Az ismét fellángolt izraeli-palesztin konfliktus rendhagyó fejlemények sokaságát produkálta, miközben úgy látszik, kezd instabillá válni az a bizonyos fal, ami minden, az izraeli vezetés politikáit kritizáló hangot magabiztosan visszavert az elmúlt 73 év során. Hogyan jutottunk el addig a pontig, ami egy-két évtizede teljesen elképzelhetetlen lett volna: hogy a Human Rights Watch vagy az Amnesty International jogvédő szervezetek nyíltan apartheiddel vádolják Izraelt?

Melyek azok, a jelenlegi eszkalációt megelőző geopolitikai mozzanatok, amelyek segítették felszínre törni az erőszakot, de egyúttal betonbiztosnak hitt tabukat, beidegződéseket megdöntve át is formálják a világ közvéleményét?

Az izraeli-palesztin konfliktus jóval komplexebb probléma, mint ahogy azt a nemzetközi és magyar mainstream média tálalja, amely jellemzően a demokratikus Izrael és a szélsőséges, iszlamista terrorista csoport, a Hamász küzdelmeként írja le a történéseket, bármilyen kontextus vagy háttérinformáció nélkül.

Kezdjük az alapoknál: nincs direkt háború az izraeli ill. a palesztin fél között. Ami még ennél is fontosabb: a közhiedelemmel ellentétben a konfliktusnak alapvetően semmi köze a valláshoz. A probléma alapja, hogy a nemzetközi jog szerint mindkét palesztin területen, Ciszjordániában és Gázában is tilos zsidó telepeket létrehozni, amit Izrael sosem vett  komolyan, a biztos nagyhatalmi támogatásoknak köszönhetően. Persze igyekezett jó színben feltűnni, de azért sosem hagyott fel a telepek létesítésével. Ennek megvannak a maga formái: például az adott terület felvásárlása, de mivel ez az azt eladó (palesztin) családnak életveszélyt is hoz a fejére, ez a ritkább eset.

A gyakoribb verzió az, hogy Izrael egyszerűen jogi úton a lakóhelyük elhagyására kötelezi a palesztin lakosokat, majd az így felszabadult területen az arab házak ledózerolása után egy teljesen új telepet hoznak létre az újonnan, jellemzően Európából és Amerikából érkező friss állampolgároknak. A nagyobb városokban, így Jeruzsálemben is jellemzőbb azonban az ingatlanok egyszerű lepasszolása, azaz a kisajátítás utáni átruházása egy izraeli állampolgárra vagy családra. A palesztin lakosoknak ezzel kapcsolatban nincs túl sok lehetőségük, mert mire a kilakoltatási végzést megkapják, addigra már lezajlott a teljes jogi procedúra, és mivel a Ciszjordániában élők nem izraeli állampolgárok, ezért nincs is lehetőségük jogi úton megtámadni a saját kilakoltatásukat.

A mostani feszültség is Jeruzsálem keleti, tehát palesztin részén kezdődött, miután az izraeli rendőrség egy ilyen jogi végzéssel próbált utcára tenni komplett családokat, ami spontán tüntetéseket eredményezett a környéken, és ez szép lassan kiterjedt egész Kelet-Jeruzsálemre. De ha ezt csinálja Izrael évtizedek óta, akkor miért lett ebből most hirtelen ekkora probléma?

Itt jön a képbe a világ egyik legravaszabb populista politikusa, Izrael kormányfője: Benjamin Netanjahu, aki éppen hatodszor szeretett volna kormányt alakítani. Problémát csak az okozott, hogy Reuven Rivlin köztársasági elnök Netanjahu elsőszámú vetélytársát, Jair Lapidot bízta meg május 5-én a kormányalakítással. A legtöbb politikus ilyenkor szemlesütve eltűnik a világ színe elő, de a sokat látott ill. tapasztalt Netanjahut nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen kis kellemetlenség miatt bedobja a törölközőt.

Inkább megmutatta, hogyan kell 19-re lapot húzni: a kelet-jeruzsálemi események már önmagukban viszonylag hangosak voltak, de egy magára valamit is adó populistának ilyenkor komolyabb ellenségre van szüksége, mint néhány éppen hajléktalanná váló család, ami Izraelben csak a minden gonoszságot megtestesítő, Gázát uraló iszlamista Hamász lehetett.

A feladat alapvetően nem nézett ki egyszerűnek: hogyan vonjuk be a Gázában blokád alatt lévő Hamászt egy olyan nemzetközi visszhangot kiváltó ügybe, ami Kelet-Jeruzsálemben, tehát Ciszjordániában zajlik, ahol a Hamásznak gyakorlatilag nincs sem fegyveres alakulata, sem támogatottsága?

És itt mutatkozott meg Netanjahu elképesztő elszántsága: május 7-én este, a ramadán utolsó pénteki imájának kellős közepén egy izraeli kommandó lerohanta az iszlám harmadik legszentebb helyét, a Templom-hegyen található Al Aksza-mecsetet. Izraeli rendfenntartók a nemzetközi jog szerint nem léphetnek erre a területre, és ezúttal egészen brutálisan, könnygázzal és gumilövedékkel támadtak az imát épp befejezni készülő muszlimokra, látszólag teljesen ok nélkül.

Netanjahu számítása tökéletesen bevált, ugyanis a Hamásznak az Al-Aksza mecset támadása még akkor is elfogadhatatlan, ha az Kelet-Jeruzsálemben, tehát Ciszjordániában található, a Hamász meg Gázában van hatalmon.

Így sikerült a konfliktust kétfrontossá fejleszteni, amivel garantálható volt, hogy a Hamász megjelenése el fogja terelni a figyelmet az illegális kilakoltatásokról Ciszjordániában, és a média innentől egy Izrael vs. Hamász konfliktusra fog koncentrálni, ami Gázában, tehát Ciszjordániától tisztes távolságra fog játszódni.

Izrael mindig nagyon okosan manőverezett, ha a saját PR-járól volt szó, így sosem merült fel igazán élesen a nemzetközi felelősségrevonás lehetősége, de az igazi fordulópontot az ország történelmében kétségtelenül a Trump-kormányzat kétes megítélésű manőverei hozták el. Az Egyesült Államok Trump vezetésével Izrael érdekében szintén elkezdte a nemzetközi jogot, ill. egyezményeket figyelmen kívül hagyni, amire korábban még úgysem volt példa, hogy az amerikai támogatás Izrael számára szent és sérthetetlen.

Ahogy Joe Biden jelenlegi amerikai elnök fogalmazott még a 80-as években: „Ez a legjobb 3 milliárd dolláros befektetésünk. Ha nem lenne Izrael, nekünk kéne egyet létrehozni, hogy az érdekeinket meg tudjuk védeni”. De a teljes vállszélességű támogatás mellett az amerikaiak nyilvánosan sosem támogattak – mondjuk nem is akadályoztak – olyan izraeli lépéseket, amik sértették a nemzetközi jogot, így Trump elnöksége szignifikáns mértékben növelte Netanjahu és az izraeli kormányzat amúgy sem csekély önbizalmát.

Első lépésként Trump kinevezte a Trump Szervezet egyik ügyvédjét izraeli nagykövetnek, ami már előrevetítette, hogy Izrael különleges bánásmódban fog részesülni az egyébként külpolitikai kérdésekben teljesen újonc amerikai elnök részéről. Trump legfontosabb lépései között megtaláljuk az egy és oszthatatlan Jeruzsálem elismerését Izrael fővárosaként, ami ugye alapból elfogadhatatlan a palesztinoknak, ugyanis a leendő palesztin állam fővárosa Kelet-Jeruzsálem lenne.

Ha ez nem lett volna elég, a legitimációt erősítendő, még az amerikai nagykövetséget is áthelyezte Tel-Avivból Jeruzsálembe a világ legnagyobb megdöbbenésére. Az Egyesült Államok szintén elismerte Izrael teljes jogát a Golán-fennsíkra, ami az ENSZ szerint hivatalosan Szíria területe, amiért cserébe Izrael Trumpról még egy újonnan létesített – bár teljesen illegális – zsidó telepet (Trump Heights) is elnevezett.

A legelképesztőbb amerikai húzás viszont kétségkívül a különleges elnöki főtanácsadónak kinevezett Jared Kushner – a szintén elnöki tanácsadói szerepben dolgozó Ivanka Trump férje – által készített, Trump nevével fémjelzett béketerv volt, amit az izraeli média és ők maguk is szerényen csak az „évszázad üzleteként” emlegettek.

Kushner, aki elsősorban ingatlanbefektetőként szerzett hírnevet magának, azzal próbálta legitimálni vezetői szerepét egy 70 éves konfliktus megoldására létrehozott csapat élén – és ezzel nem szégyellt különböző izraeli és palesztin csoportok ill. különböző arab kormányok előtt dicsekedni -, hogy már elolvasott 25 könyvet a témában.

Az évszázad üzlete elismerte volna a Ciszjordániában létesített zsidó telepeket és önmagában a Jordán folyó völgyét – ami Ciszjordánia nagyjából egyharmada – Izrael állam részeként, és Jeruzsálemet mint oszthatatlan izraeli fővárost. Ezekért cserébe a palesztinok kaphattak volna némi sivatagi területet az egyiptomi határ mentén, ami része lehetett volna az ajánlatban szereplő, később létrehozandó palesztin államnak, aminek hadserege mondjuk sosem lehetett volna, és továbbra is Izrael kontrollálta volna, ezért államnak ténylegesen csak papíron lehetett volna nevezni.

Ezenkívül megfosztották volna a palesztin menekülteket és leszármazottaikat az ún. „hazatérés jogától”, aminek a lényege, hogy a nemzetközi jog szerint a Palesztinából elüldözött menekülteknek joguk van hazatérni, és joguk van azokhoz az ingatlanokhoz, amik az elűzésük vagy kitelepítésük előtt már birtokukban vagy felmenőik birtokában voltak.

Ezenkívül az izraeli arabok jelentős részét megfosztották volna állampolgárságuktól, viszont a leendő, de csak papíron és ott is főleg a sivatagban létező Palesztinában állampolgárságot kaptak volna automatikusan.

Nem meglepő módon a „béketervet” hatalmas felháborodás és egyöntetű elutasítás fogadta palesztin részről. De még a ciszjordániai illegális telepeket képviselő Yesha tanács is elutasította, mivel a terv tartalmazott pontokat a palesztin államiságra vonatkozóan, és e telepesek számára a palesztin állam léte Gázában és az egyébként gyakorlatilag lakatlan sivatagi területeken is elfogadhatatlan.

Annak érdekében, hogy a palesztinok alkupozíciója tovább gyengüljön, és rákényszerüljenek e „béketerv” elfogadására, Trump egyrészt megvonta a UNRWA (az ENSZ Segély és Munkaügyi Hivatala a Közel-keleti Palesztin Menekülteknek) további anyagi támogatását, majd egyszerűen bezáratta a palesztin diplomácia központját Washington DC-ben. De még ez sem volt akkora csapás a palesztin népre, mint a Trump által egyébként egész ügyesen menedzselt arab-izraeli normalizációs megállapodások létrejötte, amelyek keretében az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein, Szudán és Marokkó is megkezdte a békülési folyamatot Izraellel.

A megállapodások értelmében hivatalosan Izraelnek átmenetileg le kellett állítania a Jordán folyó völgyének bekebelezését, de a gyakorlatban tovább folynak a ki- és betelepítések, így ez inkább szimbolikus gesztus, aminek egyébként is leginkább az a szerepe, hogy tompítsa ezekben az országokban a vezetők imázsára nehezedő belső nyomást a „palesztinok küzdelmének” elárulása miatt.

Netanjahunak tehát volt mire támaszkodni, amikor úgy értékelte, hogy hatalmának megvédése érdekében nyugodtan eszkalálhatja a helyzetet azzal, hogy áthelyezi a konfliktust egy várhatóan jóval nagyobb médiavisszhanggal járó területre, viszont úgy tűnik, némi hiba csúszott a számításba.

Ugyanis bár a feltétlen amerikai támogatás kormányzati szinten még megvan (az USA háromszor blokkolta az ENSZ Biztonsági Tanácsának tervezett álláspontját, ami azonnali tűzszünetet követelt volna), de azért az is látszik, hogy a Biden-adminisztráció már korántsem annyira támogató, mint anno a Mike Pompeo által vezetett amerikai külügy.

A demokrata párt balszárnya ugyanis egyre hangosabban követeli, hogy az  elnök lépjen fel az agresszió ellen, amire Bidentől és elsőszámú diplomatájától, Anthony Blinkentől egyelőre csak a begyakorolt mantrának, azaz az „Izraelnek joga van megvédenie magát” mondat ismételgetésére futotta.

Bár józan ésszel azt gondolhatnánk, hogy ha az USA nem blokkolta volna a tűzszüneti megállapodást az ENSZ-ben, akkor ez hatékonyabb védelmet eredményezett volna, mint a háborús konfliktus kiújulása, de a diplomáciában, úgy tűnik, nem mindig a józan ész diktál. A Demokrata Pártban viszont egyre nagyobb a belső nyomás. Egyrészt rengetegen – többek között Bernie Sanders – követelik az Izraelnek nyújtott évi 4 milliárdos katonai segély felülvizsgálatát.

A párt leghangosabb baloldali politikusai, AOC, Ilhan Omar, Rashida Taib mindeközben olyan messzire mennek az izraeli kormány kritikájában, ami néhány éve még teljesen elképzelhetetlen lett volna.

A világ számos nagyvárosában palesztin szimpátiatüntetéseket tartottak a múlt hétvégén, a legjelentősebb baloldali portálok folyamatosan közvetítik az eseményeket, és lassan mindenhol felbukkan egy palesztin zászló, ahol az ember nem számítana rá (pl. az angol FA-kupa döntőn, amit minden évben több százmillióan követnek). Világszerte ismert előadók, művészek, zenekarok fejezik ki szolidaritásukat és követelik a Szabad Palesztinát, de még a népszerű tévés személyiségnek, John Olivernek sem esett nehezére Izraelt háborús bűnökkel vádolni.

Hosszútávon és elsősorban persze nemzetközi szinten tehát lehetséges, hogy inkább ártott Izraelnek és főleg persze Netanjahunak a Trumppal való túlságosan szoros viszony, mert az egyértelműen látszik, hogy az Izraelt a kritikáktól eddig megvédő fal kezd szépen lassan leomlani.

Úgy tűnik tehát, hogy a tágabb nyilvánosság végre meghaladja azt a szintet, ami a palesztinok millióinak elnyomását, rasszista megkülönböztetését és folyamatos áttelepítését egy nagyjából 20 ezer fős terrorista csoport létezésével igazolja, amely ráadásul elsősorban a palesztin népet terrorizálja Gázában. Ez a palesztin nép egyelőre a két szék között a földön vergődik, és ez sajnos várhatóan nem is fog olyan gyorsan változni, mint ahogy a közbeszéd változik. Főleg azért, mivel

a jelenlegi, ultranacionalista kormánynak legalább annyira szüksége van egy rakétákkal jól ellátott terrorista csoportra, mint a Hamásznak az apartheidet fenntartó Izraelre, hiszen legitimációjukat a folyamatos eszkalációból és az alternatívák hiányából merítik.

Az időközben beállt tűzszünet persze örömteli fejlemény, de ahogy láthatjuk, a konfliktus kiváltó és fenntartó okait ez önmagában még nem fogja megszüntetni. Fontos lenne, hogy a világ szabad Palesztinát és apartheidmentes Izraelt követelő hangjai továbbra is erősek maradjanak. Ha ugyanis most ezt elintézzük annyival, hogy végre nyugalom van, attól a kitelepítések, az alkalmi lincselések, és a lakosság különböző csoportjai közötti feszültségek még nem fognak megszűnni, az erőszak pedig ott marad a mindennapokban.