Wahorn András legutóbb nem a művészetével, hanem a véleményével botránkoztatta meg a közönséget. A művész egy beszélgetős műsorban relativizálta a pedofíliát, ami óriási ellenérzést váltott ki a sajtóban és az interneten. Annak, aki esetleg lemaradt volna róla: a műsorban Csákányi Eszter elmesélte, hogy nyolcéves korában molesztálta egy idegen férfi az uszodában, a történetre Wahorn András pedig úgy reagált, hogy ez „bonyolult kérdés”, szerinte nem feltétlenül erőszakról van szó, és különben is sokat változott azóta a közvélekedés, szóval kár lenne utólag ítélkezni. Wahorn szerencsére azóta „cancel”-özte véleményét.
Az ügy érdekessége, hogy a történtek előtt két héttel jelent meg a Partizán interjúja Wahorn Andrással, amiben Wahorn a cigányokról és a nőkről fogalmazott meg hasonlóan meredek állításokat. A Partizán-interjút viszont nem felháborodás, hanem taps követte. Végre valaki kimondja, amit mindenki gondol! A rasszizmus természetes! Hát persze, hogy a nők élvezik, ha füttyögnek utánuk, különben honnan tudnák, hogy szépek!
Úgy tűnik, Magyarországon létezik egy társadalmi szolidaritási határ, amelyen kívül esnek a nők és a cigányok, de a kiskorúak még számíthatnak rá.
De ez a határ nem csak Magyarországon húzódik meg ott, ahol. Wahorn András esete kísértetiesen hasonlít az alt-right megmondóember, Milo Yiannopoulos csúfos véget érő karrierjére.
Milo Yiannopoulos, meleg szélsőjobboldali provokatőr 2016-ban vált ismertté, amikor azzal a mutatvánnyal turnézta végig az USA egyetemi kampuszait, hogy önmagára „veszélyes buziként” hivatkozva beolvasson a „vérzőszívű liberálisoknak”, antirasszistáknak, feministáknak. Yiannopoulos nagymértékben hozzájárult Trump győzelméhez, de Trump győzelme után nem sokkal letűnt a „konzervatív punk” csillaga, mert előkerült róla egy felvétel, amelyen relativizálta a pedofíliát: az interjúban a meleg konzervatív elmondta, hogy szerinte a fiatal és öreg férfiak közötti szexuális kapcsolat lehet „pozitív élmény” is, a beleegyezési korhatárról pedig azt mondta, hogy „nem fekete-fehér”. A pedofilbotrány hatására Milo Yiannopoulos könyvszerződéseit és felkéréseit azonnal visszavonták, a jobboldali establishment elpártolt tőle. A konzervatív provokatőr hatalmas tartozást is felhalmozott, de szerencséjére Schmidt Mária gyorsan kisegítette 20 ezer dollárral.
Tegyük hozzá, Wahornért inkább kár, mint Yiannopoulosért. Az A.E. Bizottság polgárpukkasztása mégiscsak kreatívabb és felszabadítóbb volt annál az egyszerű kinyilatkoztatásnál, hogy „meleg vagyok, de konzervatív”.
De az A.E. Bizottság a múlté, és bár lehet, hogy Wahorn nincs ennek tudatában, ő ugyanúgy elnyárspolgáriasodott a rendszerváltás óta, mint a kormánypárti Nagy Feró, akiről Wahorn úgy fogalmazott a Partizánban, hogy számára a mostani véleménye „nem elég bonyolult”. Wahorn – aki arról is mesél az interjúban, hogy 1969-es kanadai látogatása után szürkének látta Magyarországot – vajon tudatában van-e annak, hogy az ő megjegyzései sem „bonyolultak”, felforgatóak vagy felszabadítóak, hanem unalmas konformizmus, maszatolás?
Wahorn a Partizánban a ‘69-es kanadai látogatása kapcsán a vancouveri hippikről is beszélt, akik „dugtak a tengerparton”, majd elmondta, hogy a kommunista rémhírterjesztéssel ellentétben „nem is verték a négereket és a munkásokat” Amerikában. Viszont mindannak fényében, amit elmondott az interjú második felében, nem lehetünk biztosak abban, hogy Wahorn tényleg értette, mit látott Amerikában. Hiszen 1969-ben járunk, pont egy évvel a bűvös év, 1968 után, amikor a nyugati világ fellázadt a színesbőrűek, a nők diszkriminációja és a munkahelyi robot ellen. Wahorn aztán felrója, hogy a cigányok nem zárják kulcsra a házukat, ahogy az indiánok sem, mert nem tisztelik a magántulajdont – és a vancouveri hippik, ők vajon kulcsra zárták az ajtót, és tisztelték a magántulajdont?
Persze az is köztudott, hogy a ‘68-as mozgalmak követelései, úgy mint szexuális felszabadulás, faji egyenlőség, háborúellenesség stb., is sokat vesztettek mára radikális jellegükből, és magába olvasztotta őket a rendszer. Ezt a jelenséget szokás „woke kapitalizmusnak” nevezni. Az is köztudott, hogy a kortárs baloldal azzal kompenzálja saját sikertelenségét, hogy a hatalom eszközével akar lecsapni a „rosszul gondolkodókra”, ahelyett, hogy a szolidaritás intézményeit építené vissza. Ezt pedig „politikai korrektségnek” szokás csúfolni. A „woke kapitalizmusból” és a „politikai korrektségből” viszont még nem következik, hogy aki ezek ellen beszél, nem a hatalom nyelvén és a társadalmi hierarchia nevében beszél.
Ott van például a nők ügye, amihez szorosan kapcsolódik a pedofília ügye is. A pedofíliát szokás a melegek nyakába varrni, „nemzeti kormányunk” se tesz másként. A kormánypárti sajtó nem is Wahornt vette célba a botrány után, hanem a beszélgetést vezető, nyíltan meleg Lakatos Márkot. Kétségtelenül léteznek meleg pedofilok is, de ha a pedofíliáért nem a patriarchátus, hanem a homoszexualitás a felelős, akkor például a gyermekprostitúcióért miért túlnyomórészt férfiak a felelősök?
A válasz nem a „női esszenciában” keresendő, hanem abban, hogy a nők mögött nincsenek olyan társadalmi intézmények, ahol szisztematikus felsőbbrendűséget élveznének, és ezért szexuálisan is visszaélhetnének a hatalmukkal. Ilyen társadalmi intézmény például a katolikus egyház, amiben a patriarchátus ősi, legnyíltabb formája érvényesül, és ahol ezért a szexuális represszióval egyetemben virágzik a pedofília.
A katolikus egyháznál modernebb intézményekben, például a munkahelyeken, a nemek közötti hierarchia kevésbé nyílt, formálisan mindenki számára nyitottak az utak a boldogulás felé. A valóságban viszont a piac „láthatatlan keze” a maszkulint mindig többre értékeli, mint a feminint, a reproduktív „női” munka rendszerszinten alávetett a produktív „férfi” munkának. A női többség munkája tehát súlyosan alulfizetett, többségük továbbra is egy „kenyérkereső” férfi gyámjára szorul. Természetesen a nők előtt nyitva áll az a lehetőség is, hogy betagozódjanak a hatalomba, és a maszkulin értékrendet kövessék, de ez esetben is bünteti őket a társadalom – ilyenkor kongatják a vészharangot, hogy „elférfiasodnak a nők”.
Így aztán miért is lenne olyan szubverzív, és nem közhelyesen konzervatív annak hangoztatása, hogy a nők márpedig élvezik a férfiak figyelmét, a „füttyögést”? Persze, vannak helyzetek, amikor a nők élvezik ezt a figyelmet, feltéve, hogy ez a „figyelem” kölcsönös… De a dolog mégiscsak úgy áll, hogy a nők boldogulása ezen a „figyelmen” múlik. A nők többsége boldogulni és kiteljesedni csak a családban, a férfin keresztül tud, mert az érvényesülés többi útját eltagadják tőlük, és a reproduktív „női” munkájukat nem becsülik semmire.
Ennek a valóságnak az egyik kifejezési formája a „füttyögés”, ami nem azt üzeni, hogy „de szép vagy”, hanem tudd a dolgod, „legyél szép”, mert másra nem vagy úgyse jó.
S ekkor már lelki füleinkkel halljuk is a „rögtönzött” ellencsapást – a „Szent Család” márpedig teljesállású nőt kíván. A koholmány annyira ősrégi, hogy már Kosztolányi Dezső 1926-os Édes Anna c. regénye, vagy az 1877-es Anna Karenyina is leírta a következményeit.
Vagy ott van például a cigányság ügye. Wahorn azt állítja, hogy a lakóhelyén, Mezőszemerén „a cigányok ellopták a répát és a vajat”. Wahorn is biztosan tud arról, hogy ebben az országban azért van répa- és vajlopás, mert mások az országot lopták ki alólunk, csak azt legálisan. Arról is biztosan tud – hiszen másról se ír a sajtó –, hogy Magyarországon csak egy út van fölfelé a társadalmi ranglétrán, az pedig a „korrupció”, a lopás. Minket mégis jobban zavarnak azok, akik a répát lopják, mint akik a répaföldet.
„Nem akarnak dolgozni”, szól a vád a répatolvajok ellen, de senki nem teszi fel a kérdést, hogy akar-e dolgozni egy ingatlantolvaj. „A dolgozó cigányok jó cigányok”, szól a bevett válasz a rasszizmus vádjára, mert ugye mi, a „többségi társadalom”, dolgozunk, nem csak teher vagyunk a társadalom nyakán, hanem „hasznos munkát” végzünk… A rasszizmussal nyer mindennapi értelmet az az értelmetlen és mindannyiunktól idegen munkahelyi robotolás, amit ránk kényszerítenek, és amivel újabb és újabb értelmetlen termékeket termelünk, hogy újabb és újabb értelmetlen termékek fogyasztásával kompenzáljuk boldogtalanságunkat.
Már szó szerint belefullad a bolygó a sok szemétbe, amit a becsületes dolgozók legyártottak, de nem baj, mert a munka nemesít! Hát ennyit a munka világáról, amibe integrálni akarjuk a cigányokat, mert az majd „megneveli őket”. Talán inkább az iskolába kéne őket végre integrálni, mert a tudás, az valóban nemesít… Ennél népszerűtlenebbet viszont nem is lehetne ma javasolni Magyarországon.
Az idők valóban változnak, ebben Wahorn Andrásnak igazat kell adnunk. 2013-ban a ‘68-as diákmozgalmárról, Daniel Cohn-Benditről olyan régi televíziós felvételek és idézetek kerültek elő, amelyek felvetették a pedofília gyanúját, és amelyekből óriási botrány kerekedett. Cohn-Bendit tagadta, hogy pedofil bűncselekményeket követett volna el, és azzal magyarázta egykori szavait, hogy akkor még „más idők jártak”. Franciaországban és Németországban is Cohn-Bendit pedofilbotrányát a konzervatív erők arra használták fel, hogy ‘68 minden csonka eredményét kétségbe vonják. Pedig ekkorra már maga Cohn-Bendit is végtelenül „elkonzervatívosodott”: „Vörös Dany”-ból előbb „realo” zöld lett, majd Macron színrelépésevel hithű kék, ‘68-ról pedig már régóta azt vallja, hogy „kulturálisan nyert, gazdaságilag veszített”, és ez így van jól. Cohn-Bendit esete ‘68-cal olyasmi lehet, mint Wahorn és a vancouveri hippik esete – a kék-zölddé vált forradalmár beszürkült, de már a régi pedofíliára utaló megjegyzései is arra utalnak, hogy saját vágyainak teljesülését, és nem mások boldogulásának lehetőségét kereste a szexuális forradalomban. Cohn-Bendit már felszabadult – minden más, amiért ‘68-ban küzdöttek, még nem.
Wahorn András valóban nem tett mást, csak kimondta „a nyilvánvalót” – de ez a „nyilvánvaló” nem a felszabadító igazság kimondása volt, hanem a szürke, unalomig ismert társadalmi rend igazsága, ami nagyon messze áll az 1969-es vancouveri hippik igazságától.
