Chile a neoliberalizmus laborjaként a piacosítás olyan mélységeibe süllyedt Augusto Pinochet diktatúrája idején, amelyek egészen extrém piaci fundamentalista megoldásokkal jártak. Így az ország 1980-as alkotmánya és az 1981-es víztörvény a víz tulajdonjogáról is rendelkezik, az ország törvényeinek többségéhez hasonlóan a nagy cégek javára, miközben sok közösség vízhiánytól szenved. A most készülő új alkotmány a remények szerint megszünteti ezt az áldatlan állapotot, és visszaadja a vizet annak, akit megillet: a népnek.
A köz magánosítása, avagy a törvény, amely meglopta a chileieket
Az 1981 óta érvényben lévő, többször módosított chilei víztörvény a világon egyedülálló módon teljes mértékben privatizálta a vizet. Az ország vízkészletei túlnyomórészt nemzetközi nagyvállalatok kezébe kerültek, és akinek földje van, az sem rendelkezhet szabadon a területén található vízforrások felett. A kormány valamennyi vízforrást, többek között a folyók vizét is aukciókon értékesíti. A víztörvény megkülönbözteti a vízfogyasztáshoz és a vízhasználathoz kötődő jogokat.
A vízfogyasztási jogok 77 százaléka a mező- és erdőgazdálkodási szektor tulajdona, 13 százalék fölött rendelkeznek a bányatársaságok, 7 százaléka az iparé, és 3 százaléka szolgálja az egészségügyi szektort. A vízhasználathoz kötődő jogok 81 százaléka egy olasz vegyesvállalatot illet meg.
Emiatt a vízhez való hozzáférés nagyon egyenlőtlen, és a közösségek folyamatos konfliktusban állnak a víztulajdonosokkal, akik a szűkösen hozzáférhető erőforrást a piac logikája szerint a legtöbbet ígérőknek értékesítik, vagy saját maguk használják fel, amennyiben olyan tevékenységet végeznek, amihez vízre van szükség, például mezőgazdasági termelők.
Vagyis a víz drága, ezen pedig az sem segít, hogy az elmúlt évtizedben az ország súlyos szárazságot kénytelen elszenvedni, jóval kevesebb a csapadék, mint korábban. A vízbázisok nem tudják maradéktalanul kiszolgálni a társadalom és a gazdaság igényeit. Ráadásul a vízhiány az elkövetkezendő évtizedben csak súlyosbodni fog a Chilei Egyetem kutatásai szerint.
A nemzetközi szakirodalmi konszenzus szerint a vízhasználat és -elosztás demokratikus ellenőrzés alatt kell hogy álljon, épp a társadalom érdekeinek érvényesítése érdekében – magyarán, hogy lehetőleg mindenki elfogadható áron megfelelő mennyiségű vízhez jusson. Bár ez még a bizonyos demokratikus ellenőrzés mellett sem mindig lehetséges, például aszályos időszakokban, azonban egy jól működő rendszer biztosítja, hogy vízszűkösség idején is minél inkább, és minél igazságosabban sikerüljön kielégíteni az emberek szükségleteit.
Rodrigo Mundaca, a MODATIMA vízhez való hozzáférésért küzdő civil szervezet szóvivője szerint a chilei rendszer gyakorlatilag intézményesített lopás. A szervezet a vízhiánytól fokozottan sújtott Valparaiso régióból indult, és immár országszerte küzd a víz köztulajdonba vételéért, hogy ne a nagyvállalatok, hanem a nép rendelkezhessen fölötte. A vízhez fűződő jogokért küzdő aktivisták rendszeresen kénytelenek fenyegetésekkel és atrocitásokkal szembenézni.
Veronica Vilches, a MODATIMA aktivistája elmondta,
„emberek fenyegetően követtek hazáig, és halálos fenyegetéseket festettek a munkahelyemre. Lefesthetik az összes falat amit akarnak, de soha nem fogják átfesteni a méltóságomat”.
Északon a jólét, délen a nyomor fokmérője
„A meleg égövi országokon kívül az avokádó piaci termékként csak néhány évtized óta népszerű. Európában is gyorsan nagy gazdasági jelentőségre tett szert.”
Az avokádó ősi haszonnövény, évezredek óta termesztik és fogyasztják Közép-Amerikában, a neve is azték eredetű (egyébiránt a termény neve jellegzetes formájára és elhelyezkedésére utalva herefát jelent). A nemzetközi élelmiszerkereskedelem fellendülésével azonban eredeti termőhelyén kívül is nagy népszerűségre tett szert annak köszönhetően, hogy remekül beilleszthető az egészséges étrendbe, egyszerű kezelni, és nem utolsó sorban sokan ízletesnek találják. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy új piacain is megterem, vagy megérné termelni – bár ez a klímaváltozással akár záros határidőn belül megváltozhat.
Az avokádótermelés felfuttatásában és a termény exportjában meglátták a lehetőséget a chilei nagybirtokosok, mára pedig az ország a világ harmadik legnagyobb avokádóexportőrévé lépett elő.
A már említett turbókapitalista gazdasági berendezkedés miatt ennek a döntésnek katasztrofális következményei voltak a termőhelyeken élők túlnyomó többsége számára.
A nagyipari avokádótermesztés ugyanis vízintenzív gazdálkodást követel, egy kiló megtermeléséhez 700-1200 liter vízre van szükség a Climate Home News riportja szerint, ami az országot sújtó szárazság miatt folyók eltűnésével, és ezzel a helyi közösségek ellehetetlenülésével jár.
A riportban Petorca megyéből hoznak ékes példát az exportorientált ipari mezőgazdaság pusztító hatásaira. A víztörvény hatályba lépése előtt a környéken lakók a folyóval szimbiózisban élték életüket. Vilches rámutat, mekkora változás ment végbe az elmúlt évtizedekben:
„Mindenféle gyümölcsfám volt errefelé. Sajtra vagy tejre cseréltük [a gyümölcsöket] a szomszédainkkal, akiknek kecskéik voltak. Mikor betegek voltunk, nem mentünk a gyógyszertárba. Lebattyogtunk a folyópartra hogy gyógyfüveket szedjünk. Most mindent a boltokból kell beszereznünk.”
Napjainkra azonban a környék – és a folyó – gyakorlatilag kiszáradt, a kis gazdálkodók tevékenysége ellehetetlenült, és lajtoskocsikkal hordják a kétes minőségű vizet azoknak, akik még nem költöztek el a környékről. Az avokádóbiznisz ezzel szemben virágzik.
Fúj már a változás szele, de fújni fog eléggé?
A 2019-es chilei népfelkelés követeléseinek engedve 2021-re alkotmányozó nemzetgyűlést hívtak össze az országban. Világos, hogy a nép nem képes, és nem is hajlandó tovább tűrni a neoliberális kapitalizmus terheit, mely – akár a kapitalizmus valamennyi más formája, csak épp extrém fordulatra járatva – a társadalom széles rétegeivel fizetteti meg a tőke és egy szűk elit gyarapodását.
Sokan nagy reményekkel tekintenek az alkotmányozási folyamat elébe, melynek során megnyílik az esély, hogy az országnak egy „ökológiai” alkotmánya legyen, ami a tőke maximális profitábilitásával szemben a társadalmi és az ökológiai fenntarthatóságot tekinti az alapnak.
A társadalom egy része ugyanakkor aggódik, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlésben túlságosan erős lesz az eddigi elit hangja. Az mindazonáltal reménykedésre ad okot, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés elnöke egy őslakos nő, Elisa Loncon lett, és a 155 fős testületbe beválasztották Carolina Vilchest, a MODATIMA vízügyi aktivistáját is. Az aktivista elsősorban azon fog dolgozni, hogy a vízhez való hozzáférés alapjogként bekerüljön az új alkotmányba, és felszámolják a jelenlegi, nagyvállalati érdekeket mindenek fölé helyező rendszert.
Ez összhangban lenne az ENSZ 2010. július 28-i döntésével, mely kijelentette, hogy a vízhez és higiénikus körülményekhez való hozzáférés alapvető emberi jog – ami Chilében jelenleg nem érvényesül. Vagyis ahogy az ENSZ különleges biztosa, Leo Heller 2020-ban megállapította, az ország nem tesz eleget a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezményének ratifikálásával vállalt kötelezettségeinek. Véleménye szerint
„a chilei kormány nem teljesíti nemzetközi emberi jogi kötelességeit, amennyiben a gazdaságfejlesztési projekteket előnyben részesíti a vízhez és egészséghez fűződő emberi jogokkal szemben”.
Noha reménykeltő jelek mutatnak abba az irányba, hogy Chilében sikerül visszabontani az elmúlt csaknem öt évtized népellenes, elnyomó politikai és gazdasági berendezkedését, az alkotmányozó nemzetgyűlésnek az elkövetkezendő 9 hónapban hosszú és rögös utat kell végigjárnia egy igazságosabb társadalom alapjogi rendszerének a kialakításához.
Abban pedig biztosak lehetünk, hogy bár a nemzetgyűlésben többségben vannak a progresszív erők és az elnöki szék várományosa is a baloldalról kerül ki, a régi elitek és a nagytőke ott fogják gáncsolni a folyamatot, ahol tudják.
