Elfogult vagyok, mert hasonlóan Böröcz Józsefhez, én is sok évet éltem egy másik földrészen, én is megtapasztaltam az anyanyelvbe zárt keserveket, s én is igyekeztem elkerülni a „kinn is vagyok benn is vagyok” szellemi csapdáját.

Az örök kívülállók, vagyis a szellemileg valóban autonóm gondolkodók, s Böröcz József is közéjük tartozik, éppen autonómiájuk miatt „túlzottan” kritikusnak tűnnek, holott csak azokat a kérdéseket teszik fel, melyeket addig senki, holott csak olyan válaszokat adnak kérdéseikre, melyek szembesítenek, így még jónéhány társadalomtudománnyal foglalkozónak is kellemetlenek.

Böröcz eddigi könyvei és tanulmányai kivétel nélkül tükrök, melyben a világ, Kelet-Európa és Magyarország mintha eddig sohasem ismert régiók lennének.

Ez az interjúkötet tele van „kellemetlenségekkel”. Mindazzal, amit a kelet-európai és magyar értelmiségiek, társadalomtudománnyal foglalkozók többsége (tisztelet a kivételnek) lényegtelennek, elhanyagolhatónak tart. Mivel e kötetben Böröcz József sokféle aspektusát érinti azoknak az alapkérdéseknek, melyekről évtizedek óta nincs vita, nem szerepel az épp hatalmon levő politikusok beszédeiben, vállalva az önkényesség jogos vádját, én csak néhányat emelek ki ezek közül.

E kötet megjelenése, melyben az elmúlt néhány évben készült és megjelent szakmai beszélgetések legfontosabbjait válogatta Böröcz (és úgy sejtem a szerkesztők), számomra az egyik

demokratikus tett, a mostani demokráciahiányos környezetünkben.

Az interjúknak van egy közös vonása, ez pedig a ma már morális fensőbbségként megfogalmazott, de valójában elég primitív rasszizmus kritikája, s én úgy vélem (mint olvasó) hogy talán ez a legfontosabb jellemzője a válogatott interjúk mindegyikének.

Bár a gyarmatbirodalmak többsége több mint hét évtizede felbomlott, úgy tűnik, hogy a gyarmatosítás legfontosabb „magyarázata” (ideológiája) ismét világszerte népszerűségnek örvend.

A tizenkilencedik századi Herbert Spencer munkásságához kapcsolódó társadalmi darwinizmus (a fehér faj az erős, az életképes, minden más faj szükségszerűen kihalásra ítéltetett) egyszerű szóval rasszizmus. Manapság el sem gondolkodunk azon, hogy a szó (race) versenyt is jelent.

A „fehér” világ ötszáz éven át bizonyította, hogy a „nem fehér” népesség csak az előbbi fenntartására jó, no persze minderről a könyvtárnyi szakirodalom ellenére ma már kevés szó esik.

Ahogy az Európai Unióról és a kelet-európai országok csatlakozásáról beszél Böröcz, elég világossá teszi egy új típusú gyarmatbirodalom születését, csak éppen ezt területi és gazdasági integrációnak nevezzük.

Kevesen emlékeznek arra, hogy az EU csatlakozás első feltétele a NATO-hoz történő csatlakozás volt, s ennél egyértelműbb jelentését aligha találjuk az EU valódi céljainak.

Igen, egy hatalmi rendszerhez kellett csatlakozni, „hűségesküt” tenni, annak reményében hogy ez majd megteremti Kelet-Európa felzárkózását az EU alapítóihoz, és mi is „modernek”, „civilizáltak”, demokratikusak és jólétben élők leszünk.

Hazai körökben sem akkor, sem manapság (eltekintve a populista, érvekkel nem foglalkozó propagandagyártóktól) fel sem merül, hogy az EU a várakozásainkkal, illúzióinkkal ellentétesen nem egyenrangú partnerként  vett be bennünket a „buliba”. Félperifériás helyzetünk egy csöppet sem változott, sőt.

A modernizáció, mint az elmaradottság megromlott gyógyszere

Igen, nehezen jut el s főként nehezen fogadja el még a képzett értelmiség fiatalabb generációja is, hogy Kelet-Európa nem az elmaradott régiók egyike a világgazdaságban. A modernizáció, mely egyike volt a hatvanas évek (amerikai-emigráns orosz) elméleteinek arról, hogy mit kell tennie az akkori amerikai kormánynak, az általuk működtetett nemzetközi szervezeteknek annak érdekében, hogy az elmaradott országok felzárkózzanak a „fejlett” (értsd: amerikai, később nyugat-európai civilizációs normákhoz) már réges-régen elavult.

Egyrészt felváltotta az Immanuel Wallerstein-féle világgazdaságon belüli centrum-félperiféria-periféria koncepció (melynek hallatán akkoriban hazai történészeink sajnálták, hogy erre nem ők jöttek rá), másrészt megszületett a ma is érvényes függőségi elmélet, mely nem tudott mit kezdeni az  államszocialista rendszerekkel, valahogy nem illettek Wallerstein koncepciójába. Mi azonban, rendszerek összehasonlításával, fejlődési pályáival  vagy azok zsákutcáival foglalkozó történészek használtuk és használjuk Wallerstein elméletét, olykor sikeresen. Böröcz József  pedig továbbfejlesztette Wallerstein koncepcióját a kettős függőség irányába, hiszen az államszocialista rendszerek függése a volt Szovjetuniótól, valamint a nyugati gazdaságoktól egyidejűleg létezett. Nem így szerepel a kötetben ugyan, de ennek alapján talán a hidegháború gazdasági-társadalmi elemzése is megváltozhat, mégpedig radikálisan. (Egyre több jel mutat arra, hogy ehhez lassan minden feltétel megvan.)

Egy másik, az Európai Unióról szóló beszélgetésben (hiszen Böröcz ragyogó monográfiát írt az EU-ról) kitűnt, hogy a centrum-félperiféria-periféria hármassága kitűnően alkalmazható az Európai Unió jelenlegi gazdasági munkamegosztására, melyben, mily sajnálatos, régiónk egésze nem tartozik a centrumországok közé – csaknem két évtizeddel az EU tagság után sem.

Mert az EU úgy ismétli (újratermeli) a már fél évszázada megszűnt alá-fölérendeltségi, regionális és meglehetősen profitábilis „gyarmati” rendszer néhány elemét, hogy mi ugyan nem leszünk gyarmat, csak éppen a magyar gazdaság lett réges-rég kiszolgáltatottja az EU centrumországainak.

Milyen zseniális gondolat (mely két interjúban is szerepel), hogy miközben a volt gyarmatbirodalmak réges-rég megszűntek, a gyarmatbirodalmakat magyarázó, fenntartó rasszizmus nemcsak hogy fennmaradt, de az elmúlt két évtizedben szinte minden értelmiségi diskurzusban ott van, anélkül hogy a résztvevőkben ez tudatosulna.

Mindezt a félelem motiválja, mert a világgazdasági erőviszonyok átrendeződésétől aligha van ma a Fehér világban nagyobb félelem.

„Nem vagyunk mi Ázsia” – hallom sokszor értelmiségi körökben Budapesten, amire elég gyorsan mindig ugyanaz a válaszom: bárcsak azok lennénk.

Bár Böröcz József interjúiban csak érintőlegesen említi Kelet-Ázsia szinte megszakítások nélküli gazdasági és társadalmi fölényét a mi Fehér civilizációnkhoz viszonyítva, egyértelmű hogy az amerikai, immár hét évtizedes gazdasági, pénzügyi és katonai hegemónia látványos gyengülése Kelet-Ázsia felemelkedésének is köszönhető.

Végül hadd említsem a háborúk és a hadigazdaság szociológiáját, mely nagyon hiányzik a társadalomtudomány művelőinek érdeklődési köréből. Talán ez  az egyik oka annak, hogy mi, a Fehér világ, katasztrofálisan rosszul viszonyulunk ahhoz a pusztításhoz, mely a háborúk sora miatt emberek millióinak menekülését kiváltja. Minden látszat ellenére nincs nemzetközi együttműködés, védjük Fehér kiváltságainkat, no meg közvetetten úgy védjük, hogy tudomásul vesszük: a háborúk, éhínség, városok porig rombolása egyaránt a mi Fehér civilizációnk normája.

A mai, modern hadviselés jelentős része rejtőzködő (elég az USA több mint 900 katonai bázisára utalni), mint ahogy az sem köztudott, hogy a „csendes” vagy épp „zajos” háborúk mindegyike kivétel nélkül a mi, azaz a Fehér világ gazdasági gyarapodását szolgálja. Nem kicsit, hanem teljes egészében.

Olvassuk akár többször is el e kötetet. Érdemes, mert nemcsak szembenézésre és eddig fel sem merült kérdések megfogalmazására, de gondolkodásra ösztönöz.