Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az egészségügy történetének kutatásából kimaradt a világ harmada

Az úgynevezett „jóléti társadalmakban” is nagy, sőt egyre nagyobb gond az, hogy a kórházak egészségügyi üzemekként, üzleti irányelvek szerint működnek. Ennek a profitorientált szervezésnek a közegészségügyi, szociális, s nem utolsósorban ökonómiai problémáiról a Mérce is több írást közölt már, illetve arról, hogy vajon mi lehet a kiút, Szolidaritás a válságban címmel egy egész cikksorozatot.

Vargha Dóra vezetésével két kutatási projekt indult Berlinben a szocialista világegészségügy történetéről: a Connecting3worlds  kutatói csoport, melyet Sarah Marks angol és Edna Suárez-Díaz mexikói történészekkel együtt irányít  a University of Exeter intézményi hátterével, és a Socialist Medicine, amely az ERC támogatásával Berlinben a Humboldt Universitäten indult. Az öt évre tervezett kutatások rekonstruálják a szocializmus Afrikában, Amerikában, Ázsiában és Európában létrehozott sajátos egészségügyi kultúráit, föltárják a szocialista internacionalizmus hatását és örökségét, illetve a kapcsolatokat a kor szóhasználatában úgynevezett „fejlődő”, „második” és „harmadik” világ között.

Vargha Dórát, a University of Exeter és Humboldt Universität professzorát kérdezzük.

Jánosfalvi Péter: Az egészségügy működése, a szociális infrastruktúra tisztán árulkodnak a közjó, a közérdek szemléletének fennálló politikai, társadalmi értelmezéséről. Ezek tekintetében melyek a kutatásban vizsgált országok alapvetései?

Vargha Dóra: Eléggé változóak. Kelet-Európán belül is sok eltérés volt a szocialista rendszerek és az azokat alátámasztó ideológiai és gyakorlati megközelítések között, nem is beszélve az ún. harmadik világbeli szocialista országokról, gondolva itt például az afrikai szocializmusokra, vagy az átmeneti és folyamatosan változó latin-amerikai vagy kelet-ázsiai kontextusokra. Bizonyos egészségügyi struktúrák vagy gyakorlatok többféleképpen, különböző okokból is létrejöhettek.

Egyrészt voltak olyan megoldások, amiket szocialista ideológia és alapelvek támasztottak alá. Ez létrejöhetett nyugati országokban is: elég például az angol NHS-t említeni, amelynek eredeti elgondolását a Socialist Medical Association-ben dolgozták ki. De lehettek olyan struktúrák és gyakorlatok is, amelyeknek nem volt közük a szocialista eszmerendszerhez, de történetesen államszocialista országokban jöttek létre, vagy ott voltak jelen.

Ennek például akkor lehetett különös jelentősége, amikor az amúgy nem szocialista elgondolások, technológiák vagy módszerek a szocialista világ kapcsolatrendszerén tudtak vándorolni viszonylag könnyen – vakcinák, laboratóriumi eljárások például.

Végül kényelmi szocialista egészségügyről is beszélhetünk, ezt például Latin-Amerikában is megfigyelhetjük, amikor egy bizonyos egészségügyi kihívásra alkalmaztak szocialista eszmerendszerből jövő megoldásokat, mert épp az volt a megfelelő. Ez azonban részleges és sokszor átmeneti jelenség volt.

Visszakanyarodva a kérdéshez, minket az érdekel legfőképpen, hogy mik voltak azok a közös nevezők, amelyek összekötötték ezt a politikailag, kulturálisan és tudományosan is sokszínű világot – mikor beszélhetünk szocialista egészségügyről, és tulajdonképpen mit is értünk alatta. Részben erre is irányul a kutatás. Előzetesen két dolgot viszonylag biztosan lehet állítani.

Egyrészt a betegségek és egészségügy úgy általában inkább társadalmi jelenségként jelentek meg a prioritások között. Az egészségügy a forradalmi folyamat része volt, elválaszthatatlan a politikai és társadalmi törekvésektől, és mindezért fontos helyet töltött be a megelőző orvoslás és népegészségügy, melyet nem választottak el nagyon élesen a betegségek kezelésétől és a specializált szakorvosi ellátástól.

Ez természetesen nem feltétlenül jelentette azt, hogy mindezt sikerült is a gyakorlatban megvalósítani, vagy hogy mindettől mindenhol nagy erőfeszítéseket tettek volna. A legtöbb országban, így Magyarországon is, az egészségügyi minisztérium volt az egyik legszegényebb a kormányzati egységek közül. A másik nagyon fontos elem természetesen a hozzáférés kérdése, tehát hogy ki jogosult ellátásra. A szocialista egészségügyi szervezés egyik alapvető eleme volt a vidéki egészségügyi ellátás fejlesztése, az ingyenes ellátás vagy az egészségbiztosítás kiterjesztése mindenki részére.

J.P.: Milyen strukturális különbségek láthatóak az úgynevezett „szabad világ”, a „kapitalista jóléti társadalmak” alapvetéseiben ehhez képest?

V.D.: Ez is nagyon érdekes kérdés, mert ha kicsit elvonatkoztatunk a hidegháborús sztereotípiáktól, akkor elég sokszínű az úgynevezett „szabad világ” is.

Sokkal több a közös pont Kelet és Nyugat között, mint gondolnánk, különösen ha kilépünk a hagyományos szovjet-amerikai tengelyből és a világ többi részét is számba vesszük. A nyugati jóléti társadalmak és a kelet-európai országok egészségügyi rendszerének alapelvei között sok a hasonlóság, bár nyugaton talán nem annyira integráltak kifejezett politikai célokba, mint keleten.

A legsarkosabb ellenpontot természetesen az USA jelentette, ott a második világháború után elég látványos kampányokat folytattak a szocialistának tartott vagy annak tűnő egészségügyi berendezkedések ellen, természetesen ebbe a kategóriába beletartozott sok, nyugat-európai jóléti kezdeményezés is. Nekem személyes kedvencem Ronald Reagan kislemeze (még egész fiatal színészkorából), amin a társadalmi betegbiztosítás és -ellátás (socialized medicine) ellen szólal fel. A fő érvei a szabad orvosválasztás, a minőség versenyen keresztüli biztosítása és az orvosok autonómiájának megőrzése voltak. Leginkább a meglehetősen konzervatív és befolyásos orvosi kamara gyakorolt nyomást a politikai döntéshozásra.

E mögött az áll, hogy míg a szocialista kontextusban az egészség társadalmi kérdés (legalábbis elvi szinten), az amerikaiak számára az egyén felelőssége.

Viszont ezen túl az is nagyon fontos, hogy az USA-nak óriási volt a befolyása a világegészségügyre, pl. egészségügyi és eradikációs kampányok formájában a Rockefeller Alapítvánnyal, a WHO-ra tett nyomásgyakorlásával, összességében a fejlődésről alkotott elképzelésekkel és természetesen a gazdasági lehetőségek felpörgetésével (pl. amerikai gyógyszercégeknek vagy DDT-t előállító gyáraknak).

J.P.: A járványok mindig rávilágítanak az egészségügyi rendszerek hibáira és gyenge pontjaira. Mit lehet látni a világháború utáni járványok történetének összevetéséből keleten, nyugaton, vagy a Globális Délen, illetve milyen együttműködésekről lehet beszámolni?

V.D.: Egy-egy járvány kihívás elé állítja az egészségügyi rendszereket, és rendkívül nagy nyomást tud rájuk gyakorolni.

Ilyenkor kerülnek igazán előtérbe a rendszerekbe kódolt egyenlőtlenségek, a források esetleges hiányosságai vagy az egészségügybe (és az államba) vetett bizalom – vagy annak hiánya.

Míg a globális járványok hasonló kihívás elé állították a különböző országokat és társadalmakat bárhol is voltak a Földön, a járványok súlyossága és a megoldások elég változónak bizonyultak, a sok hasonlóság ellenére is. Azt a koronavírusnál is láthatjuk, hogy milyen sokféleképpen közelítik meg egyes országok a járványkezelést, milyen markáns különbségek vannak például Új-Zéland és Anglia, Brazília és Vietnám járványkezelési szabályozása, vagy Magyarország és mondjuk Dél-Korea halálozási rátája között.

De együttműködésekre és összehangolt beavatkozásokra is van sok példa. A hidegháborúban például, a geopolitikai feszültségek ellenére viszonylag hatékony volt a gyermekbénulás járványok globális megfékezése.

Ebben nagy szerepe volt a szocialista világnak, a Sabin-csepp szovjet-amerikai együttműködés eredménye volt, és Csehszlovákia, Kuba vagy Magyarország élen jártak az oltás bevezetésében és a járványok megszüntetésében. A feketehimlő eradikációja is szovjet-amerikai összefogással jött létre a WHO vezetésével, legfőképp az ún. globális dél országaira koncentrálva.

J.P.: Fölmerül az egészségügyi ellátórendszerek bizonyos modelljeinek konkrét felelőssége abban, hogy járványok globális válsággá válhattak/válhatnak?

V.D.: Konkrét felelősségről nagyon nehéz lenne beszélni, mert a járványok okozta globális válságok nem kizárólag egészségügyi okokra vezethetők vissza, és az egészségügyi ellátórendszerek tevékenysége ebből a szempontból korlátozott.

Persze helyi szinten nagyon sokat számít, hogy ki fér hozzá az ellátórendszerhez, hogy milyen állapotban van az egészségügyi infrastruktúra; milyen az állam, az orvosok és a népesség viszonya…

Mindez visszavezethető a különböző modellekre, de egy járvány nem pusztán biológiai jelenség, és ez természetesen igaz a pandémiákra is. Nagy szerepe van a globális gazdasági és közlekedési infrastruktúráknak (milyen gyorsan terjed egy járvány, és a világ egyik pontján lévő válság mennyire van hatással más, távoli helyekre), függ magától a betegségtől (pl. hogy milyen a halálozási arány, hogy terjed, stb), különböző társadalmi és politikai struktúráktól (népsűrűség, mobilitás, vagy hogy egy-egy kormány milyen stratégiát folytat), kulturális elemektől, történeti hagyatékoktól, és hogy a nemzetközi együttműködés hogy néz ki.

J.P.: A laikus közvélemény, de egyébként a történészek körében is kevéssé ismert az, hogy milyen egészségügyi kapcsolatok voltak és vannak az úgynevezett „fejlődő”, „második” és „harmadik” világ között. A kutatás jelenlegi fázisában mit lehet ezekről a kapcsolatokról elmondani?

V.D.: A globális szocializmust és annak hálózatait fantasztikus történészek kutatják már egy ideje, köztük pl. magyar oldalról Apor Péter és James Mark, tehát azt már nagyon jól tudjuk, hogy milyen fontosak voltak ezek a kapcsolatok általános szinten, különösképpen diplomáciai, gazdasági és kulturális szempontból. A mi kutatásunk ennek egy teljesen új elemét fogja feltárni, reményeink szerint így újraértékelhetjük a globális egészségtörténetet, és a globális szocializmus történetéhez is új megközelítésekkel tudunk hozzájárulni.

A Connecting3Worlds kutatói csoportban négy kontinensen, többféle egészségügyi témában nézzük ezeket a kapcsolatokat. Ilyen például a kínai akupunktúra népszerűsítése és viszonylag elterjedt használata tucatnyi afrikai országban; a kelet-európai orvosi csoportok Kelet-Ázsiában és Kubában; szakmai kapcsolatok a pszichológia és pszichiátria terén Ghána és Csehszlovákia között; a latin-amerikai baloldali egészségügyi mozgalmak és gerillacsoportok nemzetközi kapcsolatai; a dél-afrikai ANC egészségpolitikája és baloldali kapcsolathálója az apartheid közben és után; az ecuadori nőmozgalmak küzdelmei a szexuális és reproduktív jogokért; etióp baloldali egészségpolitika… Tehát széles a skála, nemcsak módszerek terjedtek, de fontos volt a tudásmegosztás, politikai küzdelmek, stb., és ez még csak a kutatás kezdete.

Az ERC csapatával elkezdjük feltárni majd a gyógyszergyártás és kereskedelem szocialista világhálózatát, a nemzetközi szervezetek keretein kívül létrejövő globális érdekvédelmi és együttműködési hálózatokat, egészségügyi modellek vándorlását és hogy ezek hogyan változtak, adaptálódtak vagy bizonyos esetekben milyen ellenállásba ütköztek.

J.P.: Hogyan történhetett meg az, hogy ez a kutatás foglalja magába először az egészségügyi ellátórendszereket vizsgáló történeti munkák főáramú elbeszéléseiből eddig kimaradt hidegháború alatti szocialista világot, s mivel járul hozzá az Önök kutatása a globális egészségügyi problémák megoldásához?

V.D.: Az egészségügy- és orvostörténet eddig legalábbis elég Nyugat-orientált volt, bár a gyarmati és posztkoloniális történetírás sokat tett a narratívák árnyalásáért és megváltoztatásáért. Ezek azonban leginkább a gyarmatok és nyugati hatalmak viszonyrendszereiben mozogtak. Másrészt a hidegháború tematikájában a történetírást nagyon sokáig (és részben még mindig) hidegháborús sztereotípiák határozták meg, és ami a rövidebb vagy hosszabb életű szocialista rendszerekben történt, az nem lett része még kérdés szintjén sem a történetvonalnak. Így leginkább USA-központú munkák kerültek napvilágra, filantropikus társaságokra és nemzetközi intézményekre fókuszálva. Kimaradt a világ harmada.

Ez viszont nem csak a kötött mellényes, könyveik között csendesen matató bölcsészek számára fontos probléma.

Ahhoz, hogy a jelenlegi problémákra megoldást tudjunk találni, meg kell értenünk, hogyan érkeztünk el hozzájuk, milyen hosszabb távú folyamatok játszanak ebben szerepet, hol vannak az egyes kihívások forrásai. Tehát a történeti szemlélet elengedhetetlen.

Viszont ha a múlt megértése ennyire hiányos, az a jelen problémáinak megértését is akadályozza. Már csak ezért is fontos, hogy a múltról alkotott képünk minél teljesebb legyen.

J.P.: Hol helyezné el Magyarországot a globális egészségügyben a szocialista berendezkedés időszakában, és hol napjainkban?

V.D.: Erre nem tudok válaszolni, majd talán öt év múlva, de valószínűleg még akkor sem, legalábbis nem egy-két bekezdésben.

J.P.: Hogyan vélekedik az egészségügy helyzetéről globálisan a hidegháború előtti és utáni időszak összehasonlításában?

V.D.: Szép és megválaszolhatatlan kérdés. Közben szétestek a birodalmak és a gyarmati rendszerek, lezajlott a hidegháború, ami szintén átrajzolta némiképp a világot; kialakultak és részlegesen hanyatlásnak indultak jóléti rendszerek; gyökeresen megváltoztak az egészségügyi kihívások, például a HIV/AIDS megjelenése, a TBC jelenlétének globális megváltozása, vagy a krónikus betegségek előtérbe helyeződése; rengeteget változott az orvostudomány, a hidegháború alatt vezették be az országos, rutinszerű oltásokat, megjelentek az antibiotikumok, megnőtt a várható élettartam; kialakult, majd gyökeresen megváltozott az ENSZ-rendszer, különösképpen gondolva itt a neoliberális fordulatra a ’80-as és ’90-es évektől…

Tehát elég nehéz egy általános összehasonlítás pár mondatban úgy, hogy elkerüljük a Steven Pinker-féle megalapozatlan féligazságokat. Nem is vagyok nagy híve. Ami talán fontos az az, hogy a második világháború és a hidegháború kezdete, valamint vége nem feltétlenül jelentenek olyan éles határvonalakat, mint ahogy gondoljuk, és az is lehet, hogy a határvonalak egészen máshol húzódnak, attól függően hogy milyen aspektust vizsgálunk és azt milyen nézőpontból tesszük.

Címlapkép: MTI/Ujvári Sándor