A világban körültekinve elkeserítő kép tárul elénk. Éhezés és nyomor, háború és betegség, kizsákmányolás, égbekiáltó egyenlőtlenségek. Akinek van, előnyt előnyre halmozva léphet előre a jólét, megbecsülés és hatalom ranglétráin, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van: megélhetés után kutatva kénytelen egész testét, egész életét mások szolgalátába állítani, nehéz, monoton munkában, méltatlan munkakörülmények között, és még ennek is örülnie kell, hiszen így legalább elkerüli a társadalomból való végleges kihullást, a hajléktalanságot, a menekültlétet.

Felvilágosult társadalmainkat névleg a jog és nem az emberi önkény uralja, ám társadalmi életünk főszabálya ma is ugyanaz, ami mindig volt: „a hatalmas […] végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte”.^[1]

Lehetséges-e egy másik világ? Képesek vagyunk egyáltalán elgondolni egy olyan társadalmat, amelyben nem a nyers erő és öröklött, önkényes előjogok határozzák meg, ki részesül a hatalom és jólét kiváltságából, ki számíthat élhető, emberhez méltó életre, és kinek lesz osztályrésze a kiszolgáltatottság és a nyomor?

Remélhetjük-e, hogy társadalmi viszonyaink felszabadíthatók az erőszak és a vak véletlen uralma alól, vagy a legtöbb, amit elérhetünk az, hogy az embertelenebb és kínzóbb igazságtalanságokat enyhébbekkel váltjuk fel?

A száz éve született politikafilozófus, John Rawls filozófiai programjának középpontjában az igazságos társadalom lehetőségébe vetett hit racionális megalapozása áll. Rawls egyesek szemében a politikai gondolkodás megújítója, korszakalkotó filozófus, mások szerint utópista, álmodozó moralista, sőt a fennálló rend apologétája. De mit jelent, mit jelenthet számunkra ennek a hívei és ellenfelei által gyakorta egyaránt félreértett gondolkodónak a munkássága ma?

A következőkben egy olyan értelmezést szeretnék bemutatni, amely szerint Rawls filozófiája radikális társadalmi reformok elméleti alapjait fektette le, amelyek végső soron egy antikapitalista programot fogalmaznak meg: az igazságos társadalomnak meg kell haladnia a kapitalizmust. E belátásnak pedig – úgy vélem – a jelenkor társadalmi kihívásai szempontjából is jelentősége van.

Sajnos itt nem vállalkozhatok Rawls életművének teljeskörű áttekintésére, ezért csupán Az igazságosság elméletével és utolsó, Justice as Fairness: A Restatement (A méltányosságként felfogott igazságosság: egy újrafogalmazás) című könyvével, valamint az ezekhez kapcsolódó szakirodalommal foglalkozom. Rawls politikai szabadelvűséggel kapcsolatos nézeteiről,^[2] a külpolitikával és a nemzetközi igazságosság kérdéseivel foglalkozó A népek jogáról^[3] és filozófiatörténeti tanulmányairól^[4] nem fogok szót ejteni.

Az igazságosság elmélete

Rawls és Az igazságosság elmélete megítélése a mai napig heves viták tárgya. Egyesek a század közepi Egyesült Államok politikai-gazdasági berendezkedésének ideológusát látják Rawlsban, mások pedig az emberek életébe folyvást beavatkozó, az egyenlőség fölött autoriter módszerekkel őrködő egalitárius diktatúra szószólóját.^[5] Megint mások a skandináv szociáldemokrácia pártfogójaként írják le, de olyanok is akadnak, akik szerint Rawls nézetei végső soron összeegyeztethetők F. A. Hayek piaci fundamentalizmusával^[6] és azzal, amit ma népszerű kifejezéssel neoliberalizmusnak nevezünk.

Mi tehát voltaképpen Rawls elmélete?

Először érdemes röviden átvennünk, melyek Rawls szerint az igazságosság elvei, milyen kritériumoknak kell egy igazságos társadalom alapszerkezetének – azaz alapvető intézményeinek és alkotmányos berendezkedésének – megfelelni. Rawls két elvet fogalmaz meg, amelyek közül a második két részből áll:

1. Az egyenlő szabadság elve: mindenki sérthetetlen joggal bír a szabadságjogok azon legszélesebb körére, amely még összefér mások ugyanezen szabadságával.
2. A társadalmi egyenlőség elve: a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeknek mindenki javát kell szolgálniuk, ehhez pedig ki kell elégíteniük két feltételt:

2/a. Méltányos esélyegyenlőség: A társadalmi előnyöket – mint a magasabb fizetés, vagy társadalmi megbecsültség – olyan pozíciókhoz kell kötni, amelyek mindenki előtt nyitva állnak, és amelyeket az azonos képességekkel rendelkező és egyenlő erőfeszítést tévő egyéneknek egyenlő esélye van megszerezni.

2/b. A különbözeti elv: A társadalmi egyenlőtlenségek csak olyan mértéke megengedett, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a lehető legrosszabb helyzetben lévőknek a lehető legjobb legyen.

Ezt az igazságosságkoncepciót nevezi Rawls méltányosságként felfogott igazságosságnak (justice as fairness).

A méltányosságként felfogott igazságosság elvei között felállíthatunk egy hierarchiát. A korábbi elvek mindig ütik a későbbieket. Az egyenlő szabadság elvét nem sérthetjük meg a társadalmi egyenlőség teljesebb megvalósításáért.

Miféle társadalom képe rajzolódik ki ezekből az elvekből? Látható, hogy az igazságos társadalom alapköve az egyéni szabadságjogok egyenlő védelme: „minden ember egy az igazságosságban gyökerező sérthetetlenséggel bír, amelyet még a társadalom jóléte sem írhat felül”.^[7] Rawls ezzel a gondolkodására döntő hatást gyakorló, Locke-tól és Kanttól Isaiah Berlinig és H.L.A. Hartig terjedő liberális eszmetörténeti hagyományhoz kapcsolódik.^[8]

Könnyen észrevehetjük ugyanakkor, hogy Rawls nézetei elütnek az olyan libertárius gondolkodókéitól, mint Robert Nozick, aki szerint az egyéni szabadságjogok védelme önmagában többé-kevésbé elégséges az igazságossághoz, és bármilyen további állami beavatkozás az emberek életébe zsarnoki túlkapásnak számítana. Rawls szerint egy igazságos társadalomnak be kell avatkoznia a társadalmi javak elosztásába a méltányos esélyegyenlőség és a különbözeti elv érvényre juttatása érdekében. De pontosan mi a célja, mi a végső igazolása ezeknek az egyenlősítő törekvéseknek?

Egy közkeletű elképzelés szerint Rawls ideálja a meritokratikus vagy érdemelvű társadalom, amelyben ki-ki nem öröklött privilégiumai, születési előjogai, hanem érdemei, azaz saját képességei és erőfeszítései révén részesül a társadalom javaiból.

Rawls azonban explicite tagadja, hogy elmélete egy meritokratikus társadalomhoz vezetne.^[9]

A meritokrácia elve futóversennyé változtatja a társadalmat, ahol mindenki folyvást előnyösebb pozíciók megszerzéséért kénytelen küzdeni, azok pedig, akik hátramaradnak, könnyen válhatnak megbélyegzettekké és kirekesztettekké, mint önhibájukból sikertelen egyének.^[10] Ez Rawls szerint összeegyeztethetetlen a méltányosságként felfogott igazságosság alapértékeivel.

Egy másik elképzelés szerint az igazságos társadalom célja, hogy senki se szenvedjen hátrányt olyasmiért, amiről nem tehet: senki se kerüljön rosszabb társadalmi pozícióba neme, bőrszíne, származása, tehát semmi olyasmi miatt, ami nem rajta múlik. Rawls kétségtelenül hangsúlyozza, hogy igazságtalan volna, ha a társadalom javait efféle önkényes szempontok alapján osztanánk el, ez pedig talán arra enged következtetni, hogy az igazságosság alapvető követelménye, hogy előmenetelünk csakis saját erőfeszítésünktől függjön, és védettséget élvezzünk a puszta balszerencsével, a „természet sorsjátékával” szemben.

Ez azonban nem Rawls álláspontja, hanem a vele vitatkozó és őt kritizáló szerencse egalitarizmusé – olyan gondolkodóké, mint Ronald Dworkin vagy Rawls jelentős baloldali kritikusa, G. A. Cohen. Ahogy azt az Új Egyenlőségen korábban is írtam, Rawls nyíltan elutasítja ezt a felfogást:

egy igazságos társadalomnak nem feladata kompenzálni tagjait minden meg nem érdemelt, puszta vakszerencséből eredő hátrányért.^[11]

Ezt sem a méltányos esélyegyenlőség elve, sem a különbözeti elv nem biztosítja. A méltányos esélyegyenlőség csupán annyit ír elő, hogy az azonos pozíciókat azonos képeségekkel és azonos erőfeszítéssel megpályázó egyének azonos eséllyel jussanak az adott pozícióhoz. Ám ha képességeik önhibájukon kívül eltérőek és ezért egyesek hátrányba kerülnek, a méltányos esélyegyenlőség elve nem írja elő, hogy kompenzálni kellene őket.^[12]

A különbözeti elv pedig egy szót sem ejt a meg nem érdemelt hátrányokról, a „természet sorsjátékáról” – annyit ír elő, hogy a legrosszabb helyzetben lévőket a lehető legjobb helyzetbe kell hozni. De a különbözeti elv nem vizsgálja, miért kerül valaki rossz helyzetbe, önhibájából-e vagy sem. Az igazságos társadalom nem biztosítótársaság, amely folytonosan azt vizsgálja, mi felelünk-e rossz sorsunkért, vagy a vakvéletlen.^[13] Egész más célokat igyekszik megvalósítani. Melyek ezek a célok?

A társadalom Rawls meghatározása szerint egy kölcsönösen előnyös együttműködési rendszer, egy kooperatív vállalkozás. A társadalomban nem egymás mellett élünk és nem egymástól függetlenül munkálkodunk, hanem a társadalom javait közösen, együttműködve állítjuk elő. Életünk társadalmi termelésében – ahogy Marx nevezte – mindannyian közösen veszünk részt, mindenki munkája a többiekére épít.

Egy ilyen rendszer akkor igazságos, ha mindenki úgy láthatja, hogy az érte és nem ellene működik: befektetett munkája mindenki javát szolgálja, nem pedig egy kiváltságos csoportét.

Az egyenlő szabadság elve védi az egyént attól, hogy akár egy szűk elit, akár a többség zsarnokságának áldozatává váljon, hogy a társadalom mint kooperatív rendszer ilyen módon ellene fordulhasson, és tekintet nélkül érdekeire felhasználhassa őt egy önkényesen meghatározott „közjó” érdekében. A méltányos esélyegyenlőség funkciója nem az érdemesek kiválóságának jutalmazása, vagy a társadalom tagjainak védelme a balszerencse, a „természet sorsjátéka” ellen, hanem annak biztosítása, hogy az előnytelenebb társadalmi pozíciókban lévők biztosak lehessenek benne, jómódú polgártársaik nem azért vannak előnyösebb helyzetben, mert jó helyre születettek, vagy a jó embereket ismerték.

Az igazságosság nem azt követeli meg, hogy csak érdemeink miatt részesüljünk előnyökben, csak a saját hibánkból hátrányokban, hanem hogy bármiféle előnyt élvezünk is, bármiféle hátrány ér is minket, azt ne élhessük meg méltánytalanságként, olyasmiként, ami sérti méltóságunkat, szabad és egyenlő mivoltunkat. A különbözeti elv is ezt a célt szolgálja azáltal, hogy biztosítja, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek nem egy kiváltságos réteg előjogainak és elnyomó hatalmának megőrzését szolgálják.

Egy igazságos társadalomban ugyanis csak olyan egyenlőtlenségek létezzenek, amelyeket azoknak is megfelelő, észszerű indoka van elfogadni, akik az így létrejövő hierarchia alján helyezkednek el. Ehhez a szóban forgó egyenlőtlenségeknek az alul lévőknek is kedvezniük kell, méghozzá a lehető legnagyobb mértékben.

Egy igazságos társadalomban – így Rawls – csak azért léteznek előnyösebb társadalmi pozíciók, hogy a társadalom tehetséges és jó képességű tagjait ösztönzzék, hogy e képességeiket mindenki javára kamatoztassák.^[14] Rawls itt nem a „trickle-down” elmélet híveként beszél: nem arra kell gondolni, hogy Elon Musk és Mark Zuckerberg gazdagsága majd valamiként „lecsorog” az alsó rétegekhez, és ezért kellene engednünk, hogy egy kisebb ország költségvetését birtokolják. Másról van szó.^[15]

Úgy gondolom, Rawls ösztönzőkre alapuló érvének a legelfogadhatóbb értelmezése a következő: a társadalmi együttműködés feltétele, hogy egyesek veszélyes, kimerítő, vagy más szempontból megterhelő munkát végezzenek, mégpedig a lehető legnagyobb hozzáértéssel és figyelemmel. Szükségünk van ápolókra, mentősökre, tűzoltókra, bányászokra. Ha azonban ezekhez a pozíciókhoz nem tartoznak kimagasló társadalmi előnyök, akkor meglehet, túl kevesen választják őket, és nem elsősorban azok, akik ezeket a feladatokat a legkiválóbban tudnák ellátni. Azonban a társadalom minden tagjának érdeke, hogy a lehető legjobb mentősök és tűzoltók siessenek a segítségükre baj esetén, és így tovább.

Így jó okunk van elfogadni, hogy ők nagyobb arányban részesedjenek a társadalom javaiból, mint mások, ha ezzel arra ösztönözzük őket, hogy tehetségüket mindenki javára használják fel. Hogy ki mindenki esik még ugyanabba a kategóriába, mint a mentősök és tűzoltók – hogy például a vállalkozók és innovátorok, a Mark Zuckerbergek és Bill Gatesek ide tartoznak-e –, egy további kérdés, amely elsősorban azon múlik, hogy kiknek a munkája számít társadalmi szempontból olyan lényegesnek, hogy annak elvégzését érdemes jutalmakkal ösztönözni, az így előálló egyenlőtlenségeket pedig tolerálni.

Rawls úgy véli, az igazságosság elvei, azaz az egyenlő szabadság elve, illetve a méltányos esélyegyenlőség és a különbözeti elv együtt megfelelnek a felvilágosodás és a francia forradalom alapelveinek: szabadság, egyenlőség, testvériség.^[16]

Az egyenlő szabadság elve biztosítja, hogy a társadalom tagjai szabad egyénekként álljanak egymással szemben, akiknek élete önértéket képvisel, amely nem áldozható fel a „nemzeti érdek” vagy a „nagyobb jó” oltárán. Az egyenlő szabadság elve és az esélyegyenlőség együtt biztosítja, hogy a társadalom tagjai egyenlőkként tekinthessenek egymásra, akiket a rend, rang, nem, bőrszín és más hasonlók nem jogosítanak kiváltságos bánásmódra. Végül a különbözeti elv megtestesíti a testvériség eszméjét: a különbözeti elv szerint berendezett társadalomban az egyének bizonyos értelemben egymásért dolgoznak; még amikor önnön erőfeszítésük által előnyökre tesznek is szert, ezek az előnyök a társadalom többi tagjának boldogulását is szolgálják – másként a különbözeti elv értelmében igazolhatatlanok lennének.

Rawls számára az igazságos társadalom szabad és egyenlő egyének szolidáris, testvéri társadalma.

Kapitalizmus, szocializmus és az igazságosság intézményei

Rawls elmélete meglehetősen elvont elveket fogalmaz meg. Miféle konkrét intézményi berendezkedés felel meg ezeknek?

Kezdjük az elején!

Az igazságosság első elve Rawlsnál az egyenlő szabadság elve, amelynek intézményi megvalósulása Rawls szerint az alkotmányos demokrácia. Egy igazságos társadalom demokrácia, mert az embereknek biztosítandó szabadságjogok között ott vannak a politikai részvétel jogai is. A demokratikus részvétel jogai ráadásul különleges státusszal bírnak az alkotmányos demokráciában: nem csupán alkotmányos védelmet kell, hogy élvezzenek, de biztosítani kell e szabadságjogok méltányos értékét is. Ez azt jelenti, hogy az alkotmányos demokráciának nemcsak azt kell garantálnia, hogy senkit nem fosztanak meg a politikai részvétel jogától – akár törvényi úton, akár másként –, hanem azt is, hogy mindenki egyenlő képességgel bírjon a demokratikus politika alakítására: ha két azonos képességekkel megáldott állampolgár egyaránt szeretné a demokratikus politika menetét valamilyen módon befolyásolni, erre egyenlő esélyük kell, hogy legyen.^[17]

Az alkotmányos demokrácia tehát nemcsak a demokrácia díszleteit kell, hogy biztosítsa, de a politikai szabadságjogok méltányos értékének biztosításával valóságos politikai hatalommal kell felruháznia a társadalom tagjait.

Azonban a politikai szabadságjogok – demokratikus részvétel jogai – nem hatalmazzák fel a társadalom többségét arra, hogy kénye-kedve szerint járjon el az ország irányításában. A politikai hatalom demokratikus gyakorlásának jogát alkotmányos normák szorítják korlátok közé, amelyek biztosítják az egyéni szabadságjogok védelmét, és meghatározzák a társadalmi viták feloldásának elvi és eljárási kereteit.^[18]

Mi a helyzet mármost az igazságosság második, a társadalmi egyenlőtlenségekre vonatkozó elvével? A fő kérdés, amely napjainkban mind meghatározóbbá válik a Rawls-kutatáson belül is, hogy vajon Rawlsnak a társadalmi egyenlőségre vonatkozó elvei összeférhetnek-e egy kapitalista gazdasági berendezkedéssel.

Másként: vajon Rawls a fennálló kapitalista rend védelmezője, és mint ilyen, a status quóhoz hű, reformer szellemiségű, mérsékelt gondolkodó, vagy a kapitalizmus kritikusa, aki végső soron elveti ezt a status quót és radikális társadalmi-gazdasági változásokat sürget? A válasz korántsem egyértelmű.

Az egyenlő szabadság elve alapvető szabadságjogként ismeri el a tulajdonhoz való jogot. Rawls ezenkívül úgy véli, hogy az igazságosság elveit csakis egy olyan gazdasági rendszer elégítheti ki, amely magában foglal valamiféle piaci mechanizmusokat. Egy tervutasításos gazdaság nem lehet képes a modern, komplex gazdaságok hatékony irányítására, ráadásul a szabadságjogok olyan korlátozását tenné szükségessé, ami szembemegy az egyenlő szabadság elvével.^[19] E két megfontolás első ránézésre egyértelműen kapitalizmuspárti gondolkodóként tünteti fel Rawlst.

Csakhogy ez a látszat csal.

Először is Rawls hangsúlyozza, hogy a tulajdonhoz való alapvető jog a személyi tulajdonra vonatkozik, amely nem vonja maga után automatikusan a termelőeszközök magántulajdonához való jogát.^[20] Rawls ezenkívül úgy gondolja, hogy a piacgazdaság a termelőeszközök magántulajdona nélkül is elképzelhető, mivel „nincs lényegi kapcsolat a szabadpiac használata és a termelőeszközök magántulajdona közt.”^[21]

Így aztán Rawls leszögezi: „elméletben legalábbis egy liberális szocialista rezsim szintén képes megfelelni az igazságosság két elvének. Csupán annyit kell feltennünk, hogy a termelőeszközök köztulajdonban vannak, és a vállalatokat munkástanácsok vagy azok kinevezett képviselői igazgatják”.^[22]

Bár a „liberális szocializmus” kifejezés manapság furcsán hathat, Rawls ezen pusztán annyit ért, hogy a társadalmat és a gazdaságot nem a pártállami diktatúra eszközeivel, hanem az alkotmányos demokrácia keretei között meghozott kollektív döntések révén irányítják. Ebbe a folyamatba – a piaci szocializmus különféle modelljeinek megfelelően^[23] – beépítik a piaci mechanizmusok működését is, anélkül azonban, hogy megszűnnék a termelőeszközök köztulajdona és a munkásigazgatás.

Rawls tehát világosan fogalmaz: az igazságosság elvei önmagukban nem döntik el, hogy egy ilyen értelemben vett szocialista vagy egy a termelőeszközök magántulajdonán alapuló gazdasági rendszert kell-e választanunk.

De hogy nézne ki az a magántulajdonosi rendszer, amely – a liberális szocializmushoz hasonlóan – megfelel az igazságosság elveinek? Rawls ennek a rendszernek a tulajdonosi demokrácia (property-owning democracy) nevet adja.^[24]

A tulajdonosi demokrácia egy olyan gazdasági rendszer, amely – az egyenlő szabadság elvének értelmében – védi az egyének alapvető szabadságjogait, beleértve jogukat a demokratikus részvételre, ezenkívül – eltérően a szocializmustól – megengedi a termelőeszközök magántulajdonát, ugyanakkor széleskörű szociális intézkedések, közoktatás, jelentős vagyon és örökösödési adók segítségével biztosítja, hogy a társadalom széles rétegei birtokolják a tőkét és a vagyont, ne pedig egy kiváltságos réteg.

Mármost úgy tűnhet, hogy amiről itt Rawls beszél, az nem más, mint a jóléti állam.

Rawls maga azonban mindig is tiltakozott az ellen, hogy elméletét a jóléti állam melletti érvként értelmezzék.

Az igazságosság elméletének 1999-es új kiadásához írt előszóban a következő módon határolja el őket: a jóléti állam és a tulajdonosi demokrácia egyaránt megengedi a termelőeszközök magántulajdonát, miközben szociális intézkedésekkel igyekszik mérsékelni a társadalmi egyenlőtlenségeket. De a jóléti állam – állítja Rawls – elsődlegesen azt igyekszik megakadályozni, hogy a társadalom tagjai egy bizonyos létminimum alá kerüljenek, ezt pedig a megtermelt társadalmi javak utólagos újraelosztásával kívánja elérni.^[25]

Ezzel szemben a tulajdonosi demokrácia célja nem kizárólag egy társadalmi minimum biztosítása. A tulajdonosi demokrácia ennél tovább megy, és arra törekszik, hogy a társadalom tagjai már eleve egyenlő tőkével és vagyonnal lépjenek be a társadalmi termelés folyamatába, így már mindig is egyenlő felekként, a reciprocitás, a kölcsönösség elvei szerint léphessenek interakcióba egymással.

A tulajdonosi demokrácia elsődleges eszköze ezért nem a társadalmi termelés eredményének redisztribúciója, újraelosztása, hanem a társadalmi termelésben való részvétel előfeltételeinek, eszközeinek predisztríbúciója, előzetes elosztása, például magas színvonalú közoktatás, az örökösödés általi vagyonfelhalmozás megakadályozása, az esélyegyenlőség intézményeinek működtetése által.

Pogátsa Zoltán amellett érvel, hogy Rawls kritikája a jóléti állammal szemben egy túlságosan szűklátókörű felfogáson alapul: „Rawls az angolszász politikai filozófia foglya, és a jóléti államoknak is csak az angolszász felfogását akceptálja” – nem ismeri fel, hogy a skandináv államok a 20. század során a jóléti állam egy jóval gazdagabb koncepciójával dolgoztak. Hasonlóan fogalmaz Martin O’Neill, aki szintén úgy látja, hogy Rawls érve a jóléti állam ellen egy szalmabábot vesz célba, mert míg az angolszász típusú jóléti államok talán megfelelnek leírásának – amely szerint a jóléti állam csupán a szegénység megakadályozására törekszik, de semmi többre –, addig az európai jóléti államok ennél jóval tartalmasabb szociális célkitűzéseket is megvalósítottak.^[26]

Ezek kétségtelenül erős érvek. Rawls szövegeiből gyakran valóban a jóléti állam egy leegyszerűsítő képe látszik kirajzolódni. Pogátsának és O’Neillnek pedig kétségtelenül igaza van abban, hogy a jóléti állam is megvalósíthat számos olyan szociálpolitikai intézkedést, amelyet Rawls a tulajdonosi demokráciának tulajdonít. A jóléti államot nemcsak a szegénységbe való aláhullást megakadályozó redisztributív megoldások jellemzik, de az esélyteremtést és a tőkéhez és vagyonhoz való hozzáférést elősegítő intézkedések is.

Úgy gondolom azonban, hogy ezzel még nem oldottuk meg teljes mértékben Rawls problémáját a jóléti állammal. Rawls ugyanis elsősorban nem a jóléti állam eszközeit, hanem céljait bírálja. Nem az a problémája, hogy a jóléti állam nem a megfelelő intézkedéseket vezeti be, hanem, hogy azt nem a jó indokból, nem az igazságosság elvei szerint teszi.

Fontos, hogy ne essünk a szakpolitikai intézkedések fetisizálásának hibájába.

Egy politikai-gazdasági berendezkedés értékelésében nemcsak az számít, hogy milyen intézkedéseket vezet be, hanem az is, hogy ezek az intézkedések miféle átfogó rendszerré állnak össze, és hogy ezzel az emberi együttélés és társadalmi együttműködés miféle elveit valósítja meg.

Nacionalista és szélsőjobboldali pártok is gyakran támogatnak újraelosztó és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló szakpolitikákat, de nem azért, hogy érvényt szerezzenek az emberek közti egyenlőségnek, hanem, hogy biztosítsák a nemzeti-etnikai közösség egységét.

Rawls kritikájának lényege, hogy – úgy véli – a jóléti állam és a tulajdonosi demokrácia, még ha nagyon hasonló egyenlősítő intézkedéseket vezet is be, azokat más-más elvek mentén, más társadalmi-politikai célok megvalósítása érdekében gyúrja egybe átfogó rendszerré. A jóléti állam célja Rawls szerint mindenekelőtt a jólét egy elfogadható szintjének biztosítása, másrészt, hogy egyéni céljai elérésében, életvezetésében az egyének védelmet élvezzenek a véletlentől és a balszerencsétől, hogy a születés esetleges körülményei, a balsors ne dönthessék romba életesélyeiket.

A jóléti állam tehát voltaképpen a szerencse egalitarizmus elvei – és gyakran meritokrácia elvei – mentén szerveződik. Azt mondhatnánk, hogy a jóléti állam arra törekszik, hogy ki-ki méltányos feltételek mellett lehessen a saját sorsának a kovácsa. Bármiféle szociálpolitikai intézkedéseket vezet is be, azokat ennek a célnak a megvalósítása érdekében vezeti be, és oly módon rendezi össze őket, hogy ezt a célt a lehető legjobban megvalósítsák. Ám ahogy láttuk, Rawls szerint az igazságosság többet és mást követel.

A társadalomban az emberek nem egymástól elkülönülve, hanem egymással együttműködve és egymásra utalva élnek, egy igazságos társadalomnak nem csak azt kell biztosítania, hogy az emberek méltó feltételek mellett alakíthassák a saját sorsukat, de azt is, hogy egymás sorsának alakításában is méltányosan és a kölcsönösség elve szerint járjanak el.

Ez Rawls szerint a tulajdonosi demokráciában (és a liberális szocializmusban) biztosított, a jóléti államban viszont nem. A jóléti államban az embereknek továbbra is elsődlegesen saját boldogulásukért – méltányos feltételek mellett, a balsorstól és nélkülözéstől védve – küszködő egyénekként viszonyulnak egymáshoz, rosszabb esetben versenytársként, de még nem partnerek egy kölcsönösen előnyös társadalmi együttműködés igazságos megszervezésében.

A jóléti állam és a tulajdonosi demokrácia egyaránt széles körű egyenlősítő intézkedéseket vezet be. Igazat adhatunk Rawls kritikusainak abban, hogy ezek az egyenlősítő intézkedések akár nagyon hasonlók is lehetnek, és hogy Rawls ebben az értelemben alulértékelte a jóléti államot. De a lényeg nem az, milyen intézkedéseket vezetünk be, hanem hogy a társadalmi együttműködés milyen elvek mentén szerveződik meg: a társadalom alapintézményei miféle viszonyokat teremtenek a társadalom tagjai között. Rawls számára a lényegi különbség a jóléti állam és a tulajdonosi demokrácia között nem az, hogy míg az első célja a méltányos verseny és a balsorstól való védelem biztosítása, addig a második továbbmegy, és az emberek közötti kölcsönösséget, a szabadság, egyenlőség és testvériség elveinek együttes megvalósítását tűzi ki célul. Az igazságosság elvei ez utóbbit követelik meg.