Ebben a pillanatban, amikor óránként kapunk hírt arról, hogy országszerte újabb és újabb gimnáziumok és középiskolák csatlakoznak a pedagógusok ellenállásához, melyet a diákok és a szülők szép szolidaritása kísér, már biztosak lehetünk benne, hogy a közöny, a beléfásultság és az általános csüggedés ideje lejárt.

A sztrájk futótűzként látszik terjedni a tanárok körében. Valami megmozdult, s nem tudni, mi mindent fog magával sodorni. Valaki megrázta az őt gúzsba kötő béklyókat, s az egész rendszer megremegett. Valaki elkiáltotta magát, hogy: „Elég!”, s a lázadó ember szavát immár százak visszhangozzák.

Könnyű dolga van a tanároknak – a tanárainknak –, mert igazuk van.

Sérelmet követtek el velük szemben, s ők nem a lázadás jogát pörlik vissza, mert ez lehetetlen, hanem azt gyakorolják, ami eleve az övéké.

Amikor sztrájkolnak, amikor beszüntetik a munkát, amikor a tanórát nem az előírtak szerint tartják meg, s félrehajítják a kötelezően előírt, blőd tankönyveket, amikor szándékosan nem kívánnak megfelelni a fölösleges adminisztratív feladatoknak, amikor nemet mondanak a „produktivitás” parancsának, amikor szerveződnek és molinót rajzolnak, ahelyett, hogy a leckekönyvekkel vacakolnának, s a diákjaikkal együtt utcára vonulnak ahelyett, hogy a rendes munkaidejükön túl is hazavigyék a munkát: akkor jog szerint járnak el annak a törvénynek a nevében, amelyhez – úgy tűnik – az állami törvények farigcsálói soha nem érhetnek fel, hiába koptatták maguk is az iskolapadot.

Lázadok, tehát vagyunk, mondta Camus.

Ez nem valamiféle rendkívüli állapot, nem a rend megbontása, nem valami meglévőnek a megszakítása és felrúgása – hiába hitetnék el velünk. Éppen ellenkezőleg: minden ezzel a felkiáltással kezdődik, és ennek a talaján fejlődik ki: szüntessétek a munkát!

Szolidaritás csak a munkán túl képzelhető el.

S nekünk meg kell tanulnunk újra szolidárisnak lenni.

Szüntessétek a munkát.