És gyógyulnod sem.

A harmadik országból érkező, nemzetközi védelemben részesülő, oltalmazottként vagy menekültként elismert pártfogoltjaink a legritkább esetben rendelkeztek társadalombiztosítási azonosító jelet tartalmazó, azaz TAJ-kártyával a tranzitból, illetve a nyitott befogadó állomásról való kilépésükkor.

Márpedig orvosi ellátásra szükségük van, szükségük lehet, pont ugyanúgy, mint bármelyikünknek. Sőt, talán egy kicsit jobban is, hiszen hosszú, viszontagságos út áll mögöttük, ahol vajmi kevés esély volt az esetleges krónikus betegségeik karbantartására, a magukkal hozott vagy útközben szerzett sérüléseik megfelelő ellátására. Sokszor eleve így, évek óta kezeletlen állapotokkal indulnak el a származási országból. Az indulás egyik oka többek között éppen az lehet, hogy az adott országban már nincs megfelelő infrastruktúra, így orvosi ellátás sem.

Amikor ideérnek, nyelvtudás, az ellátórendszer ismerete és a legtöbb esetben a magán-egészségügyi szolgáltatások igénybevételéhez szükséges pénzösszeg nélkül (gondoljunk csak egy hosszabb fogászati kezelésre a több hónapos-éves vándorlás és félnomád tábori tartózkodás után), segítségre szorulnak az első vizitek lebonyolításánál. Az ellátórendszer különféle anomáliái őket is erősen érintik.

Erre nézünk most néhány példát.

Bahar és Hassan

„Mama, kérlek, meséld el nekem”

A várandósság természetesen nem betegség, mégis van, hogy nem minden történik egészen úgy, ahogy az szerencsés. Az egyik, látókörünkben levő kismama fájdalmakra, erős kontrakciókra panaszkodott. Nem az első terhessége (de az első magyarországi) volt. Feltűnt neki, hogy ‘a hasa nagyon kicsi’. Később orvosi vizsgálat is igazolta, hogy kevés a magzatvíz. Amikor erősödtek a fájásai, mentőt hívtak az éj közepén.

Kiderült, hogy valóban orvosi felügyeletre lenne szükség. És a koraszülötteket segítő PIC-re is az újszülött osztályon, ha beindulna a szülés. Nosza, vitte is a mentő, de mivel épp akkoriban szűnt meg egy osztály és itt, illetve máshol is akadtak gondok, egész Budapesten nem találtak ágyat neki. Így aztán tovább zötyögtették Debrecenig. Majd mivel ott is teltház volt, Nyíregyházáig.

Amikor ezt másnap reggel meghallottuk, azért elgondolkoztunk. Vajon egy átlagos társadalmi kapcsolatokkal és anyagiakkal rendelkező magyar édesanyának se találtak volna helyet egyetlen budapesti szülészeten sem?

Meglehet. Itt viszont előállt az a helyzet, hogy szerencsére sikerült leállítani a szülést, de nem volt szállítható állapotban, így jó pár hét nyíregyházi tartózkodásra számíthatott, és ott is tervezték a születést. Utána pedig az újszülött állapotától függő további kezelés, bentlét. Egy magyarul akkor még szinte egyáltalán nem tudó, angolul sem beszélő, hirtelen új helyzetébe csöppenve a körülötte levő világból mit sem értő muszlim asszony. Aki rendkívül hagyománytisztelő, családcentrikus, tartózkodó. Itthon, Budapesten meg dolgozó férj, két gyerek, akikért iskolába-óvodába kellett menni.

Amikor odaértem délután a lakóhelyükre, apuka sűrű füstfelhőben ült kilátástalan tekintettel egy hatalmas ruhakupac tetején, és mondogatta, hogy el kellene menni a gyerekekért. Mondogatta, de a bénultságtól azt sem tudta, merre az ovi-suli. Szerencsére ezt sikerült két telefonnal megoldani. Telefon viszont, hoppá… volt egy darab, az édesapánál, de nem volt Nyíregyházán, a feleségnél. Nem azért, mert így hozta a gyors pakolás. Egyáltalán nem volt, ebben a családban nem is lehetett neki.

Úgyhogy elindult egy hosszú kör telefonálgatás, és csodával határos módon tényleg sikerült kideríteni, pontosan hol is fekszik. Tudtunk az állapotáról az orvostól érdeklődni, aki annyira rendes és megértő volt, hogy a saját telefonját hagyta ott az ügyelete idejére az anyukánál, hogy tudjon vele beszélni férj és rokon. Érdekes lehetett, amikor az orvost keresték egy gyors eredményért este és a páciens szólt bele női hangon, dallamos dari nyelven.

Ezután már ‘csak’ nyíregyházi kontaktokat kellett felkutatni és helybeli segítséget keresni. TAJ-kártyát, apasági nyilatkozatot a távolból intézni. Azután, hogy miért is ült apuka a teledohányzott szobában a hatalmas ruhakupac tetején, azt kideríteni. Jjjja, hogy lejárt a lakhatási támogatásuk az adott befogadó intézménynél, lejárt már a hosszabbítás is, utcára fogják őket rakni. Rakták is.

Úgyhogy lebonyolítani egy költözést, miután lett végre lakhatási lehetőség és a hirtelen pattintott albiban mindent úgy berendezni, hogy a koraszülött kisbabát később majd haza lehessen vinni. Nem volt egy örömmenet se apukának, se a tesóknak, senkinek. A kisbaba pedig döntött és pár nap után, még jóval a kiírt idő előtt végül mégiscsak megérkezett. A lehetőségekhez képest erősen és egészségesen, azóta vasgyúró mintagyerek.

Christine és Cami

„Their secret they can’t hide it’s printed on their face”

Másik kismama, másik történet, másik szülés. A váróteremben ezúttal afrikai származású anyuka és én.

Minden tiszteletem az orvosoké, külön az időseké. Létezik még az az orvosgeneráció Budapesten, amelyik nem szakvizsgázott három nyelven. Sőt, egy szót sem beszél angolul. Mondjuk köszönni sem tud. Egy ilyen orvoshoz csengettünk be, puccos belvárosi rendelőbe. Christine-nel, aki egyébként nem menekült volt, hanem tanulóvízumos, és úgy nézett ki, mint a legmenőbb fekete manöken egy európai divathét bemutatón. Kiválóan beszélt három európai nyelvet, de egy szót sem tudott magyarul.

Doktor úr viszont köszönni sem tudott, mármint magyarul, se pedig jelezni, mondjuk pantomimmel, füstjelekkel, hogy a páciens legyen oly kedves, és szíveskedjen leülni. Így aztán állva ment végbe a státusz felvétele. Végül is miért ne álljon a kismama, elég, ha az orvos ül. A kérdéseknél nem nézett a szemébe, sőt egyáltalán rá se emelte tekintetét, csak valahova a föld mélyébe fúrta, az asszisztensekkel időnként cinkosan össze-összevillantva.

Elérkezett a vérnyomásmérés ideje. Megpróbálta elbliccelni, de mivel volt korábban panasz, Christine gyógyszert is szedett, igyekeztem enyhe nyomást gyakorolni. Nosza, nekiálltak akkor vérnyomást mérni. Egy idős férfi orvos, két középkorú asszisztens. Úgy, hogy hármuk közül egynek se kelljen még véletlenül se, akár egy négyzetcentiméteren az ébenszín bőrhöz érni. Rettentő kínos volt, nem bírtam nézni.

Addig szerencsétlenkedtek, már majdnem felajánlottam, hogy majd lemérem én. Aztán szerencsére sípolt a gép, meglett az eredmény. Ha akkor és ott lemérik az enyém, biztosan ezer darabra robban szét a készülék. Így csak mi puffogtunk csendben, miután a műszeres mérés után azonnal kitessékeltek katonás rendben.

Christine kezében ott volt a papír, legalább huszonöt jól átgondolt, előre megfogalmazott kérdéssel. Át akarta beszélni a szülési tervet is. Hát, ebből akkor ott nem lett semmi. Mentünk tovább a szonográfushoz, aki a várakozásokkal ellentétben iszonyú jófej, és külön szerencsénkre empatikus, humoros, fiatal nő volt. Már beléptünkkor megállított. Néhányat kérdezett, kedvesen, közben maga vette el a kabátot.

Majd később, a vizsgálat során úgy fordította a monitort, hogy mindhárman jól lássuk. Így három csokibarna szempár lábadt könnybe, amikor élesítette a képet. Hárman sóhajtottunk fel egyszerre, amikor kiderült, hogy újabb kislány érkezik a Földre. Kaptunk emlékbe felvételt, fotót, és egy legyintéssel hessentett minket tovább, amikor megkérdeztük, hogy ez most tényleg ingyen volt?

Gloria

„Mint az álmok, miket sorban
Megöl, elhervaszt a tél”

Gloria gyönyörű, magas, sudár afrikai nő. Világéletében nagyvárosi életet élt, több európai nyelvet is kitűnően beszélt. Ami hazánkban fogadta, ahova tanulni érkezett, annál, azt hiszem, még legrosszabb álmában is többet remélt. A nyelvtudás, a nagyvárosi közegben otthonos mozgás egy cseppet sem segített, amikor nem olyan régen Budapesten keresett új albérletet. Fel se vették a telefont, amikor előzetesen írásban jelentkezett. Vagy azonnal lecsapták, amint tört magyarját meghallották.

Az egyik, menekültekkel, külföldiekkel is foglalkozó szervezet keresett, tudnánk-e mi is segíteni neki egy keveset. Ők már futottak több kört, meghirdették, de sajnos hiába. Nem lett kézzelfogható eredmény. Nosza, így tettünk mi is, saját oldal, közösségi háló, csoport, barátok, szülők, ex- és jelenlegi párok. Mindenki. De eredmény, sajnos, nyista, sehol semmi. Elkezdtünk random apróhirdetéseket hívogatni, budapesti albérletes csoportokba be-beírogatni. Még mindig semmi.

Aztán kiderült egy újabb nehezítő, egyben a költözést szükségessé tevő tényező: nem elég a sötét színű bőr, már kettesben költözne, nem egyedül. Vagyis egy lakóval, aki úgy hat hónap múlva érkezik, és természetesen vele megy majd, ha a világra születik.

Sajnos így még kevesebb lett a remény, nem is látszott már semmi esély, mígnem vidékről megérkezett a vészsegély. Egy parókia befogadná. Éppen nem használt vendégtanári szállás, nagyon szép környezet. Fel is újítanák, mire odamegy. Nem volt mit tenni, sajnos Budapestről el kellett nekik menni. Berendezkedett, egy jópár hónap múlva a baba is megszületett. A tanulmányainak és a mi szorosabb kapcsolatunknak azonban a 250 kilométer, a több mint 4 óra vonatút sajnos véget vetett. Egy idő után, a pici baba ellátása mellett a sűrűbb online kapcsolattartásnak is befellegzett. Aztán egyszer csak jött a hír, ők is másik országba mentek.

Ha itt maradhat Budapesten, talán nem kell így történnie. Tényleg ennyire nehéz egy ekkora nagyvárosban egy sötét bőrű kismamának kiadni egyetlen albérletet?

‘Nem menekültnek való vidék’

„Parole, parole, parole”

Pár éve lehetőségünk lett volna egy magyar munkáltatónál álláshoz segíteni néhány embert. Betanított munka, Budapestről viszonylag jó közlekedés, kedvező munkakörülmények. Átnéztük a hozzánk segítségért forduló emberek önéletrajzát. Ki melyik állásra alkalmas, ki tervez itt maradni hosszútávon, kinek van a legnagyobb szüksége segítségre.

Volt kétgyermekes, magyarul még nem beszélő, egyedülálló anyuka. Volt kitoloncolásra váró férj mellett magyar státusszal rendelkező, itt maradni szándékozó kismama. Volt testi sérülés miatt részlegesen munkaképes, fizikailag gyenge alkatú, idősebb, egyedülálló kisgyerekes apuka. És volt sportkarriert tervező (azóta sikeresen befutott) fiatalember, akinek az edzések számát, idejét, az ő fizikai terhelhetőségét, testi és mentális egészségének fenntartását is szem előtt kellett tartani a munkabeosztás megtervezésénél.

Voltak többen, a ‘nevesítetlen tömeg’, hosszabb-rövidebb ideje már itt élő, talán a nyelvet is picit már beszélő fiatalemberek. Ők a sarki kebabosok világának már jól ismert, rengeteg munkával elfogadható bevételt biztosító ‘szürke zónáját’ adták volna fel az első bejelentett, lényegesen kevésbé jövedelmező állásért cserébe.

Beszéltünk a nagyon kedves, empatikus, segítőkész HR-essel, több körben. Több ízben kilátogattunk a helyszínre. Körbevezettek minket, megismertük a munkafolyamatokat és -körülményeket. Beszéltünk társtulajdonossal, üzemvezetővel. Hosszas kupaktanács után rangsoroltuk az önéletrajzokat, majd beszéltünk az álláslehetőségről az emberekkel. Az első kisebb csoportot ki is vittük a helyszínre, mindent megnézhettek, mindenkinek nagyon tetszett.

Ekkor jelentkeztek az első árulkodó jelek: néhány ottani, régebbi munkatárs furcsán nézett az európaitól eltérő külső jegyekkel rendelkező emberekre. Még furcsábban, amikor előkerült egy-egy villanyszerelői képesítés, targoncavezetői jogosítvány. Majd akadozni kezdtek az emailek, és sűrű bocsánatkérések közepette egyszer csak kaptunk egy levelet.

Az amúgy maximálisan támogató, rokonszenves és tisztességes HR-estől, hogy a munkások felháborodása nyomán a társtulajdonos úgy döntött, inkább megváltozott munkaképességű magyar munkavállalókat vesz föl. Igen, utánuk jár adókedvezmény. A nyelvet nem beszélő, saját hibáján kívül iskolázatlan, harmadik országbeli munkavállaló után meg nem. Igen, akkor még kint voltak a szégyenletes kék kampányplakátok, amik a menekültek ellen hergelték a közvéleményt, egy torpedó erejével, rendkívül sikeresen.

Természetesen megértettük a döntést. De nyolc embernek, családnak ígértünk heteken át (lóhalálában végzett sok körös ügyintézés mellett) jobb lehetőséget, kézzel fogható álmot, valódi megélhetést, reményt.

Ez egy eset volt. Egy tipikus eset. Szerencsére vannak ritka kivételek.

Pedig annyira aprók ezek a különbségek közöttünk. A bőrszín? Mi is lebarnulunk nyáron. A kendő? Nagyanyáink még bőszen hordták. Hogy mást esznek? Manapság, az ételintoleranciák divatos világában ki hivatkozhatna erre?

Egyébként is, majdnem pontosan ugyanazt eszik, amit én is ennék, ha követném őseim szokásait. Más az anyanyelvük, mások a hagyományaik, de ebben is nagyobb eltérés van közöttük aszerint, ki melyik országból, milyen területről jött, nagyvárosból avagy kis hegyi településről, mint hogy ‘ők és mi’.

Közös a Földünk, a jövőnk, közös a sorsunk, és nem várt helyeken bukkan az ember párhuzamosságokra.

Egy, a Mércén is megjelent írás további fordításai kapcsán beszélgettem a szerzővel, egy exeteri PhD hallgatóval. Kiderült, mennyire hasonló társadalmi közegben, mikroklímában nőhet fel egy törökországi kurd kisfiú és egy budapesti zsidó lány. Népirtás utáni leszármazottként, másod-, harmadgenerációsként. Mennyire hasonlóan viselkednek a családok, a nagyszülők, a szülők. Gyerekeiket féltve, családtörténeteket elhallgatva. Náluk a nyelvet (is), nálunk vallást, tradíciókat, identitást elhagyva. A közösség tradíciókat őrző magvából önként száműzetve, atomizált családok miniatűr kapszuláiba zárva. És közben, a többségi társadalomból, a szekrényekbe zárt csontvázaknak ‘hála’, öntudatlanul is mindig egy kicsit ‘kilógva’. Elszeparálódva. Sehova se tartozva.

A történetekben szereplő emberekkel-családokkal természetesen végigbeszéltem ezek tartalmát a cikksorozat megjelenése előtt. A gyerekek szerettek volna még üzenni magukról, így készítettünk egy színes-szagos, csillámfilcekkel kidekorált, idézetekkel sűrűn teletűzdelt tablót.

Az egyik családnál épp egy hosszabb (a gyorsvonatként elrobogó lehetőségekről szóló) idézetnek kerestünk helyet a nagyobbik lánnyal a papíron, amikor a család kisebbik gyereke a margóra iszonyú mini betűkkel felkörmölt egy szöveget. ‘Sorry, I’m different’. Az ‘accent is cute’ felirat elé pedig, ami már ott volt, odakerült egy icike-picike ‘my’ szócska, kiegészítésnek.

Nem is vettem észre. Csak amikor már hazaértem. Szíven ütött. Az elkövető, most kiskamaszként, már itt cseperedve, egyre jobb iskolákra váltva, a család anyagi gondjaitól talán leginkább megkímélve, látszólag teljesen egészséges önbizalommal felhőtlen tiniéletet élő, lassacskán fiatal nő. És ugyanő, aki saját választásából önként visel egész évben, nemcsak ünnepekkor fejkendőt. Meg aki örökre őrzi a testén egy, a hazájukban, a családja ellen elkövetett terrorcselekmény nyomait.

‘Sorry, we are different. We all are.’

Igen is, meg nem is.

De ezek a különbségek, ha rávetülnek a társadalom befogadókészségének tudati horizontjára, máris árnyakat vetnek. Hosszú, rémisztően hosszú árnyakat. Látszólag ijesztőeket. Bármitől lehet – mint láttuk az orvosnál – tartózkodni, idegenkedni, berzenkedni, félni. Amitől csak szeretnénk. Szoktunk is vele élni.

Pedig minden szóban fény ragyog. És minden emberben is. Más-más színű fény – ami egyformán szép.

Azt mondják, a sokszínűség gyönyörködtet. Mondják azt is, egykoron vendégszerető nép hírében álltunk.
Egy populáció heterogenitása növeli annak túlélési esélyét.
Mások elfogadásának képessége pedig az egyén boldogulásának lehetőségét.

És boldogságának mértékét.