Hétfő reggel még arról szóltak a hírek, hogy az amerikai elnök, Joe Biden és Vlagyimir Putyin orosz elnök „egy új nemzetközi csúcson” találkozhatnak majd. Mindezt, és az Oroszország által eddig névleg elfogadott minszki békefolyamatot is teljesen leépítette Vlagyimir Putyin orosz elnök egyetlen, hosszú beszéde aznap este az állami tévén.

Ebben az elnök elmondta, hogy

• Oroszország és Ukrajna lakossága egyetlen nép, nemzet, a történelem során mindig is így volt ez,

• Ukrajnát különálló államként Lenin hozta létre, ez nagy hiba volt, Sztálin helyesen tette, hogy ismét központi, Moszkvából irányított kormányzatot szervezett. Nyikita Szergejevics Hruscsov viszont, az őt követő szovjet pártfőtitkár ismét súlyos hibákat követett el Ukrajna megerősítésével, sőt, a Szovjetunión belül bármiféle nemzeti autonómia is elhibázott – igazából az oroszoknak kellett volna uralkodnia mindenki fölött,

• A 2014-es kijevi forradalom „nyugati puccs” volt, azóta a NATO és az amerikaiak „korrupt bábállamot” csináltak Ukrajnából,

• A NATO és az Egyesült Államok soha nem hallgatták meg Oroszország biztonsági kívánalmait,

• A NATO ígéretei szépek és hangzatosak, de betartani sohasem tartotta be őket, mivel a szövetséget vezető Egyesült Államok végső célja Putyin szerint „Oroszország megszüntetése”

• Ezért el kell ismernie a 2014-ben, egyoldalúan kikáltott, moszkvabarát Donyecki és Luganszki Népköztársaságokat önálló államoknak, és hogy ezek Oroszországgal katonai, gazdasági segítségnyújtási egyezményt is kötnek. Ennek keretében orosz „békefenntartók” érkeznek majd a köztársaságok területére.

A beszéd, mivel Oroszország még eddig tiszteletben tartott nemzetközi egyezményeit is kidobta az ablakon, a nyugati országokban óriási aggodalmat keltett. Főleg úgy, hogy ezt az elég jól koreografált és világos üzenetet küldő moszkvai Biztonsági Tanács ülése előzte meg, ahol Putyin a tanács tagjait vizsgáztatta a helyzetből.

De miért volt ilyen széttartó, történelmi jellegű az orosz elnök előadása ebben a feszült helyzetben, és miért pont így jelentette be a donyecki és luganszki bevatkozást?

Hogy erre választ kapjunk, az összes, fentebb felsorolt, fő állításra ki kell térnünk.

Megszegett nyugati ígéretek

Putyin Ukrajnával szembeni agressziójának fő közvetlen okát beszédében úgy fogalmazta meg, hogy a jelenlegi ukrán elnök, Zelenszkij és az ukrán „bábkormány” nem kívánják betartani a Minszki Egyezményt.

De mi is ez? És ki rúgta föl először?

Minszkben 2014 júniusa és 2015 februárja között a kijevi, oroszokkal kiegyező kormányzatot és Viktor Janukovics elnököt megbuktató „Majdan”-forradalom utáni háborút lezárni igyekvő béketárgyalások indultak, úgynevezett „Normandia-formátumban”, ami azt jelenti, hogy az ellenséges felek, Ukrajna és Oroszország diplomatái mellett Belarusz fővárosában a német és francia kormány képviselői is részt vettek, és közösen fektették le a legalább névleges fegyverszünet feltételeit.

Az egyezmény röviden 12 pontból állt, és nyelvezete bizonyult végül végzetének. Olyan, mind az oroszok, mind pedig az ukránok számára elfogadható módon írták, hogy abból mindkét fél a saját igazát olvashatta ki.

Az eredeti, Minszk I-es Egyezmény a fegyverszünet elrendelése, az EBESZ katonai megfigyelőinek frontvonalra engedése, és 30 kilométeres, a lázadók és az ukrán hadsereg között kialakított ütközőzóna kialakítása mellett kiköti, hogy a luganszki és donyecki, orosz többségű területeken Ukrajna nemzeti autonómiát kell hogy biztosítson a két „népköztársaság” orosz többségének, 2015 végéig, decentralizációs alkotmányreformmal, ennek fejében pedig meg kell állapodni a szeparatistákkal a megadásról. Ezek után az immár autonóm területeken választást írnak majd ki.

Az első egyezmény széthullása után, 2015 februárjában a Minszk II. egyezményben ezen a ponton finomítottak. Eszerint a nemzeti-területi autonómia megteremtésére Ukrajna a teljes ország területén és minden tartománya tekintetében kötelezi magát, annak nem lesz kizárólagos, orosz-autonóm jellege, például a kárpátaljai (kárpátontúli) magyar kisebbségnek is ugyanilyen autonómiát ígértek.

Az egyezmény majdnem a legelején teljesítetlen maradt: az orosz kormány által titkosan (és nem is annyira titkosan) támogatott Donyecknek és Luganszknak esze ágában sem volt lefegyverezni katonáit, Ukrajna pedig egyáltalán nem kívánt autonómiát biztosítani a kelet-ukrajnai orosz területeken. Sőt, a végleges formájában éppen 2021-ben elfogadott ukrán nyelvtörvény, és előzménye, a 2017-es ukrán oktatási kerettörvény az orosz, a lengyel és a magyar anyanyelvűeket is hátrányos helyzetbe hozta, és a közigazgatásban anyanyelvük használatát nem engedélyezte.

Ezek mellett Donyeck és Luganszk szakadár területein még ennél is súlyosabb a kialakult orosz rezsimmel egyet nem értő polgárok üldöztetése: bebörtönzésre és halálra is számíthatnak.

Mindezek alapján Moszkva és Kijev kölcsönösen az egyezmény totális felrúgásával vádolta egymást eddig is, most azonban, a két „népköztársaság” függetlenként való elismerésével Putyin a tűzszünet elméleti alapjait is semmivé tette, holott előtte főleg az orosz fél ragaszkodott Minszk, tehát a nemzeti autonómia tiszteletéhez Kijevvel szemben.

Eddig a hivatalos orosz álláspont az volt, hogy Moszkva a Minszk II egyezmény orosz értelmezését (amely szerint Donyeck és Luganszk teljesen autonóm Ukrajnán belül) akarta nyomásgyakorlással keresztülvinni, legalábbis a nyugati vezetők, mint Macron francia elnök, ebből kiindulva tárgyaltak vele. Putyin ezt egyetlen óra alatt semmivé tette hétfő éjszaka, kvázi bejelentve Oroszország igényét Ukrajna teljes területére.

Ukrajna ezen kívül még számtalanszor hivatkozik az 1994-ben megkötött, úgynevezett „Budapesti Memorandumban” számára Oroszország, a britek és az Egyesült Államok által megfogalmazott ígéretekre.

Budapesten, a Horn-kormány gyámkodása alatt összeülő Bill Clinton amerikai és Borisz Jelcin orosz elnökök, valamint John Major brit miniszterelnök azt a kérdést próbálták ezen a találkozón rendezni, hogy az akkor még csak pár éve független Ukrajna területén a szovjet haderő jelentős mértékű nukleáris arzenált hagyott, ezt pedig 1991 óta de facto az ukrán kormány őrizte.

Oroszország és az Egyesült Államok is szerette volna elérni, hogy Ukrajna ezeket a fegyvereit leszerelje, ezért az egyezményben kikötötték: cserébe Ukrajna elvárhatja, hogy „területi integritását” a két nagyhatalom garantálja. Vologyimir Zelenszkij ukrán elnök február 20-án, Münchenben tartott beszéde drámai formában utalt a budapesti ígéretre, amikor megemlítette, Ukrajna – mivel területi integritását végül senki sem védte meg – a rendelkezésre álló eszközökkel akár atomfegyvert is újra előállíthatna. Mindezekről Putyin február 21-i beszédében kész tényként beszélt, mintha Ukrajna egyfajta, Iránhoz hasonló, nem szankcionált nukleáris programot tartana fenn, amire azonban semmi nem utal.

A Budapesti Memorandumot azonban nem véletlenül nem egyezménynek hívjuk: egyetlen abban megfogalmazott garancia sem rendelkezik nemzetközi jogi kötőerővel, csupán szándéknyilatkozat. Azóta már viszont kiderült, hogy a memorandum idején Jelcin és belső köre igencsak aggodalmaskodott amiatt, hogy az Egyesült Államok és a nyugati hatalmak a NATO kelet-európai bővítésének politikája felé mozdultak el, dacára annak, hogy ennek lehetőségét még 1989-ben is kizárták szóban Mihail Gorbacsov szovjet főtitkárnak. Ezt Moszkva már a kilencvenes évek közepén is veszélyesnek látta saját érdekeire. Erre is utalt Putyin amikor a Nyugat „megszegett ígéreteit” emlegette.

Ős-Oroszország vagy Ős-Ukrajna?

Putyin saját, orosz nacionalista forrásaiból már 2021 nyarán „Az oroszok és ukránok történelmi össztartozásáról” címmel részletes esszét közölt arról, amit személyesen az oroszpárti politikai erőkkel szakító és a Nyugattal kapcsolatokat építő Ukrajnáról gondol. A cikkből mindennél jobban látszik, az orosz elnök – akit ellenségei is olvasott és művelt embernek ismernek – gondolkodásában Ukrajnának kifejezetten nagy szerepe van.

Az esszéből és Vlagyimir Putyin beszédéből az is kiderült, gondolkodása az ukrán nemzet történetéről és a nemzeti önrendelkezésről a nagyorosz, jobboldali, birodalmi gondolatra épül. Ezek alapján csak és kizárólag a nagyszláv testvériséget érő modernkori, idegenek által alkalmazott megosztó kísérletek eredménye, hogy létrejött az ukrán, belarusz nemzeti öntudat. Ahogyan az elnök a Kreml oldalán megjelent hiteles angol fordítás szerint fogalmazott:

„Az oroszok, az ukránok és a fehéroroszok mindannyian az ősi Kijevi Rusz leszármazottai, amely Európa legnagyobb állama volt. Szláv és más törzseket óriási területen – a Ladoga-tótól Novgorodon és Pszkovon át Kijevig és Csernyigovig – összekötötte a közös nyelv (erre ma mint óorosz nyelvre gondolunk), a gazdasági kapcsolatok, a Rurik-dinasztia fejedelmeinek uralma – és Rusz megkeresztelése után – a ortodox hit is. Szent Vladimír novgorodi herceg és kijevi nagyherceg spirituális választása máig meghatározza irányultságunkat.”

Putyin végig a szláv szupremácia abszolút csúcsállamaként beszélt a Rurik-dinasztiáról, amely azonban – szláv törzsekkel együtt – a történelmi kutatás szerint varég, tehát skandináviai viking kereskedődinasztiaként kezdte, akik az orosz puszták nagy folyóin úsztattak le és kereskedtek a 8. és 9. században is.

Rurik és leszármazottai, például Nagy Szent Vladimír tehát éppen azért fontosak az orosz elnöknek, mert szerinte bizonyítják, hogy az egykori szláv „szuperállam” jellegében orosz volt.

Csakhogy éppen Rurik és Oleg dinasztiája, Rusz megkeresztelése alkotja egy másik nemzettudat, az ukrán alapját is. Az ukrán mitológia – már a 19. század elején felfedezett, úgynevezett „kozák történetírás” korszakának krónikája körüli vitában is úgy érvelt, a Kijevi Rusz az ukrán autonómia és államiság forrása, míg az orosz történetírás a Ruszban a Moszkvai Fejedelemség és Novgorodi Hercegség ősét, mint „Kis-Oroszországot” fedezte föl.

Putyin egyértelműen a régi vita szlavofil (nagyorosz) érveit élesztette föl beszédében és korábbi írásában is.

Valójában, ahogyan azt Szerhii Plohi ukrán történész őskrónikáról írt tanulmánya már 2006-ban megállapította, a Kijevi Rusz és a Rurik-dinasztia idején még értelme sem lett volna az orosz-ukrán szétválasztásnak, hiszen a korabeli fejedelmek és alattvalóik nem nemzetekben, hanem vallási csoportosulásokban gondolkoztak.

Az egész vita a 19. században kezdődött el, és mint Plohi megjegyzi, már akkor sem sok szót hagyott a politika a történettudománynak. Putyin tehát ezt a 19. századi, romantikus orosz nacionalizmust, a cári gondolatot igyekszik feléleszteni.

Lenin és Ukrajna

A másik, ugyancsak nagy feltűnést, és a hivatalosan is nagyon antikommunista Ukrajnában nagy felháborodást keltő Putyin-megjegyzés a feburár 21-i beszédben az volt, hogy Ukrajnát valójában Lenin alapította meg. Ez pontosan így szólt:

„A bolsevik politika eredményeként megszületett Szovjet-Ukrajna, ami ma is jó okkal hívható Vlagyimir Iljics Lenin Ukrajnájának…”

Ennek csupán az államkezdemények terén van némi valóságalapja, de az események sorrendje mégis megcáfolja a teljes koncepciót.

Amikor ugyanis 1917 februárjában, a háborúzó cári Oroszországban kitört a polgári forradalom, és Péterváron Lvov herceg polgári, provizorikus kormánya megalakult, akkor az ukrán polgári nacionalisták is felkeltek saját területükön, és Kijev központtal hasonló, Orosz Birodalmon belüli autonómiát követeltek maguknak. Mindezt a gyengülő polgári kormányzat 1917 nyarán – Ukrajna bizonyos területein – engedélyezte is, így megalakulhatott a modern történelem első ukrán parlamentje (Rada).

1917 november 7-én (ott októberben) azonban ismét fordult a szerencse Oroszországban, és immár Lenin és a bolsevikok kerültek hatalomra. Az ukrán Központi Rada először elítélte ezt a fordulatot, és a területén leverte a bolsevik forradalmakat. December 17-én a moszkvai, Lenin által vezetett Szovnarkom (Szovjetek népi tanácsa) 48 órás ultimátumban követelte az ukrán kormánytól, engedje át a Vörös Hadsereg alakulatait a területén, és ismerje el fennhatóságukat. Az Ukrán Központi Rada erre nem volt hajlandó, sőt, a kijevi munkástanácsok (szovjetek) is az ukrán oldalra álltak. A kijevi bolsevikok ezt tapasztalva elmenekültek Harkovba (Harkiv), majd meglapították a Donyeck-Krivoj Rogi Ukrán Szovjet Népköztársaságot a kijevi központú Ukrán Népköztársaság ellenében, amely azonban 1918 áprilisában kikiáltotta teljes függetlenségét Szovjet-Oroszországtól. A kibontakozó vörös-ukrán háború végén a túlerőben lévő és jobban szervezett Vörös Hadsereg elfoglalta Kijevet és a legtöbb ukrán nacionalista várost. Ekkor a Rada a német hadseregtől kért segítséget, ők azonban rövid úton megbuktatták az ukrán kormányt és helyére a saját bábállamukat, a Hetmanátust tették.

1919 januárjára a Vörös Hadsereg még nagyobb inváziót kezdeményezett ellenük. Csak 1921-re sikerült leverni az ukrán nemzeti hadsereget. Ekkor alakult meg a mai Ukrajna szinte teljes területét magába foglaló Lenin Ukrajnája, mint Szovjet-Oroszország elvileg nemzeti és nyelvi autonómiával rendelkező része. 1917 és 1921 között azonban az ország nyugati felén az első ukrán államot kifejezetten polgári nacionalista ukrán erők irányították.

Mivel az ukrán nacionalistákat legyőzte, Lenin bolsevik kormánya ezután a helyére lépő Ukrán Szovjet Népköztársaságot az oroszok szovjet köztársaságával egyenrangú félnek ismerte el. Ez pedig, Putyin az előbbiekben kifejtett nézetei miatt, Lenin és az eredeti bolsevikok oroszrontó ősbűne volt.

A súlyos, pusztító háború után a bolsevikok, főleg Lenin döntését követve, több nemzeti kisebbségi területen, így Ukrajnában is belekezdtek a Szovjet-Oroszország „gyökeresítésére” (korennyizacija) irányuló tervükbe. Ennek értelme az volt, hogy megnyerjék a szovjet bolsevizmus tervének az oroszon kívüli nemzetiségeket is, és elérjék, hogy a szovjet hatalomban ne az orosz szupremácia folytatóit lássák, hanem hogy azt maguknak érezzék. Ukrajnában ezt a korai bolsevikok az ukrán forradalmi nyelv, ábécé, és kultúra ösztönzésével igyekeztek elérni. Lenin halála után azonban a pártvezetést lassan magához ragadó Sztálin szinte azonnal végzett ezzel a tervvel.

Putyin téveszméje, amely szerint a modern ukrán államiság „Lenin hibája” az orosz posztszovjet szélsőjobboldal (és korábban a sztálinizmus) egyik makacs, bolsevikellenes mítosza, amelynek segítségével próbálták az 1917-es forradalom bolsevikjait „országrontó” színben feltüntetni, csakúgy, ahogyan a magyar ultranacionalisták ezt Károlyi Mihállyal próbálták meg. Különösen azután terjedt el ez a vélekedés, hogy Gorbacsov és Brezsnyev idején a látszólagos nemzeti autonómiát visszaállítani akaró moszkvai hatalom is átvette a gyökeresítés szót, ezt pedig 1991, és a Szovjetunió széthullása után sokan felelőssé tették a nacionalizmus felerősítéséért és a Szovjetunió elveszítéséért, ami Oroszország hanyatlásaként éltek meg.

Ezt a történelmi sérelmet most egy nagy háború rémével próbálja orvosolni az orosz elnök, ugyanezzel a mozdulattal ismét a valóságos diskurzus részévé téve, egyszerűen az orosz hadsereg hihetetlen erejére és ütőképességére alapozva.

A valódi kérdés persze az, hogy ha Ukrajnát valóban teljes orosz invázió sújtja, mik lehetnek a beszéd és a hosszú cikk alapján Vlagyimir Putyin következő lépései. Ezzel kapcsolatban ki lehet talán emelni, hogy az esszé, igen politikusan, Oroszország birodalmi törekvéseit az orosz, ukrán és fehérorosz-belarusz nép egységére, testvériségének gondolatára alapozza. Ebből az sejthető, hogy Putyin számára Ukrajna és Belarusz jelentősége minden más államnál fontosabb, Ukrajna megszerzése elképzelései szerint önmagában helyreállítja Oroszország dicsőségét.

Ukrajna nem lesz elég?

Ez persze nem jelenti azt, hogy Oroszország területi követelései kizárólag Ukrajnára vonatkoznának a jövőben. Az új Putyin-doktrína egyrészt minden immár független, posztszovjet köztársaságot fenyeget. Putyin február 21-i beszédében persze még úgy fogalmazott, a NATO-tag balti államoknak „nincsen félnivalójuk” terveitől, és az is igaz, hogy maga Putyin sem nyilatkozott úgy soha, hogy az észtek, lettek és litvánok is „testvéri” népei a nagyszláv orosz gondolatban, ugyanakkor mindhárom balti állam a Szovjetunió felbomlása után is jelentős orosz kisebbséggel rendelkezik.

Ezen kívül, ha esetleg nincs szándékában fenyegetni a NATO-t, a Putyin beszéd még három esetleges célpontot vethet föl: a Szovjetuniótól függetlenedő, román többségű Moldova keleti határán 1992 óta létezik az orosz megszállás alatt önkényes autonómiát kikiáltó, orosz többségű „Dnyeszter Menti Köztársaság” (Transznyisztria), Tiraszpol központtal, amely egy Moldova és egy Dél-Ukrajna elleni offenzíva potenciális kiindulópontja is lehet. A nemrég ugyancsak nyugatpári elnököt, Maia Sandut megválasztó Moldova nem NATO- és EU-tag, így könnyed célpontot kínálhat, csakúgy, mint az 1940-ben azt még Romániától annektáló Sztálinnak.

Emellett Putyin dönthet úgy, hogy az új „dicsőség” jegyében kiszélesíti konfliktusát Grúziával is: itt két orosz támogatású „autonóm” köztársaságot szakított ki 2008-ban: Dél-Oszétiát és Abháziát, ezekre a kisebbségekre alapozva. A területeket mindezek után Putyin újfent annektálhatja, ezzel Grúzia fennmaradó részét is fenyegetve.