Az utóbbi hetek kétségkívül központi problémája ellenzéki oldalon az előválasztás, és mindenekelőtt annak morális megítélése volt. Többen kifogásolták például, hogy a pártok egymás közötti alkui visszaveszik az előválasztás intézményének legfontosabb értékeit: nem könnyítik meg a legalkalmasabb jelölt kiválasztását, megfosztják a választókat az érdemi választási lehetőségtől (elvégre „úgyis nyilvánvaló, hol ki fog nyerni” – hallottam több ismerősömtől is) és erkölcsileg is kifogásolható módszerekkel élnek. Hát hogy is lehetne így komolyan venni az előválasztást – kérdezték többen is.
De talán még ennél, a pártalkuk ügyénél, is nagyobbat ütött a Jobbik döntése, amellyel, szembemenve az összes többi ellenzéki párt kifejezett álláspontjával és figyelmen kívül hagyva némelyikük személyesen a Jobbiknak címzett kéréseit is, megszavazta a homofób törvényt. Azt a törvényt, amit a nemzetközi közvélemény is elítélt (joggal) és amelyről maga a Jobbik is azt állította, hogy szisztematikusan és kifejezetten politikai manipulációs céllal összemossa az LMBT közösséget a pedofília jelenségével. Azt a törvényt, amelyet a Jobbik azzal az ígérettel szavazott csak meg végül, hogy a Fidesz legyőzése után kiveszik majd belőle a kifogásolható elemeket.
Sokan látták úgy, hogy a Jobbik nem csak erkölcsileg kifogásolható módon járt el, de bebizonyította azt is, hogy súlyos politikai veszélyt jelent, hiszen ezek szerint bármikor hajlandó lehet a Fidesz mellé állni, ha érdeke, hite, meggyőződése úgy kívánja (ahogy ezt egyébként régebben is többször megtette).
De még azok, akik védték a Jobbik döntését, is arra hivatkoztak, hogy az egy dilemmás helyzetre adott válasz: egy tudatosan felállított politikai csapdát csak úgy kerülhettek el, ha vagy a politikai szövetségeseiket, vagy a szavazóikat elárulják, ezért a szövetségeseiknek bizonyos fokú megértést kell irántuk tanúsítaniuk.
Én, bevallom, azok közé tartozom, akik azt gondolták, hogy a Jobbik döntését minden jó érzésű embernek kritizálnia kell, mégpedig pontosan ugyanazon az alapon, amilyen alapon a Jobbik döntését egy külső, semleges nézőpontból esetleg igazolni lehet. Ha van bármi méltánylásra érdemes abban, hogy a Jobbik a saját alapértékeinek és egyúttal saját szavazóinak elárulása nélkül nem szavazhat egy rendpárti, pedofíliaellenes törvény ellen, úgy senki, aki nem rendpárti és nem homofób nem hagyhatja szó nélkül a Jobbik döntését saját értékei és politikai közössége elárulása nélkül. Tovább megyek: fennállása óta egyszer sem gondoltam azt, hogy a Jobbikra szavaznék, s az elmúlt évekbeli történetüknek még a legújabb, 2018 utáni, a legvadabb szélsőjobboldali elemek egy részének a pártból való kiszorítását hozó szakasza sem győzött meg arról, hogy ezen a hozzáállásomon változtatnom kellene. A Jobbik mostani döntése pedig megerősítette, amit eddig is tudtam: hogy nem, ez nem az én pártom. Meglehet, úgy tűnhet, könnyen beszélek, mert előbb fog befagyni a pokol, mintsem, hogy a jelenlegi lakóhelyemen egy jobbikos jelölt legyen a legesélyesebb kihívója a rezsimpárti jelöltnek, de ha így is lenne, akkor is a legőszintébben úgy gondolom, hogy a Jobbikra nem szavaznék. Ahogy, őszintén így gondolom, ők is aligha számítanak rám szavazójukként.
Sokan vonták le a Jobbik szavazásából azt a következtetést is ugyanakkor, hogy a Jobbiknak ezek után nincs helye az antiorbánista választási koalícióban. Én viszont ezzel már nem értek egyet.
Azt is megmondom, miért.
Az egyik ok számomra az, hogy az antiorbánista választási koalíció nem egy közös értékeket valló politikai közösség, hanem annál lényegesen kevesebb: egy heterogén politikai csoportok koordinált politikai fellépését lehetővé tevő együttműködés, amelynek a létezését egyetlen dolog indokolja: az Orbán-rezsim. Azért van szükség erre az együttműködésre, mert ez a rezsim eltorzította a választási rendszert, korlátozta a médiapluralizmust, a választók felét lényegében megfosztotta az érdemi politikai képviselettől, leépítette a jogállamot és teljesen vállalhatatlan politikák sorát vitte végbe az elmúlt évtizedben. A választási koalíció ennek, az Orbán-rezsim tevékenységének a lebontására szolgál. Úgy is mondhatnám: annak szükséges, bár kétségkívül nem elégséges feltétele. Ha a pártok külön indulnak, akkor garantált a kétharmad a 2018-asnál is sokkal kiegyenlítetlenebb politikai versenyben. Ha a pártok együtt indulnak, akkor bármi megtörténhet. Ha például ez a koalíció nem tud eléggé lelkesítő alternatívát nyújtani, akkor nem fog elég szavazatot kapni, ha meg igen, akkor lehet esélyük véget vetni ennek a dicstelen korszaknak a modern magyar politikatörténetben.
Ezért én azt gondolom, hogy aki a Jobbikot nem tartja vállalhatónak, az joggal dönthet úgy, hogy nem fog a jobbikos jelöltre szavazni az előválasztáson. Sőt, ha mégis a jobbikos jelölt nyer, vehet egy nagy levegőt és higgadtan átgondolhatja, mit ér meg neki az Orbán-rezsim leváltásának lehetőségéthez való egy szavazatnyi hozzájárulás. Egy szavazaton vélhetően nem fog múlni a választási koalíció sorsa, de ha sokan maradnak távol, az esetleg befolyásolhatja valamennyire az eredményt: lehet, kevesebb jobbikos fog bekerülni, lehet az is, hogy 1-2 mandátummal kevesebbet kap az ellenzék, lehet az is, hogy ez fogja a Fideszt hatalomban tartani. De akkor is, a lehetséges kimenetek száma (és ezzel az Orbán-rezsim túléléséhez való hozzájárulás politikai és erkölcsi felelőssége) egészen máshogy fog kinézni, mintha a Jobbik és a többi párt arra kényszerülne, hogy egymással is versenyezzen, ne csak a Fidesszel.
Én azt a kockázatot a politika normális velejárójának és teljesen vállalhatónak tartom, hogy a Jobbiknak a választási koalíció részeként is szembe kelljen néznie döntései (negatív) következményeivel, amik nem csak a Jobbikot, de akár az egész országot érinthetik. Ez az ő politikai felelősségük, ami elől nem ugorhatnak el. Ennek a megfontolásnak kell(ene) mérsékelnie a Jobbikot is. S hogy ez működjön, ahhoz arra van szükség, hogy legyen elég ember, aki elég komolyan veszi a saját értékeit és meggyőződéseit ahhoz, hogy kész legyen ellenük szavazni az előválasztáson és végül akár nem szavazni rájuk a rendes választáson sem, ha esetleg ez tűnik szükségesnek. Ha így lenne, a Jobbiknak számítania kellene arra, hogy nem tehet meg bármit.
De, hogy valaki eleve kizárja a Jobbikot az előválasztásból, az már egy következő, még súlyosabb lépés, amire mindaddig nem elég indok szerintem, hogy a Jobbikot valaki vállalhatatlannak tartja, amíg a Jobbik tettének megbüntetésére rendelkezünk, mi választópolgárok, egyéb eszközökkel, az előválasztással és a nemszavazással.
Mert a Jobbikra nem szavazással ellentétben a Jobbiknak az előválasztásból való kizárása egyenértékű az Orbán-rezsim meghosszabbításával. Annak, aki erre szavaz, ezt kellene igazolnia.
Biztosan van ilyen is, akinek a számára ez is vállalható következmény. Én nem értek ugyan egyet velük, sőt, triviálisan nem igaznak tartom azok érveit, akik azt állítják, hogy az Orbán-rezsim mindenáron való leváltása csak egy trükk a jelenlegi ellenzék részéről, vagy akik azt gondolják, az ellenzék nem áll készen a győzelem utáni kormányzásra. De természetesen ez is egy álláspont, amit és az ezzel járó erkölcsi és politikai felelősséget nyilván fel lehet vállalni.
Sőt, ha például az ellenzék katasztrofális vereséget szenved (amire azért van esély) 2022-ben, akkor esetleg post hoc ergo propter hoc alapon még azt is érezhetik, hogy igazuk volt. És bár én ezzel sem fogok egyetérteni, mert nemigen látok komoly ellenérvet arra, hogy a választási együttműködés miért ne lenne az Orbán-rezsim lebontásának szükséges, bár nem elégséges feltétele, de végülis mindegy, mit fogok gondolni, ha ők elégedettek lesznek.
De akár ez lesz a helyzet, akár más, az szerintem továbbra is nehezen kétségbevonható, hogy nem ugyanaz a tétje a Jobbik kizárásának a választási koalícióból, mint a Jobbik elítélésének és nem rá szavazásnak.
S itt jön még egy másik ok is, miért nem értek egyet azzal, hogy a Jobbikot ki kellett volna zárni ebből a koalícióból. És ez az, hogy a jelenlegi helyzetben élesen különválik szerintem a választók és a pártok felelőssége.
A pártoknak elsődlegesen az a dolguk most, hogy a választásokon eséllyel és a választók számára vonzó politikai alternatívaként induljanak, külön és együtt is, aminek a minimumfeltétele a választási koalíció. Erre szolgál az előválasztás és erre szolgálnak a pártalkuk is, illetve erre szolgál a közös alapnak nevezett programkezdemény közzététele, valamint a pártok koordinált politikai fellépésének egyre nyilvánvalóbb jelei is.
Ez az ő érdekük is, természetesen, de ez a mi érdekünk is. Ha csak nem akarunk továbbra is egy egyre autoriterebb rendszerben élni.
De, hogy a rezsim leváltható lehessen, az egyáltalán nem csak a pártok felelőssége, hanem a választóké is, a miénk is. Az előválasztással olyan eszközt kaptunk a jelöltek kiválasztására, amilyennel korábban nem rendelkeztük. És ebben a tekintetben mit sem számít, hogy a pártok mindenütt igyekeznek leegyszerűsíteni a versenyt, kímélni erőforrásaikat, hiszen eddig úgy tűnik, mindenütt lesz lehetőség nemet mondani a legproblémásabb jelöltre.
Én például egy olyan helyen lakom, ahol a legesélyesebbnek tűnő jelöltre (aki még csak nem is jobbikos) nem szívesen szavaznék, és ha nem lett volna előválasztás, akkor vagy pártalkuk vették volna el tőlem annak esélyét, hogy jelezzem, nem szívesen venném, ha rá kéne szavaznom, vagy kénytelen lettem volna végiggondolni, nem lenne-e jobb otthon maradni, vagy az esélytelen jelöltre szavazni, dacból.
Az előválasztásnak köszönhetően viszont még mindig versenyben maradt két jelölt, az én favoritom és egy másik, rokonszenves jelölt, akinek a pártja nem a személyes kedvencem. Mindezért szívesen részt veszek az előválasztáson (még szívesebben vennék részt, ha a két rokonszenves jelölt nem egymás esélyeit rontaná) és ha szerencsém van, akár még olyan jelölt is nyerhet, akire majd jó szívvel szavaznék. De ha vesztene is, s a nem rokonszenves jelölt maradna talpon, akkor is érdekes érvekkel szolgál majd az előválasztás annak eldöntésében, hogy végül is mit tegyek a választás napján: szavazzak-e le a közös jelölt mellett, keressek alternatív megoldást, érvénytelenül szavazzak vagy maradjak otthon.
A kampány, az előválasztás eredménye mind-mind fontos apróságokkal fogják a véleményemet egyik vagy másik irányba befolyásolni. Hogy végül hogy döntök majd, nem tudom. De azt, hogy nem passzív szemlélője leszek a kis elitcsoportok választásokig vezető útjának, választóként, hanem egy demokratikus küzdelem aktív részese, nagyon is tudom értékelni.
Enélkül, a tényleges, cselekvő részvétel nélkül nem részesülhetnék a választások politikai felelősségéből sem, hanem maradnék kiskorú politikai értelemben, ami voltam attól a naptól kezdve, hogy először szavaztam egy választáson 1998-ban. Számon kérhetném, hibáztathatnám a pártokat, persze, de kénytelen lennék tűrni, hogy olyasmikért kérem őket számon, amikben nekem semmi szavam nem volt, ahogy az kábé eddig is mindig volt. És ennek nem alternatívája, hogy aki bele akar szólni a politikába, az menjen el aktivistának, mert az már egy újabb, egészen másfajta politikai szerep, ami igazán nem várható el mindenkitől.
De azt a felelősséget, a politikai nagykorúságét, amit az előválasztás és az antiorbánista választási koalíció kínál, beleértve azt a lehetőséget is, hogy már az előválasztáson se a Jobbikra, se más ellenszenves jelöltre ne szavazzak, illetve, hogy 2022-ben én legyek abban a döntési helyzetben, hogy átgondolhassam, mit ér meg nekem az Orbán-rezsim megdöntése, nem szívesen adnám fel.
