Szijjártó Péter karakánul kiállt a szabadkereskedelmi egyezmények mellett brüsszeli sajtótájékoztatóján, mondván az Európai Uniónak jóval több szabadkereskedelmi megállapodásra van szüksége, hogy nemzetközi szinten versenyképes maradhasson, közölte az MTI.
A külgazdasági- és külügyminiszter Brüsszelben, az uniós tagországok külgazdaságért és kereskedelmi ügyekért felelős minisztereinek egynapos ülésének szünetében beszélt erről újságíróknak, az erről készült felvételt Facebook oldalán is megosztotta.
Szijjártó Péter magyar újságíróknak nyilatkozva hangsúlyozta, a szabadkereskedelmi megállapodások esetében az Európai Uniónak el kell felejtenie a politikai előfeltételeket, azoknak ugyanis semmi értelmük nincs.
A miniszter szemléletesen mutatta be a magyar kormány álláspontját, miszerint „a pénznek nincs szaga”, mint mondta,
„2020 volt az első olyan év, amikor az Egyesült Államok többet kereskedett Kínával, mint az Európai Unióval, emellett húsz év alatt az Európai Unió részesedése a világ GDP-jéből 24 százalékról 18 százalékra csökkent. Ennek oka, hogy az EU kereskedelmi megállapodásait elkezdte túlterhelni, és olyan dolgokkal keverte össze, amelyeknek semmi köze a gazdasági, vagy a kereskedelmi együttműködéshez – szögezte le. Az a tény, hogy az EU előfeltételeket támaszt a kereskedelmi megállapodások vonatkozásában, hogy politikai, gender, vagy emberi jogi feltételeket akar alkalmazni a kereskedelmi megállapodások előfeltételeként, olyan helyzetet teremt, hogy nem lesz kivel kereskedni. Most, amikor a világgazdasági folyamatok szempontjából a világkereskedelemnek olyan jelentősége van, mint soha korábban, hatalmas hiba lenne fenntartani ezt a gyakorlatot”.
A miniszter voltaképp egy igen fontos kérdésre világít rá: a nemzetközi szabadkereskedelem alapvető tézise, hogy a végén valaki – jellemzően egy szegény ország szegény lakója – nagyon pórul jár. Akkor meg félre a szépelgéssel, miért is ne nyomnánk ahogy a csövön kifér!
Ez nem lenne idegen Magyarország kormányának a retorikájától, eddig sem az elesettekkel való szolidaritásáról volt híres, éljenek akár bel- vagy külföldön, netán a magyar határon felhúzott börtönökben, ahová pár évig azokat a más bőrszínű embereket zárták, akik nem hoztak elég vastag pénzkötegeket magukkal.
A miniszter tulajdonképpen azt mondja, hogy a kutyát sem érdekli, hogy partnereink milyen rabszolgamunkával termelnek, hány fát vágnak ki, és hogy egy országnak milyen a politikai berendezkedése, hogy milyen jogon gyakorolja vezetése a hatalmat, és kiket nyom el közben, ha elég profitábilis kereskedni vele.
Egyébként nem mintha az EU olyan sokkal jobban állna ezügyben: épp ma reggeli cikkünkben foglalkoztunk azzal, hogy hiába a szép szavak, nem garantálja semmi, hogy a Dél-Amerikai Mercosur gazdasági társulással kötendő szabadkereskedelmi egyezmény miatt ne üldöznének el több őslakost a lakhelyükről, ne vágnának ki több erdőt, és ne növekedne radikálisan a környezetszennyezés.
Mert a szabadkereskedelmi megállapodásoknak, és a velük járó gazdasági fellendülésnek egyszerűen ez az ára. A példánál maradva, lehet törekedni arra, hogy ne pusztítsanak ki erdőket a mezőgazdaság fokozott termőföldigénye miatt, ha ettől lesz rentábilis, hogy a fél világon áthajózzák a terményeket, akkor az isten se menti meg az Amazonast.
Szijjártó most egyébként a távol-keleti szabadkereskedelmi övezettel kialakítandó együttműködésről beszélt, esetükben ugyanez áll a kényszermunkára, a környezetrombolásra, és egyéb olyan dolgokra, melyeket az európai fogyasztó gyomra – a háromeurós pólóval ellentétben – nehezen fogad be.
Amíg a háromeurós pólónak ez az ára, addig pedig az egyezmények is óvatosan fognak fogalmazni (ezt a miniszternek illene tudnia): ott lesznek az irányelvek a környezetszennyezéssel meg a munkakörülményekkel ésatöbbivel kapcsolatban, de ha olyan komolyan lennének véve ezek a kérdések, akkor nem lenne értelme az egyezményeknek. Azért olcsóbb bármit is a fél világon átutaztatni, mert ahol készül, ott nem veszik annyira komolyan a környezetvédelmet, nem fizetik meg rendesen és sokat dolgoztatják a munkásokat, és a kormányok nem a társadalmi, hanem a gazdasági érdekeket szolgálják ki (ez egyébként nálunk sincs másképp).
Mondhatjuk persze azt, hogy ez szomorú, de Szijjártó Péter egy olyan kormány képviselője, ami a magyar emberek érdekét helyezi mindenek fölé, és ennek megfelelően jár el Brüsszelben is, mikor a szabadkereskedelmi megállapodások fontosságát hangsúlyozza.
Azonban ezt némiképp árnyalja, hogy Magyarország legfontosabb exportcikkei a gépek és járművek, amit hogyha figyelembe veszünk, máris nem úgy tűnik, hogy akár rövid távon is a magyar társadalom érdeke lenne a szabadkereskedelmi megállapodások növelése. Sokkal inkább a magyarországi nehéz- és feldolgozóipar jellemzően külföldi befektetői tudnak belőle profitálni, ha valaki.
Ahogy bizonyosan a könnyű- és kisipar, valamint a mezőgazdasági termelők, a közép- és kisvállalkozások sem profitálnak abból, ha termékeik olcsó konkurenciával kényszerülnek versenyezni. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara például épp az EU-Mercosur szabadkereskedelmi megállapodás magyarországi mezőgazdaságra leselkedő veszélyeire hívta fel a figyelmet.
Hosszabb távon pedig bizonyos, hogy bármennyire is ezt sugallja a kormány, a magyar emberek érdekét sem szolgálják a szabadkereskedelmi megállapodások. Az egekbe tornászott nemzetközi termelési mutatókkal és a robbanásszerűen bővülő nemzetközi kereskedelemmel járó klímaváltozás nem áll meg az országhatáron, de ha többet termel a magyarországi ipar, abból sem a társadalom széles rétegei fognak profitálni, hanem a tulajdonosok.
A társadalom – úgy a periférián, mint a centrumban – abból tudna profitálni, ha a rendszer nem próbálná folyamatosan feljebb és feljebb srófolni a termelést, és nem igyekezne a világ egyes pontjain irdatlan mennyiségben – és a nemzetközi munkamegosztást egyre inkább specializálva – előállított termékeket nyakló nélkül utaztatni a bolygón keresztül-kasul.
A társadalom azzal járna jól, ha a termelési és kereskedelmi folyamatok a társadalom valós szükségleteit elégítenék ki, és nem pedig a tőke minél gyorsabb és hatékonyabb újratermelését és felhalmozását szolgálnák. Ez azonban hiú ábránd egy olyan globális rendszerben, amiben úgy a centrum, mint a periféria politikai rendszerei a tőke érdekeit szolgálják ki – minél inkább közelítünk a perifériához, jellemzően annál látványosabban autokratikus rezsimekkel.
A tőke érdeke pedig többek között az, hogy az európai munkás minél olcsóbban állíthassa elő a világszerte kelendő európai iparcikket. Ehhez pedig nem hátrány, ha olcsó, távol-keleti ruhával fedheti testét, jóllakottságát pedig olcsón garantálja a dél-amerikai élelmiszer.
