Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Donald Rumsfeldnek soha nem kellett felelnie tetteiért, mi azért emlékezzünk rájuk

88 évesen meghalt Donald H. Rumsfeld korábbi amerikai védelmi miniszter. A legtöbb ember számára az „ismert ismeretlenről” szóló beszéde és a Bush-klánhoz fűződő ambivalens viszonya miatt lehet emlékezetes a közel fél évszázados politikai karriert befutott volt védelmi miniszter. Azonban sok szempontból komoly felelősség is terheli a 21. század két, eddigi legpusztítóbb háborújának előkészítése és kivitelezése miatt. 

Donald Rumsfeld politikai karrierje a hatvanas évektől a kétezres évek elejéig tartott, Richard Nixon és Gerald Ford, majd később ifjabb George Bush elnökségén átívelve. A most elhunyt politikus megítélése megosztó: vannak, akik üdvözlik, mások kritikusak védelmi miniszteri tevékenységét illetően. Leghírhedtebb tettei viszont kétségkívül a Bush-kormányhoz köthetőek, melyekről – sajnálatos módon – általában is kevés szó esik. Mivel mind a nemzetközi és mind a hazai sajtó túlnyomórészt a „vagy jót, vagy semmit” elve alapján számolt be eltávozásáról, ennek fényében is fontosnak érezzük tágabb keretbe helyezni a világ egyik szuperhatalmának katonai intézkedésért felelős személyének munkásságát, és latba vetni a kényesebb kérdéseket a háborús bűnökért való felelősségvállalás és felelősségre vonás kapcsán.

Az ismert ismeretlen és az ismeretlen ismert problémája

Bár eredetileg nem is különösebben lelkesedett érte, Rumsfeld mégis főszerepet vállalt az amerikai történelem végül leghosszabb háborúját bevezető afganisztáni beavatkozás megtervezésében és lebonyolításában. A védelmi miniszter fél szeme viszont már akkor is Irakon nyugodott, ahogyan erről egy 2001-es feljegyzés is tanúskodik. A szeptember 11-ei terrortámadások után összehívott vésztanácskozáson Rumsfeld javasolta, hogy bin Láden mellett Szaddám Huszeinre is csapjanak le egy füst alatt. Pár nappal később meg is ismételte ezt az ötletét, azzal indokolva, hogy „nincsenek igazán jó célpontok Afganisztánban, de sok jó célpont van Irakban”.

„Az üzenet az, hogy nincs olyan, hogy »ismert«. Vannak dolgok, amelyekről tudjuk, hogy tudjuk. Vannak ismert ismeretlenek. Úgy értem, hogy vannak jelenleg ismerhetően nem ismert dolgok. De ugyanakkor léteznek dolgok, amelyekről nem ismerjük fel, hogy nem ismerjük. Vannak dolgok, amelyekről nem tudjuk, hogy nem tudjuk. Akkor cselekszünk a legjobban, ha összegereblyézzük az összes ilyen információt, és akkor azt mondjuk, hogy hát, alapvetően, amit a jelen szituációként értelmezünk, az csak az ismert ismertek és az ismert ismeretlenek [összessége]. És minden évben felfedezünk néhány újabbat az ilyen ismeretlen ismeretlenek közül. Ez úgy hangzik, mint egy fejtörő. De ez nem fejtörő. Ez egy nagyon komoly, fontos dolog.”

Nem puszta szórakoztatási vágy vezérel, amikor ennek a 2002-es NATO-sajtótájékoztatónak a kivonatát leírom, bár nehéz nem egy kihívásokkal küszködő, utóvizsgázó elsőéves szabadbölcsész paródiájaként olvasni Rumsfeld megszólalását. A beszéd – amit ráadásul nem is itt mondott el először – kiválóan példázza a mára már oly megszokottá vált politikusi süketelést, ami a mindenképpen keresztülvitt nemzetközi agressziókat szokta megelőzni. A viszonylag egyértelmű és releváns újságírói kérdés egyébként, amire válaszul az ominózus monológ elhangzott, így szólt:

„A terrorizmussal és a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban ön valami olyasmit mondott, hogy a valós helyzet rosszabb, mint amit a tények mutatnak. Arra lennék kíváncsi, meg tudná-e mondani, hogy mi rosszabb, mint ahogyan azt általánosan értelmezik.”

A helyzet az, mint már oly sokan leírták, hogy se ifjabb Bush, se Dick Cheney, se Rumsfeld semmiféle bizonyítékkal nem szolgált arról, hogy az iraki rezsim tömegpusztító fegyverekkel rendelkezne, pláne nem arról, hogy ezeket a jövőben terrorista szervezetek rendelkezésére akarná bocsátani, mint ahogy állították. Az igazolatlan nemzetközi agresszió mellett tehát az Egyesült Államok hitelességének aláásása is Rumsfeld és társai lelkén szárad.

A Rumsfeld-doktrína

Rumsfeld 2001-től védelmi miniszterként új katonai doktrínát honosított meg, amelyeket mindkét, minisztersége alatt indított háborúban alkalmazott is. A „Rumsfeld-doktrína” lényege abban állt, hogy a lehető legmagasabb szintre emeljék a hadsereg reakcióképességét, miközben a lehető legalacsonyabban tartják annak utánpótlás-igényét. A gyakorlatban ez a stratégia azt jelentette, hogy – legalábbis a háborúk első fázisaiban – a kis létszámban bevetett szárazföldi erők elsődleges feladata a légicsapásokhoz elengedhetetlen felderítések elvégzése. Ennek a harcmodornak – azon túl, hogy a saját veszteségeket valóban alacsonyan tudta tartani rövid távon – komoly hátulütői is voltak: a szárazföldi hadműveletekben résztvevő katonák alacsony száma miatt képtelenség volt teljes mértékben ellenőrzés alatt tartani az elfoglalt területeket, emiatt pedig rengeteg lázadó csoport szivárgott be az ország ellenőrizetlenül hagyott határain, és rengeteg hadianyagot, valamint egyéb eszközt szereztek meg különböző milíciák a visszavonuló kormánycsapatok raktáraiból. Emellett a fokozott mennyiségű légicsapás iszonyatosan sok civil áldozatot követelt.

A fentiek alapján egyértelmű felelősség terheli Rumsfeldet már csak amiatt is, hogy a katonai erőfeszítések minimalizálásával utat nyitott egy teljes térség destabilizálásához, végső soron épp azokat juttatva fegyverhez és egyéb erőforrásokhoz, akik ellen a háborúkat indították.

Akárhogy is nézzük az iraki háborút, a tények azt mutatják, hogy a harctértől a városokban és falvakban éhezőkön és megbetegedőkön át a kontrollálhatatlan helyi konfliktusok áldozataiig több mint egymillióan veszthették életüket, azok miatt a bizonyos „ismert ismeretlenek”, vagyis a nem létező vegyi fegyverek, illetve az azokra hivatkozva megindított háború miatt.

Abu Ghraib, és az amerikai hadsereg morális csődje

Ifjabb Bush igazságügyi minisztériumának vezető hivatalnokai dolgozták ki nem sokkal az iraki invázió előtt az úgynevezett „továbbfejlesztett kihallgatási technikákat” (enhanced interrogation techniques). Az eufemizmus az embertelen – és teljesen értelmetlen – fogolykínzás egész tárházát takarta, amelyeket a guantanamói bázison kezdtek el alkalmazni az amerikai hadsereg és a CIA emberei, majd onnan Afganisztánba és a már Szaddám alatt is hírhedt iraki Abu Ghraib börtönökbe exportáltak, Donald Rumsfeld direkt utasítására.

Az Amnesty International emberi jogi szervezet által 2003-ban, és a CBS amerikai hírcsatorna által 2004-ben publikált jelentések és felvételek tanúsága szerint az Egyesült Államok katonái és hírszerzői a „kihallgatások” során fizikailag és szexuálisan is bántalmazták foglyaikat, és nem egy esetben gyilkosságokat is elkövettek. A kínzás eszközei között szerepelt többek között a nemi erőszak, megalázás, kínvallatás, erőszakkal való fenyegetés és az alvásmegvonás is.

A botrány kirobbanása után, 2004-ben Rumsfeld maga mondta ki, hogy ezek a cselekedetek védelmi miniszterként az ő felügyelete alatt történtek, és hogy felelős miattuk. A lemondását ugyan benyújtotta Bushnak, ám az elnök azt akkor még nem fogadta el – Rumsfeld további két évig állhatott a védelmi tárca élén. Hogy mennyire komolyan vehető a felelősségvállalás, azt jól példázza az a  gúnyos jegyzet, amit a Guantanamo-öbölbeli bázison alkalmazott kínzásokról, többek közt a foglyok órákon át álló helyzetbe kényszerítéséről szóló jelentés alá firkált Rumsfeld:

„8-10 órákat állok egy nap. Miért korlátozzák nekik csak 4 órára?”

Rumsfeld hírhedt gúnyolódása az álló helyzetbe kényszerített foglyokon

Donald Rumsfeld bukása a második lemondása után jött el végül. Bush eredetileg azt sem akarta elfogadni, de az időközben lezajlott választásokon a Republikánus Párt elvesztette többségét a Kongresszus mindkét házában. A védelmi miniszternek mennie kellett.

A később 6 hónap elzárásra ítélt Sabrina Harman társával pózol megalázó helyzetbe kényszerített foglyokkal – kép: Wikimedia commons

Abu Husszain Szaad Faleh megkínzása – kép: Wikimedia Commons

Felelősségre vonás

Se Busht, se kormányának egyetlen tagját, így Rumsfeldet sem vonták soha felelősségre háborús bűnökért. Se az illegálisan indított iraki háborúval, se az emberiesség ellen a CIA börtöneiben elkövetett bűncselekményekért. Néhány katonát ugyan elítéltek amerikai bíróságok (a legsúlyosabb büntetés 10 év börtön volt), de a vallatási protokollok ötletgazdái és szerzői a mai napig szabadok. Az Amerikai Polgárjogi Szövetség, az Elsőként Emberi Jogok szervezete, és számos egyéb jogvédő próbálta Donald Rumsfeldet bíróságon elszámoltatni tetteiért, ám ezek a próbálkozások rendre elbuktak.

Nekünk sem marad más, mint a történelmi igazságtétel. Ahogy Slavoj Žižek filozófus írta évekkel az „ismert ismeretlenekről” szóló Rumsfeld-monológ után:

„Ha Rumsfeld úgy gondolja, hogy az Irakkal való konfrontációban a fő veszélyeket az »ismeretlen ismeretlenek« jelentették, vagyis a Szaddámtól érkező fenyegetések, amelyek természetét még csak nem is sejthetjük, akkor az Abu Ghraib-botrány azt mutatja, hogy a fő veszélyek az »ismeretlen ismertekben« rejlenek – a tagadott hiedelmekben, feltételezésekben és obszcén gyakorlatokban, amelyekről úgy teszünk, mintha nem tudnánk, noha ezek alkotják közös értékrendünk alapját.”

Címlapkép: Flickr.com/DOD