„Mondtam már korábban – ellentétben azokkal a hagyományos történetekkel, amelyek a következővel kezdődnek: „Volt egyszer egy…”, a zapatisták történetei a következővel kezdődnek: „Lesz idő, mikor…”
– Subcomandante Galeano (korábban Marcos)

A zapatisták története méltóságról, felháborodásról és kitartásról szól. Egy több mint 500 éve tartó ellenállás története, az őslakos parasztok földjének és életének meghódítására tett kísérlettel szemben. Nem kevesebb, mint egy forradalmi és költői beszámoló a reményről, a felkelésről és a felszabadulásról – azonban erre a mozgalomra ugyanúgy jellemzőek a viszontagságok és kínok, mint a nevetés és tánc.

Pontosabban, a zapatisták felkelésének krónikái drámai beszámolót nyújtanak arról, hogy az őslakosok miként dacoltak az állami erőszakkal, az elnyomó nemi szerepekkel és a kapitalista rablásokkal. És azoknak a Ch’ol, Tseltal, Tsotsil, Tojolabal, Mam és Zoque közösségeknek a mexikói Chiapasban, akik döntést hoznak arról, hogy zapatistává válnak, ez a történet minden nap, minden új lépéssel újjászületett, újjáéledt és újratanult.

Ezt a kontextust szem előtt tartva adok rövid áttekintést arról, hogy a zapatisták ellenállási szerveződése miként kínál reményt azok számára, akik a neoliberális egyetemen belül és ellen küzdenek.

Hogy ellenálljunk a szenvedésnek és elűzzük a sötétséget

„A hatalom megpróbált individualizmust és profitot tanítani nekünk … Nem voltunk jó diákok.” – Compañera Ana Maria (zapatista oktatássegítő)

Mielőtt túl mélyen belemerülnénk a dolgokba, be kell vallanom valamit. Egyáltalán nem hiszek abban, hogy az akadémiai helyzetet valaha is meg fogják reformálni. Audre Lorde azt mondja, hogy „a mester eszközei soha nem bontják le a mester házát”, míg Emma Goldman megjegyzi, hogy „a társadalom legerőszakosabb eleme az érdektelenség”. A legtöbb egyetemet végül is egy szűk látókörű mester rasszista és patriarchális logikája alapján állították össze.

Az akadémia alapvetően „hibás” volt, és ez így is marad.

Ezért, ha a gyarmatosító gondolkodásmódjából fakadó bármely entitás vagy intézmény létezéséről van szó, például a neoliberális oktatásról, egyetértek Frantz Fanonnal, aki kijelenti, hogy „le kell rázni a nehéz sötétséget, amelyben elmerültünk, és el kell hagyni azt”.

Röviden: a neoliberalizmust, ami a világ jelenlegi „súlyos sötétsége”, ki kell űzni, és az egyetemeket, amelyekben tanítják, romba kell dönteni. Annak ellenére, hogy egy ilyen megjegyzés látszólag tele van cinizmussal és kétségbeeséssel, valójában mélyen a vágyakozásban és az ellenállás reményében gyökerezik.

Amikor „ellenállásról” beszélünk, óvatosan kell eljárnunk, mert ez valóban hevesen vitatott kifejezés. Az ellenállás sokféle dolgot jelenthet nagyon sok ember számára. Ehhez az íráshoz (úgy érzem) talán a létező legtermékenyebb és legfejlettebb ellenállási forrásból merítek – a zapatisták felkeléséből.

Az ezt követő elemzés a tsotsil (őslakos maják) sts’ikel vokol koncepcióját követi, ami annyit tesz, hogy „ellenállni a szenvedésnek”. És amikor az ellenállást ilyen módon definiálják, lehetőségek nyílnak meg.

Az ellenállás jelenthet empátiát és érzelmi munkát, valamint együttérzést és kölcsönös segítségnyújtást, függetlenül a naptártól és földrajztól … vagy akár az egyetemtől.

„Ezer vágás általi halál”

„A neoliberalizmus alapja egy ellentmondás: önmaga fenntartása érdekében fel kell emésztenie magát, így elpusztul.”– Don Durito de la Lacandona (Beetle, Knight Errant)

A neoliberalizmus olyan erő, amellyel számolni kell. Világszerte súlyosbítja a függést, az adósságot és a környezetpusztítást a szabadkereskedelmi politikák elterjedése révén, amely rontja a munkavállalók, a környezet és a társadalmak jogait és védelmét egyaránt.

Az egyének szintjén képes meggyőzni az embereket arról, hogy az individualizmus, a verseny és önmaguk áruba bocsájtása az élet természetes része. Következésképpen a civil társadalom kénytelen a manipulatív kapitalista retorika révén elfogadni, hogy a világ nem más, mint egy piac, ahol mindent és mindenkit meg lehet venni és el lehet adni. Mások gyötrelme tehát pusztán egy eredendően sivár és széttagolt világ járulékos kárának számít. Rémisztő, hogy a felsőoktatás sem mentes az ilyen rosszindulatú tendenciáktól.

A neoliberalizmus felsőoktatásra gyakorolt ​​gyengítő hatásairól már hosszasan írtak. A jövedelemszerzés kóros rögeszméje, amelyre az egyetemi adminisztrátorok (sőt néhány oktató is) precedenst adnak (a kritikai gondolkodás, az önreflexió és a gyakorlat ösztönzése helyett) szintén jól dokumentált.

Azonban kevesebb figyelmet fordítottak azokra a pszichológiai sérülésekre, amelyeket a neoliberális egyetem fegyelmező mechanizmusai okoztak, például a tudományos rangsorok, az impakt faktorok, az idézési mutatók, az eredmény –ellenőrzések, a publikációs kvóták, a nyomás a rangos támogatások elnyerésére, a díjazási kultúrák, az „új sorok szerzése az önéletrajzban” stb.

Ha valaki meghallgatja az akadémián dolgozó kollégákat vagy barátokat, nem kell sokáig várnia, hogy történeteket halljon az akut szorongásról, depresszióról és paranoiáról, valamint a kétségbeesésről, az elszigeteltségről és a reménytelenségről.

A neoliberális egyetemen az élet „ezer vágás általi halállá” vált – kérdezze csak meg az egyetemeken dolgozó anyákat.

A neoliberális felsőoktatás egyik legfelháborítóbb és figyelmen kívül hagyott terméke, hogy a hallgatókkal hogyan bánnak. A „tanulás” most magában foglalja a magolást, a szabványosított teszteket, a nagy tétű vizsgákat, a gyárszerű tantermi beállításokat, a hallgatótársak közötti hierarchikus versenyt, a hatalmas adósságok felhalmozódását a növekvő tandíj megfizetése érdekében, és a folytonos szidást, hogy „hát maga erre szerződött!”

A hallgatóknak ebben a neoliberális páncélkesztyűben kell eligazodniuk, miközben egyúttal folytonos nyomás alatt állnak, hogy lelkesen sajátítsák el a „vállalkozó” vagy a „globális polgár” groteszk burzsoá szerepét. Paulo Freire azt mondta, lesznek ilyen embertelen napok.

Kétségtelen, hogy a neoliberalizmus teljes értékű támadást indított az oktatók és a hallgatók mentális egészsége ellen, nem beszélve az erősen kizsákmányolt, szerződéses, jellemzően szakszervezet nélküli munkavállalók jólétéről számos egyetem élelmiszer-szolgáltató és fenntartó szektorában. Ezek a szinte lehetetlen körülmények sokak számára gyakran az egyetlen választási lehetőséget jelentik, ha egyszerűen sikeresek akarnak lenni. És egyben egy olyan helyzet, amelyben

az embereknek kötelezően fegyelmezniük és büntetniük kell magukat, valamint másokat is, hogy a kapitalizmus hiper-versenyképes, önmagát népszerűsítő funkcionáriusává váljanak,

– ahogy egy zapatista oktató találóan fogalmazott – olvido: feledés.

Dekolonizálás, autonómia és a felkelés szelleme

„Az emberiségért folytatott harc, a neoliberalizmus ellen vívott csata volt a miénk, és sok más, alulról jövő harc is. A halállal szemben – Mi életet követelünk.”
– Subcomandante Galeano (korábban Marcos)

Ki kell emelni, hogy a zapatisták autonómiával kapcsolatos folyamatban lévő projektje az őslakosok önrendelkezésének, valamint az újgyarmati elittel szembeni fegyelmezett szerveződésben való részvételük közvetlen következménye. Nyomatékosabban: a zapatisták feláldozták magukat azért, hogy a világot jobb és biztonságosabb hellyé tegyék.

Chiapas lázadó területein az egyik legszélesebb körben elterjedt kifejezés a következőképpen szól: Para Todos Todo, Para Nosotros Nada („Mindenkinek mindent, semmit nekünk”). A globális kapitalizmus korában egy ilyen kijelentés éppolyan mélyértelmű, mint amilyen szerény.

Kifejezetten előtérbe helyezi az együttműködést és az önzetlenséget; olyan erényeket, amelyeket a zapatisták beépítettek autonóm oktatási rendszerükbe.

Őshonos lázadókként, a zapatisták éleslátóan „gondolatszelídítő karámként” emlegetik az állam által támogatott iskolákat és egyetemeket. Ez annak köszönhető, hogy a kormány által legitimált intézmények a hallgatókat és az oktatókat kifejezetten arra kényszerítik, hogy engedelmes polgár-fogyasztókká váljanak. A zapatisták válasza arra a kilátásra, hogy gyermekeiket ilyen ellenséges tanulási környezetbe kell küldeniük, nyílt és fegyveres lázadás volt.

Így 1994. január 1-jén a Zapatisták Nemzeti Felszabadítási Hadserege (EZLN) újra felélesztette Emiliano Zapata forradalmi felhívásának szellemét a Tierra y Libertad („Föld és Szabadság”) iránt, azt kiáltotta ¡Ya Basta! (Elég!), és „felébresztette a történelmet” azzal, hogy visszavette azt a földet, amelyről elkergették.

Előrelátásuk és cselekedeteik miatt nem lehet nem megemlékezni itt Pjotr Kropotkin anarcho-kommunista földrajztudósra, aki 1880-ban kijelentette: „Az emberi társadalom életében vannak olyan időszakok, amikor a forradalom elengedhetetlenné válik, amikor elkerülhetetlennek hirdeti magát.”

A zapatisták a mexikói kormány (el mal gobierno, „a rossz kormány”) ellenséges parancsolatai alól való sikeres felszabadulásuk után ma már saját feltételeik szerint oktatnak.

Mentesek a vezető bürokráciák maradi felügyelete alól, nem úgy, mint sokunk a neoliberális egyetemeken. Éppen ellenkezőleg, a zapatisták tanításfilozófiája „alulról jön”, a földhöz és őslakos szokásokhoz kötődik.

Szemléletüket a Preguntando Caminamos („kérdezve járunk”) axióma szemlélteti a legjobban, amely szerint a zapatisták közösségei népgyűlésen, részvételi demokrácián és közösségi döntéshozatalon keresztül állítják elő „tananyagukat”.

Ezek a horizontális folyamatok (itt a szerző a horizontalista mozgalomra/horizontalistákra utal, akik az oktatásról úgy gondolkodnak, hogy a történelem és a helyi sajátosságok figyelembe vételével állítják elő a tananyagot – a ford.) úgy haladnak előre, hogy a támogatói bázisaik történetére, ökológiájára és szükségleteire koncentrálnak. A zapatisták „tantermei” ezért magukban foglalják az organikus agrárerdészetet, a természetes/gyógynövényes gyógyszerek készítését, az élelmiszer-önrendelkezés kérdését és a regionális bennszülött nyelvek területileg meghatározott tanóráit. Tekintettel mozgalmuk geopolitikai kontextusára, a zapatisták tanítási módszerei önmagukban a dekolonizáció aktusait testesítik meg.

Vajon a neoliberális akadémia tanulhat-e a zapatistáktól mind az őslakos világnézet, mind a helyalapú oktatás támogatása tekintetében, amely elengedhetetlen bármely tanulmányi programhoz? És még ha figyelembe is vesszük, hogy a zapatisták „tananyagai” mennyire mélyek és átfogóak, különutas-pedagógiájuk célja összefoglalható úgy, hogy a tisztánlátás képességét próbálják átadni.

A zapatisták felszabadító földrajza

„A felszabadulás nem fog csodaként leesni az égből; magunknak kell kiépítenünk. Ne várjunk, kezdjük hát…” – Zapatisták röpirata a politikai oktatásról

Egy kedves és jó hangulatú oktatássegítő elmagyarázta nekem a zapatistaság fogalmát egy élénk hétköznap reggel Chiapas ködös felföldjén. Eközben megjegyezte:

„A zapatistaság nem modell, és se nem doktrína. Ez nem is ideológia vagy tervrajz, sokkal inkább ösztönös érzés az ember mellkasában, hogy mások méltóságát visszaadja, mely kölcsönösen növeli a szívünket.”

Ezenkívül, ahogy Leonidas Oikonomakis, a ROAR szerkesztőjének hűséges olvasói emlékezni fognak rá, a zapatistaság általában hét alapelvből áll:

1. Obedecer y no Mandar (engedelmeskedni, nem parancsolni)
2. Proponer y no Imponer (javaslatot tenni, nem kényszeríteni)
3. Representar y no Suplantar (képviselni, nem kiszorítani)
4. Convencer y no Vencer (meggyőzni, nem meghódítani)
5. Construir y no Destruir (építeni, nem rombolni)
6. Servir y no Servirse (másokat szolgálni, nem önmagunkat)
7. Bajar y no Subir (nem felfelé, hanem lefelé haladni; alulról dolgozni, nem felemelkedésre törekedni)

Ezek a meggyőződések irányítják a zapatisták mindennapos erőfeszítéseit az úgynevezett Un Mundo Donde Quepan Muchos Mundos („Világ, ahol sok világ elfér”) építésében. A zapatisták tevékenysége tehát úgy is felfogható, mint a radikális képzelet kollektív megnyilvánulása, a közös kreatív jövőkép és a földrajz anyagi felszabadítása.

Pedagógiai szempontból lehetővé teszi a tisztes tanítási és tanulási módszerek létrehozását, melyek támogatják a kölcsönösség, az egymásrautaltság, az önellenőrzés és a méltóság elismerését (és gyakorlását).

A zapatisták tanításának ezen nem hierarchikus/anti-neoliberális oldalai nyilvánvalóak az általuk elfogadott alulról szerveződő fókuszban. A helyi ismeretek annyira központi szerepet játszanak közösségeik körében, hogy a promotores de educación (oktatássegítők) sokasága gyakran ugyanazokból az autonóm önkormányzatokból származnak és ott is maradnak, mint a hallgatók. Nincsenek határozott idejű foglalkoztatási szerződések, és a tanárokat nem engedik el néhány hónap munka után.

Az egyenlőség szellemében a zapatisták nem tartanak fenn sem hierarchikus különbséget, sem vertikális rangot „oktatóik” között. Mindenki egyszerűen és alázatosan oktatássegítő. A szakmai címek és az intézményileg elfogadott bizonyítványok eltörlése megmutatja, hogy a zapatisták hogyan képesek kijátszani az ego/hierarchikus tekintélyelvűség követeléseit, és eltörölni a neoliberális egyetemeket oly gyakran megrontó versenyképes individualizmust.

Alapvetően képesek feloldani azokat a merev határokat, amelyek elválasztják a „tudókat” a „nem tudóktól” – mert az arroganciában nincs semmi forradalmi.

Még radikálisabban: a zapatisták a nemek közötti igazságosságot (például, ha a zapatisták női forradalmi törvényeire gondolunk), az élelmiszer-önrendelkezést, a rendszerellenes egészségügyet és a queer nyelvezetet (például otroas/otr@s, compañeroas/compañer@s kifejezések használata stb. valamint a „más”, mint szeszélyes és tiszteletteljes bók) mindennapi tanulási folyamataikba illesztik.

Nem osztanak végső osztályozást sem a tanulási folyamat végének jelzésére, illetve a tanulók összehasonlítására vagy elítélésére nem használnak érdemjegyeket sem.

Ilyen módon a zapatisták azt hangsúlyozzák, hogy az oktatás nem verseny, és nem is egy „teljesítendő” dolog.

Ezek a transzgresszív stratégiák lényegében segítették a zapatistákat abban, hogy felszámolják a szégyent a tanulási folyamatokban, amit azért tartottak fontosnak, mert a neoliberális oktatás mérgezővé, kicsinyessé és gonosszá válhat.

Összegzésként elmondhatom, hogy az akadémiai status quo bünteti az egyént – és ezért el kellene hagyni. A neoliberalizmus elrabolta az oktatást, és túszként tartja fogva. Váltságdíjat követel engedelmesség, konformitás és ingyen munka formájában, miközben fegyelmezi a hallgatók, oktatók és dolgozók kíváncsiságát, kreativitását és fantáziáját. A neoliberális egyetem steril, hanyag és konformista, valamint fullasztó, magányos és szürke.

A kollektív ellenállás sürgető. Új reményre van szükségünk egy ilyen „súlyos sötétség” közepette – de a zapatisták táplálják a reményt. Nem a szó elvont értelmében vett reményre gondolok, hanem arra a fajta reményre, amely az együttérzéssel és empátiával elvetve, közös dühvel táplálva visszhangzik és megélhető.

A zapatizmus olyan reményt kelt, amely megvigasztalja a szenvedőket, növeli a szíveket, és felébreszti a történelmet. Az a fajta remény, amelytől a mellkasok duzzadnak, az állkapcsok összeszorulnak és a karok összefonódnak, amikor másokat megaláznak vagy bántanak – függetlenül attól, hogy egyén, intézmény, rendszer vagy struktúra miatt történik-e.

A zapatizmus méltóságért kiált és azt sugallja, hogy a neoliberális egyetem szenvedéseinek ellen lehet állni és felül lehet kerekedni rajtuk, mert az igazat megvallva a neoliberalizmus nem vészjósló, panoptikus mester – egyszerűen maga a valóság. És a valóságok megváltoztathatóak – kérdezzen csak meg egy zapatistát.