Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Naomi Klein: Hogyan változtassunk meg mindent Útmutató fiatal állampolgároknak a bolygó és egymás védelméhez

Naomi Klein oknyomozó újságíró neve Magyarországon a márkákkal és a globalizációval foglalkozó No Logo, valamint a katasztrófakapitalizmus fogalmát bevezető Sokkdoktrína című könyveiről ismert.

Klímaaktivistaként Klein részt vett az alulról szerveződő kanadai The Leap (Ugrás) mozgalom megszervezésében és kiáltványának megírásában, amely utóbb a Zöld Új Megállapodás (Green New Deal) nevű átfogó gazdasági-társadalmi programjavaslat alapjául szolgált.

This Changes Everything – Capitalism vs the Climate (Ez mindent megváltoztat: kapitalizmus kontra klíma, 2015), illetve On Fire (Tűz van, 2018) című könyveiben az oknyomozó újságíró az aktivista tapasztalatait és nézőpontját is az olvasók elé tárja, és meggyőzően érvel amellett: a válság a legnagyobb lehetőség arra, hogy felszámoljuk a társadalmi igazságtalanságokat.

Legújabb könyvében Klein és társszerzője, a tudományos és tényirodalmi műveket fiatal olvasók számára átdolgozó Rebecca Stefoff a tizenéves korosztályt szólítja meg. A szerzők nem érik be a klímaváltozás természettudományos ismertetésével: fő céljuk, hogy ihletet, elképzeléseket és eszközöket nyújtsanak a cselekvéshez:

„A klímaváltozás valóságának alapos áttekintése félelmetesnek tűnhet, de ne hagyjátok, hogy a tények gúzsba kössenek. Ne feledjétek: a tények csak a történet egyik részét jelentik. A történet többi részében – amelyet több százezer, hozzátok hasonló fiatal alakít világszerte – igenis van választásunk. A rasszizmus elleni hatalmas megmozdulások és a klímaváltozással kapcsolatos tömeges fellépések azt mutatják, hogy milliók vágynak a változásra. Képesek vagyunk jobb jövőt építeni, ha hajlandók vagyunk mindent megváltoztatni.”

Az átgondoltan felépített anyag nagy hangsúlyt fektet a klímamozgalom eredményeire, hogy bemutassa, elszánt kollektív fellépéssel ma is elérhető a szükséges változás. Így például a nagy londoni szmog ismertetését így zárják:

„A több ezer emberéletet követelő katasztrófa után a kormány közbeavatkozott – ami világosan mutatja, hogy van lehetőség nagy változásra, ha az emberek élete és egészsége forog kockán. És ha az 1950-es években Londonban volt mód erre, akkor ma is van, bárhol.”

Közös fellépésre volna szükség, elvégre „mindannyian egy hajóban evezünk”? A szerzők másként fogalmaznak:

„Fel kell ismernünk, hogy a klímaváltozás esetében a vállalatok érdekei nem egyeznek meg az emberek és a bolygó érdekeivel. Nem szabad hagynunk, hogy a vállalati és üzleti érdekek diktálják az összes döntést… Mély változásra kell törekednünk, amelynek alapja a közös, demokratikus döntéshozatal, amelyben mindannyiunk hangja hallható.”

Klein és Stefoff emlékeztetnek: az Exxon egyik tudósa már 1977-ben a következőket mondta a vállalat vezetőinek: „Általános tudományos egyetértés van abban, hogy az emberiség a legnagyobb valószínűséggel a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó szén-dioxid-kibocsátással befolyásolja a globális éghajlatot.” Vagyis, hogy az Exxon saját termékei melegítik a bolygót. Ám érdemi lépések helyett az olajvállalatok saját profitjuk védelmében inkább a kétség homályát vonták a klímaváltozás köré – vagy egyenesen tagadni kezdték a klímaváltozás tudományos tényét. Emiatt az emberiség fontos évtizedeket vesztegetett el. Kleinék szerint a

„[b]olygónk a szerencsétlen időzítés áldozata lett. Amikor James Hansen [a NASA tudósa 1988-ban] a klímaváltozás egyértelmű bizonyítékait tárta a világ elé, a vállalatok már akkora hatalommal rendelkeztek, hogy a kormányok nem voltak hajlandók megtenni a felmelegedés megállításához szükséges lépéseket.”

„A legnagyobb fenyegetést a bolygónkra az a meggyőződés jelenti, hogy majd valaki más megmenti” – fogalmazott Robert Swan klímaaktivista. Klein és Stefoff másként sarkallnak aktivizmusra: kedvet csinálnak hozzá. „Kizárólag a társadalmi mozgalmak fordíthatják meg a klímaváltozás folyamatát” – mondják, majd bemutatják a fiatal aktivisták rendelkezésére álló eszközök páratlanul széles skáláját, az iskolai projektektől a klímatüntetéseken át a bojkottokig és a jogi eszközök alkalmazásáig:

„2019 szeptemberében [tizenhat 8 és 17 év közötti] klímaaktivista jogi panaszt nyújtott be az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, egy nemzetközi megállapodásra, az ENSZ Gyermekek jogairól szóló egyezményére hivatkozva… A panaszt benyújtó tizenhat fiatal szerint az öt beperelt ország [Argentína, Brazília, Franciaország, Németország és Törökország] nem tett eleget a klímaváltozás mérsékléséért … és ezáltal megsértették kötelezettségüket, hogy védjék a gyermekek jogát az élethez és az egészséghez.”

A zöld átállás számos megoldási javaslatát tárgyalják, emellett kritikusan elemzik a zsákutcákat, köztük néhány csúcstechnológiát alkalmazó „geomérnöki” elképzelést is. Ilyen például az aeroszolok felbocsátása a légkörbe, hogy a föld páratakaróba burkolózzon, és több napsugárzást verjen vissza. Való igaz, hogy ez összességében eredményezhetné a légkör lehűlését – ám Klein és Stefoff hangsúlyozza, az „összességében” távolról sem elég:

„A geomérnökség – avagy a bolygó meghekkelése, ahogy egyesek nevezik – a méltányosság kérdését is felveti… A tanulmányok előrejelzései szerint megváltozhatna az egyes évszakokban hulló csapadék mennyisége Ázsiában és Afrikában, és aszály alakulhatna ki néhány rendkívül szegény országban. Vagyis a geomérnöki beavatkozás több milliárd ember élelmiszer- és vízellátását sodorhatná veszélybe.”

Ez összeegyeztethetetlen a klímaigazságosság elképzelésével, amely Klein és Stefoff megközelítésének középpontjában áll – és amelyhez túl kell lépni a fosszilis tüzelőanyagokon alapuló gazdasági berendezkedésen.

„Ahhoz, hogy fosszilis tüzelőanyagokkal fedezhessük energiaigényeinket, embereket és területeket kell feláldozni…. Ahhoz, hogy egy kormányzat vagy egy társadalom hajlandó legyen egész régiókat és közösségeket így feláldozni, a többi állampolgárnál kevésbé értékesként kell tekintenie az ott lakókra. Sztereotípiákat kell a köztudatba sulykolnia, amelyek úgy mutatják be az e régiókban élő és keményen dolgozó embereket, mint akik nem érnek fel a többiekhez.”

A Zöld Új Megállapodásnak célja kell, hogy legyen a környezeti rasszizmus felszámolása. És Kleinék tovább mennek: történelmi perspektívába állítják a problémát, és kiemelik:

„A világ gazdagabb, túlfejlett részei sokkal tartoznak a világ szegényebb, alulfejlett részeinek. Óriási a klímaadósságuk… Azok az országok, amelyek régóta fosszilis tüzelőanyagokkal működtetik ipari gazdaságukat, sokkal többet tettek a bolygó hőmérsékletének emeléséért, mint a később iparosodó országok… A világ gazdag részeinek vagyona jelentős részben az Afrikából elrabolt emberek munkájából és az őslakosoktól ellopott földekből származik.”

A klímaválsághoz vezető út ismertetése után két konkrét katasztrófát mutatnak be részletesen: a Puerto Ricót romba döntő Maria hurrikánt és a Greensburgh városát elpusztító hurrikánt. A párhuzamba állítás lényeges, hiszen rávilágít, hogy egy-egy katasztrófa nyomán nem mindig a természeti tényezők játsszák a legfontosabb szerepet:

„Puerto Ricóhoz hasonlóan a kansasi Greensburg városát is katasztrófa döntötte romba. De Puerto Ricóval ellentétben a városnak megmaradt a politikai függetlensége, és megkapta a szükséges pénzügyi segélyt – amellyel nem csupán újjáépült, hanem gyökeresen meg is újult, és a múlt helyett a jövőbe tekintő város lett.”

A Puerto Ricó-i katasztrófáról kevesen számolhatnának be hitelesebben Kleinnél. Bő tíz évvel korábban megjelent Sokkdoktrína című könyvében részletesen elemezte, mi történt New Orleansban 2005-ben a Katrina hurrikán pusztítása nyomán:

„Miután a Katrina hurrikán elárasztotta New Orleanst, a vállalatok és képviselőik azonnal megragadták a lehetőséget, hogy tőkét kovácsoljanak a tragédiából.

A New Orleansból elmenekülő vagy kitelepített családok az ország legkülönbözőbb pontjain telepedtek le. A „karcsú kormányzat” iskolájának egyik vezető közgazdásza kiemelte: a város iskolásainak szétszéledése „lehetőség az oktatási rendszer gyökeres megreformálására”. Reform alatt privatizációt értett. Azt követelte, hogy az állami iskolákat magániskolákként nyissák meg újra – amelyek nem feltétlen ingyenesek, és oktatási színvonaluk is más lehet, mint az állami iskoláké.

Louisiana egyik republikánus kongresszusi képviselője ezután kijelentette: „Végre felszámoltuk az állami lakásokat New Orleansban”, és hálát adott az istennek e szegény környékek elpusztításáért.”

Amikor tehát a Maria hurrikán 2017-ben lecsapott Puerto Ricóra, Naomi Klein pontosan tudta, hogy a sziget a katasztrófakapitalizmus harctere lesz. A tét óriási volt: egyebek között Puerto Rico villamos hálózatának újjáépítése, és ezáltal energetikai önrendelkezése.

A katasztrófa nem az egész szigetet döntötte romba. A közösségi házként és egy környezetvédelmi csoport központjaként működő Casa Pueblo megúszta, sőt, a katasztrófa-elhárítás gócpontja lett. Az energiaellátás és az élelmiszertermelés tekintetében is önálló Casa Pueblo modellje élesen elütött a sziget többi részétől:

„Gyarmati helyzete miatt Puerto Rico a saját gazdaságát sem tudta megtervezni. A sziget az élelmiszerek 85%-át importálja – holott talaja az egyik legtermékenyebb a világon. A Maria hurrikán előtt Puerto Rico energiaszükségletének 98%-át importált fosszilis energiahordozókból fedezték, jóllehet a napfény, a szél és a hullámzó vizek bőséges olcsó, tiszta, megújuló energiát tudnának nyújtani. Puerto Rico gazdasága sok más szempontból is úgy lett felépítve, hogy mások érdekeit szolgálja – így aztán a sziget nagy adósságokat halmozott fel a szigeten kívüli különféle hitelezők felé.”

Naomi Klein aktívan részt vett abban a „harcban a paradicsomért”, amelyben az alulról szerveződő közösség szembeszállt a katasztrófakapitalistákkal. Világszerte több százezren követtük Naomi Klein valós idejű tudósításait a közösségi médiában, amelyeket Battle for Paradise (Harc a paradicsomért) című kötete foglal össze. A küzdelem végül elbukott, de az aktivisták még erőteljesebb fellépése esetén a dolog alakulhatott volna másként. És e tekintetben Klein bizakodó:

„Egy fiatal és egyre erősödő mozgalom fejlődik ma az Egyesült Államokban és sok más országban… Míg az aktivisták korábbi nemzedékei a környezeti és éghajlati problémák tüneteire fókuszáltak, a ti generációtok pontosan azt a rendszert veszi célba, amely többre értékeli a profitot az emberek életénél és klímánk jövőjénél.”

Kiemeli:

„Társadalmunknak a köré a meggyőződés köré kell épülnie, hogy mindannyiunk jólléte fontosabb a gazdasági növekedésnél. Csak ekkor tudunk szakítani a klímaváltozást okozó szennyezéssel és a klímaigazságtalansággal.”

Addig azonban még hosszú az út, amint azt a Dakota Access olajvezeték (DAPL) példája is mutatja.

„A zömében fehérek lakta Bismarck városa helyett a DAPL így az Oahe-tavat – a Standing Rock-i sziúk egyetlen ivóvízforrását – fenyegette volna. A szent és kulturális helyek is veszélybe kerültek volna. Ez leplezetlen környezeti rasszizmus volt.”

Klein természetesen a DAPL-lel szembeni ellenállásról is a helyszínről tudósított:

„A csővezetékkel szembeni ellenállás folytatódott, még akkor is, amikor a vezetéket építő vállalat által felbérelt biztonsági erők a vízvédőkre uszították a kutyáikat… Egy hónappal később a rendőrség vízágyúkkal áztatta el a tiltakozókat a fagypont alatti hőmérséklet dacára. Évtizedek óta ez volt az államhatalom legerőszakosabb fellépése tüntetőkkel szemben az USA-ban.”

„Már ma is rendelkezésünkre állnak azok az ismeretek, eszközök, technológiák, amelyekkel elképesztő dolgokat vihetünk véghez” – hangsúlyozza Klein és Stefoff. Majd hozzáteszik, mi kell ezek bevezetéséhez:

„A legtöbb olyan változás, amely a társadalmakat a nagyobb fokú igazságosság irányába mozdította el, egyetlen egy dolog miatt következett be: az emberek nagy, szervezett csoportjai, a mozgalmak szakadatlan nyomása miatt.”

Ugyanakkor az aktivizmusnak nem kell drámainak lennie ahhoz, hogy tartalmas legyen, emelik ki.

„Egy mozgalom lehet kicsi – mondjuk három diák, akik meg akarják győzni iskolájukat, hogy létesítsen a méheket és madarakat tápláló beporzókertet. És lehet nagy, mint amikor a tiltakozó menetek megtöltik a város utcáit. Egy mozgalom indulhat kicsinek – mint amikor egy svéd iskoláslány a klímaváltozásra figyelmeztető táblájával leül a parlament előtti lépcsőre –, aztán világméretűre duzzadhat.”

Az aktivizmus sokféle formája közül a művészeti projektek külön hangsúlyt kapnak a könyvben. „A művészet és a tiltakozás gyakran kéz a kézben jár” – emlékeztetnek, de azt is bemutatják, hogy az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválságból való kilábalást segítő New Dealben milyen fontos szerep hárult a művészetekre.

„A művészeti alkotások jó része egyszerűen örömöt és szépséget hozott az emberek életébe a nagy gazdasági világválság nyomorúsága idején. Néhány művész azonban ezt a nyomort igyekezett megörökíteni. Meg akarták mutatni, miért volt olyan hatalmas szükség a New Dealre.

Ma, amikor a bolygónk és egymás megmentéséért kell harcolnunk, a művészet ugyanezt nyújthatja. Örömöt adhat, és emlékeztethet, miért is küzdünk.”

Klein pontosan tudja, miről beszél: milliós nézettségű, nagy hatású animációs filmjei – Üzenet a jövőből – Alexandria Ocasio-Cortezzel, illetve Üzenet a jövőből 2 – A rendbehozás évei – sokakat sarkalltak aktivizmusra.

Naomi Klein és Rebecca Stefoff könyve egyedülálló. A klímaválság elleni küzdelem frontvonalából évtizedek óta tudósító újságíró azokat szólítja meg, akik számára a legnagyobb a tét: a fiatalokat, a gyerekeket. Könyvében páratlanul sok témát érint, és meggyőzően mutatja be, mekkora hatalom lehet a legfiatalabbak kezében is.

Emlékeztet: „amikor a szülők szkeptikusak a klímaváltozás horderejét illetően, a saját gyermekeik tudják a leginkább megváltoztatni álláspontjukat.” És erre szükség is van, hiszen

„[a]z emberiség a klímaváltozás okozta hatalmas katasztrófával néz szembe. De ez a veszélyes pillanat egyben páratlan lehetőség… társadalmunk sok más válságának kezelésére is, a hajléktalanságtól a rasszizmusig.”

És hogy hogyan ragadható meg ez a lehetőség?

”Három tüzet látok. Az első tűz a klímaváltozás, amely felemészti az általunk ismert világot. A második a fokozódó harag, a félelem – az a bevándorlóellenes hangulat, amely az új-zélandi lövöldözésben tört felszínre. Bizonyos politikai döntéseket világszerte ezek az érzelmek vezérelnek. Ezektől kérgesedik meg az emberek szíve, ezek miatt nő drótkerítés az országok határain, ezekkel játszva emelkednek fel a tekintélyelvű vezetők.

De van egy harmadik tűz is: az, ami a hozzátok hasonló fiatal aktivisták új generációjában lobog. A ti hangotok erőt ad mindannyiunknak. Elképzeléseitek a legjobb jövőt vetítik előre. Ezt a harmadik tüzet kell táplálnunk, hogy elhatalmasodjon.

Minél több szikra pattog egy tűzben, annál fényesebben ragyog. Gyertek, tegyétek hozzá ti is a saját szikrátokat!

Készen álltok, hogy megváltoztassatok mindent?”

Naomi Klein: Hogyan változtassunk meg mindent – Útmutató fiatal állampolgároknak a bolygó és egymás védelméhez

Napvilág Kiadó és Théâtre le Levain

Tervezett megjelenés: 2022. március 23.

Fordította: Piróth Attila

3600 Ft

14 éves kortól

A kötet megjelenése a Könyvmecénás program keretében március 4-ig elővásárlással támogatható.

Kiemelt kép: Flickr/UN Woman