A nettó nulla kibocsátás, avagy karbonsemlegesség napjaink egyik legdivatosabb környezetvédelmi kifejezése, amelynek lényege, hogy valamilyen társadalmi-gazdasági egység – egy város, ország, cég, miegymás – épp annyi üvegházhatású gázt bocsát ki, mint amennyit valamilyen formában elnyel, megköt. Ami szép gondolat, de érdemes óvatosan bánni a belőle fakadó koncepciókkal, ahogy arra a Millennium Alliance for Humanity and the Biosphere (MAHB) környezetvédő tudományos kollektíva is felhívja a figyelmet.

Ilyen szépnek tűnő fogalmak például a nettó nulla kibocsátás vagy a kibocsátás-ellentételezési rendszer, a jelenleg Glasgow-ban zajló klímacsúcs, a COP26 legforróbb témája, amely – ahogy Greta Thunberg, a világ egyik legismertebb klímaaktivistája is kifejtette a zöldrefestés kényelmes formájaként értelmezhető.

 

#COP26: GREENWASH ALERT!

The fossil fuel industry & banks caused are among the biggest climate villains. Now @Shell @BP & @StanChart are here in Glasgow trying to scale up offsetting & give polluters a free pass to keep polluting. Their plan could trash the 1,5°C goal.
1/5

— Greta Thunberg (@GretaThunberg) November 3, 2021

A nettó nulla kibocsátás ugyanis nem egyenlő a nem-kibocsátással, a kibocsátott üvegházhatású gázok kompenzálásával pedig nem nehéz trükközni. A beszámított kibocsátás megtakarításra vagy ellentételezésre hivatkozva a szennyezők tovább szennyezhetnek, immáron zöld köntösben.

A dolog lényege az, hogy kiszámolják, bizonyos tevékenység során mekkora mennyiségű üvegházhatású gáz kerül a levegőbe, ennek ellentételezéseképp pedig az adott cég vagy mondjuk ország valamilyen más tevékenységet végez, ami a számítások szerint ugyanakkora mennyiségű üvegházhatású gázt, elsősorban szén-dioxidot köt meg. Ennek egy viszonylag elterjedt módja a fásítás: az elültetett fák bizonyos számítások szerint adott mennyiségű szén-dioxidot kötnek meg élettartamuk során.

A természetalapú megoldásokat alkalmazása az ipari üvegházhatású gáz-kibocsátás ellentételezésére, ahogy a Föld Barátai környezetvédő szervezet cikkéből is kiderül, a „zöld bárány bőrébe bújt farkas”, ami nem jelent valódi megoldást a klímaváltozás lassítására vagy megfékezésére. Tanulmányukban számos irányból járják körbe a problémát, megállapításaik szerint a természeten alapuló megoldások valószínűleg

• megakadályozzák az üvegházhatású gázkibocsátások forrásuknál való csökkentését és a biodiverzitás csökkenésének megállítását;
• több monokultúrás faültetvényhez, extenzív mezőgazdasághoz és földrabláshoz vezetnek;
• aláássák a népek szuverenitását és jogait;
• és voltaképpen csak a cégek profitabilitását segítik elő.

E megoldások jók ellenben arra, hogy a nagy kibocsátók ugyanúgy folytassák profitábilis, ugyanakkor környezetszennyező tevékenységüket, mint korábban, miközben homályos kompenzációs tevékenységekre hivatkozhatnak, melyekkel elvileg ellentételezik az okozott károkat. Ahogy Sara Shaw, a Föld Barátai tanulmányának társszerzője elmondta,

„a természeten alapuló megoldások egy rossz ötlet elfogadható terminológiába és gyönyörű elképzelésekbe öltöztetve – egy báránybőrbe bújt farkas. A kifejezés jól hangzik, de oly tág és homályos, hogy bármit jelenthet – valódi megoldásoktól, mint az ökológiai rendszerek helyreállítása az őslakosokkal együttműködve olyan káros tevékenységekig, mint a monokultúrás faültetvények létrehozása. (…) A cégeknek a forrásoknál kell csökkenteniük a karbonkibocsátásukat, nem zöldrefestő és kihelyező tevékenységek után kutatni.”

A természeten alapuló megoldások alkalmazása extrém esetekben olyan abszurditásokhoz vezethet, mint a felárért tankolható karbonsemleges üzemanyag (!), aminek a tankolásával a promóanyag szerint az egyszeri autós hozzájárulhat a klíma megóvásához. Valójában azonban csak a cég – esetünkben a Shell olajvállalat – imidzsének javításához, végső soron a profitabilitásához járul hozzá a kampány, no meg talán az egyszeri autós lelkiismeretének javításához.

A fenti kampány csak egy példa, de szemléletesen mutatja, mi lehet a baj a karbonsemlegességgel és a nettó nulla kibocsátással. És nemcsak, sőt, nem elsősorban arról van szó, hogy az autósoknak hogyan adják el az üzemanyagot. Kormányok és nagy cégek ugyanis napjainkra már tömegével „csökkentik” kibocsátásukat úgy, hogy valójában nem csökkentik, hanem igyekeznek kompenzálni valamilyen módon – vagyis miközben papíron zöldebben működhetnek, valójában akár több szennyezőanyagot eregethetnek a levegőbe, több fosszilis tüzelőanyagot termelnek ki, égetnek el, stb.

Hasonló az elv, mint a biomassza megújuló energiaforrásként való elkönyvelése esetében, ami azt jelenti, hogy direkt arra a célra termesztenek fákat, hogy hőerőművekben tüzeljék el őket. Kétségkívül megkötnek ugyanis a fák szén-dioxidot növekedésük során, ez azonban nem jelenti azt, hogy el is kellene őket égetni, ugyanis ezzel a szén-dioxid – egyéb gázok, részecskék társaságában – bekerül a légkörbe. Az meg már csak hab a tortán, hogy vannak még egyéb, plusz kibocsátásforrások, a szállítás, feldolgozás és egyebek következtében.

Ahogy a Magyar Természetvédők Szövetségének a kiadványa fogalmaz,

„energetikai ültetvények, agroüzemanyagok esetében plusz energiát, műtrágyát is fel kell használnunk, hogy nagyobb energia-kihozatalt érjünk el. A talajművelés, műtrágyázás, szállítás, feldolgozás során pedig sok esetben jelentős mennyiségű üvegházhatású gáz jut ki a légkörbe.”

Emellett ott van az ültetvények területi igénye is. Ez azt jelenti, hogy sokszor mezőgazdasági területeken alakítanak ki kompenzációs célú ültetvényeket, ami az élelmiszertermelésre fordítható földek arányát csökkenti – vagyis drágítja az élelmiszert, miközben a megmaradt területeken ipari módszerekkel kell mind nagyobb terményhozamokat hajszolni. Ez a tendencia már most is megfigyelhető, az ENSZ jelentéstevője pedig már 2008-ban figyelmeztetett arra, hogy a termőföldek bioüzemanyag termelésére való átállítása okoz élelmiszerellátási zavarokat a világ szegényebb régióiban.

A MAHB kollektíva hasonló veszélyeket lát a módszerben: a kibocsátók – vagy a kibocsátók által megbízott vállalati avagy kormányzati szereplők – az ellentételezés céljára sajátítják ki gazdálkodók vagy őslakosok földjeit, „földrablást” hajtanak végre. A Greenpeace által idézett Teresa Anderson, az ActionAid szervezet képviselője szerint,

„a kibocsátás-ellentételezések klímaszabotázst jelentenek. Nemcsak a klímatétlenség zöldrefestésének eszközei, és hátráltatják az átalakulást, amire szükségünk van, de pusztító földrablásokat is fognak okozni a globális Délen. Egyszerűen nincs elég föld a bolygón a hatalmas új erdők és biomassza ültetvények számára, melyeken ezeknek a beszámítási projekteknek a tervei nyugszanak. Ez a kezdeményezés közvetlenül fogja sérteni a kisgazdálkodókat, nőket és őslakos közösségeket. Ők tették a legkevesebbet a klímaproblémák előidézéséért, ennek ellenére a legrosszabb következményeket tapasztalják, és ismét fel lesznek áldozva.”

A Föld Barátai említ néhány példát is arra vonatkozólag, mit is jelentene a kompenzáció a valóságban.

• A Shell klímatervében szerepel a „természet alapú megoldások extenzív felskálázása”, melynek keretében Brazíliának megfelelő méretű területen ültetnének fákat. Ez Magyarország területének nagyjából 92-szerese.
• A Nestlé klímaterve a hús- és tejipari termékek, valamint a haszonnövények beszerzésének 68 százalékos növekedésével számol 2020 és 2030 között, amit természeten alapuló megoldásokkal ellentételezne.
• Az olasz Eni olajcég pedig évente 30 millió tonna szén-dioxid ellentételezéssel számol, melynek forrásai erdőmegóvási projektek lennének.

Mindez rávilágít egy másik problémára. A kibocsátások ellentételezéseként ugyanis erdőmegóvási projekteket is lehet finanszírozni, mondván, ezek nélkül az adott erdőt kivágnák valamilyen gazdasági tevékenység érdekében.

Ez arra az elgondolásra épül, hogy vannak bizonyos természetes erdők, melyeket előbb-utóbb kivágnának, így nem lennének képesek megkötni több szén-dioxidot, azzal azonban, hogy egy adott cég – vagy kormány – olyan programot finanszíroz, melynek keretében megóvja a területet, az adott erdőre számított szén-dioxid megkötési potenciált elszámolhatja kibocsátásai ellentételezéseként.

Ez a mechanizmus szemérmesen elfedi a tényt, hogy az erdőirtásokat jellemzően épp a centrum gazdasági érdekei hajtják. A pálmaolaj termelése például az erdőirtások jelentős hajtóereje a globális periférián, de nem azért, mert a helyi gazdaságoknak oly jelentős mértékű pálmaolajra van szüksége, hanem azért, mert a centrumnak az élelmiszeripartól az üzemanyaggyártásig számos iparágban szüksége van erre a nyersanyagra.

Vagyis némiképp leegyszerűsítve arról van szó, hogy a centrum tőkéje vagy a gazdag országok kormányai azt mondják: nem fogom kivágatni a helyi aktorokkal a periférián azokat az erdőket, amiket egyébként a saját gazdasági tevékenységem jövedelmezősége érdekében vágattam volna ki. A meghagyott erdők szén-dioxid elnyelő képességének megfelelően viszont én bocsáthatok ki szén-dioxidot.

Hasonlóan gyarmatosító jellegű mechanizmus a klímabarát beruházások támogatása a periférián – ennek fejében ugyanis a támogató ugyancsak kibocsátási krediteket számolhat el, miközben a számítás alapja, hogy a beruházások támogatása nélkül magasabb kibocsátásokkal lehetne számolni.

Amiről eddig nem esett szó, az a szén-dioxid befogó technológiák alkalmazása, ami számos ország nettó nulla kibocsátás tervezetében megjelenik, mint a jövőben elterjedő és hatékonnyá váló műszaki megoldások. Ezek lényege, hogy a légkörből kiszűrik az üvegházhatású szén-dioxidot, amit valamilyen formában megkötnek, és eltárolnak oly módon, hogy ne juthasson vissza az atmoszférába.

Ennek kritikusai rámutatnak, hogy noha évtizedek óta dollármilliárdokat költöttek a technológiára, mégsem tart sehol; elsődleges propagálói pedig épp a fosszilis energiaipari cégek, melyek működésük során irdatlan mennyiségű üvegházhatású gázt bocsátanak ki a levegőbe – klímavédelmi terveikhez pedig kapóra jön egy olyan, a jövőben elterjedő technológia, ami majd a későbbiekben kompenzálja a jelenlegi kibocsátásokat.

A nettó nulla kibocsátásra való törekvés és ennek eszközei tehát  hátráltatják a kibocsátáscsökkentésért való küzdelmet, és a valóban hasznos eszközök alkalmazását. Amíg ugyanis el lehet számolni „ellentételezésekkel”, természeten alapuló megoldásokkal vagy jövőbeli technológiába vetett bizalommal az üvegházhatású gázok kibocsátását, addig nehéz számonkérni a szennyezőkön azokat a bizonyos kibocsátásokat, illetve a csökkentésüket.

Míg az ellentételezési rendszernek számos kárvallottja van – elsősorban a világ szegényebb régióiban azok a csoportok, melyek eddig is elnyomott helyzetben voltak, és eddig is leginkább sújtották őket a klímaváltozás negatív hatásai – a szennyezők szinte úgy végezhetik káros tevékenységeiket, ahogy eddig is tették.

Ezzel szemben a valódi megoldás a kibocsátások valódi csökkentése és megszüntetése lenne. Értve ezalatt a fosszilis tüzelőanyagok kitermelésének és használatának a radikális csökkentését vagy megszüntetését, a szennyező ipari mezőgazdaság és a nagyipari élelmiszertermelés visszaszorítását, a műanyaggyártás jelentős visszafogását, és még számtalan tevékenységet, melyen a jelen világgazdasági berendezkedés fennállása múlik.

Épp ez utóbbi miatt nehezen elképzelhető, hogy a tőkés gazdaság olajozott működésében érdekelt nagyvállalatok és a gazdag országok vezetői megtalálják azokat a reális megoldásokat, amelyek hatékony eszközei lehetnek az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésének.

A világ urai kétségkívül látják a jéghegyet, ami felé teljes gőzzel haladunk. Talán még elkerülhető lenne, ha hátramenetet vezényelnének a gépháznak, és kitérítenék a kormánylapátokat, ehelyett inkább hajszárítókat szerelnek az orra, hátha az elolvasztja a jégtömböt az ütközés előtt.