Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Afganisztán belülről – interjú Ali Abdival

Az Ali Abdival készített interjúval azt kívánjuk bemutatni olvasóinknak, miként néz ki a mai Afganisztán belülről. A kutató 2015 óta él Kabulban, és az ottani queer közösséggel foglalkozik. Jelenleg az azonos neműek közti vágy afganisztáni kultúráját ismertető monográfiáján dolgozik. 

Forrás: Ali Abdi

LeftEast: A legtöbb politikai megfigyelőt meglepte, milyen gyorsan jutott a tálibok kezére Kabul a múlt héten – holott sok afgán hónapok óta pontosan ettől rettegett. Áttekintenéd, hogyan jutottunk el ide, és miért olyan nagy jelentőségű ez a fordulat?

Ali Abdi: Valóban meglepő volt, de talán nem csak a politikai megfigyelők számára. Az országban lakó afgánok zöme sem várta, hogy a tálibok ilyen gyorsan megszerzik a fővárost. Emlékszem, amikor a tálibok augusztus elején megszerezték az ellenőrzést két nagyváros, Herát és Mazár-e Sarif felett – amelyek történelmileg a tálibokkal szembeni ellenállás bástyái voltak az ország nyugati, illetve északi részén –, az általam ismert kabuli lakosok körében az volt az általános nézet, hogy a főváros nem jut majd erre a sorsra.

Alig voltak olyanok Kabulban, akik el tudták képzelni, hogy a politikai rendszer néhány nap leforgása alatt összeomlik, és tálib harcosok ülnek majd az elnöki palota, az Arg íróasztalához, hogy az Al Jazeera tévékamerái előtt pózoljanak a csoportképekhez. A legfelsőbb szintű tálib vezetők múlt heti beszédeiből a sorok közül kiolvasható, hogy a jelek szerint még őket is meglepte a dolog. Több mint két hét telt el azóta, hogy katonai erővel bevonultak Kabulba, de mindmáig nem tudjuk, kik a jövő vezetői, milyen formában képzelik el a kormányt vagy a koalíciót, illetve milyen törvényeket, rendeleteket terveznek elfogadni és kiróni. A kabuli repülőtér szívszorító, vészterhes jelenetei azt sugallják, hogy talán senki sem volt felkészülve erre.

A lényegi kérdés, amint te is felvetetted, az, hogy hogyan jutottunk el ide, és mivel magyarázható a gyors fordulat. Mielőtt rátérnénk a szélesebb történelmi kontextusra, hadd kezdjem azzal, hogy

az USA által támogatott afgán kormányzat egy mélységesen korrupt és inkompetens intézmény volt. Nagyon csekély támogatással bírt a közönséges afgán lakosok körében, és etnikailag elfogult volt a pastu választópolgárok javára a források és lehetőségek elosztása tekintetében.

Asraf Gáni egykori pénzügyminiszter, aki éveken át a Világbanknak dolgozott, 2014-ben lett elnök; ehhez nemcsak egy elcsalt választás kellett, hanem az is, hogy az USA közvetlenül beavatkozzon, és őt nyilvánítsa elnöknek – tádzsik riválisa, Abdullah Abdullah kárára. Elődjéhez, Hámid Karzaihoz hasonlóan – sőt, talán az afgán állam 19. század végi felemelkedése óta az összes afgán vezetőhöz hasonlóan – Gáni adminisztrációja is törékeny volt, és nagymértékben függött (vagy inkább függővé lett téve) a külföldi segélyektől. 2020-ban például az afgán kormány költségvetésének több mint 80%-át az USA és szövetségesei fizették, és ennek jelentős része az afgán katonai és biztonsági erők felszerelésére és fenntartására ment el.

A háborús gazdaság szükségszerűségei miatt Afganisztán az amerikai és transznacionális biztonsági cégek, fegyveripari vállalkozók, fegyverkereskedők, biztonsági tanácsadók, kockázatértékelési tanácsadók és „terrorizmusellenes szakértők” paradicsoma lett, akik szépen megszedték magukat a „terror elleni háborún”.

Amikor az USA a tálibokkal folytatott dohai tárgyalásokon háttérbe szorította az afgán kormányt, az afgán kormánynak már nagyon gyenge volt az alkupozíciója, hiszen addigra már minden tisztességét eladta az amerikai birodalomnak.

Már a Kabul eleste előtti években is elképesztő volt a biztonsági és a gazdasági helyzet: a városközpontokban elkövetett öngyilkos merényletek száma megemelkedett, egyre több terület került a tálibok uralma alá, és a lakosság több mint hatvan százaléka napi egy dollárnál kevesebbet keresett. Talán azt követően kapcsolt új fokozatba az afgán katonai és politikai berendezkedés összeomlása, hogy az USA és a tálibok 2020 elején egyezséget kötöttek.

Az afgán hadsereg erősen függött az amerikaiak légi támogatástól és logisztikai utasításaitól. Amikor az USA leállította fedőműveleteit (amelyekben sok esetben civileket vettek célba és öltek meg), a terepen lévő afgán katonák egyre kevésbé találták a helyüket, és mindinkább úgy érezték, elárulták őket. Mindezek tetejébe sok afgán szemében a kabuli politikai vezetés megbízhatatlanná vált. A korrupción és az inkompetencián túl (amely olyan szintet ütött meg, hogy még a katonák havi élelmiszer-apanázsát és fizetését is rendszeresen ellopták) a Gáni-adminisztráció éveken át elidegenítette és marginalizálta a nem pastu lakosságot.

Amerikai katonák helyi afgán vezetőkkel tanácskoznak a „Tartós szabadság” hadművelet során (Forrás: National Archives Catalog)

Abdul Rahman Kán tizenkilencedik század végén (u.: 1880–1901) alkalmazott kormányzati modelljét követve Gáni is arra törekedett, hogy a hatalmat Kabulban centralizálja, pontosabban az elnöki palotában, ahol sok-sok órát töltött tanácsadóival. Utóbbiak többsége két útlevéllel is rendelkező pastu állampolgár volt feltűnően magas fizetéssel, akik kevéssé vagy egyáltalán nem érezték úgy, hogy elszámolással tartoznának a helyi közöségeknek. A hazarák és az üzbégek ritkán jutottak be a nemzetbiztonsági döntéseket hozó testületekbe – a hazarák és síiták lakta területek biztonsága feltehetően nem volt kiemelt fontosságú a kormányzat számára. Mire Gáni és közeli tanácsadói több millió dollárral elszöktek, az afgán hadseregnek semmiféle késztetése nem maradt arra, hogy megküzdjön a tálibokkal.

A táliboknak sokkal inkább egységesítő volt az ideológiájuk és a célkitűzésük: azt akarták, hogy a „hitetlen betolakodók” távozzanak Afganisztánból, és igyekeztek újra létrehozni az Iszlám Emirátust szalafista elvek mentén. A 19. század közepén lezajlott első angol–afgán háború óta (amelyet két másik követett, míg végül az afgánok 1919-ben függetlenné váltak és megszabadultak a brit protektorátustól) a hitetlen betolakodókkal szembeni ellenállás és a dzsihád a leghatásosabb retorikai elemek a társadalmi és politikai mobilizációhoz Afganisztánban. Ugyanezeket a mobilizáló fordulatokat használta fel – és ki – az Egyesült Államok, Pakisztán és Szaúd-Arábia, amikor különféle afgán mudzsahedin csoportokat (köztük a tálibokat is) pénzeltek és képeztek ki arra, hogy küzdjenek a szovjet megszállás ellen a hidegháború csúcsán az 1980-as években. Ez vezetett végül el a tálibok felemelkedéséhez és katonai uralmához az 1990-es évek közepén.

Miután 2001-ben elvesztették hatalmukat, a tálibok megroggyant vezetősége Pakisztánban lelt menedékre a következő években. Itt újraszerveződtek, és új tagokat toboroztak a sok ezer deobandi iszlám egyházi iskolából és a menekülttáborokból. Az ISI – Pakisztán szolgálatok közötti hírszerzése – igazgatósága, amely az USA és a NATO szövetségese, otthont és felszerelést biztosított a táliboknak, hogy egyrészt ne hagyja megerősödni az afgán kormányt, másrészt akadályozza India befolyásszerzését, amelyet Pakisztánban sokan továbbra is egzisztenciális fenyegetésnek tekintenek. Említést érdemel, hogy India felosztása és Pakisztán mint nemzetállam 1947-es megalakulása óta egyetlen afgán vezető sem ismerte el az Afganisztán és Pakisztán közti határt (a Durand-vonalat) törvényes határként.

Mára világossá vált, hogy az elmúlt években a tálibok előnybe kerültek a helyi és törzsi politikai színtéren, és bővítették szövetségeseik hálózatát Afganisztán körül, nem csupán a túlnyomórészt pastuk által lakott déli és keleti, Pakisztánnal határos területeken, ahol a tálib militánsok többsége él, hanem a zömében nem pastuk által lakott északi és nyugati területeken is. Kabul eleste előtt a tálibok egyetlen puskalövés nélkül vették át az ellenőrzést sok falu és város fölött: egyszerűen megkeresték a törzsi vezetőket, a közösségek öregjeit és a befolyásos embereket, akiknek többsége azonnal átállt a tálibokhoz vagy megadta magát nekik.

Négy évtizednyi háború után sok afgánt nem igazán érdekel, milyen ideológiát vall a kabuli elnöki palota lakója. Arra kíváncsiak inkább, lesz-e biztonság, hajlék, élelem és tisztességes munka. A háborús gazdaság megköveteli a helyiektől, hogy időnként átálljanak a másik oldalra, ha biztosítani akarják közösségeik túlélését.

Itt tartunk ma. Ahogy a kérdésedben említetted, fontos pillanat ez Afganisztán történelmében – sőt Közép- és Délnyugat-Ázsia történelmében is. A régió militarizálódása az 1979-es szovjet megszállás óta több millió életet követelt, több millió családot űzött el otthonából, példátlan szenvedést és traumát okozott, a levegő, a víz és egyéb természeti erőforrások komoly szennyezésével járt, és olyan dzsihádista csoportok diadalával zárult, akik az iszlám teljesen más változatát hirdetik, mint amit évszázadok óta gyakorolnak az emberek ebben a régióban.

Ez a történet nem csak Afganisztánról mondható el.

Hasonló és az itteniekkel összefüggő események zajlanak Irakban, Szíriában, Líbiában és Jemenben is. A terror elleni háború még több terrort és zsarnokságot szült.

Ez a cikk eredetileg a LeftEasten jelent meg. A cikket a Kelet-Európai Baloldali Médiaegyüttműködés (ELMO) keretein belül fordította Piróth Attila.

Az ELMO arra szerveződött, hogy a régió egyenlőségpárti, rendszerkritikus, nemzetközi szolidaritás iránt elkötelezett platformjai segítsék a rendszerszintű változás szempontjából nélkülözhetetlen információk régióbeli áramlását és a régiós perspektívát alkalmazó elemzések születését. Az együttműködés keretein belül született cikkek itt olvashatóak angol nyelven.

LeftEast: Néhány hete hagytad el Afganisztánt, ahol évekig éltél és kutattál. A tálibok több mint egy hete vették át a hatalmat. Milyen a helyzet a terepen? Milyen híreket kapsz Afganisztánban maradt barátaidtól, ismerőseidtől? Mire van a mostani helyzetben szükségük, mitől félnek, hogyan viselik az új rendszert?

Ali Abdi: Sok afgán nehéz időket él. Szinte az összes barátom, akivel az elmúlt hét folyamán beszéltem, erős félelemben él. Zavarodottan, tehetetlenül, frusztráltan. A bankok továbbra is zárva vannak, az internet sok helyen nem működik, a mobiltelefonos előfizetések nem állnak rendelkezésre, a kormányzati hivatalok nincsenek nyitva. Talán korai még azt latolgatni, hogy hogyan viselik az emberek az új rendszert, mivel sok olyan afgán, akinek semmi köze a tálibokhoz, még most sem hiszi el, mi történt. Minden egyes afgán ismerősöm legalább egy rokonát vagy barátját elvesztette a háborúban, és halálukban sok esetben része volt a táliboknak. Elmondhatatlanul felkavaró dolog azt látni, hallani, hogy szeretteid gyilkosai ordibálnak az otthonod előtt. A félelem valós, ahogy a veszély is, és a tálibok kiszámíthatatlansága is. Különösen igaz ez a városlakókra, a nőkre, valamint az etnikai/vallási kisebbségekre. A tálibok múltbeli és jelenlegi viselkedése nem sok reményt ad a közeljövőre.

Tudjuk, hogy amikor a 90-es évek közepén a tálibok magukhoz ragadták a hatalmat, drákói szabályokat vezettek be – a szórakozás számos formájának betiltásától egészen a másként gondolkodók megkövezéséig és nyilvános kivégzéséig. Külön kiemelendő, hogy a női erényesség védelmének nevében a tálibok erőteljesen korlátozták a nők mobilitását és a nyilvános térhez való hozzáférését. Lányiskolákat zártak be, kizárták a nőket szinte minden munkavállalói pozícióból, továbbá megtiltották, hogy közeli férfi családtag kísérete nélkül elhagyják otthonukat. Nem sok jel mutat arra, hogy a tálibok hozzáállása a nőkhöz jelentősen változott volna azóta. Az ellenőrzésük alatt álló területek jó részén a lányok jelenleg nem járhatnak iskolába. A nyugat-afganisztáni Herátban elrendelték, hogy a főiskolák nőhallgatói maradjanak otthon, amíg újabb utasítást nem kapnak. Kabulban sokféle szektor női munkavállalói – köztük a tanárok és az egyetemi professzorok is – nem léphetnek be munkahelyükre. Szinte az összes lányközépiskola bezárt.

Hiteles kabuli források szerint a tálibok rajtaütöttek az újságírónők, nőjogi aktivisták és tálibellenes aktivista nők házain, és elkobozták a holmijaikat. Ha ez folyik most a fővárosban – ott, ahol a nemzetközi média továbbra is jelen van, és akkor, amikor a tálibok igyekeznek nemzetközileg elismertetni magukat –, akkor a helyzet minden bizonnyal rosszabb a többi tartományban, és még rosszabb lesz az Emirátus teljes megalakulása után.

Komoly aggodalomra ad okot a tálibok sok évtizedes ellenséges fellépése a hazarákkal szemben is.

Az afgán állam 19. század végén kezdődött felemelkedése óta a vallási kisebbségben élő hazaráknak (akiknek többsége síita muszlim) állandó üldöztetésben és rossz bánásmódban volt részük. Abdul Rahman Kán (u.: 1880–1901) és utódja, Habibullah Kán (u.: 1901–1919) is – a modern afgán állam két alapító atyja – rabszolgasorba taszította és szisztematikusan zaklatta őket: a teljes hazara lakosság több mint felét lemészárolták, termékeny földjeiket pedig elvették.

A huszadik század folyamán a hazarák alkották az egyik legmarginalizáltabb etnikai csoportot. Idénymunkásként, napszámosként dolgoztak a városokban és mások földjein. A 90-es évek végén, a tálibok uralma alatt sok hazarának felgyújtották a házát, a farmját, emiatt több százezren kerestek menedéket a szomszédos országokban. A közelmúltig a tálibok és az ISIS legfőbb célpontjai közé tartoztak nyugat-Kabul hazara negyedei: rendszeresen követtek el öngyilkos támadásokat a kórházak, iskolák, továbbképző központok, sőt még az edzőtermek és sportlétesítmények ellen is. Ennek a tágabb történelmi tablónak az ismerete szükséges annak megértéséhez, hogy milyen, több nemzedékre visszanyúló traumát szenvedtek el a hazarák, és miért rejtőzködnek vagy menekülnek ma a legszókimondóbb hazara személyiségek.

Három nő sétál egy ősi emlékhely közelében a többségében hazarák és síiták által lakott közép-afganisztáni Bámiján városában. A háttérben látható sziklaüregben volt sokáig elhelyezve az egyik 1500 éves Buddha-szobor, amelyet a tálibok 2001-ben megsemmisítettek. A szerző, Ali Abdi fényképe.

Hadd meséljek egy barátomról, Lajláról. Kitalált nevet használok, hogy védjem a személyazonosságát. Lajla hazara nő, akinek régebben kávézója volt nyugat-Kabulban. Feminista politikája és erős jelleme miatt kávézója biztonságos tér volt a környéken (sőt, azon túl is) lakó sok fiatal afgán számára. Lajla sikeres vállalkozó volt; érzelmileg is és pénzügyileg is éveken át rengeteget fektetett kis kávézója fejlesztésébe. Független nő volt, aki maga vitte vállalkozását, anélkül, hogy jelentős támogatást kapott volna a nemzetközi szervezetektől vagy a nyugati követségektől. Hazaraként több közeli barátja halálát is látta az öngyilkos támadások nyomán. Kávézója mára bezárt, ő pedig azt fontolgatja, hogy elhagyja szülőföldjét. Képzelheted, mennyire nehéz a hozzá hasonló embereknek végignézni azt, hogy amit évek alatt felépítettek, néhány nap alatt semmivé lesz.

Van azonban egy tágabb perspektíva is, amelyről gyakran nem vesznek tudomást az Afganisztánban jelenleg zajló eseményeket taglaló beszélgetésekben. Az elmúlt két hét folyamán a média figyelme a kabuli nemzetközi repülőtérre és az annak kiürítésére tett erőfeszítésekre összpontosult.

De Afganisztán sokkal súlyosabb humanitárius válságnak néz elébe, amely messze túlnyúlik a repülőtéren, illetve a társadalmi és politikai elit megmentésén. A Világélelmezési Program szerint az afgán népesség ma több mint egyharmada – 14 millió ember – éhezik, több mint kétmillió gyermek alultáplált, és kb. négymillió afgán kényszerül belső (otthonát igen, de országát nem elhagyó) menekültként élni.

Az ország termésének több mint 40%-át elvitte az idei súlyos aszály, és a világjárvány tovább tarol ott, ahol az egészségügyi rendszer jelenleg működésképtelen. Mindez azt jelenti, hogy példátlan léptékű emberi katasztrófa előtt állunk. Augusztus 31. – az evakuáció utolsó napja – után Afganisztánnak még nagyobb szüksége lesz a világ figyelmére.

LeftEast: Húsz évvel ezelőtt George Bush és adminisztrációja az afgán nők „felszabadításával” igazolta a háborút és a megszállást. Válaszként az afgán és más feminista csoportok világszerte elítélték az afgán nők életének rasszista felhasználását az imperialista politika céljaira. Afgán feministák nemrég arra figyelmeztettek, hogy kihagyják őket a „béketárgyalásokból” – ma pedig sokan úgy érzik, elárulták és cserbenhagyták őket. Szétszálaznád azt a vészterhes helyzetet, amelybe az afgán nőket belekényszerítették, és az ehhez kapcsolódó genderpolitikát?

Ali Abdi: Ahogy említetted, a Bush-adminisztráció instrumentalizálta és kihasználta az afgán nők valódi szenvedését, hogy morális ürügyként használhassa az Afganisztán ellen indított háborúra. Az afgán háborút el kellett adni az amerikai nagyközönségnek, így aztán a balsorsú afgán nők új harcos pártfogókra találtak az amerikai szenátorok, kongresszusi tagok, agytrösztszóvivők és média-megmondóemberek személyében, akiknek általában semmiféle közvetlen tapasztalatuk nem volt arról, hogy milyen az élet Afganisztánban. Még a globális észak liberális feminista szervezetei közül is sikerült néhánnyal elhitetni, hogy a Bush-adminisztráció megszabadítja az afgán nőket a „patriarchális kultúra” béklyóitól.

Az, hogy az USA az afgán kultúrára hivatkozva próbálta igazolni az Afganisztán elleni katonai agressziót, nem újkeletű háborús taktika.

A gyarmati hatalmak hasonló retorikát alkalmaztak annak idején, hogy hódításaikat legitim és emberséges vállalkozásként állítsák be. Ha megvizsgáljuk a brit és orosz gyarmati adminisztrációk történelmét Közép- és Dél-Ázsiában (vagyis Afganisztán szomszédságában – jóllehet ez másutt is igaz), azt látjuk, hogy bevett gyakorlat volt a leigázott népek – az indiaiak, az üzbégek, a türkmének, a tádzsikok stb. – kultúrájának „barbárságára” és „elmaradottságára” hivatkozni, hogy így lehessen elbagatellizálni és eltussolni a gyarmatosítás lényegét jelentő politikai és gazdasági kizsákmányolást. Mondhatni az amerikai birodalom megörökölte elődeitől ezt az orientalista hagyatékot.

2001 óta, az amerikai és NATO-megszállás nyomán az afgán nők két képe nagyon kelendő lett a globális színtér különféle platformjain – és véleményem szerint ez a két reprezentáció a jövőben is meghatározó marad az afgán nőkről szóló diskurzusokban.

Az első a burkát viselő nő (akinek ruhája az egész testét elfedi, mindössze a két szeme körül van egy háló); gyakran nincs is konkrét neve, és kevéssé vagy egyáltalán nem áll módjában cselekedni; gyakran úgy mutatják be, mint az afgán patriarchátus áldozatát. A második a „felszabadult” és ellenálló nő, aki gyakran nem visel az arcot elfedő kendőt, és saját maga dönt megjelenéséről, életstílusáról; őt gyakran úgy mutatják be, mint a „progresszív” Afganisztán szimbólumát.

Az első kép egészen a közelmúltig emlékeztetőként szolgált arra, hogy az USA-vezette megszállóknak továbbra is erkölcsi felelőssége „a barna nők megmentése a barna férfiaktól” (hogy Gayatri Spivak találó kifejezését használjuk egy másik kontextusban); a második kép pedig az USA és szövetségesei sikerét hirdette, elvégre oly sokak életében hoztak változást.

Most, hogy a tálibok visszaszerezték a hatalmat, a burkát viselő nők képében kristályosodik ki a tálibok nőgyűlölete, miközben a „modern” afgán nő mára elszökött a tálib terror elől, és megérkezett egy olyan országba, ahol „szabadsága” biztosított. Látjuk, hogy továbbra is az afgán nők teste és ruházata áll annak a diszkurzív térnek a középpontjában, amelyben a modern/tradicionális, nyugatosodott/iszlám, arcot elfedő kendő nélküli/kendős, ellenálló/áldozat bináris és ellentétes kategóriáit hasogatják és finomítják szüntelen. Az ilyen bináris és történelmet nélkülöző értelmezések azonban nem sokat mondanak a helyszíni realitásokról.

Az afgán nők harca az egyenlőségért nem az USA és a NATO 2001-ben indított háborújával kezdődött, és nem ér véget a tálibok 2021-es hatalomra jutásával.

Az afgánok kollektív erőfeszítései a nemek közti egyenlőségért talán egy évszázaddal korábbra nyúlnak vissza. Ennek eredményei voltak a családdal, a házassággal és a válással kapcsolatos törvények lényeges reformjai, illetve az első lányiskolák létrehozása az 1920-as években, Amanullah Kán (u.: 1929–1929) és Szoraja királyné uralkodása alatt.

Az ezt követő évtizedekben az afgán társadalom konzervatívabb csoportjainak erőteljes ellenállása közepette a nők társadalmi és politikai részvételének fokozatos, de jelentős fejlődését láthattuk: szavazati jogot szereztek, saját vállalkozásokat vezettek, miniszteri, szenátori, egyetemi professzori pozíciókat töltöttek be – jóllehet e változások egy része bevallottan Kabulra összpontosult, nem igazán vágták át az osztály- és etnikai határvonalakat, és nem jutottak el azokra a vidéki területekre, ahol az afgánok többsége él mindmáig.

Afganisztán szovjet megszállása, majd az ezt követő katonai felkelés erős visszalépést eredményezett a nők helyzetében. A férfiak által dominált háborús színtér – a hozzá tartozó erőszak-politika és a férfias kegyetlenség révén – sok nőt elűzött az országból, azokat pedig, akik nem voltak abban a kiváltságos helyzetben, hogy távozhassanak, arra kényszerítette, hogy elhagyják munkahelyüket, és bezárkózzanak otthonukba. Ám még az iszlamisták felemelkedése után, a tálibok uralma alatt is a nők kitartóan újra és újra módot találtak arra, hogy megszervezzék a földalatti lányiskolákat, a szegényeket és özvegyeket támogató hálózatokat hozzanak létre környékükön, és szembeszegüljenek a tálibokkal Kabul utcáin.

Ezt a vázlatos hátteret fontos ismerni; egyes afgán feministák szerint a nők életében az elmúlt húsz év folyamán bekövetkezett változások (amelyeknek eredményei a városokban kézzelfoghatóbbak) több mint egy évszázadnyi küzdelemben, az afgán nők több nemzedéke által meghozott áldozatokban gyökereznek. Fiatal kabuli nőismerőseim többsége esetében a patriarchátussal szembeni ellenállásnak nem a kendő állt a középpontjában. Sokkal fontosabbak voltak a családtagjaikkal folytatott gyakori beszélgetések az alapvető szabadságokról; a mindennapi és látszólag banális döntések arról, hogyan ne sodorják veszélybe családjuk becsületét és hírnevét, miközben kiállnak saját magukért; hogyan utasítsák el az utcai zaklatást és a munkahelyi diszkriminációt.

Azt is tudjuk, hogy 2001 óta jelentősen megnőtt Afganisztánban azoknak az NGO-knak a száma, amelyeknek programjában szerepel a „nemek közti egyenlőség” és a „nők szerepvállalásának erősítése”. Ezek az NGO-k munkalehetőséget biztosítottak a nagyvárosokban – mindenekelőtt a nyugati nagykövetségeknek és nemzetközi szervezeteknek otthont adó Kabulban – élő, képzett, középosztálybeli nők egy csoportja számára, és a női jogok védelmezői e szervezeteken keresztül tudtak politikai nyomást gyakorolni a külföldi segélyektől függő kormányra. Ugyanakkor ezek a kezdeményezések nem hoztak lényeges változást a nők többségének életkörülményeiben országos szinten. Ha a fővároson túlra tekintünk, azt látjuk, hogy a nők oktatáshoz, vagy akár egészségügyi ellátáshoz való hozzáférése is korlátozott a tartományi központoktól távol eső területeken. Különösen így van ez délen, ahol továbbra is magas az írástudatlanság a nők körében, illetve az anyai halandóság.

Ezt a tágabb kontextust azért említem, hogy kiemeljem, milyen kihívásokkal állnak szemben évek óta a progresszív és etikai álláspontot képviselő afgán feministák.

Több fronton is harcolniuk kellett: szembe kellett szállniuk a háborúval és a megszállással, fel kellett kelniük a helyi patriarchák ellen, és meg kellett szólítaniuk a még kiszolgáltatottabb lányokat és nőket, akik olyan területeken élnek, ahol a törzsi kapcsolatok erősek és meghatározóak.

Egy olyan környezetben, ahol a nőkért való kiállást könnyen félresöprik annyival, hogy ez is csak újabb „nyugati” próbálkozás az afgánok gondolkodásának megrontására és afgán/iszlám identitásuk felszámolására, nem könnyű a feminista ügyek képviselete. Afganisztánban a politikai színteret elsöprő többséggel férfiak uralják; sokuk egykori mudzsahedin harcos, helyi erős ember vagy hadúr.

A háborús politikai gazdaság felemelkedése Afganisztánban azt jelentette, hogy maga a háború állandósítása lett a cél, és az erőszak alkalmazása a gazdasági profit és a politikai hatalom fenntartásának legitim eszközévé vált.

Amikor a játékszabályokat az erőszak és a kegyetlenség írja, a győztesek közé ritkán kerülnek nők. Ezért talán nem volt meglepő, hogy a nők szinte teljesen háttérbe szorultak a béketárgyalások során. A nőket Afganisztán-szerte mozgósítani képes, független és erős, alulról építkező nőmozgalom hiányában a „béketárgyalások” irányát és tartalmát elsősorban a háborús gazdaság határozta meg.

Talán hamarosan kiderül, mit terveznek a tálibok a lakosság felével – de az is világos, hogy a nők helyzete nem állítható egykönnyen vissza a 1990-es évekbelire. Még az elmúlt két hét során is tüntettek a nők Kabulban és a nyugat-afganisztáni Herátban, a munkához és a tanuláshoz való jogot követelve. Az országos egyetemi vizsgák eredményét nemrég tették közzé: egy kabuli lány végzett az élen. A tálibok másmilyen nemzedékkel állnak szemben ma, mint akik felett húsz évvel ezelőtt uralkodtak.

LeftEast: Az Egyesült Államokon kívül több regionális szereplő is meghatározó szerepet játszott Afganisztán történelmének és napjaink nemzetközi kapcsolatainak formálásában. Nem csupán az utóbbi időben egyre aktívabb Perzsa-öböl menti országok tartoznak ide, hanem az olyan kulcsfontosságú történelmi események is, mint Afganisztán szovjet inváziója. (a) Hogyan értékeled a szovjet beavatkozás örökségét és kapcsolatát a mai politikával? (b) Meglátásod szerint milyen szerepet játszanak majd a regionális szomszédok (Pakisztán, Irán, valamint az Egyesült Arab Emírségek és a Perzsa-öböl más államai) Afganisztán jövőjének alakításában?

Ali Abdi: Ezt a kérdést már érintettük beszélgetésünkben. Röviden:

Afganisztán 1979-es szovjet inváziójának legalább négy olyan lényeges következménye van, amely közvetlenül kapcsolódik napjaink politikájához.

1. Az invázió nyomán kegyetlen kormányt neveztek ki Kabulban, amely több ezer politikai disszidenst ölt meg, és több mint egymillió afgánt űzött el az országból. A mindmáig tartó tömeges elvándorlás és menekültválság a szovjet háborúval kezdődött.

2. A szovjet megszállás a szovjetellenes mudzsahedin csoportok felemelkedéséhez vezetett. Ezek a csoportok az évek folyamán elképesztő hatalomra és gazdagságra tettek szert, mindenekelőtt az USA-tól, Szaúd-Arábiától, Pakisztántól és az Egyesült Arab Emírségektől, de emellett Irántól és Kínától is kapott támogatások révén. Az ő soraikból kerültek ki a regionális erős emberek és hadurak, akik később hatalmi pozíciókba kerültek a 2001 utáni időszakban. Bár Afganisztán-szerte sokan korruptnak tartják őket, a tálibokkal folytatott közelmúltbeli egyeztetések során a fő tárgyalók kivétel nélkül egykori mudzsahedin vezetők voltak, vagy egykori mudzsahedin vezetőkkel álltak családi vagy szervezeti kapcsolatban.

3. Miközben a szaúdi szalafisták csak úgy öntötték a pénzt a szovjetellenes háborúba, Afganisztán transznacionális dzsihádisták sokaságát is vonzotta, akik azt remélték, sikerül iszlamista forradalmakat kirobbantaniuk a szunnita arab világban és azon túl is. Egyes beszámolók szerint az olyan nem afgán szervezetek, mint az Al-Káida, továbbra is üzemeltetnek táborokat és képeznek ki harcosokat Afganisztánban – miközben szoros kapcsolatot tartanak fenn a tálib vezetéssel.

4. A szovjet invázió nyomán szétesett Afganisztán mezőgazdaságon és legeltető állattenyésztésen alapuló gazdasága, és ez az importált élelmiszersegélyekre utalta az afgánokat. A vidéki területeken elharapódzó erőszak miatt a földbirtokos kánokból álló régi elit a fiatal katonai parancsnokoknak adta át hatalmát, akik védelmet tudtak kínálni közösségeiknek, elvégre voltak fegyvereik. Az afgán gazdaság átalakulásával néhány erős ember és ezek üzleti partnerei jól jártak, de szinte az összes többi afgán rosszul. Ez vezetett ahhoz az emberi katasztrófához és élelmiszerhiányhoz, amelyre korábban már utaltam.

Mudzsahedin harcosok zsákmányolt szovjet fegyverekkel (ZiS-2) Forrás: Wikipedia / Erwin Lux

Ami a kérdésed második részét illeti: még nem derült ki, mennyire lesz inkluzív a jövőbeli afgán kormány, és hogyan reagál majd a nemzetközi közösség. Egyvalami azonban világos.

Afganisztán humanitárius válsággal néz szembe, és erőteljes külföldi segítségre szorul. A tálibok a nemzetközi szervezetek és a külföldi országok segítségét is kérték az újjáépítéshez.

Lehet, hogy a tálibok kitartó harcosok voltak a dzsihád és az ellenállás nevében vívott háborúban, de most egy államot kell vezetniük, amihez technikusokra, mérnökökre, orvosokra, menedzserekre és tanárokra van szükségük – akik talán nem hajlandók az új rezsimmel való teljes körű együttműködésre.

Talán Pakisztán most a legelégedettebb a régióban, mivel északi szomszédjában végre egy Pakisztán-barát kormány került hatalomra. Imrán Hán, Pakisztán miniszterelnöke dicsérettel is illette a tálibokat, amiért úgymond széttörték a „rabszolgaság bilincseit”, és megszabadították Afganisztánt az amerikai és indiai befolyástól. Ugyanakkor Pakisztánt is aggasztja a tálibok szoros kapcsolata a pakisztáni tálibokkal (Tehrik-i-Taliban Pakistan, TTP) – azzal a fegyveres iszalmista diákcsoporttal, amely a Pakisztánon belül elkövetett öngyilkos támadásokért felelős.

Kína már ígéretet tett arra, hogy gazdasági partnere lesz a táliboknak, amennyiben a szélsőségeket nem exportálják Kínába az Afganisztánnal határos Hszincsiang régión keresztül, ahol Kína régóta elnyomja az ujgur muszlimokat. Irán – Oroszországhoz és Kínához hasonlóan – örül az afganisztáni amerikai katonai bázisok bezárásának, de az iráni síita kormány, amelyet jelenleg keményvonalas elemek irányítanak, nem támogatja a szélsőséges szunnita csoportok előretörését Kabulban, elsősorban azért, mert ez fokozná a fenyegetést Irán keleti határán. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek régóta finanszírozzák a tálibokat, akikkel sok ponton egyezik az ideológiájuk. Emellett ez a két ország Irán regionális vetélytársa is, és fokozhatják klienseik jelenlétét Afganisztán nyugati, Irán-felőli határain.

Oroszország sokáig jó viszonyt tartott fenn a tálib vezetéssel, és az elsők között nyújtott segítséget az afgán–afgán párbeszédhez. Mindaddig, amíg Afganisztán nem fogadja be és nem szereli fel a közép-ázsiai és csecsenföldi iszlamista harcosokat, a kapcsolat várhatóan stabil marad.

Lehetséges, hogy pár év alatt a fent tárgyaltak jó része megváltozik. Ez is azt mutatja, mennyire instabil és illékony a helyzet Afganisztánban. Az Oroszország és az USA, Szaúd-Arábia és Irán, Pakisztán és India közti globális és regionális vetélkedés jelentősen hozzájárult az itteni politikai és gazdasági helyzet kialakulásához. Kína új szereplő. Az afgánok szerint a háború sokkal korábban véget ért volna, ha csak az afgánok lettek volna érintettek benne.

LeftEast: Feminista, illetve baloldali nézőpontból tekintve mi a legjobb módja annak, hogy támogassuk az afgánokat ma? (Mivel olvasóközönségünk zömében baloldali és kelet-európai, a szovjet beavatkozás örökségével kapcsolatos észrevételeidet nagyra értékelnénk. És természetesen az arra vonatkozó javaslataidat is, hogy mit tehetnek a balos feministák Kelet-Európában.)

Ali Abdi: Mielőtt azon kezdenénk gondolkodni, hogyan támogathatjuk az afgánokat – vagy mielőtt bármilyen jó ügyhöz csatlakoznánk –, talán célszerű azt megvizsgálni, hogyan veszünk részt a minket körülvevő világ alakításában. Milyen szerepet játszunk mindannyian annak a globális gazdasági és politikai rendszernek az állandósításában, amely ilyen szintű egyenlőtlenségeket teremt és tart fenn – például abban, hogy Közép-/Dél-Ázsia egyes részeinek lakói negyven éve háborúban élnek, míg mások hasznot húznak ebből.

A világtörténelem részei összefüggenek egymással, ahogy a világ különböző pontjain elkövetett igazságtalanságok is. Talán nem tudjuk teljesen különválasztani a jelenlegi afganisztáni helyzetet például az európai politikai színtértől, ahol a bevándorlóellenes érzelmek a reakciós és konzervatív politikusok malmára hajtották a vizet és elősegítették felemelkedésüket. Talán el kell számoltatnuk kormányunkat, ha fegyvereket, lőszereket, felügyeleti és biztonsági technológiákat adott el Afganisztánnak vagy szomszédainak és azok klienseinek, hiszen ez összességében a régió militarizációját fokozta a szovjet megszállás óta. Talán nyomást kell gyakorolnunk a politikai pártokra és az állam képviselőire, hogy tartsák nyitva a határokat Afganisztán felé (és más sérülékeny csoportok felé), és olyan közpolitikákat vezessenek be, amelyek biztosítják a menekültek és bevándorlók számára mindazt, amire egy méltóságteljes élet megkezdéséhez szükségük van. Talán bekapcsolódhatunk a közösségi támogatási erőfeszítésekbe, egyebek között a traumákat kellőképp tekintetbe vevő és kulturálisan releváns kezdeményezésekbe, amelyek a menedékkérőket támogatják.

Talán senki sem tud többet tanítani Afganisztánról, mint maguk az afgánok.

Most, hogy több tízezer afgán hagyta el Afganisztánt – köztük aktivisták, vezetők, művészek, diákok, kutatók, írók, költők, újságírók –, itt a lehetőség, hogy szélesebb platformot biztosítsunk nekik, egyebek mellett tudományos rendezvényeken, panelbeszélgetésekben, művészeti kiállításokon.

Címlapkép: A szerző, Ali Abdi képe