Világéletemben szerencsés férfinak tartottam magamat. Két legjobb barátommal 15 évesen, ha félve és szorongva is, de megosztottam, hogy meleg vagyok. Bizalmamat jó emberekbe helyeztem, azóta is ők a legjobb barátaim. Ennek már 17 éve. Óriási ajándékot adtak nekem, hiszen általuk fiatal koromtól volt, akivel beszélhettem életem és identitásom e részéről.
A húszas éveim elején, ha néhány évbe bele is tellett, de lassan egész családom elfogadott, és szeret úgy, ahogy vagyok. Instagram-profilomon máig megtalálható a fotó, ahogy nagyszüleim egymást ölelve Pride pólóikban mosolyognak a kamerába. 2016-ban szüleim elkísértek a Budapest Pride Felvonulásra.
Míg élek, nem fogom elfelejteni, amikor édesapámat kérdeztem róla, hogy velem tartanának-e. Tartottam tőle, mit válaszol. Kis falu szélén élnek, ahol a nagy kert sok időt és fáradtságot igényel, különösen nyáron. Apa egyébként sem szeret Budapestre járni. De a kérdésemre azt válaszolta, hogy ezek a közös élmények az igazán fontos pillanatok az életben, és ha nekem számít, hogy ott legyenek, akkor úgy alakítja, hogy ott tudjanak lenni. És ott is voltak velem.
Azt hittem, hazám is biztató irányba halad. A régióban sokáig élen jártunk az LMBTQ közösség jogegyenlőségének előmozdításában. Emlékszem, európai parlamenti gyakornokoskodásom idején egy asszisztens kollégám irodájának falára ki volt függesztve az ILGA Europe Rainbow Indexe, százalékosan és színekkel jelölve, mely európai országban hogyan állnak az LMBTQ közösség jogai. Magyarország üdítő zölden virított az inkább sárgás és narancssárgás tengerben. Ez kilenc éve volt.
Az első pofon akkor ért, amikor tavaly tavasszal a hírhedt 33-as paragrafussal kiradírozták a transz- és interszex embereket a társadalomból. Aztán jött az ősz és vele együtt az egyedülállók örökbefogadási lehetőségének törvényi ellehetetlenítése és a szivárványcsaládok betiltása. Néhány éven belül én is családot, gyereket szeretnék, és pontosan úgy terveztem, hogy majd örökbefogadok. Ez az ajtó ősszel – hiszem, hogy csak átmenetileg – bezárult előttem.
Biztos voltam benne, hogy közösségem sanyargatását ez a szívében gyűlöletet hordozó, álszent és álkeresztény, korrupt és hazug kormány tudja hova fokozni, de naivan azt hittem, hogy a jövő tavaszi országgyűlési választásig leállnak. Szerencse, hogy nem fogadtam nagyobb összegben erre.
Mikor először hallottam a készülő pedofilellenes törvényről, a szívem azt súgta, hogy ebből még baj lesz. A kormány nem elégszik meg annyival, hogy a pedofíliát – helyesen – szigorúbban bünteti. Számítottam rá, hogy undorító módon belemossák a homoszexualitást és a transzneműséget. Mégis váratlanul ért, amikor egy csütörtök délelőtt ismerősöm Facebook Messengeren átküldte a törvénymódosítási javaslat szövegét. Először fel sem fogtam, nem reagáltam az üzenetre. Órákba tellett, mire realizáltam, minek válunk pár napon belül az áldozatává.
Nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Olyan gyorsan történt minden. Leblokkoltam. Elcsendesedtem. Sírtam. Párom, aki a Magyar Helsinki Bizottság jogásza, azonnal támadásba lendült, dolgozni és intézkedni kezdett. Én nem tudtam, mitévő legyek. Próbált velem beszélni a helyzetről, kiadni magából az érzéseket és gondolatokat, de egyszerűen nem tudtam felvenni a fonalat, nem talált nálam támogató fülekre.
Úgy éreztem magamat, mintha gyászolnék. Gyászolok azóta is. Magamat, magunkat, a teljes magyar LMBTQ közösséget és különösen fiataljainkat, akik most azt érzik, egy olyan országban lépnek a felnőttkorba, amely undorodik tőlük.
Az első napokban úgy jártam a várost, hogy azt éreztem, egy ellenséges világba csöppentem, amely legfeljebb csak megtűr. A mellettem elhaladó emberek biztos utálnak, megvetnek, gyűlölnek, szívesebben látnának holtan. Azon kaptam magam, hogy #acsaládazcsalád maszkom helyett inkább egy semleges fehéret veszek fel, nehogy a banki ügyintéző vagy a gyógyszerész megszóljon. Orbán Viktor elhitette velem: gonoszság vesz körül.
De meggyőződésem, hogy a magyar ember nem gonosz. Nem undorodik tőlünk, nem néz utálattal ránk. A többséget egyáltalán nem zavarja a létezésünk, a szerelmünk, a céljaink. Sőt, nem is érdekli őket. Élni és élni hagyni. Kutatások bizonyítják, hogy többségben vannak, akik támogatják az azonos neműek párkapcsolatát, a családalapításhoz való jogukat. A magyarok kétharmada ellenzi a homofób propagandatörvényt.
A kormány mégis arra tesz kísérletet, hogy visszatoljon minket egy évtizedekkel ezelőtti, mindenkinek csak ártó és senki javát nem szolgáló állapotba. Hogy eltereljék a figyelmet a botrányaikról, képesek még népszavazást is kezdeményezni öt kérdésben, amelyeken az ember inkább már csak nevet, olyan életszerűtlenek, szürreálisak, gyűlölettől telítettek.
Ha az ár az, hogy LMBTQ fiatalok az öngyilkosságba menekülnek, mert nem mernek senkinek sem beszélni szexuális orientációjukról vagy nemi identitásukról, vagy hogy fokozódik a közösségünkkel szembeni verbális és fizikai gyűlöletbűncselekmények száma, a Fidesz-KDNP azt üzeni: ám legyen. Nekünk ez nem nagy ár a szavazótáborunk egyben tartásáért, a háborús hangulat szításáért, az ellenségkép biztosításáért.
Szerintem közösségünk előtt és így előttem is két út van. Az egyik a csöndes reszketés, a meghunyászkodás, a kussolás, szerencsésebbeknek a külföldre menekülés. Én nem akarok külföldre költözni. Szeretem a hazámat, még ha most azt is akarják éreztetni velem, hogy ő nem szeret viszont.
A másik út – vérmérséklettől függően – az önkénteskedés, az aktivizmus. Én egy személyben nem fogom megváltani a világot, de lehetek fogaskereke a szivárványgépezetnek, amely azon dolgozik – sok más erővel együtt, hisz ne felejtsük el, nem vagyunk egyedül -, hogy jövőre eltakarítsa a kormányt és a történelem szemétdombjára küldje. Adakozzunk civil szervezeteknek, ha tudunk, segítsünk szabadidőnkkel, energiánkkal. Meséljük el a családban, a barátoknak, akár a kollégáknak, hogy min megyünk keresztül ezekben az időkben. Ha tüntetést szerveznek, legyünk ott. Olvassunk queer irodalmat, nézzünk queer filmeket, sorozatokat. Menjünk el jövő tavasszal szavazni, és buzdítsunk erre másokat.
Nincs bennem kétely afelől, hogy a Fidesz-KDNP ámokfutása előbb vagy utóbb egyébként is a szemétdombon landol. De rajtunk múlik, ez a pillanat mikor jön el. Még négy év túl sok.
Az én fiatalságom már így is úgy telt el, hogy Magyarország miniszterelnökét Orbán Viktornak hívták. Nem akarok még több ilyen évet. És ha most felállunk a földről, és harcolunk, nem is lesz. Én már felálltam a földről.
