Kivételes, emberséges, megható, ünnepélyes, boldog és mégis valahogy nagyon szomorú – nehéz megtalálni a megfelelő jelzőt. Ilyen lakásavató bulin nem sokszor jár az ember. Amikor a kis átadóünnepség felszólalói közül végül Gabira és Attilára kerül a sor, a gyerekeket magához ölelő pár könnyek közt csak annyit tud mondani: köszönjük.
Hogy megértsük, hogyan is kerülünk most az újpesti lakás udvarára, vissza kell kanyarodunk néhány évvel ezelőttre: Gabiék az elmúlt három és fél évet a gyermekeikkel egy átmeneti otthonban töltötték, miután a főbérlőjük duplájára emelte albérletük árát, így képtelenek voltak tovább fizetni.
A 32 éves édesanya akkor épp negyedik gyermekét várta, kislánya első otthona így – ha csak rövid időre is – az SOS Krízis Alapítvány intézménye lett. A szülők mindig is dolgoztak, Gabi gyakran egyszerre több munkahelyen is – ami a gyerekek miatt sokszor komoly fejtörést okozott –, mégse tudták megtartani az albérletüket az elszálló árak miatt. Ha nem találkoznak civilekkel, könnyen lehet, hogy a magát családbarátnak valló, a gyermekvállalást kifejezetten szorgalmazó és – egyes körök vagy társadalmi rétegek esetében – jutalmazó kormány mára állami gondozásba taszította volna a gyerekeket, a szülőket pedig a szó minden értelmében az út szélén hagyta volna.
A modern család
„Nagyon nehéz döntés volt, hogy elveszítjük az otthonunkat” – emlékszik vissza Gabi a pillanatra, amikor a családok átmeneti otthona mellett döntöttek, mégis a mai napig ezt érzi a legfelelősségteljesebb döntésnek, hiszen mindennél fontosabb számára, hogy a gyerekek feje fölött tető legyen. Amellett, hogy szembe kellett nézniük a lakhatásuk elvesztésével, egyben meg is kellett tanulniuk alkalmazkodni: nem könnyű 10 másik családdal együtt élni, elviselni egymás rigolyáit és elfogadni, hogy nem mindenki egyforma.
Minden nehézség ellenére Gabi nagyon nagy hálával beszél az ott eltöltött időről: „Nem voltam soha másik családok átmeneti otthonában, de azt tudom mondani, hogy ez volt az életemben a legbiztonságosabb hely” – mondja, hiszen szoros barátságok alakultak ki a családok között, rengeteg a közös élmény, a gyerekek már-már testvérként tekintettek egymásra, és az intézmény dolgozói is szorosan együttműködtek velük a biztos lakhatásukért folytatott munkában.
„Megmondom az őszintét, én nehezen költöztem ki”
– mondja Gabi. Hozzáteszi, a kapcsolat megmarad a barátokkal és az intézmény munkatársaival is: „Az a sok jó, az a sok támogatás, amit ők biztosítanak, azt egy nehéz sorsú család, mint mi, nagyon nehezen tudja elengedni.”
Amikor kezdett bizonytalanná válni a lakhatásuk, önkormányzati lakást nem igényeltek, mert Gabi épp GYES-en volt, így nem volt elég a bevételük. A családsegítőnél is az átmeneti otthont javasolták, illetve próbáltak nekik albérletet találni, de még ha meg is tudták volna fizetni, egy bökkenő mindig volt:
„Sokszor egy gyereket se engednek, pedig ki van írva, hogy gyerekbarát albérlet. Meghallják, hogy hány gyerek van, és vége. Hiába segíthetett volna is a szociális gondozó, a tulaj dönt” – meséli Gabi.
Mivel az önkormányzati lakás feltétele, hogy mindkét szülő dolgozzon, miután legkisebb lányuk bölcsődébe ment, Gabi újra munkába állt. A mindig is takarékosságra törekedő szülőknek így az átmeneti otthonban már sikerült némi pénzt félretenni arra az esetre, ha sikerülne újra albérletbe költözniük, vagy hitelt felvenniük.
„Ha az embernek van négy gyermeke, muszáj, hogy legyen egy kis félretett pénze, mert bárkivel bármi történhet” – teszi hozzá Gabi.
A koronavírus-járvány az ő életüket is megnehezítette: az intézményben korlátozásokat vezettek be, így egy ideig csak orvoshoz, patikába és vásárolni mehettek ki, ezen kívül csak különleges méltányossággal hagyhatták el az intézményt. Bár Gabi és Attila gyerekei jól viselték az online oktatást, hiszen ők abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy tudták használni az ehhez szükséges eszközöket, ez nem adatott meg mindenkinek. Sokan nem találkoztak még számítógéppel, „ilyen esetekben jó, hogy ha van egy modernebb család egy ilyen intézményben” – meséli Gabi, aki két nagyobb gyerekével meg is kereste azokat a családokat, akiknek korábban nem volt internetük, vagy nem tudták használni, és segített nekik.
Gabi legutóbbi munkahelyén is volt lezárás, miután a főnökei elkapták a koronavírust. Aztán újra jött az iskolák bezárása, ami miatt végül közös megegyezéssel arra jutottak, otthon marad a gyerekekkel. A járványhelyzet csillapodásával szerencsére három állásajánlatot is kapott, így most csak ki kell választania a megfelelőt, amelyik elég rugalmas ahhoz, hogy a gyerekekre is jusson ideje.
„Mindenki boldog, azt se tudjuk, merre kapjuk a fejünket. A mai nap folyamán elkezdődik a beköltözés, jönnek a bútorszállítók. Tovább előre, ahogy idáig is” –
mondja az édesanya, most, hogy új időszámítás kezdődik az életükben.
A Habitat for Humanity Második Esély programjába bekerülve jutottak ugyanis ahhoz az önkormányzati bérlakáshoz Újpesten, amelyben épp beszélgetünk velük. A program keretein belül a Habitat budapesti önkormányzatok, intézmények és önkéntesek segítségével, valamint a leendő bérlők közreműködésével lakhatatlan, rossz állapotú szociális bérlakásokat újít fel, így lehetővé téve, hogy hosszú távon is fenntartható, biztos otthonhoz jussanak a családok átmeneti otthonában élő, rászoruló családok ahelyett, hogy évekig intézményből intézménybe kerülnek, míg végül hajléktalanná nem válnak és szét nem szakadnak.
Nehéz a lelket tartani bennük
Újpest a lakások megoszlásának szempontjából átlagosnak mondható: van körülbelül 40 ezer lakóingatlan, ebből hozzávetőlegesen 2400 önkormányzati bérlakás, aminek egy része szociális alapú, költségelvű vagy piaci. Abból a szempontból viszont mindenképpen különleges a kerület, hogy nem lakoltatnak ki senkit szociális okokból, és hogy az ország bármely pontjáról fogadnak lakhatási kérelmet.
„50-60-70 új kérelem érkezik. Ha havi szinten 1-2 családnak tudunk segíteni, akkor az már jónak mondható. Az a baj, hogy szűk a lakásállomány és a lakásállományon belüli mozgástér is”
– mondja Kanász-Nagy Máté, a Habitattal partnerségben álló Újpest népjóléti alpolgármestere. A probléma mindig abban gyökerezik, hogy a kereslet és a kínálat nehezen találkozik: nehéz jó állapotú, megfelelő méretű, mégis olcsó lakást találni az önkormányzatot felkereső rászoruló családok számára.
Többek közt ezért is rendkívül fontosak az olyan együttműködések, amelyet például a Habitat ajánl az önkormányzatoknak és az átmeneti otthonoknak.
Általában úgy zajlik a folyamat, hogy a Habitat végigjár 6-8-10 éppen elérhető, felújítandó önkormányzati lakást, majd kiválasztja, melyik felújításába vágjon bele a csapat. Ezután a családok átmeneti otthonában felmérik, melyik család lehet alkalmas arra, hogy beköltözzön. Normál esetben három ember irányítja a felújítást, a munka nagy részét pedig önkéntesekkel, illetve a családdal együtt végzik. A koronavírus azonban felborította a megszokott rendet, a novemberben indult felújítás ezúttal sokkal lassabban zajlott, hiszen nem dolgozhattak önkéntesek a lakáson, Gabiék viszont amiben csak tudtak, segítettek.
A családnak is fontos, hogy ne húzódjon sokáig a folyamat: nagyon sokat kell dolgozni az intézménynek, hogy tartsa bennük a lelket, sokszor van olyan, hogy eltelik 2-3 hónap, és azt gondolja a család, nem lesz az egészből semmi, átverték őket. „Nagyon sok csalódáson megy át egy család, amíg egy intézményben köt ki, és nagyon nehéz a lelket tartani bennük, de azt gondolom, hogy ezekért a pillanatokért megéri” – mondja Szegfalvi Zsolt, a Habitat ügyvezető igazgatója.
A Gabiéknak átmeneti otthont adó SOS Krízis Alapítvány 1997. óta dolgozik a gyermekvédelem területén. Újpesten, Zuglóban és a XVI. kerületben vannak intézményei, ahol saját reintegrációs rendszerével segít a családoknak újra saját lakhatáshoz jutni.
Az alapítvány olyan családok mellett, akiknek lakhatási szegénység miatt nincs hová menniük, a párkapcsolati erőszak elől menekülő anyákat és gyermekeiket is fogadja.
A kilépési lehetőség
Az otthonban segítenek a családoknak megtakarítást képezni, így igen gyakori, hogy ennek köszönhetően 6-800 ezer forint megtakarítással lépnek ki az ellátásból, amiből Budapesten már ki tudják fizetni az általában feltételként szabott kéthavi kauciót és egyhavi bérleti díjat. A szervezet tevékenységének másik része a bántalmazottakkal folytatott munka, akik az életüket mentve érkeznek az ellátórendszerbe. Őket hosszabb idő megerősíteni, de számukra is van kilépési lehetőség: az alapítvány működteti például Budapest egyetlen félutas házát, ahol 5 évig élhetnek, ami jellemzően már elég idő arra, hogy új életet tudjanak kezdeni. Az úton természetesen őket is végigkíséri az alapítvány.
„Az ilyen lehetőségek, mint aminek szó szerint is a küszöbében vagyunk, életmentők”
– mondja Hellenbárt László, az SOS Krízis Alapítvány intézményvezetője.
Évente 280-300 ellátott fordul meg náluk, csakhogy ennél sokkal nagyobb az igény a szolgáltatásukra: kb. ötször több, 1500 jelentkező jut ennyi helyre.
A beköltöző családoknak egy év ellátást tudnak felajánlani, ez idő alatt szoros együttműködésben maradnak velük, és mindenben (anyagi helyzettől függően akár étkeztetéssel, gyógyszerekkel, ruházkodásban is) segítenek nekik. Az egy éves ellátási idő fél-egy évvel hosszabbítható meg – persze ez is helyzetfüggő: ha egy olyan anyáról beszélünk, akinek azért nem adják ki a kórházból az újszülött gyermekét, mert nincs hová vinnie, befogadják őket, de ilyen esetekben 1-1,5 év alatt biztosan nem lehet önálló lakhatást biztosítani a számukra, hanem hosszabb távú támogatásra van szükség. De például Gabiék helyzete is speciális, hiszen a család nagysága miatt ütköztek folyamatosan elutasításba az albérletpiacon, így az átlagosnál tovább maradtak az otthonban.
„A probléma gyökerét az elmúlt harminc évben kell keresnünk. Most már a második, sőt lassan a harmadik generáció jelenik meg az átmeneti gondozásban és a mélyszegénységben élők körében is”– mondja László.
Ahhoz, hogy segíteni lehessen rajtuk, nagyon célzott, komplex rendszer kiépítésére van szükség, melynek részeként a bérlakásrendszert nagyon markánsan kellene fejleszteni. Emellett jelentős szociális, illetve mentális segítésre is szükség volna: rengeteg traumát hordoznak ezek a családok,
a lakhatás elvesztése csak a tünete valaminek, aminek a gyökerei 20-30 évre nyúlnak vissza.
„Az 1 éves átmeneti gondozás sok esetben tud segítséget nyújtani, de ez nem varázsszer. Nem fogom tudni orvosolni az ő összes gyermekkori traumáját, a lakhatása elvesztését, azt, hogy valaki szakellátásban nőtt fel, és onnan alapított családot. És azt sem, hogy hány gyászt, hány veszteségélményt, hány csalódást cipel a vállán” – mondja László.
Hasonlóan látja a helyzetet Zsolt is:
„A lakhatás helyzete tragikus Magyarországon. Most már 5-6 éve úgy jellemezzük ezt, hogy lakhatási válság van. 2-3 millió ember él lakhatási szegénységben, tehát szenved valamilyen hiányt a lakhatása. Még kb. 200 ezer megfizethető bérlakás hiányzik az országból, de nem látjuk, hogy épülnének. Tudjuk, hogy munkaalapú társadalom van, a saját otthonra főleg a közép- és felsőosztálynak nagyon sok pénz áll rendelkezésre, miközben a lakhatási nehézségekkel küzdők szinte el vannak felejtve a kormányprogramban” – mondja a Habitat ügyvezető igazgatója.
Az egyébként is tragikus helyzetet tovább súlyosbította a járvány, melynek társadalmi vonatkozásaira a kormány aligha reagált érdemben.
„Azt gondoljuk, hogy az elmúlt egy évben nem történt semmi, ami a koronavírus lakhatási hatásaira jelentett volna bármilyen könnyebbséget, de mivel nincs egységes lakáspolitika Magyarországon, nem is látjuk a kivezető utakat” – mondja Zsolt. Erre a tendenciára véleménye szerint a nemrégiben elfogadott bérlakásprivatizációs törvény (és annak eredeti javaslata, amely szinte megsemmisítette volna az önkormányzati bérlakásállományt) csak ráerősít.
Immár azok is segítségre szorulnak, akiknek a járvány előtt biztosított volt a lakhatása
A Habitat Második Esély programja egy mintaprogram: „nem gondoljuk, hogy ezzel fogjuk megoldani a lakhatási válság egy aspektusát, de azt gondoljuk, hogy nagyon jó minta, gyakorlati tapasztalatunk van, tudjuk, mennyibe kerül, hogyan kell ezt a dolgot intézni, és amennyiben lenne egy állami-kormányzati érdeklődés, vagy szándék, akkor ebből a programból fel lehetne építeni egy sokkal nagyobb, országos szintűt is” – mondja.
László azt tapasztalja, a koronavírus nyomán kialakuló gazdasági nehézségek megjelentek az ellátórendszerben is: segítséget kérnek még azok a családok is, akik eddig stabilan fenn tudták tartani az életvitelüket, de például mindkét szülő a vendéglátóiparban dolgozott, és néhány hónap alatt elveszítették a lakhatásukat.
Ennek közvetlen köze van ahhoz is, amit a statisztikákban látunk: egy magyar háztartás nem sok megtakarítással bír. Szerencsésebb esetben 1-2 hónapig fenn tudják tartani magukat, ha megszűnik a munkahelyük vagy váratlan kiadással kell szembenézniük.
Az SOS Krízis Alapítvány intézményvezetője szerint a járványkészültség lazulásával kezd rendeződni a helyzet, de szerinte az elmúlt időszak tanulsága mindenképp az, hogy a klienseknek is nagyon flexibilis gondolkodásra van szükségük a krízishelyzetekben: „Hogy amikor 20 év vendéglátós munka után egyszer csak nem kapok munkát, tanuljam meg elképzelni magam egy időre valami másban. Amikor egy hivatást veszít el valaki, a gyásszal, a veszteséggel, az anyagi krízissel, a lakhatás elveszítésének traumájával dolgozni kell” – mondja. Emellett sajnos a járvány emberéleteket is követelt, amivel most szintén kiemelten fontos foglalkozni.
Zsolt szerint összességében csupán két pozitívumot lehet kiemelni a járvány alatt meghozott, lakhatással kapcsolatos kormányzati rendelkezések közül: meghosszabbították a kilakoltatási moratóriumot és bevezették a kikapcsolási moratóriumot, utóbbi azonban pont a legnehezebb helyzetben lévő feltöltő órásokat nem érintette. Bár a Habitat nagyon sokat dolgozott azon, hogy ők is részesüljenek a kedvezményben, ezt végül nem sikerült elérni.
Nagyon sokan elvesztették a munkájukat, sok önkormányzati bérlakásban lakó ember pedig nem tud home office-ban dolgozni, hiszen képtelenek fizetni az otthonmaradással járó megnövekedett energiaköltségeket. Ők semmiféle segítséget nem kaptak, ahogy az otthoni tanuláshoz sem biztosította a feltételeket a kormány: sokaknak nemhogy eszközük, internetük sincs – emeli ki.
Emellett a járvány más rendszerszintű változtatási lehetőségekre is rávilágított: sok Airbnb-lakás visszaáramlott az albérletpiacra, és ez meg is látszott az árakon. Budapesten jelentősen csökkentek a kis lakások bérleti díjai, ez egy rövid távú kedvező hatást jelentett, amit meglovagolhatott volna a kormány, és olyan szabályozásokat vezethetett volna be, melyeknek köszönhetően ezek a lakások hosszú távon a bérlakáspiacon maradhattak volna –vázolja az elszalasztott lehetőséget Zsolt.
Nem költséges vagy bonyolult, viszont annál fontosabb intézkedés lehetne a piaci bérlakások szabályozása is: bár a Habitat korábban letett egy komplex javaslatcsomagot a kormány asztalára, melynek lényege, hogy minden albérletet regisztrálni kellene, és mind a bérlő, mind a bérbeadó számára biztonságosabb viszonyokat teremtenének, mindez pedig stabilizálná az árakat is – a kormány nem hajlandó foglalkozni a kérdéssel.
Mindez csak megerősíti a tényt, hogy Gabiék esete egyértelmű rendszerszintű igazságtalanságra mutat rá: az, hogy egy várandós nő és családja utcára kerülhet ma Magyarországon, a kormány nem létező lakáspolitikájának és a rászorulókat diszkrimináló családtámogatási rendszerének a következménye, amely
