Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Chomsky: Az USA segítsége nélkül Izrael nem ölné tömegesen a palesztinokat

Ez a cikk több mint 1 éves.

Az egymást követő izraeli kormányok évek óta próbálják kiszorítani a palesztinokat Jeruzsálemből, a szent városból. A legújabb izraeli támadássorozat is ezt a célt szolgálja. De az események mostani eszkalálódásának – és a totális háború lehetséges fenyegetésének – megértéséhez meg kell vizsgálni az USA támogatását élvező alapvető izraeli kormányzati politikát, amely a „terror és elűzés” stratégiáját alkalmazva, a palesztinokat legyilkolva és kitelepítve igyekszik növelni területét – fogalmaz Noam Chomsky a Truthout részére adott exkluzív interjújában.

Chomsky – aki a nyelvészet díszdoktora az Arizonai Egyetemen és az MIT nyugalmazott professzora – az izraeli-palesztin viszály és általában a közel-keleti politika egyik legavatottabb elemzőjeként ismert világszerte, és a Palesztina felszabadításáért folytatott harc egyik fő szószólója. Legrészletesebben The Fateful Triangle: The United States, Israel and Palestinians; Gaza in Crisis: Reflections on Israel’s War Against the Palestinians; és On Palestine című könyvei tárgyalják a témát. (Magyarul megjelent könyvei közül a Hatalom és terror foglalkozik a témával – A fordító.)

Háború Gázában (forrás: hosny_salah/ Pixabay)

C.J. Polychroniou: Noam, először is kérlek, helyezd kontextusába a kilakoltatások elleni tiltakozások közepette indított izraeli támadást a palesztinok ellen az Al-Aksza mecsetben, valamint a legutóbbi légitámadásokat Gázában. Mi új elem ezekben, mi régi, és milyen mértékben tekinthető ez azon neokolonialista izraeli erőszak legújabb menetének, amely Trump döntése nyomán az USA nagykövetségének Jeruzsálembe költöztetéséhez kapcsolódik?

Noam Chomsky: Mindig vannak új csavarok, de lényegét tekintve régi történet ez, amely egy évszázadra nyúlik vissza, és amely Izrael 1967-es hódításai, majd az ezt követő, bő 50 évvel ezelőtti döntés nyomán vett új fordulatot, amikor mindkét nagy politikai tömb a terjeszkedést választotta a biztonság és a politikai rendezés helyett – mindvégig az USA döntő jelentőségű anyagi és diplomáciai támogatására számítva (amit meg is kaptak).

Annak, ami a cionista mozgalom domináns irányzatává vált, meghatározott a hosszú távú célja. Durván fogalmazva a cél: megszabadítani az országot a palesztinoktól, és zsidó telepesekkel helyettesíteni, akik úgy vannak beállítva, mint „a föld jogos tulajdonosai”, kik egy évezrednyi száműzetésből térnek haza.

A XX. század elején a területet ellenőrző britek általában véve igazságosnak tekintették a tervet. Lord Balfour, a zsidóknak Palesztinában „nemzeti hazát” biztosító 1917-es nyilatkozat szerzője elég pontosan fogalmazta meg a nyugati elit erkölcsi ítéletét, amikor azt nyilatkozta: „a cionizmus – legyen helyes vagy helytelen, jó vagy rossz – évszázados hagyományokban, mostani igényekben, jövőbeli reménységekben gyökerezik, amelyek messze nagyobb jelentőséggel bírnak, mint az ezen az ősi földön élő 700 ezer arab vágyai vagy előítéletei.”

Ezek az érzések nem ismeretlenek.

A cionista közpolitikák azóta is opportunisták. Amikor lehetőség nyílik rá, az izraeli kormány – és valójában az egész cionista mozgalom – a terror és elűzés stratégiáját alkalmazza. Amikor a körülmények ezt nem teszik lehetővé, enyhébb eszközökhöz folyamodik. Egy évszázaddal ezelőtt az volt a módszer, hogy észrevétlenül felállítottak egy őrtornyot, felhúztak egy kerítést, majd hamarosan kialakult egy telep – megannyi konkrétum.

Ma az izraeli állam palesztin családokat űz el otthonaikból, ahol nemzedékek óta élnek – a törvényesség látszatával, hogy megnyugtassa az Izraelben „széplelkűeknek” csúfoltak lelkiismeretét.

Természetesen a palesztinok elkergetésének többnyire abszurd, jogászkodó ürügyei (az oszmán földtörvények és hasonlók) teljességgel rasszisták. Fel sem merül, hogy a palesztinoknak jogot biztosítanának arra, hogy visszatérhessenek otthonaikba, ahonnan elűzték őket – vagy hogy akár csak arra a területre építhessenek, ami megmaradt nekik.

Izrael 1967-es hódításai lehetővé tették a hasonló intézkedések kiterjesztését a meghódított területekre is. Ez durván sértette a nemzetközi jogot, amiről az izraeli vezetőket azon nyomban tájékoztatták a legfelsőbb jogi hatóságok. Az új programokat megkönnyítették az Egyesült Államok és Izrael kapcsolatában beállt gyökeres változások. 1967 előtt a kapcsolatok általában közeliek voltak, de nem egyértelműek. A hatnapos háború után Izrael kliensállamként példátlan szintű támogatást kapott.

Az izraeli győzelem nagyszerű ajándék volt az USA kormányának. Akkor ugyanis már folyt a közvetett háború a (szaúd-arábiai bázisú) radikális iszlám és a szekuláris nacionalizmus (Nasszer Egyiptoma) között. Ahogy korábban Nagy-Britannia, az USA is inkább a radikális iszlámot részesítette előnyben, mivel kisebb fenyegetésnek tekintette az USA imperialista dominanciájára. Izrael megsemmisítő csapást mért az arab szekuláris nacionalizmusra.

Izrael katonai helytállása már 1948-ban is lenyűgözte az USA katonai vezetését, az 1967-es győzelem pedig teljesen világossá tette, hogy egy militarizált Izrael állam szilárd támpontot nyújthat az USA régióbeli hatalma számára – emellett az USA távolabbi birodalmi céljait támogató, fontos másodlagos szolgáltatásokat is biztosíthat.

Az USA régióbeli uralmának így három tartóoszlopa lett: Izrael, Szaúd-Arábia és Irán (akkor még a sah alatt). Technikailag ezek az országok háborúban álltak egymással, a valóságban azonban a szövetség nagyon szoros volt, különösen Izrael és a gyilkos iráni zsarnokság között.

Ilyen nemzetközi keretek között Izrael szabadon folytathatta mindmáig űzött politikáját – mindvégig az USA erőteljes támogatásával, amelyet időnként elégedetlen fejcsóválások tarkítanak. Az izraeli kormány közvetlen politikai célja egy „Nagy-Izrael” kiépítése, benne egy sokkal nagyobb kiterjedésű „Jeruzsálemmel”, amely magában foglalja a környező arab falvakat; a Jordán folyó völgyével, Ciszjordánia nagy részével, és öntözhető földjének zömével; Ciszjordánia belsejében lévő nagyobb városokkal, valamint a kizárólag zsidókat kiszolgáló infrastruktúraprojekttel, amely integrálja a lakókat Izraelbe. A projekt megkerüli a palesztin lakosság gócpontjait, például Nábluszt, kivédve azt, amit az izraeli vezetők rettegett „demográfiai problémának” neveznek: azt, hogy túl sok nem zsidó lenne az előirányzott „demokratikus zsidó államban” vagy „Nagy-Izraelben” – ami már maga paradox szókapcsolat, és az idő múlásával egyre nehezebb még kimondani is. „Nagy-Izraelben” 165 enklávéba vannak zárva a palesztinok, akiket ellenséges katonák vonala választ el földjeiktől és olajfaültetvényeiktől, és akik az izraeli hadsereg által védett, erőszakos zsidó bandák (a „hegytetői ifjak”) állandó támadásainak vannak kitéve.

Eközben Izrael telepesekkel elfoglalta és bekebelezte a Golán-fennsíkot, megsértve az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendelkezéseit (ahogy Jeruzsálemben is tette). A gázai horrortörténet túlságosan összetett ahhoz, hogy itt most összefoglaljam. Egyike korunk legsúlyosabb bűncselekményeinek, amelyet a megtévesztésnek és az atrocitások mentegetésének sűrű leple borít.

Trump elődjeinél tovább ment, és szabad utat nyitott az izraeli bűncselekményeknek. Ennek egyik fontos állomása az Ábrahám-megállapodások tető alá hozása volt, formalizálva a régóta meglévő hallgatólagos egyezményeket Izrael és több arab diktatúra között. A megállapodás tovább gyengítette az izraeli erőszakot és a terjeszkedést fékező, amúgy is korlátozott arab ellenállást.

Az Ábrahám-megállapodások kulcselemei Trump geopolitikai víziójának, ami a brutális és elnyomó államok Washingtonból irányított reakciós szövetségének létrehozása, [Jair] Bolsonaro Brazíliájától [Narendra] Modi Indiáján át Orbán [Viktor] Magyarországáig, esetleg más hasonlók bevonásával.

A közel-keleti–észak-afrikai különítmény bázisa el-Szíszi borzalmas zsarnoksága – és a megállapodások nyomán most már több családi diktatúra is Marokkótól az Egyesült Arab Emírségeken át Bahreinig. A katonai erőt Izrael vonultatja fel – az USA pedig közvetlenül ott áll mögötte.

Az Ábrahám-megállapodások Trump másik célkitűzését is megvalósítják: Washington ellenőrzése alá vonják a legfontosabb ásványi kincseket tartalmazó területeket, amelyekkel felgyorsítható a környezeti kataklizma felé való száguldás – vagyis az a cél, amely mellett Trump és társai oly látványos odaadással kötelezték el magukat. Marokkó például szinte monopolhelyzetben van a talajt pusztító és a légkört mérgező ipari mezőgazdasághoz szükséges foszfátok piacán. Marokkó monopolközeli pozíciójának erősítése érdekében Trump hivatalosan elismerte és megerősítette Marokkó fennhatóságát a brutálisan és illegálisan megszállt Nyugat-Szahara felett – ahol szintén találhatók foszfátkészletek.

Figyelemre méltó, hogy a világ legerőszakosabb, legelnyomóbb és legreakciósabb államai között számon tartottak szövetségének formalizálását lelkesen üdvözölték a politikai paletta java részén.

Biden mindeddig folytatta ezeket a programokat – jóllehet visszavonta Trump indokolatlanul brutalitás intézkedéseit, mint amilyen Gáza létfontosságú utánpótlási útvonalának megszüntetése volt, amelyre Trump nyilatkozata szerint azért került sor, mert a palesztinok nem mutattak kellő hálát jogos törekvéseik eltiprásáért. Ettől eltekintve a Trump–Kushner-féle bűnös építmény változatlanul áll, bár a régió egyes szakértői úgy vélik, megroggyanhat az Al-Aksza mecsetben a palesztin hívők ellen indított ismétlődő izraeli támadások, valamint Izrael erőszakra formált effektív monopóliumának további demonstrációi nyomán.

C.J. Polychroniou: Az izraeli telepeknek nincs jogi érvényessége. Miért nyújt akkor továbbra is segítséget az USA Izraelnek, az amerikai törvényeket megsértve, és miért nem erre a jogtalanságra összpontosít a progresszív közösség?

Noam Chomsky: Izrael nagyra értékelt kliensállam azóta, hogy 1967-ben bemutatta, milyen mesterien alkalmazza az erőszakot. Az USA kormányai mindig is nagyvonalúan álltak az amerikai törvényekhez, ahogy az birodalmak esetében szokás. Nézzünk egy alapvetőnek mondható példát: az Egyesült Államok alkotmánya kimondja, hogy az USA kormánya által megkötött nemzetközi szerződések „az ország legfőbb törvényei”. A második világháború utáni legfontosabb egyezmény az ENSZ Alapokmánya, amely előírja, hogy a tagállamoknak a nemzetközi érintkezések során a „fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniok kell” (az ez alóli kivételeknek a valós esetekben nincs jelentősége). Tud valaki olyan elnököt mondani, aki nem sértette meg gátlástalanul az ország legfőbb törvényének e rendelkezését? Például amikor Bush elnök kijelentette, hogy minden opció nyitva áll, ha Irán nem engedelmeskedik az USA parancsainak – hogy ne is említsük Irak invázióját, ami iskolapéldája a (nürnbergi ítélet szerinti) „legfőbb nemzetközi bűncselekménynek”.

Izrael jelentős atomfegyver-arzenálja az amerikai törvények szerint komoly kérdéseket kellene, hogy felvessen az Izraelnek nyújtott katonai és gazdasági segítség jogszerűségét illetően. Ezen a nehézségen úgy sikerül túllépni, hogy nem ismerik el az atomfegyverek létezését, ami leplezetlen bohózat, és aminek komoly következményei vannak, amint azt máshol tárgyaltuk.

Az Egyesült Államok által Izraelnek nyújtott segítség a Leahy-törvényt is sérti, amely tiltja a katonai segítség nyújtását az emberi jogot szisztematikus megsértő egységeknek. Az izraeli fegyveres erők nem szűkölködnek a jelöltekben.

Betty McCollum kongresszusi képviselő állt e kezdeményezés foganatosításának élére. Ennek továbbvitele elsődleges feladat kellene, hogy legyen azok számára, akiket aggaszt, hogy az USA támogatást nyújt a palesztinok elleni borzalmas izraeli bűncselekményekhez. Már a hatalmas összegű segély folyósítását érintő fenyegetésnek is drámai hatása lehet.

Copyright © Truthout. Engedély nélküli újraközlése tilos.

C.J. Polychroniou politikai közgazdász/politológus. Számos egyetemen és kutatóközpontban tanított és dolgozott Európában és az Egyesült Államokban. Jelenlegi fő kutatási területei az európai gazdasági integráció, a globalizáció, a klímaváltozás, az Egyesült Államok politikai gazdaságtana, valamint a neoliberalizmus politikai-gazdasági projektjének dekonstrukciója. Rendszeresen publikál a Truthouton, és tagja a Truthout Közéleti Értelmiségi Projektjének (Public Intellectual Project). Több tucat könyve jelent meg; cikkeit sok folyóirat, magazin, újság és népszerű híroldal közölte. Számos írását több nyelvre is lefordították, egyebek között arabra, franciára, görögre, hollandra, horvátra, olaszra, oroszra, portugálra, spanyolra és törökre. Legújabb könyvei: Optimism Over Despair: Noam Chomsky On Capitalism, Empire, and Social Change – amely az eredetileg a Truthouton közzétett, majd a Haymarket Books által összegyűjtött Chomsky-interjúk gyűjteménye; Climate Crisis and the Global Green New Deal: The Political Economy of Saving the Planet (Noam Chomskyval és Robert Pollinnal mint elsődleges szerzőkkel); valamint The Precipice: Neoliberalism, the Pandemic, and the Urgent Need for Radical Change, amely az eredetileg a Truthouton közzétett, majd a Haymarket Books által összegyűjtött Chomsky-interjúk gyűjteménye (várható megjelenés: 2021 júniusa).

Fordította: Piróth Attila