A legnagyobb gazdasági hatalmak vezetői őrülten keresik a megoldásokat a többé-kevésbé általuk is észlelt problémákra, csakhogy közben körmük szakadtáig védelmezik a hatalmukat biztosító globális berendezkedést. Így pedig nem fog menni.
Erről tanúskodott a múlt hétvégén megrendezett G7 csúcstalálkozó, azaz a demokratikus rezsimmel működő vezető gazdasági hatalmainak randevúja az angliai Cornwallban. Az Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Kanada, Németország és Olaszország vezetőit ezúttal Boris Johnson brit kormányfő látta vendégül. Tekintve, hogy ez a találkozó az első, amit a koronavírus-járvány – eddigi – legsúlyosabb hulláma után tartottak, nem meglepő, hogy mottójával is a kilábalásra fókuszál: „Build Back Better”, vagyis „Jobban visszaépíteni” hirdeti büszkén a találkozó honlapja.
Hogy a találkozó eredményei alapján sikerülni fog-e elérni ezt a célt? Röviden: nem – mégpedig elsősorban azért, mert nem látszik hogy a világ vezetői ki tudnának, vagy akarnának lépni a saját árnyékukból.
A kormány- és államfők szokás szerint hangzatos és semmitmondó kommünikéket gyártottak: láthatóan úgy próbálnak a világ megmentői képében tetszelegni, hogy saját gazdaságaik ne sérüljön komolyabban.
A vezetők számos pontba szedve állapították meg, mely területeken szükséges közös cselekvéssel változtatni a világ helyzetén, és az összefoglaló kommünikéken túl négy részterületen ismerhettük meg állásfoglalásaikat. Ezek az egészségügy, a környezetvédelem, a nyílt társadalom, valamint a tudomány és kutatás.
Kétségtelen, hogy e területeken lenne dolga a világ vezető hatalmainak, de a ködös szándéknyilatkozatokon túl – mint lejjebb látni fogjuk – nem jutottak, és nem is juthattak érdemi eredményekre.
Egészségügy
Semmi kétség, globális egészségügyi krízissel néz szembe az emberiség, és ez talán a szinte teljesen kinyitott Magyarországról, vagy a gazdag világ gazdagon átoltott országaiból nézve nem látszik, de a világ jelentős részén továbbra is szinte féktelenül tombol a COVID-19 járvány.
Jellemzően azokban a szegény országokban, melyek átoltottsága továbbra is kétségbeejtően alacsony, mert a nemzetközi ígéretekkel szemben továbbra sem jutottak számottevő mennyiségű oltóanyaghoz.
Ennek ellenére a jelen és a jövő egészségügyi kihívásaival szembeni kollektív és hathatós fellépést ígérő nagyhatalmak kommünikéiben egy árva szó nem esik a vakcina- és egyéb gyógymódszabadalmak akár átmeneti felfüggesztésének lehetőségéről, ami persze nem meglepő, a kérdésben határozott konzervatív Németország és az Egyesült Királyság részvétele mellett. A hetek ehelyett olyan programok folytatása mellett kötelezték el magukat, mint a csúfosan lebőgött COVAX, aminek feladata a szegény országok vakcinaellátása lett volna.
Míg év elején még úgy hangzott a nagy ígéret, hogy 2021 végéig kétmilliárd vakcinát szállít le a COVAX a fejlődő országoknak, mindezidáig mindössze valamivel több mint 80 milliót sikerült. Nem utolsó sorban azért, mert a gazdag országok többszörösen túlbiztosították magukat a vakcinavásárlások során, miközben a cégek féltve őrizték szellemi tulajdonukat. A most beígért egymilliárd plusz dózis pedig – noha arra jó lehet, hogy a COVAX megtépázott hírnevét helyrebillentse némiképp – messze elmarad a fejlődő országok szükségleteitől, és továbbra is erősen függő helyzetben tartja őket a gazdagok jóindulatától, nem utolsó sorban pedig a profitorientált vakcinagyártók zsebét fogja kitömni.
Természetesen született számos előremutató – és többnyire konkrétumokat nélkülöző, irányelv jellegű – állásfoglalás és megállapodás is: a teljesség igénye nélkül megerősítik az Egészségügyi Világszervezetet, korai járványügyi jelzőrendszert fejlesztenek ki, befektetnek a szegény országok egészségügyi infrastruktúrájába, valamint lerövidítik az új vakcinák kifejlesztéséhez szükséges időt száz napra. Ez utóbbit a privát és az állami szektor együttműködésével képzelik el, ami, ahogy a gyakorlatban láthattuk a legutóbbi járvány esetében is, nagy vonalakban azt jelenti, hogy az államok finanszírozzák az alapkutatásokat, melyekből azután privát cégek profitálnak.
A környezet védelme
A G7 államok – ahogy elvárható – érzik az idők szavát, és Biden elnök alatt immár az Egyesült Államok sem igyekszik megtenni mindent a klíma- és környezetvédelem látványos megfúrásáért.
Számos előremutató elhatározásról számol be témában a G7 kiadványa, többek között 2030-ra megállítanák a biodiverzitás hanyatlását, 2050-re valamennyien klímasemlegesek lennének. Fontos elhatározás az erdőirtás globális visszaszorítása is, valamint hogy 2030-ig a világóceán és a szárazföldi területek legalább 30-30 százalékát védelem alá vennék, és fellépnének az óceánok káros használata, a műanyagszennyezés és a fenntarthatatlan halászat ellen (ez utóbbi értelmezhető Kínának szóló hadüzenetként, miután az ország halászflottái tevékenyen részt vesznek a tengerek lerablásában).
Mindazonáltal számos kétely merülhet fel a természet- és klímavédelmi elköteleződések tekintetében. Noha kiemelik az ellátási láncok problémás hosszát és sérülékenységét, nem megszüntetni vagy visszaszorítani kívánják őket, és a fél világon átutaztatott árukat helyben termeltekkel kiváltani, hanem ehelyett inkább a „fenntartható ellátási láncok” koncepcióját propagálják, továbbra is megkülönböztetve a termelő, valamint fogyasztó országokat.
Valójában csak ezeknek a láncoknak a lerövidítésével lehetne látványos környezetvédelmi eredményeket elérni; de ehhez persze változtatni kellene az egyes országok külkereskedelmi és gazdasági szerkezetén.
Szintén fontos, hogy elismerik olyan állami támogatási formák és rendszerek létét, melyekkel környezetromboló gazdasági tevékenységet támogatnak – de sajnos csak „törekednek” ezek „mihamarabbi” kivezetésére, minden konkrétum nélkül.
Neuralgikus pont a fejlődő országoknak szánt, környezetvédelmi és alkalmazkodási támogatások kérdése. A fejlett ipari országok felelőssége ugyanis elvitathatatlan a klímaváltozás terén, és 2009-ben meg is állapodtak, hogy évi százmilliárd dollárral fogják támogatni a kevésbé szerencsés országok klímaváltozás elleni küzdelmét és alkalmazkodását – ami azóta sem sikerült, de persze idén is megígérték.
Pakisztán klímaügyi minisztere, Malik Amin Aslam szerint ez azt jelenti, hogy
„fillérekkel néznek szembe egy létüket fenyegető katasztrófával”.
Jellemző a környezet védelmével foglalkozó anyag szemléletére, hogy befektetői szemlélettel áll a természethez, és a „fenntartható fejlődés” jegyében a fenntarthatóság továbbra is alá van rendelve a „fejlődésnek”, ami itt a gazdasági növekedést jelenti. Ezzel a szemlélettel azonban nem lehet felvenni a küzdelmet a klímaváltozással és a környezetrombolással. Nem lehetséges egyszerre a végtelen növekedés, valamint a környezetünk védelme, és míg előbbi csak egy szűk csoport, utóbbi a Föld teljes lakosságának érdeke.
A nyílt társadalom védelme
A „világ demokráciákban élő lakosságának felét kitevő államok vezetőiként” a G7 országok állam- és kormányfői kifejtették, mennyire fontosnak találják a demokratikus értékek védelmét, és hogy más országokban is hasonló tendenciák érvényesüljenek. Ilyen értékek az emberi jogok, a szabad önkifejezés, a társadalmi szolidaritás és egyenlőség, a jogállamiság, és a többi mantra, amit általában olyan, diktatórikus tendenciákat mutató országokon kérnek számon a fejlett országok, melyek nem szövetségeseik.
A G7 országok arról nem ejtenek szót, hogy az egyenlőség terén milyen lépéseket kívánnak tenni abban a globális gazdasági rendszerben, melyben a bolygó lakosságának jelentős hányada épp azért él mély és maradandó gazdasági és társadalmi kizsákmányoltságban, hogy a fejlett országok prosperitása töretlen maradhasson. Szintén nem térnek ki arra a kérdésre, hogy a saját országaikban többé-kevésbé tapasztalható szisztematikus rasszizmussal szemben hogyan kívánják felvenni a kesztyűt, bár azt megtudhatjuk, hogy demokráciáik erősek és ellenállók.
A szövegből ugyanakkor kitűnik, hogy magasztos céljaikat a nyílt piacok és a szabadkereskedelem segítségével kívánják megvalósítani, ami mindeddig inkább a szegényebb országok lakóinak kihasználását segítette elsősorban a nemzetközi tőke javára.
Hitet tettek a korrupcióellenes harc mellett is, aminek jegyében eddig is több periféria- és félperifériaországban buktatott meg például az Egyesült Államok olyan rezsimeket, amelyek nem voltak szövetségesei.
Tudomány és kutatás
A vezetők hitet tesznek a tudományos haladás mellett, ami a világ népeinek valamennyi tagját szolgálja. De az teljességgel érthetetlen, hogy a nemzetek, egyének, intézmények és cégek közötti nyílt, nemzetközi együttműködésre hivatkoznak mint a tudományos kutatás előmozdítójára, tekintve, hogy a jelenlegi tudományos élet egyik rákfenéje, hogy a magánfinanszírozott kutatásokat sokszor szabadalmak védik, és titkosak, hozzáférésük a finanszírozó vállalatokra korlátozódik.
A szöveg legitimálja a tudományos szabadalmak, valamint az államilag finanszírozott kutatások, magáncégek általi kihasználását, profitra váltását, és a továbbiakban is ezt az utat jelöli járhatónak.
Miután a független, nyílt és transzparens kutatás fontosságát hangsúlyozza, rögtön zárójelbe is teszik ezen magasztos eszméket, miszerint:
„kormányoknak joguk és felelősségük a kutatói közösséggel közösen hathatósan biztosítani a kutatói ökoszisztéma biztonságát és integritását, meggátolva a szellemi tulajdon eltulajdonítását, helytelen fel- és kihasználását”.
Ami voltaképpen azt jelenti, hogy az elvileg a világ valamennyi lakosának javára megszerzett tudás és derivátumai egy szűk eliten keresztül juthatnak el a bolygó népeihez. Például amennyiben egy amerikai kutatóintézet állami pénzből kifejleszt egy, a globális élelmezési krízis megoldására alkalmas módszert, a terjesztését rábízhatja egy profitorientált cégre, ami aztán a szegény országokat fogja megsarcolni a technológia megosztásáért.
Vagy hogy egy közelebbi példát nézzünk meg: az Oxfordi Egyetem Jenner Intézete által kifejlesztett COVID-vakcinával sem lenne probléma, ha az Intézet által előre beharangozott módon szabadon előállítható lenne bármely gyógyszergyártó által. A probléma az, hogy a licencet rábízták az AstraZeneca gyógyszercégre, ami így egyrészt szűk keresztmetszetként, másrészt a világ vakcinálásának vámszedőjeként funkcionál.
Összegzésképp a G7 csúcstalálkozó után kiadott dokumentumokból kiderül, hogy a vezetők határozottan kiállnak egyes liberális értékek mellett, nem győzik hangsúlyozni elkötelezettségüket az inkluzivitás és a szabadságjogok mellett. Eközben kifejtik mély aggodalmukat a globális egyenlőtlenségek, a klímaváltozás és egyéb, a világ népeire – jellemzően a szegényebb országok lakosaira sokkal inkább – leselkedő veszélyek miatt.
Megoldásaik azonban látszatmegoldások; egészen addig mennek el, míg nem sértenek gazdasági érdekeket.
A szövegek szellemében a világ vezetői támogatják, hogy szexuális kisebbségekhez tartozó, színesbőrű kutatók dolgozzanak a világ nyűgjeinek megoldásán – ha a megvalósítást profitorientált cégekre lehet bízni.
Miközben kétségtelen, hogy noha aggódnak az elkövetkezendő évek és évtizedek legkomolyabb kihívásai miatt – és kiváltképp hallják az idők és népek szavát -, nem akarnak, és nem mernek olyan megoldások után nézni, melyek hatékonyak lehetnének a problémák megoldásában.
Ami nem is csoda, hisz ezen megoldások végső soron azt a világrendet fenyegetnék, ami biztosítja saját és országaik pozícióit, azt, hogy továbbra is a világ vezető hatalmai maradjanak.
