Január közepén emailt kaptam a Mérce szerkesztőségétől: nem írnék-e megemlékezést Solt Ottiliáról, halála közelgő huszonötödik évfordulója alkalmából. A felkérés megtisztelő volt, elsőre mégis azt gondoltam, udvariasan nemet mondok. Megrendítően váratlan elhunyta után, 1997 februárjában nekrológot írtam a Beszélőbe, halála tizedik évfordulóján azt jósoltam, mire újszülött unokám felnő, lesz Budapesten Solt Ottilia utca, írtam szerepéről a demokratikus ellenzékben, írtam újságírói munkásságáról, amely jórészt a Beszélőhöz kötődött – úgy véltem, többször nem élhetek vissza azzal, hogy negyed századdal túléltem. Különben is, mi lesz, ha még öt évig élek, akkor a harmincadik évfordulóra is írni fogok? Már el is kezdtem a Mércének szánt levelet, amikor élettársam, aki nálam is régebben ismerte Ottiliát, megkérdezte: Miért nem írsz a Wesley-ről, a szociálismunkás-képző szakról? Hiszen annak tantervét, oktatási stílusát Ottilia alakította ki, a tanárok zömét ő hívta meg, életének utolsó három évében idejét, erejét mindenekelőtt a főiskola szervezése kötötte le. Matern Évának ezúttal is igaza volt, ahogy tapasztalataim szerint, fontos kérdésekben mindig a nőknek van igazuk. A Wesley János főiskola szociális munka szakáról egykor sokat írtak, de a huszonöt év előtti viták rég feledésbe merültek, nem is érdemes felidézni őket. Ami megmaradt, az a főiskola első évfolyamain végzett hallgatók társadalomismerete, az ott felébredt érdeklődésük, figyelmük a társadalom életének valós tényei iránt. Ezt a figyelmet nem szikkasztotta ki a napi munka rutinja, nem vitte tévútra a politika álszent volta, amely a jótékonyság dícséretét össze tudja kapcsolni a rászorulók mélységes lenézésével. Akik a múlt század utolsó éveiben a Wesley szociális munka szakán végeztek, azok ma is büszkén vallják magukat a Wesley János főiskola, Solt Ottilia, Havas Gábor és a többiek tanítványainak.

Egy fénylő gondolat az élet mélypontján

Pedig a történet tragédiák közepette kezdődött. 1993 áprilisában egy ismerőse felajánlotta Ottiliának, hogy a Trabantján a kisebbik fiával meg két vendéggyerekkel együtt elviszi Szlovákiába, egy kora tavaszi tátrai kirándulásra. Egy kamion hátulról belerohant a nehezen gyorsuló Trabantba, Ottilia tizenöt éves kisebbik fia és az egyik vendéggyerek meghalt, Ottilia súlyosan megsérült. A következő évben rákban meghalt élettársa, a csodálatos humorú és csodálatos iróniával író Nagy András. Ottiliának olyan fájdalmai voltak, hogy a Beszélő szerkesztőségében, majd később a főiskolán csak matracon fekve tudott írni, előadni. Hogy ezek a makacs fájdalmak a baleset következményei voltak-e, vagy pedig az egyre súlyosbodó érszűkület okozta őket – ma már  nem dönthető el. Pedig a szervezete erős volt, a kezdődő tüdőrákját megoperálták, Ottilia meggyógyult.

Már a balesete előtt elhatározta, hogy az 1994-ben kezdődő parlamenti ciklusban nem lesz képviselő.  Az is világosan látszott, hogy a hetilap-Beszélő már nem lesz hosszú életű. Családtagjainak elvesztése, a gyötrő fizikai fájdalmak közepette Ottiliának azon is töprengenie kellett, hogy mit fog csinálni, miből fog élni, ha vége a képviselői fizetésének. Iványi Gábor a lelkészképző főiskolát új szakokkal akarta bővíteni. Így született meg Iványi és Ottilia beszélgetése során a szociálismunkás szak ötlete.

De mi volt az a többlet, amely a Wesley szociálismunkás képzését olyan különlegessé tette? Nincs szociális munka szociológia, társadalomismeret nélkül – egyebek közt ezt tanulta Solt Ottilia Kemény Istvántól, amikor pályakezdőként az 1960-as évek második felében részt vett Kemény kutatásaiban.  A jelen társadalma azonban nem ismerhető meg társadalomtörténeti ismeretek, gazdasági ismeretek nélkül: egy falu, egy városi lakókörzet életét sem ismerhetjük meg, ha nem ismerjük a múltját, ha nem tudjuk, hogyan és honnan kerültek oda a lakók, ha nem vizsgáljuk, miből élnek ma, és miből éltek a szüleik, a nagyszüleik negyven évvel ezelőtt.

Két jegyzetlap

Két lista van előttem, a szépen formált, kerek betűk, a szabályos kötések, az egész, jól olvasható, folyamatos kézírás mindenki számára, aki látta valaha Ottilia kéziratait, világossá teszi, hogy a két oldalt Ottilia írta. Az íráskép rendezettségében talán az is benne van, hogy Ottilia édesanyja, aki  sok-sok évvel túlélte a férjét, a lányát, de még az egyik unokáját is, tanárnő volt, méghozzá kémia-biológia szakos, akinek sokszor kellett a táblára írnia, nemcsak szavakat, de képleteket is.  A két lapon nincs keltezés, de az egyik lap hátoldalalán egy másik szociális munkásokat képző intézmény 1992/93. tanéve II. félévének tantárgy-listája olvasható. Ez azt valószínűsíti, hogy a jegyzetlapokat Ottilia 1993-ban írta, néhány héttel a balesete után, talán még a János kórház intenzív osztályán, amikor meg kellett tudnia, hogy harmadik gyereke, a tizenöt éves Máté nem élte túl a balesetet. A két jegyzetlap az elképzelt főiskolai szak tervezetének első megfogalmazása lehetett: az oktatók neve sokszor rövidítve, családias formában került a papírra. De a tantárgyak címéből, a heti óraszámból, az előadók megnevezéséből kirajzolódik, hogy Ottilia tudatában már készen állt a szociális munkásokat képző felsőoktatási intézmény tervezete. Így kellett lennie, hiszen a szak álomi gyorsasággal oktatókat alkalmazott, hallgatókat vett fel, és 1993 szeptemberében megindult a tanítás.

A jegyzetlapok nincsenek számozva, mégis első lapnak talán az tekinthető, amely meghatározza, hogy egy-egy tárgy oktatása hány félévet vegyen igénybe. Általános és háttérismeretek közvetítésére Ottilia az összesen nyolc féléves képzésből hét félévet szánt. Külön csillagozott jegyzet sorolja fel, hogy mi mindenről kellett a diákoknak alapismeretet szerezniük: alkotmányjog, közgazdaságtan, statisztika, társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer, kriminológia, drogok, alkoholizmus. Való igaz, egy szociális munkás napi munkája során mindezzel találkozik.

Ha egy ügyfél elmondja, hogy a fiát őrizetbe vették, a szociális munkás nem mondhatja azt a nincstelen kliensnek, hogy forduljon ügyvédhez. De olyasmit sem ígérhet, amit képzettsége, jogköre alapján nem tud megtenni.

Hét-hét félévet szánt Ottilia társadalomismereti és társadalomtörténeti képzésre Az utóbbit az ellenzék történelemtanára, Szabó Miklós tanította: a neve a második jegyzetlapon szerepel. A társadalomismeret két részre oszlik: az iskola és társadalom témánál Liskó Ilona neve szerepel, arról, hogyan alakítja a társadalom a településszerkezetet illetve a településszerkezet a társadalmat, Győri Péter fog beszélni. Az előadás címe után több helyen zárójeles kiegészítés: 2+2, ea+szem.  Azaz: a két órás előadások egy részéhez két órás szeminárium kapcsolódik. Itt a szemináriumvezetők és a diákok kiegészítették és megvitatták az előadáson hallottakat, feltehették kérdéseiket, elmondhatták ellenvetéseiket. A két jegyzetlap: vázlat, valószínűleg a szak  felépítésének első tervezete. A jegyzetlapokon olyan nevek is szerepelnek, aki nem oktattak a főiskolán, ellenben voltak olyan oktatók is, akiknek a neve nem található meg a jegyzetlapokon: hiányzik Halmos Károly történész és Zolnay János szociológus neve, pedig ők vezették a Szabó Miklós előadásához kapcsolódó társadalomtörténeti szemináriumot. Szociálpszichológiát Erős Ferenc adott elő, jogi és közigazgatási ismereteket Tóth Judit, a szegedi egyetem jogi karának oktatója, a nemzetközi vándorlásról, a menekülők befogadásáról Ambrus Judit, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának budapesti jogásza beszélt. Havas Fanny műelemző szemináriumot vezetett: szociális problémákat bemutató regényeket olvastak, filmeket néztek meg: ezeket elemezték, vitatkoztak, megoldhatók-e a bemutatott társadalmi problémák.

A szak hallgatói többnyire nem budapesti elitgimnáziumokból  jöttek a Wesley-re.

Négy féléven át tanulták a számítógépek használatát, az első évtől az utolsóig tanultak angolul.

Ami azonban a tanulást a Wesley szociális munkás képzését igazán különlegessé,a hallgatók számára felejthetetlenné tette, az a valósággal való folyamatos érintkezés volt. Egyik utolsó írásában, a hetilapból már havi folyóirattá alakult Beszélőben (1996. 8-9. szám) Solt Ottilia „a társadalom tényleges, napi működése iránt olthatatlan kíváncsiságot tápláló” szerzőnek nevezte önmagát. Ezt a kíváncsiságot plántálta át a Wesley növendékeibe, Agatha Christie Miss Marple-jének kíváncsiságát.

„Szenvedélyesen kutatta – írja Havas Gábor Ottilia Összegyűjtött írásai első kötetéhez írott előszavában – a megtévesztő felszín, a csalóka látszatok, a tudatos elterelő hadműveletek, az önkéntelen elfojtások, átszínezések, önideológiák mögött rejtőző valóságos indítékokat és motívumokat”.

Mindezt megtanulni csak terepgyakorlatok sorozatában lehet. Interjúzni muszáj– ezt a címet adta egy 1978-ban írott, de hosszú ideig kéziratban maradt, szociológusi hitvallásnak is nevezhető tanulmányának Solt Ottilia, ez a rejtett felszólítás vált örökké ösztönző erkölcsi paranccsá a Wesley szociálismunkás-növendékei számára.

Mert az interjúzás itt nemcsak a interjúkészítést jelenti, hanem a késztetést a valóság és a valóságban élő, azt értelmező, vagy félreértelmező ember megismerésére.

„de kerüld, mint a kést”

A Wesley szociális munkásokat képző szakán az első évtől, 1993-tól kezdve folyamatosan voltak terepgyakorlatok a tanév közben is. Az egyik terep a VIII. kerületben az Erdélyi utcai általános iskola volt. Az iskola szegregált cigányiskolává vált, nem valamilyen rasszista, elnyomó intézkedés, hanem épp ellenkezőleg, a szabad iskolaválasztás liberális elvének következtében.

„Magyarországon az európai országokkal ellentétben – írja Az iskolaválasztás szabadsága és az esélyegyenlőség című tanulmányában Berényi Eszter – már az elemi iskolába kerüléskor szabad iskolaválasztás van a zömében állami fenntartású iskolák között. Ezzel a választási lehetőséggel annál inkább tud élni egy család, minél magasabb a társadalmi státusza. (…) Akárhol is működik, a szabad iskolaválasztás nagymértékben hozzájárul az iskolai egyenlőtlenségekhez, s a már meglévő társadalmi szegregációt tovább fokozza.”

Az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróság 1954-ben mondta ki, hogy az iskolai szegregáció alkotmányellenes. Az eljárást egy, a rasszizmus ellen küzdő civil szervezet kezdeményezte tizenhárom fekete család képviseletében, Kansas állam Topeka nevű városában. A felperesek betűrendes listája élén Oliver Brown neve állt, így lett az ő, akkor tizenegy éves kislánya, Linda egyik napról a másikra világhírű. A döntés az amerikai déli államok egyes városaiban agresszív tiltakozást váltott ki. Az arcansasi Little Rockban, Orval Faubus, az állam kormányzója 1957 szeptemberében a Nemzeti Gárdát szólította fel, hogy akadályozzák meg a fehér iskolába beiratkozott kilenc afroamerikai diák belépését az iskolába. Őket nevezték utóbb a Little Rock-i kilenceknek. Eisenhower elnök, mint az amerikai hadsereg főparancsnoka utasította a 101. légideszant hadosztályt, hogy 1200 katonával biztosítsák a város és az iskola rendjét. A Little Rock-i kilencek 1957. szeptember 25-én, a katonaság védelmében vehettek részt először egy teljes tanítási napon az iskolai oktatásban. De a szegregáció ezzel nem ért véget. Húsz évvel a Legfelsőbb Bíróság ítélete után Linda Brown visszatért Topekába, és újabb harcba fogott. Megint sok évnek kellett eltelnie, amíg Kansas állam fellebbviteli bírósága 1993-ban kelt ítéletében kimondta, hogy az állam iskolarendszere faji alapon  megosztva működik. George Floyd 2020. május 25-én kiejtett utolsó szavai, „I can’t breathe!” (Nem kapok levegőt) a  diszkrimináció és a rendőri brutalitás ellen feltámadt világméretű mozgalom jelszavává váltak.  Nem tudom, hogy a Wesley növendékei megismerkedtek-e Linda Brown nevével – a történet részleteit én is most csipegettem össze az internetről. Feltételezem, hogy Szabó Miklós, aki nagyjából mindent tudott, ami a világ teremtése óta történt, és különösen jól ismerte azokat az eseményeket, amelyeket a világ urai szerettek volna eltitkolni, az Erdélyi utcai iskolában tapasztaltak nyomán társadalomtörténeti előadásaiban beszélt az amerikai iskolai szegregációról, a Legfelsőbb Bíróság szerepéről, és akkor máris ott vagyunk Linda Brownnál. De ha netán minderről nem is esett volna szó, az iskolában látottak alapján a jövő szociális munkásai megtapasztalhatták, hogyan húzza le az elkülönítettség a jó fejű gyerekeket is a csoport legalacsonyabb szintjére, hogyan igazolja a szegregáció önmagát. Sőt megtanulhatták azt is, hogy a szép jelszavak, például a szabad iskolaválasztás, milyen könnyen válnak az iskolai rasszizmus eszközévé. Ahogy Babits írta 1919 júliusában: „emberközösség: pompa-szó! de kerüld mint a kést”.

Az Erdélyi utcai iskola a szociológiai, társadalomismereti gyakorlat egyik terepe volt. A következő két évben került sor a hallgatók jövendő foglalkozásával, a szociális munkával kapcsolatos szakmai gyakorlatokra: a harmadévesek különféle szociális intézményekben, családsegítő központokban, hajléktalanszállókon, csecsemőotthonban ismerték meg az intézmény munkáját, majd negyedévesként részt vettek a munkában is.

De nem minden terepgyakorlat kapcsolódott intézményekhez. A józsefvárosi és a ferencvárosi rehabilitációs területen, vagyis olyan helyeken, ahol nagyon leromlott állapotú házakat, lakóterületeket igyekeztek élhetővé tenni, az oktatók és a diákok egyszerűen bekopogtattak, becsöngettek a  családokhoz.

Persze voltak, akik gyanakodva elzárkóztak attól, hogy egy vadidegen csoportot beengedjenek a lakásukba, de a többség hamar megértette, hogy nem valami hatóság kutakodik az otthonukban, és hogy nyugodtan elmondhatják a panaszaikat is. Ottilia majdnem mindenkivel megtalálta a hangot, pillanatok alatt rájött, miféle emberrel beszél, mi az, amit a házigazda valójában el akar mondani, mi az, amit titkolni akar, és miért. A látogatást követő megbeszéléseken a csoport elemezte, mit miért kérdezett meg Ottilia, és mit miért nem kérdezett meg, hogy ne veszítse el a beszélgető partnere bizalmát. Így ezek a látogatások egyúttal interjúkészítési gyakorlatok is voltak. És egyúttal megfigyelési gyakorlatok is. Az ugyancsak szociológus Lengyel Gabriella volt a megfigyelés mestere. Egy-egy látogatás után megkérdezte a hallgatókat, mit láttak egy lakásban, vajon miért tartanak egy-egy tárgyat az üveges szekrényben, egy másikat a szekrény tetején, oda illik-e a tárgy a lakásba, vagy meglepő, hogy ott van. Lehet, hogy egy rendőrnyomozó büszke lenne, ha ilyen megfigyelőképességgel rendelkezne. Gabi azonban semmit sem akart kinyomozni, leleplezni. Ő csak megérteni akarta, hogyan és miért jött létre az a tárgyi környezet, amely a meglátogatott család életét körülvette, mi mit jelent a számukra, és mirea  lehet következtetni választásaikból.

Gabi egyébként a szervezésnek is mestere volt. A Wesley egykori oktatói és hallgatói számára a legemlékezetesebb élményt a nyári szociotáborok jelentették. Ha az ember egykori wesley-sekkel találkozik, nyomban megindul a történetek áradata. Különösen ha a társaságban olyan mesélő kedvű emberek vannak jelen, mint Zádori Zsolt vagy Zolnay János. Mielőtt azonban felidéznék egy-két történetet, megpróbálnék tisztázni két félreértést. 1980-ban Ottilia kezdeményezésére jött létre a SZETA, a Szegényeket Támogató Alap. Ottilia egész életében a szegények, a kiszolgáltatottak, a hátrányos helyzetűek pártján állt. Segíteni azonban nem kizárólag, talán nem is elsősorban aadómánygyűjtéssel, adományok szétosztásával próbált, hanem azzal, hogy fellépett a jogsértések ellen, amelyek a rendszerváltás előtt, de a rendszerváltás után is leginkább a szegényeket sújtották.  A hetilap-Beszélő szerkesztőségében nemegyszer voltam tanúja éles vitáknak. Nem a szerkesztőségen belül, hanem inkább külső szerzőkkel, akik szenvedélyesen bírálták Bokros Lajos takarékossági programját, amely kisfizetésű munkavállalóktól is elvont pénzt, és korlátozta a kultúrára költhető támogatásokat.

A szociálpolitika nem arra való, hogy a középosztály alsó rétege kicsit jobban éljen, mint amilyen életet az ország gazdasági teljesítménye lehetővé tesz a számára. A szociálpolitika arra való, hogy megmentse a legszegényebbeket a nyomorba süllyedéstől, érvelt Ottilia.

Persze, én is szeretném, hogy a színházak, a kulturális intézmények több pénzt kapjanak. De ennél is fontosabb, hogy azok is kiválthassák gyógyszerüket, akik elvesztették unokájukat, és hogy a gyerekeiknek legyen egy-egy pár cipője, hogy elmehessenek iskolába. Nem, Ottilia nem volt kapitalizmusellenes: nagy elismeréssel írt azokról az emberekről, akik a rendszerváltás után tudtak és mertek vállalkozni, akik megtalálták a módját annak, hogy kikapaszkodjanak abból a szegénységéből, amelyben felmenőik éltek. Csak azokat vetette meg, akik hatalomvédte erőszakkal, hatalomvédte törvénysértésekkel kapaszkodtak versenytársaik fölé, bármilyen eszmerendszer, bármelyik párt biztosította is a hatalmukat.

Ibafától Lónyáig

1990-ben, az első szabad választáson,  az SZDSZ – a Szabad Demokraták Szövetsége – az Országgyűlés második legerősebb pártjaként végzett. Ottilia nem volt elégedetlen az eredménnyel.

„A magyar választópolgárok (…) a valóságos többpártrendszerre voksoltak, csodálatosan világosan. (…) A nagy demagógok, a bombasztikus és tömeggyűléseken zajos sikereket arató szélsőségesek egyetlen választókerületben sem  kerültek az élre. (…) S kiestek a magukat sztároló, hiteltelen politikai kalandorok és akarnokok (…) győzött a Nép!”

– írta a Beszélőben, az első forduló után, 1990. március 31-én. Úgy érezte, több mint negyven év zsarnokság és hazugság után a magyar társadalom hallatlan gyorsasággal tért magához. Gyalogolni jó, írta, és járta az országot Zalától Záhonyig, sokszor ténylegesen gyalog, hogy tudósítson a semmiből feltámadó politikai életről, az apró községek igényeit felismerő kisvállalkozásokról. Ezt folytatta, sokkal nehezebb körülmények között, a balesete után, de már a Wesely János Főiskola szociálismunkás szakának vezetőjeként 1995-ben, a főiskola másodéves hallgatói a tanév befejezése után Baranya megye aprófalvas településeit keresték fel. A három község – Ibafa, Horváthertelend és Csebény – lakossága együttvéve sem érte el az ötszáz főt. A romániai falurombolási programot  jóval  megelőző magyar faluelsorvasztási program^[1] (hivatalos nevén: Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció, 1971.)  amelynek következményeként Gyűrűfű eltűnt a térképről, ezt a három falut is elsorvadásra ítélte. Az elsorvadás azonban nem következett be, a lakosság létszáma, a szakértők meglepetésére, az 1970-es években ismét nőni kezdett. A 6000 hektáros, 700 embert foglalkoztató TSZ 1992-re csődöt jelentett be, az értékét vesztett vagyon egy részét – 120 hektár halastavat, 150 hektár földet, gazdasági és lakóépületeket – V. vásárolta meg, a szövetkezet korábbi halgazdasági szakértője. V. a halgazdaság mellett lúdfarmot és tehenészetet tartott fenn. A birtok fizetővendégeit V. lánya vitte lovastúrákra. A romos állapotban lévő XIX. századi kastélyt B. vette meg, kilenc vendégszobát, éttermet, konferenciatermet rendezett be, a vendégeknek horgásztó, sportpálya, vadászterület állt a rendelkezésére. Az állami erdőgazdaság szigetvári körzete valaha 370 embert foglalkoztatott. 1995-ben az állami erdőgazdaság helyén létrejött részvénytársaságnak negyven alkalmazottja volt, az önálló vállalkozóként foglalkoztatott favágók napi ezer forintot kaptak. Az egyik cigány favágó, akinek fűrészgép-kezelői vizsgája volt, biztosan megkeresett havi 25 ezer forintot, ebből félre tudott tenni annyit, hogy egy kis sertéstelepet is létrehozott. A bérelt földjén kukoricát termelt a sertések számára. Az erdőgazdaságban kitermelt jó minőségű keményfáért nyugati, elsősorban olasz bútorgyárak álltak sorban. A hertelendi polgármester péküzemet hozott létre, de az nem ment jól, az üzemet új többségi tulajdonos vette át, az a kenyér mellett kora reggel a tejet is házhoz szállította a vevőknek, mint a legendás hajdani időkben, amikor friss tej és ropogós péksütemény várta a megrendelőt az  ajtaja előtt. A demokráciával együtt a kapitalizmus is újjászületett. A terepgyakorlat tapasztalatait a Wesley oktatói (Havas Gábor, Solt Ottilia, dr. Tóth Judit, Zolnay János) és hallgatói (Borsos Anna, Tokaji Gábor, Bottás Anikó, Kolozsvári Noémi, Lipták Lóránd, Gressai Ákos és Szép Imre) résztanulmányai alapján Solt Ottilia foglalta egységes szerkezetbe; az írás Dél-Zselici burzsoázia címmel jelent meg a Beszélő online változata, 1996. évi 4. számában.

A derűt sugárzó Baranya megyei történet a következő évi terepgyakorlat színhelyének a leírásával együtt érvényes. Az 1996. évi terepgyakorlat színhelye a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Lónya volt. „A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”– ezzel a híres mondattal kezdődik Tolsztoj regénye, az Anna Karenina (Németh László fordítása).

Valahogy így van a szociológiai, szociográfiai művekkel is: azok a történetek, amelyekben jelen van a bűnözés, az igazságtalanság, az erőszak, izgalmasabbak, mint azok, amelyek békés, kiegyensúlyozott fejlődésről szólnak.

Lónya két egyutcás falu, Kislónya és Nagylónya egyesüléséből jött létre. A falu környéke a trianoni szerződés alapján Csehszlovákiához került, majd a bécsi döntés alapján a terület ismét Magyarország része lett. A második világháború után Kárpátalját Ukrajnához, azaz a Szovjetunióhoz csatolták, így Lónya zsákfaluvá lett. Ellentétben a korábbi csehszlovák határral, a szovjet határ nem volt átjárható, Magyarország belső területeitől pedig a Tisza választja el Lónyát. A Szovjetunió felbomlása után a határátkelőhely részlegesen megnyílt, napközben gyalog, kerékpárral vagy személygépkocsival átjárható volt, teherautóval, autóbusszal azonban nem. A hatályos jogszabály szerint üzemanyag a gépkocsi tartályában korlátozás nélkül áthozható a határon. Ukrajnában az üzemanyag jelenleg is sokkal olcsóbb, mint Magyarországon. 2022. január 17-én a benzin Ukrajnában 354 forint, Magyarországon 453 forint; a gázolaj Ukrajnában 355, Magyarországon 485 (a fillérek minden összegnél kerekítve).

Lónyán – kistelepülésekre ez általában nem jellemző – az 1990-es önkormányzati választáson négy jelölt indult az SZDSZ színeiben; közülök kettő be is került a nyolctagú testületbe. 1990-ben Lónyán három kis község korábbi közös tanácselnökét választották polgármesterré. Ezalatt a község jelentős, vissza nem térítendő támogatást kapott gázfejlesztésre. 1994-ben a független Szabó Árpád lett a polgármester, a korábbi  polgármester inkább a vállalkozásával foglalkozott, a továbbiakban nem akart  politikai szerepet vállalni.

A Wesley terepgyakorlatára Lónyán 1996 nyarán került sor. A csoport tíz napot töltött a faluban, interjúkat készítettek a képviselő-testület tagjaival, valamint a szomszédos községek önkormányzatának képviselőivel. Betekintést nyertek az Állami Számvevőszék 1996 júliusi vizsgálatának jegyzőkönyvébe. Megismerték a község gazdálkodásának adatait. Mindezeknek az  adatoknak a birtokában pontos képet rajzolhattak a különböző helyi érdekcsoportok ellentéteinek hátteréről. Semmiféle hivatalos felhatalmazásuk nem volt az említett – nem titkos –  dokumentumok tanulmányozására. Hogy megkapták őket, az annak a következménye volt, hogy bizalmi viszony alakult ki az interjúalanyok és a terepgyakorlat résztvevői között.

Az ellentétek a képviselő-testületen belül nem sokkal az 1994-es önkormányzati választás után alakultak ki. Az iskola nyolc osztályába összesen 69 gyerek jár. A közoktatási törvény javasoltaa tíz főnél kisebb osztályok összevonását. Az iskola 11 tanára közül nyolc F-kategóriás: őket kiemelt fizetés illette meg. A nagyobb lélekszámú Tiszakerecseny községben egy tanulóra 90-100 ezer forint önkormányzati támogatás jutott, Lónyán 215 ezer forint. Ennek ellenére az iskola ellenállt az összevont osztályok létesítésére vonatkozó javaslatnak. Ezt az tette lehetővé, hogy az iskola igazgatónőjének mind a férje, mind a testvére tagja volt a képviselő-testületnek, és mindketten jó kapcsolatban voltak a polgármesterrel. Pedig az Állami Számvevőszék megállapította, hogy ezzel gazdálkodással a község a csőd felé halad.

Láttuk, azzal, hogy egy gépkocsi teli tankkal tér vissza Ukrajnából, tulajdonosa nem sértett semmiféle szabályt. Ez akkor sem bűncselekmény, ha a gépkocsi felbővített, 120-130 literes tankkal közlekedik. Az már ellenben gyanús lehetne, ha egy kocsi a határállomás nyitvatartási idejében, azaz 8 és 16 óra között tízszer teszi meg az utat Lónya és a legközelebbi ukrajnai község között. Ellenben az, hogy valaki a kertjében benzínes hordókat tart, és a hordókból árulja a benzint, tűzveszélyes is,és ki is meríti a csempészés bűncselekményét. A határőrök természetesen pontosan tudták, hogy kik szállítanak Ukrajnából havonta akár húszezer liter benzint Lónyára, és a rendőrségnek sem esett nehezére, hogy azonosítsa a csempészeket. Csakhogy időközben érdek- és családi kapcsolatok alakultak ki a határőrök és a falusi elit között. Az, hogy milyen hatalma van egy községben a falusi elitnek, az nem újdonság számomra – mondta a lónyai tapasztalatokra utalva Solt Ottilia. De az, hogy a falusi elitnek bandériumok is a rendelkezésére állnak, hogy valójában fegyveres erővel is rendelkezik, az azért új jelenség.

Pedig volt még egy érdekcsoport, amely részesült a benzincsempészet hasznából, és meg is akarta őrizni ezt a hasznot. A behozott benzin, gázolaj túl nagy mennyiség volt  ahhoz, hogy Lónyán értékesíteni lehessen, tovább kellett vinni. Ehhez azonban át kellett kelni a Tiszán. A kompot tapasztalt révészek üzemeltették: arról panaszkodtak, hogy csekély a forgalom, hogy csak önkormányzati támogatással éri meg nekik a komp üzemeltetése. Közben hivatalos forgalomszámlálást rendeltek el, ellátogatott Lónyára a Közlekedési, Vízügyi és Hírközlési minisztérium SZDSZ-es politikai államtitkára, és megállapították, hogy a lónyai komp forgalma napi 350-400 autó, többszöröse annak, amit a révészek állítanak. A hidat tehát ott, Lónyánál kell megépíteni. Néhány nappal később váratlanul rendőri ellenőrzésre került sor a jeges Tiszán átkelt komp ügyében. A kockázatos téli átkelést a kompért felelős közhasznú társaság vezetője engedélyezte, aki egyúttal a polgármester önkormányzati ellenzékének a vezetője volt. Őt a híd ügyében az MSZP-SZDSZ koalíció kormánya támogatta. De a rendőri akció azt jelzi, hogy Szabó Árpád polgármesternek is megvoltak a maga messzire nyúló rendőri összeköttetései. Ugorjunk előre huszonhat évet: a Fidesz propagandalapjaként működő Origo, 2022. január  23-án, két hónappal az országgyűlési választások előtt arról tájékoztatta olvasóit, hogy hamarosan megépül a Lónyát Tiszamogyoróssal összekötő híd.

A Wesley János Főiskolán a szociálismunkás-képző szak hat nyári terepgyakorlatot szervezett. Lehet, hogy a lónyait azért véltem a legtanulságosabbnak, mert 1994 tavaszán, SZDSZ-es képviselőként magam is jártam Lónyán, beszélgettem a határőrökkel, tőlük hallottam a felbővített benzintartályokról, és nézegettem, hogy a napsütéses tavaszi délelőtt, amikor a gazdák és gazdánék a konyhakertet szokták kapálni, vagy a gyümölcsfákat oltják, a kocsijukból szívják le a benzint, és csurgatják bele a földbe ásott fémhordókba.

1996-ban a lónyai volt az utolsó nyári terepgyakorlat, amelyen Ottilia részt vett. Az általa kezdeményezett, nagyrészt általa tervezett főiskolán a képzést 1999-ben hivatalosan akkreditálták, de utoljára 1999-ben adtak ki diplomát.

A szak  persze működött tovább, sőt a Wesley János főiskolán új szakok is indultak, de az Ottilia által egybegyűjtött tanári karból szinte mindenki elhagyta a Dankó utcai épületet, és a diákok többsége is másutt fejezte be a tanulmányait.

A Fidesz elégedett lehet: nem egyedül ők voltak, akik felszámoltak egy mintát teremtő felsőoktatási intézményt.

Budapest II. kerületének önkormányzata, figyelembe véve a lakossági véleményeket, úgy döntött,  hogy a Frankel Leó út 47. és 80. , valamint a Harcsa utca közötti  terület a Solt Ottilia tér nevet veszi fel. Az ünnepélyes névadásra február 1-én, délután 4 órakor kerül sor.