Már csak nyolc nap maradt hátra a szeptember 26-i németországi választásokig, és a közvélemény-kutatások szerint a legvalószínűbb, hogy a szociáldemokrata Olaf Scholz lesz Angela Merkel kancellár utódja. Scholz kapcsán a kereszténydemokraták baloldali fordulattal riogatnak, azonban végignézve a kancellárjelölt politikai pályáján, ez elég valószínűtlen feltételezés.

A Forsa szeptember 7-én publikált telefonos felmérésének eredményei szerint történelmi mélyponton, 19%-on állt a jelenleg nagyobbik kormánypárt, a Kereszténydemokrata Unió (CDU), míg az egy hónapja még harmadik helyen álló szociáldemokraták (SPD) 25%-kal magabiztosan vezetnek. Az Annalena Baerbock kancellárjelöltségének áprilisi bejelentésekor 28%-kal első helyre ugró Zöldek (Die Grünen) viszont már csak a harmadik helyen állnak 17%-kal. A szociáldemokraták a GMS (társadalom- és piackutatási társaság) által szeptember 14-én publikált telefonos kutatás szerint továbbra is 25%-kal vezetnek, viszont a CDU náluk csak 2 százalékponttal van lemaradva, és 23%-on áll (és már a Forsánál is visszaerősödött 21%-ra). A GMS-nél a Grüne 16, az FDP 13, a Linke 6, az AfD 11 százalékon áll.

A Zöldek lecsúszásában komoly szerepet játszhatott a konzervatív média által Baerbock ellen folytatott dezinformációs kampány, valamint Baerbock ismétlődő hibái, úgy mint a feljavított önéletrajza vagy a plágiumügye sem kedvezett a népszerűségének. Ahogyan a CDU visszaesésében is komoly magyarázó erővel bír Armin Laschet kancellárjelölt szerepe, aki a saját pártját sem tudhatja teljes mértékben maga mögött – többen még az elmúlt hetekben is Söder jelöltsége mellett érveltek –, valamint a júliusi árvizek során is hibát hibára halmozott.

A közvélemény-kutatásokat vezető SPD esetében szintén nagy súllyal esik latba a kancellárkelöltjük, Olaf Scholz szerepe, aki már július végén vezette a kancellárjelöltek személyével kapcsolatos közvélemény-kutatásokat, miközben a pártjának csak az elmúlt hetekben sikerült átvennie a vezetést. Ha közvetlenül választanák a kancellárt, akkor a válaszadók 30%-a Scholzra, 15 százaléka Baerbockra, és mindössze 9%-a szavazna Laschetre.

Scholz népszerűségének okát sokan abban látják, hogy a jelenlegi alkancellár és pénzügyminiszter testesíti meg azt a folytonosságot és kiszámíthatóságot, amit a választók megszoktak Angela Merkel kancellársága idején.

Scholz kampánytanácsadói is abban reménykedtek, hogy több millió „Merkel-szavazó” lesz a piacon, akik a politikai középtől egy kevéssel balra állnak, ha igazságosságossági kérdésekről vagy éppen nyitottságról van szó, és számukra már nem lesz vonzó a – ha kevéssel is, de – jobbra mozduló CDU. Ezt érezhette meg Merkel is, amikor az utolsó kancellári beszédében a tőle megszokott diplomatikusság helyett kiállt Laschet mellett, és Scholzot támadva egy baloldali koalíció (SPD, Linke, Grüne) esélyével rémisztgetett, csatlakozva ezzel a pártja legújabb kommunikációs stratégiájához.

A szociáldemokraták árulása

Azonban a szocializmussal történő riogatás az SPD jobbszárnyához tartozó 63 éves munkajogász esetében finoman szólva is túlzó. A Gerhard Schröder által 2003-ban bejelentett – a munkaerőpiac rugalmassá tételét és a „jóléti állam modernizálását” célzó – Agenda 2010 reformcsomagnak éppen a pártfőtitkári minőségben eljáró Scholz volt az egyik megalkotója. A csomag jelentős mértékben gyengítette meg a jóléti államot, és alapvető fordulatot hozott a német foglalkoztatási politikában, aminek a központi felfogása a „még egy rosszul fizetett munka is jobb, mint a munkanélküliség” lett.

Ennek szellemében 12 hónapban maximalizálták az álláskeresési járadékot, valamint az annak lejárta után kapható munkanélküli segély helyett bevezették a megalázóan alacsony összegű, csupán létminimumot biztosító Hartz IV-t, amely a munkaerőpiacra történő visszatérés ösztönzésének érdekében „együttműködési kötelezettséget” ír elő. Ennek értelmében az ember kénytelen elvállalni a neki felajánlott munkát, különben büntetésként csökkentik a folyósított összeget. A gyakorlatot, amely során a szankciók miatt a létminimum alá csökkent az összeg, az alkotmánybíróság 2019 végén az emberi méltósággal összeegyeztethetetlennek ítélte. A Schröder által hangsúlyozott egyéni felelősségvállalás különösen azon keletnémetekkel szemben volt cinikus, akik a rendszerváltás utáni gyárbezárások miatt vesztették el a munkahelyüket. Keleten ekkor a munkanélküliségi ráta kétszerese volt a nyugat-németországinak (20%) és ötvenezer nyitott pozíció jutott 1,6 millió álláskeresőre.

Scholz a reformok 10 éves évfordulóján a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában megvédte és sikeresnek nevezte az intézkedéseket, holott a munkanélküliség csökkenése jelentős részben a kétezres évek második felében történő, már a reformok előtt is meglévő exporttöbblet és a megnyíló távol-keleti piacok okozta gazdasági fellendülésre vezethető vissza. Azt azonban kénytelen volt elismerni, hogy a dereguláció – az ekkor még hiányzó általános minimálbér nélkül – ahhoz vezetett, hogy a cégek – visszaélve az egykori munkáspárt által kiszolgáltatottá tett munkavállalók helyzetével – lenyomják a béreket. (Wer hat uns verraten?)

Szegénység a világ egyik leggazdagabb országában

A német jóléti állam célja alapvetően mindig is a társadalmi rend fenntartása, és az egyén státuszának megőrzése volt az egyenlőtlenségek kiegyenlítésével szemben. (A Jóléti kapitalizmus három világa című 1990-ben könyvében Gøsta Esping-Andersen dán szociológus három jellegzetes jólétiállam-modellt különböztet meg, amelyek közül az egyik a Németország példáján keresztül bemutatott konzervatív modell.) Azonban az elmúlt 20 évben – részben a fent bemutatott folyamatoknak betudhatóan – jelentősen nőttek a jövedelmi és vagyoni különbségek, és a szegénység is szembetűnő a világ negyedik legerősebb gazdaságával rendelkező országában. A szakszervezetekhez közel álló Hans-Böeckler Alapítvány adatai szerint

a jövedelem eloszlása 2017-ben egyenlőtlenebb volt Németországban, mint Magyarországon.

A vagyon egyenlőtlen eloszlását tekintve pedig kizárólag Litvánia előzi meg az Európai Unióban. És miközben a gazdagok gazdagabbak lettek, a szegények szegényebbek: 2006 és 2019 között 14%-ról 15,9%-ra emelkedett – a gazdasági növekedés ellenére is – a jövedelmi szegénységben élők aránya, tehát azon embereknek, akik jövedelme nem éri el medián jövedelem 60%-át – ami 2018-ban havi 1040 euró volt.

A koronavírus következményeként a szociális helyzet csak tovább romlott, különös tekintettel az egyébként is hátrányos helyzetű csoportokra. Így az idők szavát meghallva a jóléti állam leépítése után, most egy „tartást adó és állampolgár-közeli jóléti állam” kiépítését tervezik a szociáldemokraták. Ennek keretében búcsút intenének a Hartz IV-nek, amit jelenleg közel 3,9 millió ember vesz igénybe, habár a szankciókat nem törölnék el teljesen. Egyszerűbbé tennék az igénylését, és megemelnék az összeget – igaz, az még nem világos, hogy pontosan mennyivel, és mi alapján. Továbbá a folyósítás első két évében eltekintenének a megalázó vagyonfelmérési eljárástól is. Ezenfelül az adórendszer átalakításával próbálnák csökkenteni az egyenlőtlenségeket: tehermentesítenék a közepes jövedelműeket, igazságosabbá tennék az örökösödési adót, és vagyonadót vezetnének be a szupergazdagoknak. Mindemellett pedig a jelenleg 9,6 eurós minimálbért 12 euróra emelnék.

A Leibniz-Zentrum für europäische Wirtschaftsforschung kutatói megvizsgálták, hogy milyen hatásokkal járna az egyes pártok programja, amit magyarul a G7 foglalt össze. Ennek megfelelően látható, hogy az SPD-nél még a Zöldek is balosabbak: A jövedelmi egyenlőtlenségek a szociáldemokraták tervei alapján 4,3 százalékkal, míg a Zöldekével 6,5 százalékkal csökkennének. A Linke programja 14,5 százalékkal csökkentené ennek mértékét.

A költségvetési kiadások 3%-kal nőnének meg az SPD, 4%-kal a Zöldek, és 8%-kal a Linke programja alapján. A költségvetési szigor elve szintén Olaf Scholzra vezethető vissza, aki a nagykoalíció pénzügyminisztereként magáévá tette a CDU által propagált „schwarze Null” (fekete nulla) néven elhíresült elvet, amely megtiltja az állami költségvetés eladósodását. Ennek megfelelően, amíg például a Zöldek részben állami hitelfelvétellel kívánnák a zöld átállást finanszírozni, addig Scholz a magánbefektetőkben bízik, hogy megteremtik az ahhoz szükséges pénzügyi forrásokat.

Szociáldemokraták a kereszténydemokraták árnyékában

A kancellárjelöltjük rátermettségére és kormányzati tapasztalatára építő szociáldemokratákkal szemben épp a kormányzati részvételük vet fel kérdéseket. Hiszen az elmúlt 16 évből kisebbik kormánypártként 12 évet együtt kormányoztak a CDU-val. Ez idő alatt az SPD végig szenvedett a romló közvélemény-kutatási adatok miatt, és a párton belül is újra és újra előkerült a kérdés, hogy meddig éri még meg a kormányzás, ha annak a párt jelentéktelenné válása az ára. A párt ifjúsági tagozata (Jusos – fiatal szocialisták) – akkori vezetőjük, a párt balszárnyához tartozó Kevin Kühnert kezdeményezésére – a 2018-as koalíciós tárgyalások alatt kampányt indított a nagykoalíció ellen. (#NoGroko – nem a nagykoalícióra). Kühnert a közszolgálati média egyik fiataloknak szóló műsorában kifejtette, hogy kiváló alkalom lenne a pártja számára otthagyni a tárgyalóasztalt, ha a „CSU megint valami rasszista bullshitet talál mondani a menekültek kapcsán”.

A Jusos törekvése ellenére a nagykoalíció felállt, és Scholz pénzügyminiszteri és alkancellári pozíciót kapott benne. Persze a keresztény néppártok továbbra is képtelenek voltak az önkritikára, ha például a rendőrségi rasszizmus kivizsgálásáról, vagy pedig az alaptörvényben szereplő „faj” („rasse”) kifejezésről volt szó. Sőt, a saját tagjuk is beszámolt a rasszizmusról. A rendőrségen belüli rasszizmussal kapcsolatos kutatást végül pont Scholz jelentette be, ahogyan azt is, hogy 2021-ben nem fogják folytatni a nagykoalíciót. Igaz, ő nem a CDU/CSU rasszizmushoz való viszonyát vagy az SPD jobboldalhoz simulását nevezte meg okként 2019-ben a Tagesspiegelnek adott interjújában, hanem szerinte sorozatban három nagykoalíció nem tenne jót a demokráciának.

Mindezek mellett az is kérdéses, hogy eddig mi tartotta vissza az SPD-t, hogy kormányzó pártként megvalósítsa a programját, és mi változna azáltal, ha a következő kormányt ők vezetnék. És valóban, a koalíciós szerződés több fontos célkitűzését sem sikerült megvalósítania a két pártnak. Mint például a jobboldali támadások (Hanau war kein Einzelfall!) okán tervezett, a demokráciát előremozdító projektek hosszú távú pénzügyi támogatását célzó Demokratiefördergesetzet vagy éppen a gyermekek jogainak alkotmányos szintre történő emelését. Ahogyan a  határozott idejű munkaszerződések szigorúbb szabályozása és az állatjóléti törvény is elbukott.

Persze voltak sikerei is az SPD-nek, ilyen például a 2014-ben elfogadott minimálbér, vagy a – főleg egyetemvárosokban – tarthatatlanná váló lakhatási helyzet javítását célzó lakbérfék, amely lehetővé teszi a tartományok számára, hogy bizonyos területeken „felfokozottnak” minősíthessék az ingatlanpiacot, és így ott az újonnan megkötött szerződések nem írhatnak elő a területre jellemző átlagárat több mint 10%-kal meghaladó bérleti díjat. Ez persze önmagában kevésnek bizonyult, elég csak megnézni Berlin példáját, ahol a lakbérplafon alkotmánybírósági visszavonása után arról tartanak népszavazást a választások napján, hogy társadalmasítsák-e a nagy ingatlankonszernek 3000 lakáson felüli lakásállományát.

A feledékeny Olaf király

Scholz mellett az egyik leggyakrabban felhozott érv a kormányzati tapasztalata: belügyminiszter Hamburgban 2001 májusától októberig, majd munkaügyi és szociális miniszter szövetségi szinten 2007 és 2009 között, aztán 2011-től 18-ig Hamburg főpolgármestere volt. Három éve pénzügyminiszter és alkancellár. Egy ilyen karrier alatt lehetőség nyílik a maradandó intézkedések meghozására, valamint az ember vezetői stílusa is megmutatkozik. Párttársai a főpolgármestersége idején „Olaf királynak” nevezték, ami a Zeit értékelésében is előkerül. Az eredetileg politikai ellenfeleitől származó elnevezés azért maradt rajta, mert hatalmas szigorral kezelte a város pénzügyeit, ami pénzügyminiszterként is jellemző volt rá.

Főpolgármesterként az egyik visszatérően dicsért intézkedése, amikor a fent már említett elszabaduló bérleti díjakat lakásépítéssel fékezte volna, és ennek keretében az újonnan épített lakások egyharmadát szociális bérlakásnak szánták. Azonban a lakhatási költségek növekedését ez az intézkedés is csak ideig-óráig volt képes megállítani, és hosszú távon más megoldásra lesz szükség a lakhatási válság leküzdésére. Sikeresebb volt ennél a 2008/9-es pénzügyi világválság hatásainak kezelésére megalkotott – és a koronavírus járvány alatt is alkalmazott  – „KurzarbeitergeldI”, melynek keretében az állam bizonyos mértékig átvállalta az alkalmazottak fizetését, ezáltal megakadályozva a tömeges leépítéseket.

A kormányzati tapasztalata mellett a „szürkesége” az, ami „nevető harmadikká” teszi a választási kampányban elvérezni látszó ellenfeleivel szemben.

Mert hiába voltak Scholznak is kétes ügyletei, azok egy része túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy igazán jelentős botrány legyen belőlük. Ilyen például a hamburgi Warburg bankhoz köthető Cum-ex botrány. A Cum-ex üzletek során a cégek az osztalék kifizetés idején kereskedtek a részvénycsomagokkal, aminek következményeként ki tudták használni azt a kiskaput, hogy egyszerre két fél is igényt tarthatott a részvényekre. Ennek megfelelően mindkét fél visszaigényelhette az osztalék kifizetésekor – csak egyszer – befizetett adót. A hamburgi adóhivatal először 2016-ban lemondott arról, hogy behajtson a Warburg banktól egy ilyen üzletből származó 50 millió eurós összeget, majd egy év múlva meggondolta magát, de akkor pedig a pénzügyminiszteri tisztséget betöltő Olaf Scholz sietett a bank segítségére. Az ügylet kivizsgálása során világossá vált, hogy még a főpolgármestersége idején Scholz többször is találkozott a bank vezetőjével, azonban a tanúvallomások során nem tudott visszaemlékezni, hogy miről volt szó ezen találkozók alkalmával.

Ehhez hasonlóan nehezen érthető a Wirecard-botrányban betöltött szerepe is, ami a tőzsdén is jegyzett pénzügyi szolgáltatásokat végző Wirecard 2020. június 19-i összeomlása kapcsán robbant ki. Ekkor derült ki ugyanis, hogy 1,9 milliárd euró hiányzik a cég költségvetéséből. Az ügy a politikát sem hagyta érintetlenül, mivel a cégnek még Angela Merkel német kancellár is lobbizott Kínában. Scholz érintettsége abból következett, hogy a hatáskörébe tartozó szövetségi pénzügyi felügyelet képtelen volt felderíteni a csalást, és másfél éven keresztül nem jelezte az illetékes szervnek a pénzmosással kapcsolatos gyanúját a céggel szemben. A hivatal vezetőit leváltották, azonban Scholz érintetlenül úszta meg az esetet.

Hamburgban rend van

A fentebb említett botrányoknál lényegesebben érthetőbbek az általa meghozott hamburgi represszív intézkedések. A 2001-ben belügyminiszterként bevezetett intézkedése szerint a rendőrség hánytatót alkalmazhatott azokon a drogdílereken, akik az intézkedés során lenyelték a náluk található feltételezett kábítószert. (Brechmitteleinsatz). Ez az intézkedés 2001. december 8-án a 19 éves Achidi John életébe került, akit kábítószer-kereskedelem gyanújával tartóztattak le, és miután beadták neki a szert, összeesett, megszűnt a pulzusa és a légzése, s már nem lehetett megmenteni az életét. Ezen rendőri gyakorlatot egyébként 1996-ban a frankfurti tartományi fellebbviteli bíróság összeegyeztethetetlennek ítélte az emberi méltósággal és az általános emberi jogokkal. Ahogyan az Emberi Jogok Európai Bírósága is az egyezményben foglalt emberi jogokkal ellentétesnek minősítette a gyakorlat kényszerű alkalmazását. Scholz a közmédia támogatásával futó, alapvetően fiatalokat megcélzó Deutschland 3000 podcastben, a moderátor Eva Schulz kérdésére képtelen volt hibásnak elismerni a döntést, és a hamburgi főpályaudvar környékén akkoriban uralkodó áldatlan állapotokról kezdett beszélni.

De Scholznak korábban is volt problémája az erőszakos eseményekkel kapcsolatos felelősségvállalással. A 2017-es G20-csúcsra készülve polgármesterként azt ígérte, hogy a lakók észre sem fogják venni a rendezvényt, azonban a tüntetések előtt egy ismerten keményvonalas rendőrtisztet nevezett ki műveleti parancsnoknak. Az esemény végül káoszba fulladt, és az internetet bejárták azok a felvételek, amelyeken rendőrök ütlegelik és üldözik a tüntetőket. Mindezek ellenére Scholz szerint nem történt rendőri erőszak, és a tüntetők kapcsán „rendbontókról” beszélt. Ezt az érvét alátámasztva 40 millió eurót különített el a károk helyreállítására, amiből végül egymillió euró sem került lehívásra.

Az, hogy Scholz és az SPD milyen politikát fog folytatni kormányra kerülve – ami a jelenlegi közvélemény-kutatási eredmények alapján igazán valószínű – az nagyban függ attól, hogy kivel fognak koalícióra lépni. A lehetőségek közül talán a legvalószínűbb a Zöldekkel és az FDP-vel közös Ampel (közlekedési lámpa), ami leginkább a liberálisok gazdaságpolitikája miatt bukhat el. Matematikai esély mutatkozik egy baloldali Rot-rot-grün (SPD-Grüne-Linke) koalícióra is, amelynek mindhárom párton belül vannak támogatói és ellenzői egyaránt. Ebben az esetben a Linke külpolitikai, radikális pacifista elképzelései képezhetnek ellentétet a pártok között. A Linke pártvezetése viszont annak érdekében, hogy a másik két párt számára kormányzóképesnek minősüljön, elfogadott egy „azonnali programot” (Sofortprogram), amiben például kerülik a párt NATO-hoz való viszonyát.

Mindezek mellett azonban az biztos, hogy Scholzzal és az SPD-vel szó sem lesz valódi baloldali fordulatról.