2014-ben egy Veszprémben rendezett időközi választáson a Fidesz kétharmados többsége megszűnt. Akkor az MSZP-PM-DK-Liberálisok jelöltje Kész Zoltán volt, aki saját bevallása szerint libertariánus eszméket vallott, amely röviden egy piaci fundamentalista, a piac láthatatlan kezében való vak hit. Emellett saját bevallása szerint annyira radikális, hogy még az esélyegyenlőségben sem hisz, hiszen az egyenlő esélyek megteremtése is már „Észak-Korea” számára. 

Amikor a Fidesz a blogbejegyzései alapján próbálta lejáratni a politikust, az ellenzéki pártok gond nélkül bevédték: szerintük a kapitalizmusba vetett vak hit teljesen elfogadható egy demokratától. Papíron ennek szokatlannak kéne lennie egy magát baloldalinak, szociáldemokratának valló duótól, de éppen ez a lényeg: az MSZP-SZDSZ politikájától a 2010-et megelőző 20 évben egyáltalán nem állt távol a hasonló retorika megtűrése, hiszen gazdaságilag alapvetően neoliberális intézkedéseket valósítottak meg, így Kész megnyilvánulásait valójában a saját világképük explicit, talán picit túl őszinte megjelenéseként értékelték. Azt pedig előnyként állították be, hogy a retorikája néha megkülönböztethetetlen volt a Fideszétől vagy az akkor szociális uszításokkal házaló Jobbikétól,  hiszen ilyen módon  a jobboldaltól is húzhat be voksokat.

Kész Zoltán 3 évvel később, 2018-ban mint már egyszer győztes, a választókerületben egyértelműen esélyes jelölt csúnyán felsült fideszes ellenfelével szemben, aki majdnem 20 százalékponttal előzte meg. Hiába volt konzervatív, hiába hergelt a „mások adójából élők” ellen, az embereknél valamiért ennek nem volt hatása. Egyértelmű, hogy csúnyán megbukott politikusról van szó, aki – ha elindult volna a mostani előválasztáson – jogosan kerülhetett volna a süllyesztőbe, mint akármelyik dínószocialista vagy egy unalomba fulladt jobbikos jelölt.

Elindult, csak éppen miniszterelnöknek: Márki-Zay Péter néven.

MZP Kész Zoltánra jobbkezeként tekint, és e ténynek alapvetően taszítónak kellene tűnnie akárki számára, aki a politikai elit megújulását várja tőle. MZP „kívülállása” éppen annyira radikális, mint Kész Zoltáné, vagyis az alapvetően radikálisként eladott retorika nagyon is belesimul abba az értékrendbe, amit az ellenzék többsége magának vall. Jó példa erre,

hogy ha egy tőle picit jobbra vagy balra álló jelölt a feles alkotmányozás gondolatával játszana, már régen megnyomták volna a pánikgombot: szélsőségesek akarják semmibe venni a demokratikus berendezkedést, vagy legalábbis azt a keveset, ami maradt belőle.

De mivel ezt valaki a liberális status quo helyreállításának érdekében tenné meg, Bod Péter Ákostól Puzsér Róbertig mindenki szemet huny felette. A „szakértői kormányzás” retorikája sokak számára csábító gondolat, mert ez megmaradt mint legenda a Bajnai-korszakból, de antikorrupciós felelősnek Hadházy Ákost, egy állatorvost tenne meg – és félreértés ne essék, én ezt alapvetően egy rendben levő dolognak tartom, csak hát hívjuk annak, ami: politikai kinevezése egy ügyes és eredményes politikusnak. Így MZP számára a politikai eredmény a fontos, nem a szakértelem. 

Saját bevallása szerint azért támogatja az egykulcsos adót, mert a „többkulcsos adó adóemelés, és azzal nem lehet választást nyerni”, de szíve szerint utóbbit támogatná. Viszont feltűnő, hogy ő maga hívja direkt adóemelésnek a többkulcsos adót, amely a többségnek adócsökkentést jelentene – a gazdaságilag liberális imidzsébe nagyon is belesimulna az egykulcsos adó támogatása. Emellett Dobrev Klárával szinte lepacsizva támogatja az egészségügy „liberalizációját”, a magántőke bevonását, és ebben nem lát már marketingproblémákat, miközben a liberális közgazdászelit a mai napig nyalogatja a sebeit a 2000-es évek népszavazásai miatt az egészségügy privatizációjáról.

Sőt, ha valami bebetonozta 2008-ban a Fidesz túlhatalmát, az a vizitdíj, és az, hogy az állami egészségügy – amely a legtöbb nyugat-európai országban alapvető – mellett kiálló embereket a liberális elit az államszocializmus rémképével próbálta egybemosni, miközben ugyanez az elit minden aktuálpolitikai téma kapcsán kritikátlanul a nyugat-európai álláspontot veszi megrendíthetetlen igazságnak. Ezzel szemben még a Fidesznek is sikerült szolidárisnak tűnnie, amely aztán suba alatt ugyanúgy kiszolgáltatta az embereket a privát tőkének az állami egészségügy lerohasztásával.

Alapvetően azért fontos ez, mert a magát „kiábrándult fideszesként” aposztrofáló MZP úgy tartja, képes ezt a réteget megszólítani, és ezzel sikerülni fog választási győzelmet aratni. Viszont éppen Kész Zoltán példája mutatja, hogy a kiábrándult fideszes legfeljebb egy urbánus jobboldali középosztályt vagy felső középosztályt jelent, és ezen túl senkit se fog érdekelni az, hogy MZP-nek hány gyereke van, és milyen gyakran jár templomba. Számukra az egészségügy liberalizációja vagy a felső középosztálynak perverz újraelosztást nyújtó CSOK fenntartása talán nem lesz annyira csábító gondolat, mint egy belpesti iOS fejlesztőnek vagy egy budai fiatalnak. Így pusztán, ha csak a szavazatmaximalizáció elvét követi, talán nem ártana egy picit több, mint az identitáspolitika.

De ez annyira talán nem is fontos, szerintem az MZP-vel vezetett lista ezek ellenére képes lesz győzni, éppen azért, mert pontosan annyit fog vinni ebből a jobboldali urbánus elitből, amennyi elég lesz nem egy választókerület átbillentésére. Ám van itt egy fontosabb aspektus.

Pillantsunk rá a Momentumra! A folyamatos identitásválsággal küzdő centrista-liberális párt 1 évvel ezelőtt „leszerződte” Hadházy Ákost, az antikorrupció mintaképét. Ezzel a párt végre talált magának egy identitást, amivel MZP is megnyerte az előválasztást, és mai napig házal vele: az EU-felé teljesen kritikátlan antikorrupciós kopóét, aki szerint Nyugat-Európában mindent formálisan csinálnak, és nálunk nem lenne semmi probléma, csak hát sajnos a politikusaink informálisan intéznek mindent, és ha végre nincs lopás, eljön a tejjel-mézzel folyó Kánaán, s végre elég jók leszünk Európának is. A Momentum számos politikusa mára egy az egyben felvette ezt a karaktert. Jó példa erre Tompos Márton vagy Gelencsér Ferenc.

Ez a „mi csak nem viselkedünk elég jól” gondolat azon túl, hogy egyáltalán nem anti-establishment, hanem az, amit az elitünk 30 éve ismétel hatalmon lévő pártoktól függetlenül, semmibe veszi azt, hogy még Nyugat-Európában is látható és éles osztályharc mentén érték el azokat a jóléti intézkedéseket, amelyek nem egy esetben az alapjai az ottaniak jobb életkörülményeinek. Itt nem muszáj túl nagy radikalizmusra gondolni. Nézzük például a lakhatás kérdését! A „bécsi kávézó és jólét” a rendszerváltás óta kergetett álomkép, de Bécsben a lakhatás egy jelentős részét a város (állam) által fenntartott szociális bérlakásrendszer biztosítja, amelyet a szocdemek követeltek ki – próbáld ezt megemlíteni a lakhatási válsággal küzdő Pesten, és ki leszel oktatva a magántulajdon szentségéről, és arról, hogy hogyan fog majd a szabad piac nemsokára mindenkit ellátni olcsó lakásokkal, csak türelmesen kell várni. Addig pedig az utcán tengődő vagy a fizetésük több mint felét lakbérre költő emberek csak „ingyenebédet” akarnak, ha lakhatást segítő intézkedéseket követelnek.

MZP tűnhet kívülállónak és párt nélkülinek, de az előbb leírt ideológiai együttállás miatt mögötte lesz az egész Momentum frakció, illetve a saját maga által felállított emberek. Továbbá a DK se áll messze a gazdasági elképzelésekben tőle, meg lennék lepődve, ha mondjuk Bősz Anett olyan sürgős problémának tartaná az egykulcsos adót. Így jó eséllyel többségben lesznek azok a hangok a parlamentben, amelyek egyetértenek MZP-vel, mint akik nem.

Úgy gondolom, hogy az a legjobb forgatókönyv, ha jövőre nyer az ellenzéki lista, és végre a 12 éve Orbán által fenntartott pszichózison túl tud lendülni a magyar társadalom. De minden eddiginél nagyobb szükség lesz egy olyan baloldalra, amely képes a kialakulóban lévő liberális-technokrata túlsúlyt kordában tartani.

Nem szabad, hogy a rémkép, miszerint Orbán 2026-ban visszatér, elég legyen ahhoz, hogy az itthoni szociális válság rendezetlen maradjon.