Magyarországon melegként felnőni nem tündérmese. Az egyik barátomat, amikor a vidéki egyházi gimnáziumában elterjedt a hír, hogy meleg, az igazgató behívatta, majd közölte vele: vagy önként otthagyja az iskolát, vagy találnak rá okot, hogy kirúgják. Egy másik barátomat, amikor már volt elég bátorsága felvállalni a szüleinek a melegségét, a családja egyszerűen az utcára tette. Még gimnazista korában el kellett mennie dolgozni, hogy ne váljon hajléktalanná és ne éhezzen.

Ehhez képest szerencsésnek érzem magam, amiért mind a családom, mind a barátaim negatív reakció nélkül fogadták, amikor gimnáziumi éveim elején coming outoltam nekik. Nagyon megnyugtató érzés volt, amikor az osztályfőnökömnek elmondtam, hogy meleg vagyok, úgy reagált, hogy ezzel nincs semmi gond, és ha bármi baj érne emiatt, nyugodtan szóljak neki. Ezek után még egy osztályfőnöki órán is beszélgetett velünk a melegségről és arról, hogy más embereket ne ítéljünk el olyan tulajdonságaik miatt, amikről nem tehetnek.

Később, amikor feljöttem Budapestre egyetemre, a helyzetem csak tovább javult e téren. Ha egyetemen vagy ismerősök közt szóba került a téma, bárkinek szívesen felvállaltam, és emiatt csak pozitív és elfogadó reakciókban részesültem. Nem éreztem, hogy bárki előtt titkolóznom kellene. Ma pedig tagja lehetek egy olyan nagyszerű szakkollégiumi közösségnek is, amely az országban első oktatási intézményként ki merte tűzni a szivárványzászlót a Pride napján.

Egy ideig a külföldi példák reménnyel töltöttek el, hogy a közeljövőben Magyarország is egy elfogadó országgá válik, sajnos azonban a magyar politikában lehangoló változás következett be. A menekültválságtól kezdve az Orbán-kormány egyre gyakrabban indított gyűlöletkeltő kampányokat, így elterelve a figyelmet az ország megoldatlan problémáiról. Az volt az érzésem, már csak idő kérdése, hogy a menekültek, civilek, akadémikusok, ceusok, újságírók után a meleg közösség legyen a soros.

Azt azonban én sem sejtettem, hogy ilyen szintre süllyed majd a kormány gyűlöletkeltése.

Amikor először olvastam az utolsó pillanatban benyújtott homofób törvénymódosítást, teljesen megdöbbentem. Nem akartam elhinni, hogy a Fidesz boszorkánykonyhájában tényleg azt főzték ki, hogy a melegek elleni uszítással lehet megnyerni a következő választásokat.

Már a törvény meghozatala is rengeteg érintettben kelt félelmet, és azt az érzést, hogy másodrendű ember a saját hazájában. A törvény és az azt körülvevő homofób kampányok bátorítást adnak fizikai atrocitásokra, mint azt az elmúlt időszakban többször is láthattuk.

Ha pedig a törvényt szigorúan alkalmazni fogják, több ezer meleg fiatal életét keserítik majd meg a téma tabusításával. Ma már sok, egyébként elfogadó osztályfőnök lehet nem merne a diákjaival beszélgetni arról, hogy melegnek lenni nem gond, tartva attól, hogy a törvény homályos megfogalmazása miatt bűncselekménnyel vádolhatnák meg.  Pedig egy normális országban egy ilyen beszélgetés természetes lenne.

Bár a körülmények jelentősen romlottak, nem vesztettem el a reményt.

Optimistává tesz, amikor látom, az én generációm már nem fogékony a kormány cinikus és gonosz kampányaira, és rengetegen bátran ki is állnak ellene. Látom azt is, mennyit változik az emberek hozzáállása, amikor megtapasztalják, a melegek nem gonosz patás ördögök, ahogy a propaganda festi le őket, hanem barátaik, családtagjaik, kollégáik, szeretteik.

A kormány pedig elkölthet sok tíz milliárdot is melegellenes kampányokra, de ezeket a folyamatokat csak lassítani tudja, visszafordítani biztosan nem. Minden mostani erőlködésük ellenére Magyarország nem lesz homofób ország.