Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kormány lakáspolitikája kétszer is megbukott: egyszer az alapelv dőlt meg, másodszor pedig már az alapok is hiányoztak

A kormány többek között a lakástörvény módosításával – tehát a világörökségi területeken található állami és önkormányzati tulajdonú lakások áron aluli privatizációját lehetővé tévő törvénnyel – párhuzamosan szavazta meg, hogy a korábban a Nemzeti Eszközkezelő, majd rövid ideig a Teleki László Alapítvány tulajdonában, tehát végső soron állami kézben lévő lakásokat átadják a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Magyar Református Szeretetszolgálat frissen alapított cége, az MR Közösségi Lakásalap Nonprofit Kft. tulajdonába.

Amellett, hogy az állam ezzel lemond a kimentett devizahitelesek lakásainak tulajdonjogáról, és a bérlőkkel együtt átadja őket az egyházi szervezetek kezelésébe, még apanázst is ad az ingatlanok mellé: 2022-ben és ‘23-ban összesen hatmilliárd forintot állagmegóvásra és felújításra, valamint évi legalább 1,1 milliárdot az üzemeltetésre. Hogy ez mit is jelenthet, és milyen hatással lehet a magyarországi lakhatási szférára, annak a lakhatási- és lakáspolitikai kérdésekkel is foglalkozó Periféria Központ segítségével jártunk utána.

Saját lakás: csak álom

A lépés felemás: miközben a korábbi bérlők lakhatása továbbra is – legalábbis jelen tudásunk szerint minimum két évig – biztosított marad, az üzletet nyílt pályáztatás nélkül, átláthatatlanul ütötték nyélbe. Egyelőre nem világos, mi az egyházi szervezetek koncepciója a rájuk bízott lakásállománnyal, és nem utolsó sorban a lakásokban lakó emberekkel.

Azt ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy a kormány az ügynökség létrehozásával végső soron olyan dolgot valósított meg, aminek a hiányát a lakhatási szervezetek évek óta hangsúlyozzák: egy nonprofit, szociális lakástársaságot, melynek feladata rászorulók lakhatásának biztosítása.

Ezzel a kormány beismerte, hogy a fennen hangoztatott álláspontja, miszerint a magyar emberek lakhatását a piacnak kell megoldania, lehetőleg saját lakásban, mert „a magyar úgy szeret lakni”, nem működőképes koncepció. Persze, ki ne szeretné a saját tulajdonú lakás biztonságát élvezni, pláne ha szinte ez az egyetlen lehetőség a megfizethető lakhatásra. Azonban a társadalomnak – nem utolsó sorban a kormány gazdaság- és társadalompolitikája miatt – van egy széles, és egyre szélesebb rétege, amely számára a piaci alapon szerzett saját lakás csak álom lehet.

A lakhatási mutatók folyamatosan romlanak, lakhatási válság van, és számos szempontból Magyarország áll az egyik legrosszabb helyen lakhatás tekintetében az EU-n belül. Valahogy pedig azoknak az egyre nagyobb tömegeknek a lakhatását is biztosítani kell, amelyek egyre nehezebb lakáskörülményekkel néznek szembe, amihez ezek szerint már a kormány szerint is szociális lakásügynökségre van szükség.

Fotó: Dohi Gabriella

Hogyan jutottunk idáig, avagy: a rendszerváltás, a hitelválság, és az Eszközkezelő

Hogy megértsük a jelenleg zajló folyamatokat, először érdemes kicsit visszamennünk az időben. Miután a 2008-as válság folyományaként számtalan, korábban megbízhatónak tűnő devizahitel dőlt be, és felvevőik törlesztőinek elszállásával – mivel rendszerint a lakás szolgált a hitel fedezetéül – sokaknak került veszélybe a lakhatása, a kormány 2012-ben létrehozta a Nemzeti Eszközkezelő Zrt-t (NET). Ahogy az MNB honlapjáról kiderül,

„A NET feladata azoknak a szociálisan leginkább rászorult hiteladósoknak a megsegítése, akiknek jelzáloghitelük van, de fizetési kötelezettségeiknek tartósan nem tudnak eleget tenni. A NET bizonyos feltételek fennállása esetén ezen adósok lakóingatlanát megvásárolja, biztosítva egyúttal, hogy az adós bérlőként a lakásban maradhasson.”

A programmal a kormány – miközben nem igazán kommunikálta, hogy mit is csinál – 3-4 éven belül mintegy ötödével-negyedével, 33 ezer lakással növelte az önkormányzati és állami lakásállomány nagyságát, ami példátlan mértékű és értékű növekedés a rendszerváltás óta eltelt időben. 2019-től azonban úgy döntött a kormány, hogy ideje megszabadulni ettől az ingatlanportfóliótól: a bérlők választhattak, hogy – akár egyben, akár hosszan, részletben fizetve – kedvezményesen visszavásárolják a lakásaikat, vagy maradnak bérlőként. A többség (nagyjából a bérlők 90%-a) a visszavásárlás mellett döntött, így az Eszközkezelő maradék 4620 lakása az, amit most bérlőstül-eszközkezelésestül átadnak az egyházi szervezeteknek.

Az Eszközkezelő esete jól mutatja a magyar állami lakáspolitika kettősségét.

Noha az örömteli, hogy az állam pénzt költött a lakásállomány növelésére, kivált hogy ezt egy rászoruló csoport javára tette, mindazonáltal rámutat arra a problémára is, melyet a Periféria Központ rendszeresen felvet: miszerint Magyarországon három évtizede nincs egységes lakáspolitika, holott égető szükség lenne rá. Miközben a lakáspolitikai programokat leginkább felügyelő Pénzügyminisztérium a saját lakásokat szorgalmazó kormányzati mantrát ismételgetve rendszerint a tehetősebb rétegek támogatásában jeleskedik, a lakhatási válság miatt az állam más részei időnként kezdeményeznek olyan projekteket, melyek egy szociálisan érzékeny lakáspolitika alapjai lehetnének.

A NET pedig tipikusan ilyen volt.

A hitelválság során bebizonyosodott, hogy a piac nem képes úgy megoldani a lakhatási kérdéseket, hogy az egyenlőtlenségek ne növekedjenek, így az államnak szociális lakhatási program útján bele kell szólnia, a NET pedig bizonyos feltételek mellett még akár jó eszköz is lehetett volna arra, hogy legyen minél nagyobb számú megfizethető lakás. Ezzel szemben néhány év után arra jutottak a döntéshozók, hogy megoldódott a probléma, és ismételt privatizálásba fogtak. Mint Jelinek Csaba, a Periféria Központ kutatója mondta,

„látszik, hogy ami a Fidesz fő kommunikációs kliséje, hogy »magyar ember magántulajdonba!« az önmagában egyszerűen nem fenntartható, ahogy a világon sehol sem fenntartható anélkül, hogy nőnének a társadalmi egyenlőtlenségek. A programokat pedig, amik ez ellen hatnak, nagyon gyorsan felszámolják, vagy nem is kommunikálnak róluk. Most ismét ezt látjuk: kitalálták, hogy a NET Zrt. adja vissza a korábbi tulajdonosoknak a lakásaikat, 85-90 százalék élt is ezzel a lehetőséggel, a maradék 10-15 nem akart vagy nem tudott, és most állami pénzzel megtámogatva létrehoznak egy olyan lakástársaságot, amihez hasonló mellett a progresszív lakhatási szervezetek kampányolnak évek, évtizedek óta. Nem így hívják, nem is nagyon kommunikálnak róla, a fű alatt próbálják megszervezni. De látszik, hogy muszáj ilyen szelepeket beiktatni a rendszerbe, mert pusztán a piaci megoldások nem tudnak létrehozni egy társadalmilag megfelelő állapotot a lakásügyben.”

Épületegyüttes Józsefvárosban. Fotó: Kocsis Árpád / Mérce

Felemás öröm

Amit tudunk, hogy az alap fogja kezelni a lakásukat részletfizetéssel megvásárlók törlesztéséhez kapcsolódó ügyeket, a pénzek beszedését, és a fizetésképtelen lakók ügyeinek rendezését is megkapta feladatként. Megkapta a 4620, rendszerben maradt lakás tulajdonjogát is, és a törvény kötelezi, hogy ezek kezelésével lakhatási feladatokat lásson el.

Vagyis jelentős állami támogatással létrejött Magyarország első nagy, nonprofit lakástársasága, amihez hasonlóért a progresszív szakmai szervezetek már évek óta lobbiznak.

A bökkenő az, hogy miután a lakások kikerültek az állami kezelésből és tulajdonból, az MR Közösségi Lakásalap tevékenysége már nem számonkérhető, és nem látszanak a játékszabályok sem. Másrészről szintén fontos probléma, hogy itt egy nagy ügynökség jön létre, pontosabban – az előző problémához kapcsolódva – egy nagy, nem állami, de valószínűleg állami támogatásra utalt, nonprofit lakásügynökség.

Úgy jött létre egy új szervezet és kapta meg több ezer, egyébként nagy valószínűség szerint az országban szétszórtan elhelyezkedő és rossz minőségű  lakás tulajdonjogát, hogy nincs még kész a közszolgáltatási szerződés, amely meghatározza hogy hogyan kell kezelnie a rábízott ingatlanokat. Nem tudjuk, hogy az állam mennyivel fog hozzájárulni még a működtetéséhez, nem látszik, mennyire költséghatékony a létrejövő üzemeltetési rendszer.

Az évente három plusz egymilliárdos költség sokkal nagyobbnak tűnik, mint a NET Zrt. éves működési költségvetése (2016-ban például 2,3 milliárd forint volt), miközben utóbbi sokkal nagyobb állományt is kezelt. Nem látszik, hogy lesz-e olyan eleme az új lakáskezelőnek, ami miatt megéri ez a többletköltség, nem látszik, hogy milyen pluszfeladatokat lát el, ami miatt indokolt a nagyobb működési támogatás. Azt sem tudjuk, milyen megkötései lesznek a közszolgáltatási szerződésnek, például hogy hogyan állapíthatja meg a lakbérek mértékét. Egy önkormányzat esetében a helyi rendeletek világosan meghatározzák, hogy mekkorák lehetnek az önkormányzati bérlakások lakbérei, ezzel szemben az MR lakásügynökség esetében nincs erre vonatkozó információnk.

Nem tudjuk azt sem, hogy megfizethetőek lesznek-e ezek a lakások, és nem volt koncepciópályáztatás, amin olyan szervezetek indulhattak volna, melyeknek van hasonló tapasztalatuk vagy koncepciójuk. Legalábbis nem ismerjük a program részleteit, és úgy néz ki, hogy eleve ezt a két szervezetet választotta ki a kormány, nem látni, hogy milyen alapon.

Külföldi példákból látni lehet, hogy ha egy-egy nagy nonprofit szereplőre bízzák a lakásgazdálkodást, akkor olyan esetekben, amikor a szervezetnek pénzügyi nehézségei vannak vagy beüt egy válság, ad absurdum egy az egyben privatizálják az egész portfóliót. Akkor pedig ott vagyunk, ahol a part szakad, hisz a tőkés gazdasági rendszerben egy ilyen bérlakásportfólió felépítése – átvitt vagy a szó szoros értelmében – hosszadalmas és erőforrásokat igénylő folyamat, a piaci alapú lakhatási vállalatok pedig a saját pénzügyi hasznuk, és nem a tágabb társadalmi hasznosság maximalizálásában érdekeltek.

A közelmúltból többek között Németországból is ismerünk ilyen példákat, és ezekben az esetekben bizton lehet számolni a lakbérek növekedésével, valamint azzal, hogy a profitorientált cégek sokkal kisebb mértékben fogják figyelembe venni a lakók szociális helyzetét. Ebből a szempontból jobb lenne, ha egy nagy szereplő helyett 2-3-4 ügynökség létezne egymás mellett, és így sokkal egyértelműbbé válna, hogy milyen szabályok szerint kell működniük. Azaz kívánatos célként egy diverz, jól szabályozott, és hosszú távon bővülésre képes nonprofit lakásszektor sokkal jobb megoldásnak tűnne.

De voltaképpen miért nem az állam tart fenn szociális lakásügynökséget?

A Periféria Központ szerint látszik a Fidesz – és a rendszerváltás utáni évek kormányzatainak – lakáspolitikáján, hogy tendenciózusan az aktív állami szerepvállalás csökkentésére törekszik. Ez megfigyelhető a CSOK esetében is: itt az állam létrehoz egy keretrendszert és különböző ösztönzőket, majd a magánszemélyek (családok) és a kereskedelmi bankok bonyolítják az ügyleteket. Ezzel szemben mind a NET Zrt., mind az MR Közösségi Lakásalap példája azt mutatja, hogy ha a politikai akarat létezne, akkor az állam sokkal aktívabban szereplő is lehetne a lakáspiacon, és akár felépíthetne egy lakásportfóliót, amit menedzsel.

Látványos, hogy az állam igyekszik minél távolabb tartani magát a lakásügyektől, ebbe a tendenciába illeszkedik az eszközkezelő lakásainak kiszervezése is. Mindazonáltal a lakhatás társadalmi ügy is, de az is látszik, hogy a szociálpolitika – valamint az oktatás és más ellátórendszerek terén – a kormány előszeretettel szervez ki feladatokat egyházi szervezeteknek, melyek aztán normatív támogatásokban részesülnek a feladatok ellátása fejében.

Budapest, 2020. november 12.
Plakát a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Szolgálni szeretettel címû kiállításán a budapesti Széll Kálmán téren a szociális munka napján, 2020. november 12-én.
MTI/Máthé Zoltán

Képbe kerül a Máltai Szeretetszolgálat

Az elmúlt években megfigyelhető az a tendencia, hogy a kormány a marginalizált rétegekkel kapcsolatos feladatokat rendre kiszervezi néhány megbízhatónak tartott civil vagy egyházi szervezetnek. Ezek közül kiemelkedik a Máltai Szeretetszolgálat, amely az ország számos pontján lát el klasszikus állami feladatokat, szociális munkát, párhuzamos ellátórendszereket teremtve, miközben az állami fenntartásúak egyre kevésbé képesek ellátni a feladataikat. Nem utolsó sorban azért, mert a szakemberek közül is sokan vándorolnak át az egyházi szervezetekbe, ahol jobbak a munkakörülmények, valamint magasabb béreket kaphatnak.

Az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) évekkel ezelőtt szembesült azzal, hogy a kormány úgy csatornázza be az EU-s és a magyar forrásokat, hogy a kormányzati politikákkal szemben kritikusabb szervezeteket kizárja belőlük. Így volt ez többek között az Elsőként Lakhatás programot finanszírozó EU-s pályázat esetében is. Ebbe például a társadalmi egyeztetés utolsó pillanatában került bele egy olyan tétel, hogy csak normatívás, tehát rendszeres állami támogatásban részesülő szervezetek vehetnek részt rajta, ami jelentősen leszűkítette a pályázók körét.

Kovács Vera, az ULE társelnöke szerint ezzel a progresszívabb elveket képviselő szervezeteket egy tollvonással kizárták.

Az egyeztetések során a minisztériumban szakértőként hallgatták meg Kovácsot, hisz az ULE valóban Elsőként Lakhatást programot visz, a Máltai részéről pedig Vecsey Miklós volt kapuőri szerepben. Kovács szerint a Máltai Szeretetszolgálatot – a szakmaiságukat nem megítélve– legalább kétféleképpen felhasználják politikai célokra.

Ezek közül az egyik, hogy pályáztatás nélkül kapnak a kormánytól programvezetői szerepeket.

Vagyis nagy erőforrások fölött tudnak úgy diszponálni, hogy nem voltak szakmailag megmérve. Ez azt jelenti, hogy a kormány a forrásokért cserébe kérhet egy fegyelmező szociálpolitikát, ami az érdemes-érdemtelen szegények meghatározását, és a viselkedéskontroll fenntartását jelenti, ami a szociálpolitikában egy megkérdőjelezhető működésmód, különösképp a legsérülékenyebb csoportok esetében.

Másfelől kapuőri szerepet is ellátnak ebben a funkcióban. Ez azt jelenti, hogy más szervezetek nem, vagy nagyon nehezen jutnak hozzá a különböző forrásokhoz, ami most különösen szembetűnővé vált két program esetében.

Az egyik a felzárkózó települések pályázati programcsomag, ahol a legszegényebb települések felzárkóztatására szolgáló uniós forrást szintén a Máltai Szeretetszolgálat felügyeli, függetlenül attól, hogy vannak olyan, eleve a terepen dolgozó szervezetek, például az Igazgyöngy vagy az Indahouse, melyek ugyanezeken a területeken, akár a helyiek bevonásával már évek óta aktívak.

Előfordul, hogy egy-egy kritikus szervezet csak partnerként tud bekapcsolódni, mert a máltaiak lesznek a projektgazdák, így csak az ő feltételeik mellett tudják folytatni munkájukat, ami adott esetben eltérhet az eredetileg kidolgozott és folytatott módszereiktől és koncepciójuktól.

Az egyenlőtlen helyzetben az állam hivatalos szociálpolitikáját képviselő Máltai sokszor nem viszonyul támogató módon az eredeti terepi kezdeményezők munkájához, vagy legalábbis annak a kritikusabb részeihez. A legrégebbi, terepen dolgozó szervezetek, mint például az Autonómia Alapítvány, vagy más szervezetek, melyek a Norvég Civil Alapban érintettek voltak, teljesen ki vannak zárva a roma felzárkóztatást és terepi munkát célzó támogatásokból. Kovács szerint hasonló történik most a lakáspolitika terén: a kormány rábízza a területet az egyházi szervezetekre, akárcsak a társadalompolitikák oly sok ágazatát.

Épülő lakások Józsefvárosban. Fotó: Kocsis Árpád / Mérce

Átláthatatlanságba burkolózva

A máltaiak jelenleg több száz településen vannak jelen, sorra vonják be a szervezetet kötelező partnerként különböző uniós pályázatokba, és jelenleg is rendelkeznek szociális ingatlanportfólióval. Azonban nem látni, hogy mekkora vagyonnal, mekkora portfólióval rendelkeznek, és mivel egyházi civil szervezet, nem is lehet tőlük kikérni a vonatkozó adatokat az információs törvény alapján.

Ezzel az is a probléma, hogy nehezebben ellenőrizhető és számonkérhető az elvégzett munka – még ha sokszor valóban lelkiismeretesen szolgálják ezen szervezetek a rászorulók érdekeit, sőt, helyi szinteken akár egészen progresszív módon is tudnak viselkedni. Azonban a szolgáltatás minősége nagyban függ a helyi szervezetektől, vagy éppen az aktuális szociális munkástól. További probléma, hogy a szervezetek tevékenysége nem egyenletesen oszlik el: például egy uniós pályázat esetén sokat segíthetnek a programban részt vevő két utcának a lakosain, ugyanakkor nem jut figyelem a település többi lakosára, még ha adott esetben több, hasonlóan rossz szociális helyzetű szegregátum is található egy-egy településen – mert az állami szociális rendszerből hiányoznak a szükséges kapacitások, amelyek ellensúlyoznák a kormányzati politikákból fakadó kirekesztettséget.

A Máltai Szeretetszolgálat befolyása eközben egyre nagyobb az államigazgatásban is: amikor 2019-ben átkerült az EMMI-ből a BM-be a társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkárság, Vecsey Miklós, a szervezet alelnöke a szakmai munka felügyeletének az ellátójaként miniszterelnöki megbízotti kinevezést nyert. Innentől kezdve a felzárkóztató programokban a máltás elvek érvényesülnek. Összességében tekintve a szakmai szervezetek számára úgy tűnik, mintha a Máltai az ország szociális ügyeinek egyre nagyobb részét tudná informálisan irányítani. Ez adott esetben más, hasonló kompetenciákkal bíró szakmai szervezetek háttérbe szorulásával jár együtt.

A Máltai szeretetszolgálat túlsúlya a szociális ellátórendszerben, illetve az, hogy egyre több állami feladatot vesz át a szervezet, szembe megy azzal a társadalomképpel, melyben vannak választott képviselők, az állami intézmények számonkérhetők, az állampolgárok számára átláthatók.

Épp emiatt az átláthatatlanság miatt nem láthatjuk előre azt sem, milyen sors vár a most átadott bérlakásokban maradt lakókra.

Az ország első lakásszövetkezetének (1908) helyet adó épület a Dózsa György utcában. Az épület Fodor Gyula tervezte. Fotó: Kocsis Árpád / Mérce

Demokráciadeficit

Kovács elmondta, hogy a kormányzati finanszírozás, amit az MR kapni fog, nem vállalhatatlanul magas összeg, lakásszámot tekintve teljesen elfogadható mértékű. A probléma ott van, hogy noha egyes önkormányzatok, például Józsefváros hasonló méretű lakásállományt kezelnek, összehasonlíthatatlanul kevesebb pénzből kell finanszírozniuk a lakásgazdálkodásukat. Erre jelenleg nem, vagy csak elenyésző mértékben tudnak igénybe venni állami forrást.

Nincs más szervezetnek állami normatívája, és nem az a baj, hogy a Máltaiaknak lesz, hanem az, hogy másoknak nincs.

Ez annak a veszélyét hordozza, hogy a közkézen lévő lakásállományokra az eredeti tulajdonosok nem tudnak támogatást szerezni. Ez akkor igazán látványos, ha a költségvetési törvényben megvizsgáljuk, hogy mekkora összeg jut az önkormányzati lakásállomány kezelésére, és mekkora összeg jut az MR tulajdonába került lakásokra. Míg a Habitat for Humanity jelentése szerint 2021-ben a százezernyi önkormányzati lakás felújítására az állam 12 milliárd forintot költ, addig az MR 3+1,1 milliárdos támogatásban részesül 4620 lakása fenntartására és felújítására.

Vagyis, ha a kormány lakásonként annyival támogatná az önkormányzatokat mint az egyházi szervezetek szociális lakhatási programját, akkor uszkve 89 milliárd forintjába kerülne – ami egyáltalán nem egy vészes összeg más, kormányzati kiadásokhoz mérten.

A szakértő szerint ez nem is annyira lakáspolitikai, mint kormányzási kérdés.

Demokráciadeficitet lát abban, hogy a különböző koncepciókat nem versenyeztették, valamint hogy senki másnak nem áll rendelkezésére hasonló mennyiségű forrás a tevékenységének az ellátására. Így többek között az sem fog kiderülni, hogyan állna helyt az ULE, ha elvállalnának 100 vagy ezer lakást, mert nincs meg hozzá a forrásuk. Ugyanakkor azt sem tudjuk meg, hogy lehetne-e jobban kezelni a lakásokat mint a máltaiak teszik, mivel nincsenek versenytársaik, így működésüket nem lehet mihez mérni.

Kovács hangsúlyozta: a Máltai Szeretetszolgálatnak vannak nagyon előremutató programjai, és az helyénvaló, hogy az egyházi szeretetszolgálatok forrásokhoz jutnak a lakásállomány kezelésére és fenntartására. A probléma, hogy mások nem jutnak forrásokhoz mellettük.

Ha a forrásokat megversenyeztetnék, akkor az olyan kis szervezetek, mint az ULE is meg tudnák pályázni akár csak néhány tucat lakás kezelését. Ez esetben meg lehetne vizsgálni a koncepciók működőképességét, hatékonyságát, és rálátásunk lehetne arra, hogy az egyes modellek milyen mértékben szolgálják a társadalmi érdekeket.

Eltérő rendszerben komoly társadalmi haszonnal járhatna nonprofit lakásügynökségek létrehozása

Sok tehát a bizonytalanság jelenleg a program körül. A legoptimistább forgatókönyv szerint elképzelhető, hogy a most létrehozott MR lakásügynökséggel megindul a magyarországi nonprofit lakásszektor kiépítése, és hozzásegíti a többi hasonló szervezetet is, hogy hasonló lakhatási ügynökségeket működtessen. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy létrejön egy nagyon alacsony hatékonysággal működő szervezet, aminek nem lehet belelátni a belső működésébe, és amelynek a léte ellehetetleníti más hasonló szervezetek működését.

Az azonban biztos, hogy komplexebb lakáspolitikára lenne szükség. Jelenleg az állam egyik kezével hatalmas összegekkel támogatja a tehetősebbeket az adókedvezményeken, a CSOK-on keresztül – utóbbiról korábban megírtuk, hogy miért igazságtalan és káros társadalmi szempontból. Másik kezével viszont milliárdokat – bár jóval kevesebbet – költ a lakhatási szegénységben élők megsegítésére is, miközben nem ismeri fel, vagy legalábbis nem annak megfelelően cselekszik, hogy az előbbi támogatási forma az utóbbi problémát erősíti.

A Periféria Központ szerint ideális esetben a kormányzati lakhatási politika nem kellene, hogy a különböző politikáknak, mint a gazdaságpolitikának, családpolitikának alárendelt ügy legyen, ehelyett egységes, önálló szakpolitikaként kellene kezelni.

Jelenleg a kormányzati lakhatáspolitikák 80-90 százaléka növeli az egyenlőtlenségeket, mélyíti a lakhatási válságot, és ellehetetleníti, hogy létrejöhessen egy közösségi tulajdonban lévő, nonprofit lakhatási szektor. A lakáspolitikának pedig csak a megmaradó része – beleszámítva a mostani intézkedést is – célozza a felsoroltakkal ellentetés hatás kiváltását.

Jelinek szerint kérdéses, hogy a kormányzati lakhatási politikának ez a 10-20 százaléka milyen hatást képes elérni a számos, egyenlőtlenséget növelő intézkedés és program mellett, pláne ha így, a fű alatt hajtják végre az intézkedéseket. Véleménye szerint több konzultációra lenne szükség szakmai szervezetekkel, és átlátható szabályrendszer alapján kellene működnie a kormányzati lakhatási politikának.

Azt is fontos látni, hogy miközben 4620 lakást adnak át az egyházi civil szervezeteknek, a törvény megszavazásával egyszerre hagyta jóvá az országgyűlés a világörökségi területen található önkormányzati bérlakások privatizációját (melyet azóta az Alkotmánybíróság elkaszált). Az arányok önmagukban szemléletesek, és világos, hogy ennyi lakás nem elegendő a lakhatási válság kezeléséhez. A Magyarországon található négymillió lakás ezredrészéről van szó, amivel azt is érdemes párhuzamba állítani, hogy az Eszközkezelőbe annak idején több, mint harmincezer lakást vontak be, ami a lakásállománynak már csaknem egy százaléka – és nem is került ehhez képest különösebben sokba.

Építkezés a Ferencvárosban. Fotó: Kocsis Árpád / Mérce

Politikai akarat kérdése a lakhatási válság enyhítése

A Habitat for Humanity Magyarország éves kiadványaiban megjelent tanulmányokból kiderül, hogy a kormányzat lakhatási célú költései az elmúlt években 250-350 milliárd forint között mozogtak. Jellemző tendencia, hogy a kiadások egyre nagyobb részét teszik ki a rászorultsági alapon nem célzott, a tehetősebb rétegek érdekeit szolgáló támogatási formák, mint a CSOK, vagy az adóvisszatérítési támogatások. Összességében a lakhatási célú kiadások közül a NET költségvetése a csúcsévben, 2014-ben 37,4 milliárd forint volt – míg a teljes, lakhatási kiadásokra fordított összeg abban az évben valamivel több mint 200 milliárd forintot tett ki.

Ebből az összegből pedig össze tudtak állítani egy számottevő lakásportfóliót.

Amiből az látszik, hogy ha van politikai akarat, akkor nem kerül különösebb erőfeszítésbe összehozni egy jelentős méretű lakásállományt. Az lenne az ideális, ha létrejönne egy számottevő nagyságú, a lakáspiac kirekesztő mechanizmusainak az ellensúlyozására is képes nonprofit lakásszektor, de egy ilyet időbe telik felépíteni úgy, hogy szakmai szempontból jól működjön, költséghatékony legyen, társadalmi szempontból ne legyen polarizáló hatása, legyenek társadalmilag érzékeny szakértők, akik tudnak vagyont kezelni, stb.

Az MR lakáskezelőjének létrehozása alkalmas kezdő lépés lehet ebbe az irányba. Azonban a NET szintén lehetett volna egy jó kezdő lépés, mégis leépítették – és azt sem tudhatjuk, hogy mi lesz öt-tíz év múlva a most átadott lakásállománnyal.

A Máltai Szeretetszolgálat, valamint a Református Szeretetszolgálat a nyár folyamán elvileg bővebb tájékoztatást fog nyújtani a felálló rendszer működéséről és koncepciójáról. Amint ez megtörténik, beszámolunk a részletekről.

Kiemelt kép: Fotó: Kocsis Árpád / Mérce