„Azóta, hogy szélnek eresztett az élet, mint egy darab fölösleges sajtpapírt, persze másként nézem a dolgokat meg a gyárigazgatókat. Akkor kissé még üde voltam, akárcsak a frissen szedett spenót, zölden, hetykén és klorofillal telve léptem ki a Fedőcserép- és Alagcsőművek kapuján. A gyalogjáró mellett megpillantottam a gyárigazgató nyitott gépkocsiját.

– Jól van, Garabet – bólintottam oda az aszfalton sepergető öreg irodaszolgának –, látom, a kocsi előállott. Köszönöm…

Lassú mozdulattal felhúztam kezemre nem létező szarvasbőr kesztyűmet, és elindultam az autó felé. Az öreg seprőgép megrökönyödve rikácsolt utánam.”

Így kezdődik A napos oldal, az egyik legeredetibb erdélyi klasszikus, Karácsony Benő regénye. Talán nem annyira markáns első mondatok, mint Rejtőnél a „valami matrózban” felejtett kés, de cserébe Karácsonynál bőven van társadalomkritika, mégpedig olyan, hogy megáll a kés a levegőben.

Ezt a címet sajátította ki jelmondatnak, afféle művészi gesztusként, az 1999 nyarán Kolozsváron indult Transindex.ro, amely 2022. február 15-ig maradt „a napos oldal”. Ezen a keddi napon jelentették be a szerkesztőség tagjai ugyanis közös felmondásukat. Mint írják, „mert úgy érezzük, a munkánk ezen az intézményen belül már teljességgel ellehetetlenült […] és – mivel a többségi tulajdonos az eladására készül – hogy mi lesz a további sorsa, az számunkra is ismeretlen.”

Elnézést, ez a szöveg csapongó, nem lekerekített, és szubjektív. Egyik alapítója vagyok a Transindexnek, és fennállásának huszonhárom éve közül mintegy a felében voltam aktív szerkesztő-újságírója. Nem ért annyira váratlanul a bejelentés – a csapat utolsó mentőakcióként négy hónappal ezelőtt olvasói támogatási kampányba kezdett –, de mégis, kell egy szöveg annak a ténynek és érzésnek a feldolgozásához, hogy már napok óta nem frissül az oldal.

De miért hivatkozik az utolsó szerkesztőségi cikk is olyan hangsúlyosan Karácsony nonkonformista főhősére, Felméri Kázmérra? A szerző clown-alteregójára, amely figurát már a kortárs kritikus Gaál Gábor is elmarasztalta? Merthogy „a Felméri Kázmér-féle se ide, se oda tartozás, felülállás és szigetverés, félő, hogy csak egy ironikus hajlandóság megnyilatkozási feltétele” – szólt az ítélet 1936-ban. Azért a hivatkozás, mert „Karácsony Benő hősei fenntartják maguknak ezeket a szabadság-szögleteket. […] regényeinek friss hajnal-illata van” – írja a mai kritikus, Balázs Imre József.

A Transindex szerintem inkább volt attitűd, életszemlélet, provokáció, vicceskedés, a legjobb pillanatokban közösségi alkotóműhely, és még sok más, mint program, céges ideológia és kiszámítható, klasszikus módon működő lap. Egyfajta újságírói eszközökkel megvalósított Gesamtkunstwerk volt, sajátos összművészeti alkotás, vállaltan médiaprojekt a „nem csak szerkesztőség” értelemben.

Mindezt nem lehetett máshol, más eszközökkel megvalósítani, csak a neten. Mint annyi minden a magyar nyelvű interneten, a Transindex is közvetett módon Nyírő András köpönyegéből bújt ki. A Nyírőék alapította Internettóval együttműködve már 1998-ban sorra indultak a mutációk; volt többek között New York-i is, és csak idő kérdése volt, hogy mikor lesz erdélyi. Eközben Nyírőék koncepcionális ellentétek miatt kollektív felmondással otthagyták az Internetto kiadóját, az IDG-t (1999. április), és elindították az Indexet (1999. május). Így az erdélyi mutáció nevében már az Indexhez kötődött.

A kiadói struktúrákba jó előre beépített időzített aknák, a több ponton rossz menedzsment, a hatalmi beletenyerelések, az újságírók és fejlesztők küzdelmei, majd a csoportos felmondások és új oldalak alapítása – nagy vonalakban ezek jellemezték e szerkesztőségek sorsát.

Az Indexből kivált újságírók csapata 2013 áprilisában indította el a 444-et, majd 2020. július végén az Index mintegy nyolcvan munkatársa nyújtotta be a felmondását a főszerkesztő menesztése miatt, és alapította meg a Telexet. És most a Transindex-csapat is – bravó! – a Telexszel együttműködésben indít új oldalt. Drukkolok, hogy legyen elég támogató hozzá.

Ha tág összefüggésben nézzük, a felsoroltak messze-messze elmaradnak attól, amit például az orosz és belarusz újságíróknak, szerkesztőknek hasonló időszakban, 1999 és 2022 között kellett elszenvedniük. Anna Politkovszkaját 2006. október 7-én lőtték agyon annak a panelnek a liftjében, ahol lakott. Roman Protaszevics elrablása, bebörtönzése és nagyon valószínűsíthető „átnevelése” érdekében a repülő-eltérítéstől sem riadt vissza a belarusz rezsim (2021. május 23. – tény, hogy Fehéroroszországban volt forradalom, csak éppen vérbefojtották). Kelet-Európa hozzánk közelebbi felén kevésbé dívik a politikai gyilkosság újságírók ellen, egy máig fájó kivétellel: Ján Kuciak és menyasszonya, Martina Kušnírová, 2018. február 21.

Ha nagyon is közeli összefüggésben nézzük, akkor magyar nyelvterületen a módszer a kényelmetlen szerkesztőségek többé-kevésbé lassú, barátságos, de annál kiszámíthatóbb megfojtása (a Transindex sorsa a legújabb példa), továbbá elérésük korlátozása a véleménybuborékok falainak tudatos erősítése révén; valamint célzott lejáratókampányok és karaktergyilkosság a legkitartóbban kritikát megfogalmazó újságírók ellen.

A másik oldalon ott a propaganda dömpingtermékké való alakítása és az így okozott zaj felfokozása; mindezt pedig a legkorszerűbb vállalatirányítási módszerek és eljárások bevetésével, az elérhető legnagyobb hatékonysággal, a social media tömegtermelésének felhasználásával. A propagandatermékeket ugyanolyan kizsákmányolt dolgozók állítják elő ugyanolyan elképesztő darabszámban, mint Kínában, Indiában vagy Vietnamban a filléres pólókat, vagy éppen Makón a gumiabroncsokat. A trollfarmon dolgozni éppúgy keserves, mint a valódin, és éppúgy nyomasztó, mint péntek este hírügyeletet tartani. Az, hogy a futószalag tényleg futószalag, vagy billentyűzetek helyettesítik, részletkérdés csupán.

Ehhez képest a Transindex viszonylag sokáig a szabadság meglepő szögletének tudott maradni, nappalikban, peremkerületi tömbházak második emeletén, vagy éppen egy kulturális alapítvány irodájában, a galéria alá bezsúfolt íróasztalokon szerkesztve. Mi történt ezen a szigeten? Mármint a hírlapírás mellett.

Az első erdélyi netes fórum beindítása és működtetése (Disputa.ro). Olvasói kérdezz-felelek politikusokkal és más celebritásokkal. SMS-fal – beküldesz egy üzenetet, és megjelenik az oldalon. Art képküldő, kortárs fotósok műveivel. A mell kultúrtörténete. Táncpartner.ro néven társkereső (vicces volt, jellemzően a magyarországi felhasználók nem értették a metaforát, tényleg konkrét tánctanfolyamokhoz kerestek partnereket). Időgép, azaz programajánló. Álláskereső.

Az első erdélyi blog-gyűjtőoldal. Hiánypótló blogok, mint például a Columbo felesége feminista témákról. A Lelátó.ro sportoldal. Think Outside the Box – rovat zöld ügyekről, környezetvédelemről, klímakatasztrófáról, mindezt még akkor, amikor nem túl sokakat foglalkoztatott a téma a magyar médiában. Blogszerű véleményrovatok, amelyeknek a publicisztikáiból könyvek készültek, ilyen Láng Zsolt Berlinéve és Szilágyi Júliától a Jegyzetek az akváriumból. Metaforákkal és meglepő belátásokkal telített elemzések. A publicisztika-aloldal, a Plakátmagány. Digitalizációs projektek, mint amilyen az Erdélyi Magyar Adatbank, az erdélyi kötődésű humán- és természettudományok adattára. Román–magyar, magyar–román szótárak. Helységnévszótár.

A Transindex kivétel volt abban is, hogy figyelt a popkultúrára, és rendszeresen közölt szórakoztató produktumokat, de lehetőség szerint egy kis csavarral, mint például egy stand-up comedy akció nyomán Kolozsvár főterén készült fotóriport az akkoriban befutó Szomszédnéni Produkciós Iroda és az ártatlan járókelők főszereplésével. A szerkesztőség néha kilépett az online-ból: erre példa a Médiabefutó, egy háromfordulós, tizenegy erdélyi városban lebonyolított tehetségkutató 2004-ből, 2005-ből és 2006-ból, majd 2012-ből. Volt még lokálpatrióta-vidékfejlesztős ötletverseny is, közönségszavazással stb., ez volt a Webvidék.

Utólag meglepően hosszú időn át gyakorlatilag szinte, de szinte mindent megcsinálhattunk, ami eszünkbe jutott.

A hét- és napindító szerkesztőségi ülések időnként a Gerald Durrell által leírt megbeszélésekre emlékeztettek, lásd a Családom és egyéb állatfajtákat és folytatásait, amikor ül a család valamelyik korfui villa verandáján, és egy kósza ötletből több hetes utazgatás kerekedik az albán tengerparton. (Az, hogy klasszikus értelemben vett iroda csak több mint egy évtizedes munka után lett, eleinte senkit sem zavart. Legkevésbé a döntéshozókat, hiszen miért is érezze kényelmesen magát egy olyan társaság, amely tudatosan kevéssé törődik a begyakorolt kompromisszumokkal.)

Volt ez a szabadság, szinte hihetetlen, főleg 2022 februárjából visszanézve.

Sikerült megvalósítani a Felméri Kázmér-féle „felülállást és szigetverést”? Talán.

Volt mindebben tudatos provokáció és nemzedéki alapú szemtelenség is: a szerkesztőség egyáltalán nem bánta, ha egyes seprőgépek megrökönyödve rikácsolnak utána/utánunk. Továbbá intézményépítés is zajlott, nem véletlenül volt a transindexes portfólió olyannyira tágas, mint ahogy jellemeztem.

És a Transindex mint intézmény, pontosan a kiterjedtsége miatt, néha bírt fontosabb lenni a romániai magyar olvasók életében, mint az Index a magyarországiakéban.

Ez volt az előnye a „Gesamtkunstwerk médiaprojekt” stratégiának. A hátránya? Szétaprózottság, a korlátos erőforrások nem szerencsés beosztása, itt-ott félbemaradt, nem a teljes potenciáljukig végigvitt projektek, néhány rossz döntés igen fontos ügyekben, nem kellő átláthatóság, önkizsákmányolás, kiégés, csalódások, fluktuáció, satöbbi. Sok olyan cikket írtam én is, amelyet ma legszívesebben visszaszívnék, mert nem voltak elég átgondoltak (bár ha a maradék kiadó lekapcsolja az archívumot, akkor ez a problémám máris nemlétezővé válik). És néha az olvasottság, a siker, a vidám „leszarjuk!” attitűd, az élcsapat-szindróma visszaütött, amikor többet képzeltünk magunkról, mint amennyire képesek voltunk, és/vagy nem láttuk előre, s így nem tudtuk kicselezni az ellenerők lépéseit.

A közszolgálati tartalmak mögött – mint amilyen az Adatbank vagy a Médiabefutó – nem csak az volt a motiváció, hogy szerettük csinálni, és a közönség is szerette, hanem az is, hogy ilyen szolgáltatásokra lehetett sikeresen támogatást pályázni. Nyilván ezek messze nem olyan letaglózó összegek voltak, mint amilyenekben az erdélyi magyar nyelvű sajtót felvásárló és csatasorba állító Erdélyi Médiatér Egyesület részesül mostanság a magyar kormánytól – csak 2021 júniusának végéig 7,45 milliárd forintban. Megkockáztatom, hogy azért az apróért, amennyi közpénzben a Transindex különféle projektekre teljes működése során részesült, a médiateres potentátok le se hajolnak.

Már az előző bekezdések is utaltak rá, hogy a Transindex-projektnek volt egy sajátos politikai gazdaságtana. Azt, hogy egy olyan felületen működött, amit eleinte szinte senki se értett, és nem is vett komolyan, mi pedig többé-kevésbé szabadon garázdálkodhattunk rajta, lényegi tényezőnek tartom.

Akkor, 1999-ben voltunk nagyon is tudatában annak, hogy „ez lesz a jövő”, amikor még meg lehetett csípni pár nagyon jó évet, korán alkalmazkodva egy technológia- és paradigmaváltáshoz. A neten fel lehetett építeni egy ekkora médiaprojektet, mert ugyanazt az azonnaliságot és közvetlenséget tudta biztosítani, mint a rádió, ugyanúgy hivatkozható, visszakereshető és megmaradó/maradandó tartalmakat lehetett szolgáltatni rajta, mint egy klasszik újságban, és mindez messze nem igényelte se egy rádió, se egy újság/nyomda, se egy tévé infrastruktúráját. Ergo jóval kevesebbe is került, ami helyzeti előny volt, és a függetlenség ígéretét hordozta. Cserébe eleinte jóval kevesebbekhez is jutott el a projekt, de ez a nethasználat terjedésével és gyorsulásával viszonylag hamar megváltozott.

Ezen konstrukció részbeni önbecsapás-jellege abból eredt, hogy úgy számítottuk, sikerül elég gyorsan elég nagyra nőni ahhoz, hogy nehezen kikezdhetők legyünk, hogy beláthatóan rövid idő után már ne nagyon lehessen a projekthez hozzápiszkálni. Vagyis az volt a tét, hogy egy (meglehetősen vad-)kapitalista rendszerben sikerül-e elég anyagi és szimbolikus tőkét felhalmozni ennek az egyensúlyi állapotnak az eléréséig.

Szerintem fontos kimondani, hogy – ha már kapitalizmus és piacgazdaság és láthatatlan kéz és satöbbi – amennyire avantgárd és ötletes volt a Transindex a tartalomban, új projektek indításában, jóval kevésbé volt az új üzleti modellek kitalálásában, tesztelésében és bevezetésében. És, mint sok más szerkesztőségben, itt is előfordultak hibásnak bizonyuló menedzsment-döntések, fölösleges titkolózás, csapdahelyzetek, a pénzügyi kiszolgáltatottságból eredő öncenzurális és cenzurális kényszerek is.

A magunk bőrén tanultuk meg, hogy ebben a rendszerben az egyensúlyi állapot valószínűleg eleve kizárt.

Még egy körülmény. Amikor fentebb a pozitívumokat soroltam, nagyjából a szerkesztőség első évtizedére gondoltam. De mindaz, ami az első évtizedben sem volt ideális, a másodikban még rosszabbra fordult; az utolsó időszak lejtmenetének szívszorító történetét pedig az Átlátszó Erdély írta meg.

Mint ahogy az Index mögött sem, a Transindex mögött sem állt tőkeerős szakmai befektető. Ennek hiányában az Index sok kanyar után a nyakába kapott egy Simicska Lajos-féle elővásárlási jogot, majd jött egy céges-de-alapítványi fenntartói konstrukció, majd az összeomlasztás. A Transindex mögött egy kiadói egyesület és egy kiadóvállalat (kft.) állt; ez utóbbiban volt 60%-os tulajdonrésze Kelemen Hunornak 2003-tól 2015 novemberéig, aki akkor az RMDSZ képviselője volt, később a párt elnökének választották. A kiadó kft. többségi tulajdonosa 2017 novemberétől Hajdu Áron csíkszeredai üzletember, nyomdatulajdonos és könyvkiadó-alapító. Ő az, aki most – a szerkesztőségi közlemény szerint – a tulajdonrésze eladására készül, és nem tudni, ki a vevő. Bár az, hogy milyen entitás vásárol fel mostanság magyar nyelvű szerkesztőségeket Romániában, eléggé egyismeretlenes egyenlet (erről bővebben kétszer is írt a Mérce, itt és itt olvasható).

Még egy utolsó, de fontos körülmény. Egy szerkesztőség összteljesítményét szerintem nem csak a tulajdonosi és/vagy fenntartói szerkezet felől lehet értékelni. Az a kérdés is jogos, hogy mennyire sikerült tágítani a korlátokon. Sikerült-e a lehető legteljesebben bejátszani a játékteret? Voltak-e – ahogy a teniszkommentátorok mondják – ki nem kényszerített hibák? A Transindex pont az „összművészeti” jellege és mivolta miatt különböződött el a magyar nyelvű média szinte egészétől.

Ez egyrészt egy erős aktivizmusban nyilvánult meg. A klasszikus értelmezés szerint egy szerkesztőségnek éppenhogy nem feladata aláírásgyűjtések szervezése, ám a Transindex jeleskedett az ilyen akciókban, a legnagyobb visszhangja talán a No bocsi, no harag címűnek volt, ami a 2004-es kettős állampolgársági népszavazásra reagált.

Az „összművészeti” jellegből viszont az is következik, hogy voltak tematizációs hangsúlyok, taktikázások is – de csak azért, mert the show must go on. Bonyolult történet.

Lehetett volna másként? Változatlan feltételek és körülmények között szinte biztosan nem. És még nem is beszéltünk arról a szintén rendszerszintű kockázatról, elszívó hatásról, amit 2008-tól folyamatosan erősödő módon a platform- és figyelemgazdaság jelent.

Lehetett volna korábban lépni? Találni egy olyan kegyelmi pillanatot, amikor sem a romániai magyar, sem a fideszes döntéshozók sincsenek rágörcsölve a médiára, és még nem olyan jelentősek az egybefonódások a két nehézsúlyú politikai aktor között, de már az olvasók hajlandók előfizetéseket vásárolni? Elvileg lehetséges lett volna, kérdés, milyen eséllyel. Kelet-Európában a szlovák Denník N a befektetéses-előfizetéses modell zászlóshajója 2015 januárjától, de ők egy 5,4 milliós közönségnek írnak. Magyarországon jó példa az Átlátszó, a Mérce és a Telex, de nem mindegy, hogy egy 9,7 milliós országban, vagy egy 1,2 milliós közösségnek szólóan működtetsz médiaprojektet, még akkor sem, ha vannak átfedések.

Már vannak jelei annak, hogy az előfizetőknek való kiszolgáltatottság is lehet káros. Úgy tűnik, a médiaszabadság szögletei a jelen rezsimben nem tarthatók fenn nagyon sok lábon állás nélkül (amely állás viszont nem függetleníthető attól, hogy a szerkesztők és az olvasók éppen mennyire autoriter államban kénytelenek élni, merthogy ki lehet lőni éppenséggel mind az összes lábat is).

Közben a net közművé alakult, és több, egymást erősítő tényező miatt a tartalmak a fokozódó uniformizálódás felé mozognak. 2022-ben sokkal inkább élünk megfigyelési kapitalizmusban és figyelemgazdaságban, mint 2000-ben. Cégeknek, pártoknak, intézményeknek egyaránt megfelelnek a célcsoportokra célzott, de tömegével szórt üzenetek, nagyon is. A social media a közönség – azaz mi magunk – kiszámítható, precízen behatárolható csoportokra osztása irányába hat, amellett, hogy cél minden egyes felhasználóról annyi adatot begyűjteni és továbbértékesíteni, amennyit csak fizikailag lehetséges. A hatalomgyár felhasználja a konszenzusgyárat, és fordítva.

A másik oldalon a felhasználók is uniformizálódnak, és sokszor ők maguk uniformizálnak – mert az algoritmusok ellenében jelenleg nem sokat tehetnek, másrészt nem jellemző, hogy ennek a problémahalmaznak a kockázatairól bármilyen tudást, felvilágosítást kapnának, teszem azt, az iskolában vagy egy közszolgálati médiában. Apró és jellemző példa, hogy viszonylag nehéz olyan, mondjuk így, szerzői jellegű Insta- vagy Tiktok-accountokat találni, ahol valaki egyszerre posztol macskás videókat, fura feliratokat, motivációs mémeket és rajzocskákat. Vagy csak az egyik van, vagy csak a másik, vagy kizárólag a harmadik.

Egy ilyen végtelenül ellaposodó mezőn még nagyobb szükség lenne jó illatú szabadság-szögletekre, mint valaha.

Ezért és utólag visszagondolva vannak kételyeim, hogy például a Transindex legnagyobb agymenéseit hajlandók lettek volna-e finanszírozni jelentős mértékben maguk az olvasók: vajon, ha túlságosan beütött volna egy-egy poén, nem büntettek volna-e egyesek, vagy éppen többek az utalások megvonásával? A támogatók, befektetők, a sztoriban érdekelt intézményi aktorok – bár mindig is kellőképp megalázóan rövid volt a pénzügyi takaró – csak most, huszonhárom év után intettek be végleg.

„Mókáim csak vastag pokrócok voltak, amik fázékony valóságaimat óvták a meghűléstől” – mondja valahol Felméri Kázmér.

Üdvözlet az Alagfedőcserép- és Álcahálózati Művekből, amely nem belátható rétegeinek segítségével erre cikkre is érkezik majd néhány lájk. Szívecske. Köszönet érte.

Ki kellene találni valami egészen mást.