A 2022-es országgyűlési választás lesz 2006 óta az első, melyen a verseny kimenetele nem borítékolható előre. Bár baloldali szempontból nem túl megnyerő a felhozatal, és nem téved nagyot az, aki jobboldali belviszályként tekint az egész afférra, a tét mégis túl nagy ahhoz, hogy a valódi magyar baloldal passzív szemlélője legyen az eseményeknek.
Az októberi előválasztás nem várt eredménnyel zárult. Az ellenzéki közvélemény közösségi médiában otthonosan mozgó része nem várja tovább a messiást, hiszen megérkezett a sokgyerekes keresztény családapa, aki beteljesítve Árpád apánk és Szent István királyunk örökségét, ismét kivezet minket Közép-Ázsia elképzelt mocsaraiból, és európai hazát épít a Kárpát-medencében. Ha minden jól megy, az euró bevezetése után talán a Lajta medre is átkerül majd a román határhoz.
TGM az előválasztási kampány hajrájában aggodalommal vette tudomásul, hogy mennyire mellékes szemponttá degradálódott a casting során az a kérdés, hogy a politikusok és választóik mit is gondolnak tulajdonképpen a világról. A világnézeti különbségek régóta esedékes megvitatása helyett a vulgárpolitológuskodás került előtérbe. Szerinte az előválasztás második fordulójában a baloldalnak nem is volt kire szavazni. Baloldali ember nem szavaz jobboldali jelöltre, ahogy vegán sem rendel csülökpörköltet, ha étteremben találja magát.
Ha azonban vegánunk három napi éheztetés után választhat, hogy csülökpörköltet eszik galuskával, vagy csülökpörköltet kutyaürülékkel, mégsem vádolhatjuk égbekiáltó elvtelenséggel, ha az előbbi opció mellet dönt. Mivel mindenki meglepetésére az előválasztásból a jobboldali jelölt és a jobboldali jelölt közül végül a jobboldali jelölt került ki győztesen, felmerül a kérdés, hogy az eljövendő országgyűlési választáson van-e kire szavazniuk a nem Józsefváros-Ferencvárosban élő baloldali szavazóknak?
Márki-Zay Péterrel nagyon sok baj van. Baloldali szempontból szinte csak baj van vele, és semmi más. Nem várhatunk igazságosabb társadalmat a gazdagoknak kedvező adórendszer vagy a szegényellenes és rasszista családtámogatási rendszer megtartásától, és az is kétséges, hogy ellenfelei és családtagjaik buzizása, illetve a migránsszámláló hatékony eszközök-e a homofóbia és a xenofóbia elleni küzdelemben. Márki-Zaynak van azonban egy erénye, amely – bár a léc igen alacsonyan van – mégsem elhanyagolható: a hódmezővásárhelyi polgármester a róla eddig napvilágot látott információk alapján nem fasiszta. Éppen ezért az ellenzéki összefogás győzelme továbbra is az ország elemi érdeke. Még egy Fidesztől megkülönböztethetetlen ellenzék győzelme is előremozdítaná a politikai pluralizmus ügyét. Ha például az ellenzék kormányra kerülve korrupt eszközökkel feltőkésítené a saját médiaoligarcháit, és így a NER és a vele szemben álló klán egymás szennyesét a saját sajtójában teregetné ki, azzal már meg lehetne törni azt a „centrális erőteret”, ami jelenleg fogva tartja magyarországi közéletet.
Egy pluralisztikus oligarchia, melyben a különböző politikai kapitalista csoportok egymással versengenek az erőforrások megszerzéséért, még mindig jobban kedvez a szabadság ügyének, mint egy totálisan centralizált autokrácia.
A jelenlegi ellenzék pedig nem megkülönböztethetetlen a Fidesztől, és megvallott céljai is nemesebbek az előbbi cinikus eszmefuttatásban kifejtetteknél. Kimondott céljuk a polgári demokrácia intézményeinek helyreállítása, mely célra rendszerkritikus baloldaliként nem tekinthetünk végcélként, mégis teljes erőnkből támogatnunk kell.
Az orbáni pártállam leépítése persze nem elégséges, csupán szükséges feltétele valamiféle polgári demokrácia és politikai pluralitás visszaállításának. Amennyiben a helyreállított demokratikus kereteket nem sikerül érdemi tartalommal megtölteni, úgy az eljövendő új köztársaság fenntarthatóságát sem fogja semmi garantálni. A manapság divatos szakértői kormányzásnak nevezett parasztvakítás erre a feladatra nyilvánvalóan alkalmatlan eszköz. A politikai pluralizmust nem burzsoá maszlagként elvető valódi baloldalnak tehát nem azért kell mindent megtennie Márki-Zay győzelméért, mert a saját víziónk megvalósítását várnánk tőle, hanem azért, hogy kíméletlen ellenzéke lehessünk.
Az előválasztáson a langyos baloldal és az „ökopolitika”, mely a gyakorlatban sajnos gyakran alig több a középosztály rossz lelkiismereténél (enyhítésének költségeit pedig rendre az alsóbb rétegekre hárítja), teljes vereséget szenvedett, igazolva azt a sokunk által már egy ideje érzékelt körülményt, hogy Magyarországon a meghatározó törésvonal nem jobboldal és baloldal között, hanem a turolos és a turultalan jobboldal között húzódik. Hosszú távon ez a vereség akár jót is tehet a valódi magyar baloldalnak, hiszen egy eljövendő turultalan neoliberális kurzussal szembeni militáns ellenzék szerepe hárulhat erre a közegre, míg egy Karácsony-kormány könnyebben tudná pacifikálni a baloldali elégedetlenkedést performatív gesztusokkal, illetve a szcéna egyes meghatározó szereplőinek pozícióba ültetésével.
TGM-nek, sokan mások mellett, igaza van, amikor a politika teljes gondolattalanságát kritizálja az előválasztás kapcsán. Ahogy ezt már ő maga is kifejtette, ez a jelenség szinte a teljes politikai palettára jellemző egész Európában. Nem is igazán elvtelen megalkuvásokról van szó. A baj sokkal nagyobb. Depresszív hedonizmusban tengődő neoanalfabéta generációm esetében gyakran már nincs szükség a létező vagy elképzelt fakabát jelenlétére a megszülető nonkonformista gondolat elfolytásához.
Két algoritmikusan kimért endorfinlövés között az ugyanis meg sem születik. A represszió korábbi szakaszaiban a potenciális disszidens eldönthette, hogy a fennálló renddel való megalkuvást választja-e, vagy divergens gondolatainak felvállalásával járó kellemetlenségeket. Mára azonban az Althusser által azonosított represszív és ideológiai államapparátusok gyakran megkülönböztethetetlenné váltak egymástól, hiszen már a vágyainkat is előre legyártották nekünk, és a fennálló társadalmi rend uralma olyan mértékben hat át mindent, hogy elképzelni vagy megálmodni sem tudunk másmilyen társadalmat. Már nem behódolunk a tőkének, hanem magunkra is tőkeként tekintünk. Egy ilyen világban nem meglepő, hogy nem csak a koffeinmentes kávé és az alkoholmentes sör tarol, hanem az ideológiamentesnek feltüntetett politika is.
Ez az „ideológiamentesség” azonban valójában az uralkodó ideológia soha korábban nem látott totális hegemóniája.
Márki-Zay „szakértői kormányzásra” vonatkozó ígéretei és a korábban Csurka, majd a Momentum által hangoztatottakra emlékeztető „nem jobbra, nem balra” kezdetű elcsépelt lózung nem más mint a totális behódolás az uralkodó reakciós korszellemnek, mely túlhatalmától megrészegülve a természet örök rendjeként tünteti fel magát.
Márki-Zay szerint nem jobbra, nem balra, csak felfelé vezet az út. Amellett, hogy ez a kritikus gondolkodásra való minimális hajlammal megáldott választópolgárban azonnal kiakasztja a bullshitdetektort, jogosan merül fel a kérdés, hogy oké, de akkor mi lesz? Lesz szögesdrót a határon? Lesz. Megmarad Európa legigazságtalanabb adórendszere? Megmarad. A Mérce olvasóközönségének nyilván nem árulok el nagy titkot ezzel, hiszen anno a Momentum kapcsán ezt már túltárgyaltuk, de aki azt állítja magáról, hogy nem jobboldali és nem baloldali, az továbbra is jobboldali.
Európai Magyarország egy orbánista Európában
Az ellenzéki összefogás és Márki-Zay Péter talán egyetlen olyan megvallott álláspontja, mely nyomokban némi értékrendbeli elköteleződést is tartalmaz, az európai Magyarország, valamint az euroatlanti szövetségi rendszerhez való hűség és a „nyugathoz” való felzárkózás gondolatai.
Ebben személy szerint sok rendszerkritikus elvtársammal szemben – a felzárkózás-mítoszt leszámítva – önmagában nem látok sok kívánnivalót. A múlt és a jelen nyugati külpolitikájának megannyi égbekiáltó bűne ellenére előbbiek hegemóniája, ha másért nem, legalább azért preferálható a reális alternatívákkal szemben, mert mégiscsak maradt ezekben a társadalmakban a kereszténység és az európai felvilágosodás univerzalista örökségéből annyi, hogy ellenfeleikkel szemben számon lehessen rajtuk kérni saját álszentségüket. Az antiimperialista olvasó persze vádolhat emiatt eurocentrizmussal, de neki is be kell látnia, hogy paradox módon azt a valamit, ami egyáltalán elképzelhetővé teszi az eurocentrizmus vagy bármilyen centrizmus meghaladását, szintén az úgynevezett „európai civilizáció” termelte ki. Ennek fényében érdemes egy pillantást vetni rá, hogy milyen állapotban is van tulajdonképpen az az „Európa”, amelyhez Márki-Zay fel kíván minket zárkóztatni.
Az elmúlt évtizedben az úgynevezett „európai civilizáció” belefojtotta magát megannyi számkivetettel együtt abba a tengerbe, melyet önmaga bölcsőjének tekint. Újabban a Földközi-tenger mellett a La Manche csatorna is tömegek hullámsírjává vált, miközben az Unió keleti határaira felhúzott új szögesdrótkerítések mentén tarolni kezdett a fagyhalál. Mit sem változtat ezen az a politikailag teljesen jelentéktelen tény, hogy Németországnak időközben olyan külügyminiszter asszonya akadt, aki korábban kiírta a Twitterre hogy #refugeeswelcome, hiszen ez a tweet nem a menekülteknek szólt, hanem a Zöldek magukat jó embereknek tartó biospárgazabáló szavazóinak.
Úgy fest, hogy Lukasenka és Erdoğan jobban értik Európa mibenlétét, mint bármelyik zászlólengető turbóeurópai, akiket nagy számban látni budapesti tüntetéseken. Mindketten ott támadták meg Európát, ahol a leggyengébb: az erkölcsi fölényénél. Ördögi gonoszságra vall, ahogy mindketten hibrid hadviselésre használnak emberek tömegeit, de emellett meglepő politikai érzékről is árulkodik a két diktátor stratégiája.
Az egész világ számára nyilvánvalóvá tették, hogy azok a kormányok, melyek rendszeresen – és egyébként teljesen jogosan – ítélik el Belarusz tüntetők összeverését vagy török újságírók bebörtönzését, inkább hagynak gyermekeket halálra fagyni a határaik mentén, mint hogy több nem fehér bőrű emberrel kelljen egy kontinensen élniük.
Sokat elmond Európáról az is, hogy a „szabad világ határát” a lengyel hatóságok egy több kilométeres sávban hermetikusan lezárták, és a sajtó munkatársait sem engedték a határ közelébe. A BBC riporterei például arra kényszerültek, hogy a nem épp a sajtószabadságról híres belarusz oldalról tudósítsanak az eseményekről, miután a lengyel oldalon nem engedték őket a határ közelébe. Az elmúlt hetek válsága során ugyan a lengyel kormányon volt a világ közvéleményének figyelme, de felmerül a kérdés, hogy mit tett volna Németország, amennyiben a menekültek átjutnak a lengyel határon. Az Európai Bizottság által nemrég előterjesztett, a „határtalan Európa” vízióját aláásó javaslat azt sejteti, hogy az autoriter járványkezelési kísérletek során már kipróbált forgatókönyv következett volna: a schengeni övezeten belüli határok lezárása, ezúttal 1989 óta először szögesdróttal.
Ami a menekültkérdést illeti, teljesen lényegtelen, hogy zöld, szocdem, centrista, liberális vagy konzervatív kormány vezeti őket, az európai országok vezetői között teljes konszenzus van abban, hogy Orbán politikája a követendő példa, és a kétfarkúak kivételével nincs ez máshogy a magyarországi kormánypárti, ellenzéki és kamuellenzéki pártok esetében sem. Az orbánista konszenzus egyetemes elfogadása azonban láthatólag nem képes gátat szabni a szélsőjobb politikai sikerének. Egyrészt jelenleg úgy fest, hogy Európa zárkózik fel Magyarországhoz és nem fordítva, másrészt felmerül a kérdés, hogy a legsötétebb nyugati forgatókönyv megvalósulása esetén fel akarunk-e egyáltalán zárkózni egy olyan Európához, amit az Olaszország Fivérei, és az az Éric Zemmour kormányoznak, aki mellett még Le Pen is visszafogott centristának tűnik. Bár a német AfD rosszabbul szerepelt az idei választásokon, mint legutóbb és az olasz és francia szélsőjobboldal egyaránt két erős, de egymással konkurens formációra oszlanak, továbbra sem zárható ki az az eshetőség, hogy Lengyelország és Magyarország mellett hamarosan újabb európai országokban pottyan a szélsőjobb kezébe az államhatalom.
Nem javít a kilátásokon az sem, hogy sem a tömegeket nyomorba döntő lezárásokkal, sem a társadalmat oltottsági státusz alapján tisztákra és tisztátalanokra osztó oltottsági szegregációval, sem az utóbbihoz nélkülözhetetlen digitális fegyelmező apparátus felépítésével szemben nem fejtett ki szinte senki komolyabb ellenállást, az összeesküvés-hívő szélsőjobboldalt leszámítva. Az európai politika fősodra sokakat tolhat a szélsőjobb karjaiba azáltal, hogy nem a meggyőzés, illetve ösztönzők használatával igyekszik rábírni a lakosságot az életmentő védőoltás felvételére, hanem az oltást világnézeti okokból elutasító kisebbség démonizálásával és kirekesztésével próbálja elterelni a figyelmet saját, gyakran autoriter járványstratégiájának nyilvánvaló kudarcáról és káros mellékhatásairól.
Mi a teendő?
Itt van előttünk a 2022-es választás történelmi lehetősége, ugyanis bár továbbra is lejt a pálya, mégis ez lesz 2006 óta az első olyan magyar országgyűlési választás, melyen valódi politikai verseny zajlik majd, borítékolható eredmény nélkül. Hiába nincs baloldali jelölt, és hiába találunk megannyi kivetnivalót az ellenzéki jobboldal jelöltjében, Orbán Viktor leváltása továbbra is közérdek, hiszen enélkül elképzelhetetlen bármifajta pluralizmus feltámasztása.
Hogy ismét Jánisz Várufákisz legutóbbi francia elnökválasztással kapcsolatos tanácsát parafrazáljam, ugyanazzal a lelkesedéssel mozgósítsunk minden rendelkezésre álló eszközt és erőforrást Márki-Zay Péter miniszterelnökké választásáért, amely lelkesedéssel ellenezni fogjuk reakciós politikáját attól a pillanattól kezdve, hogy letette a miniszterelnöki esküt. Orbán esetleges leváltásával persze nincs vége a küzdelemnek, hiszen az európai politika mai állását elnézve még az a rémálom-forgatókönyv sem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy a végén nem jobbra, nem balra, hanem felfelé bukik, és Zemmour elnök lengyel és olasz bajtársaival beültetik Ursula von der Leyen székébe.
