt kellett hívni. Az akkori ügyvezető-igazgató, Nagy Mihály így reagált erre a riportban:

„Hirtelen abban a műszakban, amelyikben éppen felvették a munkát, tíz perc után azonnal volt két olyan kolléga, aki rosszul lett. Én személy szerint ezt egy kicsit furcsának találom, de nyilván empatikus cég vagyunk, tehát azonnal leállítottuk a gyártást.”

Az empatikus cég azóta légbefúvással enyhített a hőségen.

A szakszervezet akkor úgy nyilatkozott az ügyről, hogy sok kazános vérnyomás-problémákra és rosszullétre panaszkodott az extrém hőség alatt. A dolgozók elmondása alapján viszont nem csak a kinti nyári meleg fűti a problémát, hanem a kazános munkakörben eltöltött évek száma is:

„Akkoriban még, amikor mi kezdtük, volt erről szó, hogy öt év után el lehet menni kazánról, hogy ha valaki lehúzta az öt évet. Ennek ellenére azért van olyan, aki lehúzott már tizenöt-húsz évet, vagy akár többet is” – meséli egy volt kazános. „Nem sok olyan kazános van, akinek ne lenne vérnyomásproblémája, ne szedne vérnyomáscsökkentőt. Ha most tényleg elkezdenék ritkítani a kazánosokat, akiknek vérnyomásproblémája van, akkor nem maradna ember, aki húzza az igát. Rengeteg olyan dolgozó van, aki egészségügyileg már nem lenne alkalmas kazánra, viszont a pénz miatt csinálja” – folytatja az illető.

A magyarországi törvények szerint 1200 munkavállalónként egy üzemorvost és egy szakápolót kell biztosítania a makói munkáltatónak. Az üzemorvos feladata megállapítani, hogy egészségügyileg alkalmas-e a munkára a munkavállaló.

A makói Continentalról szóló cikkünk előző részében beszámoltunk egy kazános és volt sztrájkőr történetéről, aki elbocsátása után a szegedi Continental-telephelynél próbált elhelyezkedni. Ahogy akkor is írtuk, a szegedi Continental-gyárnál orvosi alkalmatlanságot állapítottak meg nála, rosszak lettek a véreredményei, ezért nem vették föl. Makón, ahol több mint tizenöt évig dolgozott, a tizenöt év alatt nem találtak nála ilyen problémát.

Mi lehetett a különbség az egymástól 40 kilométerre fekvő telephelyek között? Hogyan dolgozhatott tizenöt évig valaki egy telephelyen úgy, hogy ugyanannak a cégnek egy másik telephelyén egészségügyileg alkalmatlannak bizonyult? A szakszervezetek (a Gumiipari Szakszervezeti Szövetség és a hozzátartozó Makói Gumiipari Szakszervezet) szerint a különbség abból adódott, hogy Szegeden évente végeznek teljeskörű egészségügyi vizsgálatot, míg Makón azokat az embereket, akiknél betegséget gyanítanak, elküldik a háziorvoshoz – nem az üzemorvoshoz! -, hogy végeztessenek ott vérvizsgálatot.

Azt beszélik, előfordul olyan is, hogy fény derül az egészségügyi alkalmatlanságra, a dolgozó saját felelősségre mégis felveszi a munkát:

„Annak idején [név] is ezért halt meg a kazán mellett, mert orvosilag alkalmatlan volt, aztán saját felelősségre még maradt, mert köll a pénz. Az orvost is azért hibáztatom, mert én ha azt mondom, hogy ez a dolgozó beteg, mert szíves és nem lehet abban a munkakörben foglalkoztatni, akkor is kiállok amellett, hogy nem engedem, méghogy ha ő akar, akkor sem.”

„A kazános munka azért az nem akármilyen fizikai munka. Normális esetben, azt a munkát mondjuk huszonévesek, amikor még ereje teljében vannak, akkor tudják végezni. De azért most ne haragudjatok, de így rátok nézek… Olyan idősek vagytok, mint én, vagy egy picit idősebbek. Én a saját [középkorú hozzátartozómon] látom, ma otthon kellett, hogy maradjon, mert nem bírta megemelni a vállát, és pedig csak targoncázik. Ti meg ahhoz képest, egy targoncás munkakörhöz képest, milyen fizikai munkát végeztek? Ezt lehet csinálni valameddig, ezt a munkakört, de nyilván, nektek is már kényelmesebb lenne egy sokkal lazább, de azért vagy ott, mert mindenki pénzből él” – foglalta össze a helyzetet egy volt kolléga.

Nem a magas vérnyomás az egyetlen népbetegség a makói gumigyárosok közt. A kirúgott kazánosok azt mondják, „nagyon sok kazános fájdalomcsillapítóval dolgozik”. „Nem csak a kazánosok, higgyétek el, hanem a MEO-sok is [minőségellenőrzési osztály]” – szól közbe valaki. Hajdú Roland, a Makói Gumiipari Szakszervezet (MGSZ) titkára szerint is gyakoriak a különböző mozgásszervi, ízületi és mentális problémák a dolgozók körében.

A kazánosok nemcsak, hogy nem mind húszévesek, de „életkoruk felülről is korlátos” egy veterán dolgozó szerint: „Hát szerintem onnan a kazánról, hogy ha még marad, akkor az öreg [név] fog először elmenni nyugdíjba. Egy éve van, ha az egészsége ugye engedi” – fogalmazott, nagy hangsúlyt fektetve a „ha” szóra. Egy nemzetközi kutatás szerint is 18 százalékkal kevesebb a valószínűsége annak, hogy egy férfi fizikai munkás megéli az időskort, mint egy szellemi munkás.

Az egészséget illetően ejtenünk kell néhány szót a táppénzről is. A beszámolók szerint a makói munkások gyakran akkor fordulnak állandó fájdalmaikkal orvoshoz, amikor táppénzt akarnak kivenni, a táppénz ideje alatt pedig elintézik hétköznapi, ügyes-bajos dolgaikat. Mint megannyi munkahelyen, a makói gyárban is ilyen-olyan juttatások megvonását vonja maga után a táppénz kivétele. Három napnyi táppénz után megvonják tőlük a tizenharmadik havi prémiumot, hat napnyi után a cafeteriát, és így tovább. Hajdú Roland kérdésünkre elmondta, kezdetben ezért jártak be sokan akár koronavírusos tünetekkel is dolgozni, amíg végül a munkáltató ki nem vonta a koronavírusos megbetegedést a táppénzre vonatkozó szabályok alól.

A szakszervezeti titkár a táppénz kapcsán azt is elmondta, korábban a szakszervezeti tagokra kötöttek betegbiztosítást annak érdekében, hogy valamelyest pótolni tudják a kieső jövedelmet azoknak, akiktől a betegségük miatt a munkáltató juttatásokat vont el.

„A szakszervezetünk az évek alatt sokszor próbálta felhívni a munkáltató figyelmét arra, hogy ezekkel a megvonásokkal az egyébként is hátrányos helyzetbe került embereket büntetik, de hiába. A munkáltatónak ebben bizonyára más az álláspontja, nyilván ezért is küldik ki a HR-osztály munkatársait úgynevezett beteglátogatóba”– nyilatkozta Hajdú Roland.

Rabjai a földnek

Az 1995-ben nyílt gyár első éveire úgy emlékeznek vissza veterán dolgozói, hogy kezdetben jó presztízsű munkahely volt, ami magas fizetést biztosított és a dolgozókat is büszkeséggel töltötte el, hogy ott dolgozhatnak.

A 2000-es évekre már megkopott a gyár jóhírneve.

A tíz-húsz évig gumigyárban dolgozó, sztrájk után elbocsátott munkások visszaemlékezései szerint akkor kezdett el igazán süllyedni munkáltatójuk a szemükben, amikor 2003-2004 körül rabokat hivattak a gyárba dolgozni a nagyfai börtönből és a nagy selejtszámmal dolgozó rabok azzal heccelték a gyári munkásokat, hogy „Ti vagytok a rabok!”.

A makói gumigyár „bérrabjainak” munkamorálját az is rontotta az évek alatt, hogy a normák emelése az ő munkaminőségükön is rontott. A növekvő munkatempó miatt a fizikai munkások gyorsabban áthaladnak egy-egy munkafázison, vagy elhagyják egyes részeit.

– A mennyiség a minőség rovására ment.

– Annak idején, amikor Mihály [a korábbi ügyvezető igazgató] fölszabadította ezt, hogy bármennyit csinálsz, kifizetem, a szakszervezetek már akkor szóltak, hogy ez nem lesz jó, mert el fog menni a minőség. Akkor sorba reklamált a BMW, el is vitt aztán bizonyos cikkszámokat.

– Utána buktuk el a Q1-es besorolást.

Jellemző egyébként, hogy a fizikai munkások úgy érzik, jobban átlátják a munkafolyamatokat bizonyos „szellemi” feletteseiknél. Ilyen mondatok hangzanak el:

„Helyére raktak egy olyan vezetőt, akinek halványlila befőző fingja sincs arról, hogy mi a szart csinál.” Vagy: „Abszolút nincsen semmi belelátása a munkába.” Ezeket jellemzően olyan emberekre mondták, akiket felelősnek tartanak a sztrájk utáni „bosszúhadjáratért”.

Egészségügyi alkalmatlanság vagy foglalkozási megbetegedés?

Létezik egy másik, rokon értelmű fogalom az „egészségügyi alkalmatlanságra”. Ez a „foglalkozási megbetegedés”. Aki egészségügyileg alkalmatlan, az egy adott munkakörben való munkavégzésre válik alkalmatlanná, ezért vagy egy másik munkakört ajánlanak fel annak, akinél ezt megállapítják, vagy elbocsátják. A foglalkozási megbetegedés ezzel szemben a munkavégzésből adódó megbetegedést jelenti, és jogi következményei is vannak.

A szakszervezet elmondása szerint a makói Continental munkásainál gyakran állapítanak meg egészségügyi alkalmatlanságot, amiért viszont – a foglalkozási megbetegedéssel ellentétben – nem jár kártérítés.

A foglalkozási megbetegedésnek bizonyos típusú munkát végző dolgozók nagyobb, mások kisebb mértékben, és különböző módokon vannak kitéve: az irodai munkás például jóval kisebb veszélynek van kitéve, mégis szenvedhet a munkájából fakadóan gerincproblémáktól, míg például a szénbányászok esetében szinte garantálható a szilikózis, hacsak nem tesznek nagyon komoly óvintézkedéseket. Ugyanígy, a makói munkások beszámolója alapján a Continental gyárban a kazánnál dolgozóknál is fennáll a tartós megbetegedés veszélye.

A hatályos szabályozás szerint a foglalkozási megbetegedés gyanúját jelentenie kell az első észlelő orvosnak, aki lehet a munkáltatónál kötelező foglalkozás-egészségügyi alapellátást nyújtó szolgáltatás orvosa, de bármely más orvos is, aki az érintett pácienst vizsgálja.

Amennyiben fény derül a foglalkozási megbetegedésre, a munkáltatónak kötelessége intézkedéseket tenni a kockázatok okainak felderítésére és a munkakörnyezet vizsgálatára. Az orvosnak pedig kötelessége bejelenteni az eseteket a munkáltató telephelye szerint illetékes (fővárosi és megyei kormányhivatal járási hivatalához, mint) munkavédelmi hatósághoz.

Ha ez nem történik meg, akkor a munkavállaló is bejelentheti a foglalkozási megbetegedés gyanúját a munkavédelmi hatóságnak, ami a panaszost a Nemzeti Népegészségügyi Központ Munkahigiénés és Foglalkozás-egészségügyi Igazgatóságához irányítja. Ezt követően, ha az eset megalapozott, tovább vizsgálódik a munkavédelmi hatóság.

Noha a makói gyárban a munkások elmondása alapján régóta fennállnak a foglalkozási megbetegedéseket okozó körülmények, a Csanád-Csongrád Megyei Kormányhivatal szerkesztőségünkhöz eljuttatott tájékoztatója szerint a ContiTech Fluid Automotive Hungária Kft. esetében nem regisztráltak foglalkozási megbetegedést. A tájékoztató szerint 2019-ben egy orvosi bejelentést kaptak foglalkozási megbetegedésről, 2021-ben pedig kettőt, mindkettőt munkavállalótól. A Nemzeti Népegészségügyi Központ (NEAK) ezeket a bejelentéseket – a jelek szerint – nem látta megalapozottnak. A kormányhivatal egész pontosan úgy fogalmazott az orvosi bejelentésről, hogy annak „elbírálásáról a munkavédelmi hatóság nem kapott tájékoztatást”. A munkavállalói bejelentéseket nem kommentálta a kormányhivatal.

Amennyiben megállapításra került volna a foglalkozási megbetegedés, úgy a munkavédelmi hatóságnak intézkednie kellett volna a munkaegészségügyi szabálytalanságok megszüntetéséért. A foglalkozási megbetegedések megelőzése végett pedig vizsgálnia kellett volna a munkakörülményeket, védőeszközöket, munkavédelmi oktatást ésatöbbit, egyszóval: hogy a munkáltató megtesz-e minden lehetséges óvintézkedést a megbetegedések elkerülése érdekében, valamint hogy tisztában van-e a kockázatokkal és ezt kommunikálja-e a munkavállalók felé.

Mint a fentiekből kiderül, nem csak a munkáltatónak, a munkavédelmi hatóságnak is lehettek mulasztásai, miután – noha a kormányhivatal szerint nem értesültek foglalkozási megbetegedésekről – számos volt munkavállaló számolt be arról, hogy hosszútávon a cégnél végzett munka igenis káros a dolgozók egészségére, miközben a munkabalesetek esélye sem elenyésző a feszített munkatempó és a megfelelő munkavédelem hiánya miatt.

Hajdú Roland szerint az egészségügyi alkalmatlanság gyakori megállapítása az üzemben szintén problémás: „Látok némi összefüggést a vállalat munkaerő igénye és az egészségügyi alkalmatlanságok száma között, amin azért nem csodálkozom, mert a foglalkozás-egészségügyi orvost is a vállalat fizeti. Ez az egész országban rosszul van szerintem kitalálva, ezen szerintem érdemes lenne változtatnia az illetékeseknek” – utalva ezzel arra, hogy a munkások egészsége érdekében a törvényhozásnak is közben kéne járnia. A jelenlegi szabályozás szerint a magyarországi gyáraknak magáncégekkel kell szerződni az orvosi vizsgálatok elvégeztetésére, ami teret biztosít a visszaélésre. Ezért lenne szükség állami foglalkozás-egészségügyre a szakszervezet szerint, és egyáltalán: erős munkavédelemre, ami nem engedi, hogy a fizikai épséget alárendelhessék a termelési céloknak.