Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A klímaválság és a rothadó rendszer: lehetséges a kapitalizmus keretein belül megmenteni a Földet?

„A felmelegedés az elmúlt évtizedekben rendkívül felgyorsult. Minden fok számít. Az üvegházhatású gázok koncentrációja rekord szinten van. A szélsőséges időjárási és éghajlati katasztrófák gyakorisága és intenzitása egyre nő”.

Ezt António Guterres ENSZ-főtitkár írta 2021. augusztus 9-i nyilatkozatában, amikor „vörös kódot” rendelt el az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legfrissebb jelentésének megjelenése után. A tanulmány főként a klímaváltozás hatását, valamint a klímaváltozással kapcsolatos tudományos fejlesztéseket vizsgálta.

Az IPCC jelenleg 1,5 fokos felmelegedést vár 2030-ig, 3-4 fokos növekedést 2100-ig – ám utóbbi a világ egy részét már lakhatatlanná tenné. A ’90-es években a riói Föld-csúcs során, valamint a Kiotói Jegyzőkönyv megfogalmazásakor hiába határoztak meg a világ vezetői jól hangzó kereteket, a káros gázok kibocsátásának értékbeli meghatározása nem hozott szisztematikus javulást. Ekkor született meg neoliberális mantraként a „fenntartható fejlődés” fogalma, amely egy csőlátást jellemez, állandó ellentéteket hordoz magában.

Hiába energiahatékony egy termék, ha az előállítása során pusztító mennyiségű gáz keletkezik.

Nem meglepő, hogy a környezetszennyezés ellenére az ipari termelés továbbra is ugyanúgy halad. Az elmúlt években egyre súlyosbodó természeti katasztrófáknak voltunk tanúi. Megkezdődött a jégsapkák olvadása, ami megnyithatja az Északi Sarkvidék olajföldjeit – több ország is jelentkezett már értük. 2020 elején az ausztrál bozóttüzek híre rengette meg az egész világot, a tűzvészekben több mint hárommilliárd állat pusztult el vagy került veszélybe. Azóta (újra) felgyulladt Kalifornia, Dél-Olaszország, sőt Szibéria területén is megjelentek a tüzek. Nem beszélve persze a tudatos, piaci érdekek miatt megindult és mai napig tartó amazóniai pusztulásról.

A folytonos megújulás a természetnek kulcsfontosságú, ezért alapjáraton az ilyen katasztrófák még a ciklikusság természetes folyamatának is betudhatók. Azonban a klímaválság által létrejött extrém időjárások hatására ezek az esetek nem csak felfokozódtak, hanem egyenesen irányíthatatlanná váltak.

Debrecen, 2019. február 21.
Füstköd Debrecenben 2019. február 21-én. A szálló por légköri koncentrációja ezen napon meghaladta a tájékoztatási küszöbértéket a városban.
MTI/Czeglédi Zsolt

A 2015-ös párizsi klímaegyezmény során meghatározott célértékhez, azaz a maximum 1,5 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-növekedéshez vészesen közel állunk. Bár egyes ideológiák, érdekszervezetek, politikusok már tudomásul vették a klímaváltozás jelentőségét és annak visszafordíthatatlan hatásait, ezek kommunikálása főként a saját célok kiaknázására irányul.

Jó példa erre, hogy bár a Trump-adminisztráció kilépett a párizsi egyezményből, és sokszor jelentéktelennek vagy nem létezőnek tekintette a klímaváltozás kérdését, az Északi-sark olvadása által elérhető olajmezők megkaparintására (amit a felmelegedés tesz lehetővé) részletes stratégiájuk volt. (Noha később a Biden-adminisztráció első dolga volt visszacsatlakozni az egyezménybe, ami üdvözlendő, még akkor is, ha elsősorban a rövid távú politikai támogatás maximalizálása volt a célja).

A jobboldali „ökorealizmus” és a „népesedéskontroll” hangoztatói, de még a szélsőségesen libertariánusok is elismerik a klímaváltozás létezését. Ezen ideológiák extrém módon, gyakran a társadalmi szövet radikális megszakításával kívánják „korrigálni” a klímaválság hatásait: erősebb és elzártabb határrendszer, a szegényebb kontinenseken élő népek népességnövekedésének irányított megszakítása, valamint az állam teljes felszámolása. Átfogó megoldások kutatása helyett a saját igényüket, saját társadalmi csoportjaikat, vagy a felső osztályt kívánják védeni és ellátni.

A munkás tragédiája

A Salvage egy 2015-ben alapított, félévente megjelenő folyóirat, amely a nyíltan kapitalizmus ellenes, meggyötört, pesszimista, forradalmi baloldal szószólója kíván lenni. Azt vallják, a klímaváltozást nem lehet módosításokkal, kisebb javításokkal megállítani. Szerintük ezek az intézkedések csupán csillapítják az elkerülhetetlen katasztrófát, abból a célból, hogy egy kiválasztott, nyugati közeg számára maradjon egy élhető „sziget”, ahol a termelés és a fogyasztás folytatódni tud a klímaválság által tönkretett bolygón.

Ezen fundamentális alapokra épült a Salvage kollektíva korábbi kiadványait összegyűjtő, idén megjelent The Tragedy of the Worker: Towards the Proletarocene (A munkás tragédiája: Út a proletarocén felé) című könyv, amely egyszerre tűzi ki céljául a klímaválság radikális baloldali értelmezésének összesítését, valamint a radikális baloldal megoldásainak megfogalmazását.

A kapitalista fejlődés kitermelt egy globális, a mai napig gyarmati struktúrában élő dolgozói réteget, amely a Föld népességének nagyobb részét teszi ki. Velük egyetemben a kapitalizmus ennek a rétegnek az élőhelyét is készül elpusztítani. A klímaválság okozója mi, az emberek vagyunk, ugyanakkor a felelősség nem egyenlően oszlik meg. Nem lehet csak az embert számon kérni, amikor a gyarmati vagy elnyomásban élő népek pont a saját környezetük természetének megvédését kívánják legjobban.

A proletariátus nem csak egy tömegsírt ás – a sír a sajátja. Ahhoz, hogy a világ munkásai, mélyszegényei, polgárai is megmenekülhessenek, ahhoz rendszerszintű, radikális változás kell, amely a mai kapitalizmus keretein belül nem kivitelezhető.

A könyv véleménycikkek és tudományos elemzések hibridje, és a vehemens, olykor túlfűtött megfogalmazásain túl tudatosan kíván a fő kérdésre válaszolni:

„Világ proletárjai, egyesüljetek, nincs mit veszítenetek, csak a láncaitokat. Egy világot nyerhettek… De mi van, ha az a világ már elveszett?”

A könyv nem titkoltan forradalmi alapokra helyezi a klímaváltozás kritikáját. Nem meglepő hát, hogy a globális felmelegedés fundamentális okozójának a kapitalizmus körforgását látja. A kapitalizmus, mint minden más a világban, ciklikusan működik: a pénzből árukat vásárolunk azzal a céllal, hogy annak eladásával még több pénzhez jussunk, és így megkezdődik a tőkefelhalmozás. Ez folyamatos növekedést vár el, azonban a Föld erőforrásai végesek, ezért a kapitalizmus egyszerre kreál és pusztít.

Ahogy a humánökológia egyik híres tudósa és a kapitalocén egyik fő teoretikusa, Jason W. Moore állítja, amíg van „olcsó”, könnyen beszerezhető természet, addig folytatódhat a gyarapodás, ezért a „természet” és a „társadalom” egymás ellenpólusaként írható le.

Antropocén vagy kapitalocén?

A fejlődés ideológiája azt feltételezi, hogy a felhalmozás mindenki számára előnyös, mivel a piaci rendszer pozitív hatásai „lecsorognak” az összes réteghez, és a szegényebbek is képesek lesznek az egyéni életszínvonalukat növelni – persze kérdés, hogy ez lehetséges-e egy olyan világban, amely élhetetlen. A kapitalista kánon szerint nincs fizikai limitje a piaci fejlődésnek. Erre a fosszilis energia a legjobb példa, amelynek kifogyása után csupán egy új alternatíva felé kell fordulnunk. A kapitalizmus adaptálódik környezetéhez, ugyanakkor mindezt a folyamatos tagadás fűti.

Figyelmen kívül hagyják, hogy az „energiatermelés” járulékos vesztesége az ökológiai pusztítás.

Az antropocén földtörténeti kor meghatározása szerint az ipari folyamatok már most evolúciós nyomást helyeznek a világ élőlényeire, azaz az antropocén az adaptálódáson alapszik. Ez igaz az emberre is, akinek az ipari forradalom által kialakított társadalmi berendezkedéshez szükséges alkalmazkodnia. Ez a definíció a klímaválságot egy olyan közös bűnné alakítja, ahol mindenki egyenlően hibás, amelyet az egyén nem képes befolyásolni.

Canberra, Ausztrália fővárosa. Klímamenekültek kriketteznek a tüzek füstjébe burkolózó belvárosban. Forrás: ABC Canberra / Facebook

Az antropocén gondolata nem kérdőjelezi meg a tőkefelhalmozást és annak folytonos felfelé történő ívét. Az emberiséget mint egy közös egységet vizsgálja, és a felmelegedés elleni harcot is az egyénre helyezi rá. A házakon megjelenő napelemek elterjedése, a szelektív hulladékgyűjtés vagy a vegetáriánus életmód mind olyan lépések, amelyekkel segítjük a környezetet, ugyanakkor a kapitalista metabolizmus teljesen figyelmen kívül hagyja ezeket.

A „zöld kapitalizmus” egyik alapvető hátránya, hogy a válság alapját, a folyamatos növekedést nem kérdőjelezheti meg. Ezért fontos Jason W. Moore kapitalocén kor koncepciója, amely szerint a felelősség a klímaválságért alapvetően a kapitalizmusba beépült struktúrák alapján határozható csak meg.

A kapitalista tőkefelhalmozás és ökológiai következményei

A kapitalocén fogalmának megírója, Andreas Malm szerint az ipari forradalom során a fosszilis energiák kitermelésére történő átállás nem az energiaszükséglet ellátása miatt volt. A vízerőművek sokkal hatékonyabban tudták volna ellátni akkoriban a feladatokat, a szén hatásfoka pedig rendkívül alacsony, mégis máig az energiatermelés egyharmadát teszi ki. A válasz a tőke természetében kerestetik. A magánosításhoz, a cégek nyereségtermeléséhez, a versenyhez és az ezzel történő politikai felügyelet kiterjesztéséhez a fosszilis energiák hatékonyabb eszközök, mint a megújuló energiák. A kapitalizmus rövid távú, egyéni célokra épül, és nem az energiahatékonyságra. Most is, közel 20 százalékát nem is használjuk az energiatermelésünknek. A fosszilis energia dominanciájának alapja a széles árrés, amely akkor is jelen van, ha a fejlődés nem magas hatásfokú. A Salvage kollektíva szerint a „munkás tragédiája” az,

hogy az ipari forradalomtól kezdve a proletariátus olyan tőkefelhalmozás eszközévé vált, mely egyúttal a saját ökológiai katasztrófáját is kitermeli.

Az energia önmagában határtalan mennyiségekben van jelen. Jelentősége az emberi tudomány fejlődésével és az új eszközök és találmányok felfedezésével jelent meg. Ezek termeléséhez azonban egy olyan fajta energia szükséges, amely a radikális baloldalt az idők kezdete óta érdekli: az emberi munkaerő. A „tragédia” a fosszilis energiák felhasználásában, hogy az átlag dolgozó függ azok termelésétől.

Ahogy Chad Montrie állítja, maga az ökológiai tudatosság a munka és a tőke konfliktusaként jött létre. Az ipari forradalom során tömegével megjelenő, földet és termelési eszközöket nélkülöző szabad bérmunkások szoros kapcsolatban állnak az akkoriban kialakult, a feudális rendszer felváltó tőkés termelés szükségleteivel. Ugyanis akkor a vidéki agrármunkások elözönlötték a koszos ipari városokat, hogy a gyárakban dolgozhassanak. Ezen munkások és családjaik a létfenntartáshoz csak éppen hogy elegendő bevétellel rendelkeztek, így életkörülményeik és környezetünk a leghányatottabb sorsú környékeket alakította ki. A mai modern környezetvédelmi mozgalmak, amelyek egészséges életkörülményeket követelnek, szintén ebből a nyomorgásból születtek.

A média és a propaganda segítségével a felső egy százalék képes a saját oldalára állítani a dolgozókat. A „greenwashingot”, azaz a fenntarthatóságot és környezetvédelmet csupán marketing eszközként használó cége védelmet, a környezetünk megmentését ígérik, miközben éppen ők pusztították el azokat. Ezzel egy olyan ellentét született meg, amellyel a proletariátus tudathasadásos helyzetbe került: a klímavédelmi folyamatok elveszik a munkájukat, a munkájuk pedig elveszik az életüket.

Olcsó természet

Ezt kellemetlen leírni, de a káosz elkezdődött, a folyamat már nem megállítható. Az atmoszféra szén-dioxid aránya rekord magasságokban van. Az elmúlt negyven évben a Föld emlős, hüllő, madár és halállományának fele elpusztult. Az olaj-, gáz- és szénkitermeléssel annyi szén-dioxidot juttatunk a levegőbe, amely a környezet természetes megújulási folyamán kívül van. Már évtizedek óta tudjuk, hogy a felmelegedés könnyen el tud indítani egy folyamatot, amely egy megállíthatatlan, halálos útra helyezi az emberiség történetét. Azt persze nem tudtuk, hogy a felmelegedés milyen ok-okozati természeti anomáliákat hoz el. Most már látjuk, hogy több milliárd ember környezete válhat túl meleggé, túl szárazzá. Adaptálódni kell a helyzethez, azonban a kérdés, hogy hogyan.

Jason W. Moore és Raj Patel a kapitalizmus adaptálódási folyamatát az „olcsó természet” értékkompozíciója alapján határozza meg: amíg a természet könnyen átalakítható és termelés alá helyezhető, addig a kapitalizmus egy olyan folyamatot tud létrehozni, melyben az olcsó természet olcsó termékeket termel, amely képes az olcsó munkaerő fogyasztását ellátni, azaz a kapitalizmus természeti térnyerése újratermeli az olcsó munkaerőt. Az adaptálási lehetőségek megszűnése az árak növekedésében látható.

Budakeszi, 2021. október 4.
Áder János köztársasági elnök elõadást tart a klímaváltozásról a budakeszi Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium diákjainak 2021. október 4-én.
MTI/Szigetváry Zsolt

Az Amazónia trópusi erdeinek kivágása az olaj, valamint állattenyésztés érdekében átalakítja a többi ipar ökoszisztémáját, amelyek adaptálódnak az új helyzethez. Újabb és újabb alsó küszöbök alakulnak ki, ezzel a károk értelmezése is átalakul. A kapitalizmus dinamikája hajlandó lemondani egy-két erdőről, elfogadja, hogy 2021-ben az Amazónia több szén-dioxidot bocsátott ki, mint amennyit elnyelt. Ha kell, lemond egész régiókról, csakhogy a növekedés folytatódhasson. Ezt az elmúlt évek járványhelyzete is mutatja: a nyári nyitások elsődleges célja nem az emberi élet védelme, hanem a piaci termelés megmentése, a fogyasztás serkentése volt.

A Salvage kollektíva ezt a dinamikát kívánja bemutatni, ugyanakkor szerzői úgy vélik, a forradalmi válasz ezekre nem a „természetbe történő visszamenekülés”, hanem szintén az adaptáció. Ez az adaptáció azonban a folyamatos, őrült növekedésről való lemondásról és a termelési mód újradefiniálásáról szól.

A globális felmelegedés tagadása és a jobboldal

A klímatagadás forrása részben ideológiai alapú, részben széleskörű propaganda hatása. A kollektíva szerint a jobboldalnak a klímaválsághoz történő viszonyulása erősen az antiglobalista viselkedési kultúrából jön. Reakciós módon, gyakran tagadóan állnak hozzá, és folyton egy, a nemzeti szuverén fejlődést veszélyeztető magasabb erőt látnak a helyzet mögött. A nyugati, jobboldali populizmus – a lengyel Andzrej Dudától az amerikai Donald Trumpig – a nyugati civilizáció gazdaságának felszámolását látja a klímaválság mögött. Úgy vélik, a nyugat elpusztul a migráció nyomása hatására, míg a harmadik világ városai, népei gazdagodnak nagyobb mértékben és jutnak hozzá olyan jóléthez, amelyet a nyugatiak magukénak látnak.

Pedig a jobboldalnak szintén fontos a természet. Gyakran lépnek fel környezetvédelmi témákban, hiszen meg akarják őrizni nemzetük természeti kincseit. Ernst Moritz Arndt német nacionalista gondolkodó fogalmazta meg először a „vadonhoz való jog” gondolatát, amelyet gyakran a klímaválság elleni retorikához kötnek

Azok a jobboldali, valamint fasiszta gondolkodók, akik elfogadják a klímaválság létezését, azok szintén adaptálódni próbálnak a helyzethez. A különbség köztük és a radikális baloldal között – a kollektíva állítása szerint –, hogy a jobboldal olyan megoldásokat kínál, amely a saját céljaikat akarja szolgálni: például a migráció megállítását, a patriarchális elnyomást vagy a katonai vezetést.

Mindezt gyakran segítik a klímaválságban érdekelt nagyvállalatok retorikái is. A fosszilis energiák piaca jelentős, azonban (ahogy a Bolsonaro-adminisztráció mondta), ez nem tart örökké: a fosszilis energiákat ki kell termelni, „amíg még van idő, hiszen néhány évtized múlva az olaj elveszti a relevanciáját”.

Ezek mellett a centrista, tagadó retorikák mellett egyre gyakoribbak a klímaválságot már elfogadó hangok.

A „katasztrófakapitalizmus” hívei elfogadják, hogy a klímaválság valódi, azonban annak enyhítéséért hajlandóak élhető teret feladni.

Emellett olyan szolgáltatásokban hisznek, amelyek olyan életkörülményeket biztosítanak a gazdagoknak, amik megvédik őket a káros folyamatoktól. A fosszilis energiával dolgozó nagyvállalatok is tudatosítják a környezetvédelmi feladatokat, és a „zöld kitermelés” gondolata alatt egy új irányt vesznek, amelyben meg kívánják győzni a tömegeket, hogy az olaj vagy a gáz az egyetlen megoldás. Természetesen, ahogy az elmúlt hónapok ExxonMobil olajcég botrányai is mutatják mind e mögött a profitmaximalizáció a cél. Ugyanis az ExxonMobil egyik volt lobbistája egy, a nyáron a nyilvánossághoz került hamis állásinterjún állítja, az olajcégek valójában tudatosan és módszeresen ellehetetlenítik a hatékony intézkedések életbe lépését.

A kollektíva külön hangsúlyt helyez még egy, a kapitalizmus által támogatott irányra, méghozzá a „geoengineering”-re, vagyis az „éghajlat-mérnökösködésre”. Ennek célja, hogy a tudomány fejlődésével rövid távon tudjuk kezelni a klímaválság hatásait, ezzel elősegítve a kapitalizmus további fejlődését. A leghíresebb ilyen projekt a Bill Gates által is támogatott terv, miszerint krétaport kell kilőni a sztratoszférába, ami blokkolja a napsugarakat, azonnali fagyást előidézve ezzel. Érezhető ennek az abszurditása, melyet a piaci hatások csak megerősítenek.

Mi a baloldali válasz?

A Salvage kollektíva a könyv utolsó két fejezetét annak szentelte, hogy összefoglalja: mi is a radikális baloldal megoldása a klímaválságra. Ahhoz, hogy ezeket megvitassuk, szükséges leszögezni, hogy a klímaválság és a kapitalizmus metabolizmusa kéz a kézben jár; az előbbi nem oldható meg az utóbbi megtartásával.

A marxizmus egyik feladata az emberi és a nem emberi életformák homogenizálása. Mégis, a 20. század kommunista mozgalmai nem voltak képesek olyan alternatívát mutatni, amely felülírta volna a tudatos környezetrombolást. Bár a Szovjetunió megalakulásakor nem volt feladat a környezetvédelem, a Lenin által vezetett bolsevik irányítás közeledett a Grigorii Kozhevnikov által megfogalmazott „zapovedniki” területek megszervezéséhez, azaz a védett környezetek kijelöléséhez és megmentéséhez. A kényszerített ipari termelés azonban rázárta a koporsót az ügyre. Ahogy Lenin mondta, a kommunizmus a szovjet hatalom és az energializálódás együttese.

A radikális baloldal – csak úgy, mint az összes másik politikai ideológiai tábor – töredezett a klímaválság megoldásának kérdésében. Sokan a gazdasági leépítésben hisznek, elítélik a technológiai fejlődés által megszervezhető „geoengineering” projektet. Ezen tábor már beletörődött abba, hogy a helyzet menthetetlen. Azonban a Salvage kollektíva egy olyan víziót lát maga előtt, amelynek alappillére, hogy még kezelhetőek az ökológiai problémák társadalmi és tudományos fejlesztésekkel. Eszerint a változás radikális újraelosztással és a technológiai fejlődéssel hozható el. Fontos azonban határokat kijelölni: a kollektíva nem „luxuskommunizmust” propagál, ahol a robotok teljes átveszik a munkát.

Az Extinction Rebellion nagyvállalatoknak öltözött aktivistái a földgömbbel, amivel korábban a Mariott hotel előtt fociztak a nagyvállalatok által támogatott klímakonferencia elleni tiltakozásképp. Fotó: Mérce

A Salvage a népesség és a fogyasztás kérdésére is válaszolni kíván. Ahogy a radikális népességcsökkenés hívei, úgy a végtelen népességnövekedés hívei is (akik úgy vélik, hogy a földön akár 100 milliárd ember is megélhet) mind olyan limiteket határoznak meg az emberiség számára, amely ma még lehet, hogy reális, de a projekt rendkívüli hosszúsága miatt nem tudhatjuk, hogy ötven év múlva ez egyáltalán egy kérdés lehet-e. Reagálnak arra a kritikára is, miszerint a radikális baloldal csökkentené a nyugatiak életszínvonalát. A könyv szerzői, Jamie Allison, China Miéville, Richard Seymour és Rosie Warren az eszközök „hasznosságának” és árufétisének tudatos megítélésére hívja fel az embereket.

Az, hogy a baloldal rendszerellenes nyomást helyez a kapitalizmusra, egyelőre úgy látszik, pozitívan hat. Megkezdődtek folyamatok és egy általános beletörődés a helyzet komolyságába. Azzal, ha egyöntetűen képesek vagyunk elfogadni, hogy klímaváltozás létezik, megindíthatjuk a párbeszédet a rendszerszintű fellépésről. A könyv írói nyomatékosítják, hogy bár a neoliberális fenntartható fejlődés gondolata virágzik, annak alapvető elmélete hibás. A termelés növelését középpontba helyezni hibás, ezért szükséges, hogy a kapitalista teológiát felülírjuk. Ugyanakkor nem szabad elítélni a tudomány hasznosságát.

Valószínűleg az ember természete és életkörülményei változni fognak.

A Salvage kollektíva egy ökológiai történeti materializmust követel, amelyben a marxista materializmus elméletek a természeti témákba is bevezetik. A globális proletarizálódás és a globális felmelegedés egy helyről érkezett. Úgy látják, hogy a jövőt az imperializmus ellen harcoló, a jelenlegi kapitalocén rendszerben csupán áldozatként megjelenő volt gyarmati országok mozgalmainak kell megdöntenie a világrendet.

A Tragedy of the Worker egy érdekes és hasznos összesítője a klímaválság baloldali interpretációjának, ugyanakkor a megoldások tekintetében a kollektíva írói nem határoztak meg erős irányvonalat. A könyv hozzáadott értéke a pozitív magatartás, és egyben az a kritikus szemlélet, amivel tekint a jövőre. A cél, hogy létrejöjjön a „proletarocén”, amelyben a tőke irányítását felváltja a dolgozó irányítása. A könyv a radikális baloldalon gyakori nihilista jövőképeket összegyűjtötte, és kreált nekik egy reményteli víziót. Mindazonáltal, ez a vízió egy olyan ökomodernizmust ír le, amely engedélyezi a tömeges robotosítást, valamint az éghajlat-mérnökösködést. Ezzel a könyv újabb vitákat teremthet meg, de akár egy új, eddig még nem baloldalinak valló közeg felé is nyithat.

Jamie Allinson, China Miéville, Richard Seymour és Rosie Warren könyvükben releváns és modern példákon keresztül, tudományos alátámasztással mutatják be a kapitalizmus halálát. Még ha a proletarocén vízióját teljes fényében nem is ismerhetjük meg, a Salvage kollektíva avantgárd marxizmusa remekül támadja meg és teríti le a kapitalista realizmus falait.

A jövő nem olyan lesz, mint volt. Adaptálódni kell. A kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e rá, és leváltjuk-e a mostani rendszert, vagy elsüllyedünk vele együtt.

Felhasznált irodalom:

Patel, R., & Moore, J. W. (2017). A history of the world in seven cheap things: Guide to capitalism, nature, and the future of the planet

Moore, J. W. (2016). Anthropocene or capitalocene?: Nature, history, and the crisis of capitalism

Allinson, J., Miéville, C., Seymour, R. & Warren, R. (2021). The Tragedy of the Worker: Towards the Proletarocene

Kiemelt kép: Pixabay / Stock Vault