Robert Boyer francia közgazdász, a kapitalizmusok – szereti a szót többes számban használni – történetileg eltérően fejlődő válfajainak elemzője. Az 1970-es években létrehozott úgynevezett „regulációs iskola” egyik alapítója a Le Monde-nak adott interjújában – amelyet az alábbiakban ismertetünk – a világgazdaságot éppen megrázó sokkhatásról és e gazdaság lehetséges jövőjéről beszélt.

A globális válságokkal kapcsolatban Boyer leszögezi, hogy egy új valóságot nem lehet megragadni a korábbi válságokra alkalmazott terminusokkal. Ekkor ugyanis ismert gyógymódokat próbálnánk meg alkalmazni egy új helyzetre, ezért e megoldási javaslatok nem lesznek hatékonyak. Ahogyan közgazdasági fogalmakkal sem érdemes megpróbálni megragadni a politikai valóságot.

Olyan, a tünetek enyhítését célzó intézkedésekről van jelenleg szó, amelyeknek csak akkor lesz értelmük, ha az epidemiológusok, az orvosok és a biológusok megtalálják a megoldást az egészségügyi válsághelyzetre – ez azonban független a közgazdasági modellektől és a gazdaságpolitikai intézkedésektől.

A termelés radikális és tudatos visszafogásának – annál is inkább, mivel a válság sokáig el fog húzódni – nemcsak gazdasági, hanem (és ezt a közgazdászok figyelmen kívül hagyják) intézményi, politikai, szociológiai és pszichológiai hatásai is lesznek. Ebből adódóan nem lehet majd visszatérni oda, ahol korábban voltunk. Az intézkedések hatására egyértelművé vált, hogy a termelési kapacitások egyharmada nem „nélkülözhetetlen” a társadalom működéséhez. Egyes ágazatokat (turizmus, közlekedés, légi közlekedés, reklám- és kultúripar stb.) a fejük tetejére állította a fogyasztói szokások strukturális átalakulása, az alvállalkozói hálózatok széthullása, valamint cégek eltűnése az értéklánc különböző pontjain.

A tőke- és jövedelemveszteségek már most hatalmas méreteket öltenek – ennek alapján az átlagos életszínvonal tartós csökkenésére számíthatunk. És a karanténidőszak alatt beragadt megtakarítások hirtelen felszabadulására sem igen számíthatunk, mivel a veszteségek felhalmozódása miatt a munkanélküliség is jelentősen nőtt.

A gazdaság leállása ugyancsak nehéz helyzetbe hozta az intézményrendszereket és aláásta azokat a szabályokat, amelyek – anélkül, hogy ez tudatosulna az emberekben – a cselekvők közötti koordinációt biztosítják: az egészségbiztonság, a közhatalmakba vetett bizalom, a piacok kiszámítható működése, a gazdasági tevékenységek egymást kiegészítő jellege, a társadalmi idők összehangolása – iskola, közlekedés, munka, szabadidő, a jogi felelősségek meghatározása stb.

Boyer mindebből arra következtet, hogy az a gazdasági stratégia, amely arra az elgondolásra épül, miszerint valamiféle recesszióval van dolgunk – vagyis egyszerűen elegendő fenntartani mindazt, ami a gazdaságból megmaradt, majd pedig újraindítani az életet, és így majd idővel visszajuthatunk a kiindulási helyzetbe (V alakú kilábalás) –, eleve kudarcra van ítélve. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a GDP zuhanása miatt sokkhatás érte a gazdaságot, a társadalom jelentős rétegei pedig elszegényedtek, hanem olyan időket élünk, hogy a saját újratermelésüket biztosítani nem képes társadalmi-gazdasági rendszerek is elérkeztek a működőképességük határához. Ezért a „válságból való kilábalás” csak akkor lesz lehetséges, ha a gazdaság strukturális átalakulása – amelynek már most is szemtanúi lehetünk – kellőképpen mélyreható lesz.

Emellett a gazdaság „befagyasztása” felgyorsította az értékátrendeződést a hanyatló iparágak és egyfajta szárnyaló „platformgazdaság” között (például a repülőmérnököktől az Amazon kiszállítói felé). Ugyanakkor ez a „platformgazdaság” nagyon alacsony hozzáadott értéket biztosít, csekély szakképzettséget igényel a dolgozók részéről, és igen alacsony termelékenységet eredményez.

Ennek a platformgazdaságnak a szereplői, vagyis a GAFA-vállalatok (Google, Apple, Facebook, Amazon), sokkal inkább haszonélvezői a pénzügyi kapitalizmusnak, mint a „zöld beruházások”, s így megóvják a kapitalizmust korábbi „eltévelyedéseitől”, amelyeknek a hatására a digitális startupok 2000-es válságától eljutott a 2008-as ingatlanválsághoz. Röviden, a kapitalizmus egyáltalán nincsen válságban, sőt megerősödve kerül majd ki ebből a pandémiából.

Ezzel szemben a platformgazdaság növeli a gazdasági egyenlőtlenségeket. A platformok csak visszafogott jövedelmet biztosítanak azoknak, akik nekik dolgoznak – szemben a csekély számú saját munkavállalóikkal és természetesen a részvényeseikkel. A GAFA-vállalatok nem foglalkoznak sem a termeléssel, sem a képzéssel – egyszerűen ragadózókként viselkednek a kompetenciák piacán, mégpedig globális környezetben.

A pandémia, a karantén és a gazdaság „fenntartására” irányuló intézkedések csak tovább erősítik ezeket a jelenségeket: nőtt az alulfoglalkoztatottság, a kevésbé képzett emberek jövedelme csökkent, nőtt a digitális szakadék nemcsak a vállalatok, de az egyének között is, ahogyan az oktatáshoz való hozzáférés egyenlőtlenségei is fokozódtak.

Ennek a gazdaságnak a „vesztesei”, akik sokan vannak, kénytelenek az államokhoz fordulni segítségért, mivel csak az államok képesek őket megóvni a nyomortól és a lecsúszástól egy olyan világban, amelyben a digitális és pénzügyi szektor transznacionális vállalatai teljhatalommal rendelkeznek.

Ezen államok szuverenitását és szabályozó funkcióját a pandémia mintegy varázsütésre ugyancsak helyreállította. A GAFA-vállalatok ereje tehát létrehozza saját dialektikus ellentétpárját: a különböző államkapitalizmusok szárba szökkenését, amelyek készek megvédeni saját kiváltságaikat – és vállalataikat – saját országhatáraikon belül. Boyer szerint ennek a modellnek a legkifejlettebb képviselője Kína.

Mindennek az a következménye, hogy a kapitalizmus e két formája között egyre élesedik a verseny, és ez hozzájárul a nemzetközi kapcsolatok destabilizálódásához, amint azt a Kína és az Egyesült Államok közötti rivalizálás is mutatja, és amelyet a COVID-19 válság is súlyosbít – a vetélkedés kimenetele pedig még bizonytalan.

A gazdasági hatalmak (birodalmi vagy nemzeti) politikai hatalmak általi konszolidálása képes lehet aláásni a nemzetközi kapcsolatok multilaterális kezelésére irányuló törekvéseket – miközben a pandémia ismételten egyértelművé tette, hogy szükség van például a közegészségügyi kérdések világszintű kezelésére.

Ezeknek az úgynevezett „populizmusoknak” az erősödése ugyancsak szabotálhat olyan regionális koordinációs projekteket, mint például az Európai Unió, mivel azokat olyan szuverén államokra bomlasztja fel, amelyek szeme előtt csak az ellenőrzés és az irányítás visszaszerzése lebeg, és ezt a törekvést ma már a digitális eszközök egész tárháza segíti. Ily módon tehát tulajdonképpen csak a multinacionális vállalatok által vagy az egymással rivalizáló nemzetállamok által gyakorolt digitális uralom között „választhatnánk”.

Az események kiszámíthatatlansága egyébként a közgazdászokat és a politológusokat is arra kellene, hogy késztesse, hogy óvakodjanak azoktól az előrejelzésektől, amelyek olyan elméleti modellekből származnak, amelyekre a valóság gyakran rácáfol. Boyer egyetért Keynesszel abban, hogy „manapság a közgazdászok ülnek a társadalom kormánykereke mögött, holott a hátsó ülésen kellene inkább helyet foglalniuk.”

A pandémia hatására valószínűleg újra kell majd gondolnunk, hogy mit is jelent a hatékony válságkezelés. A makroközgazdászok az egészségügyi rendszert hajlamosak olyan költségnek tekinteni, amelyet a „nemzeti vagyonból” kell fedezni, és amelynek „visszanyesését” gyakran tanácsolják is. Vagyis a közgazdászok és a politikusok e „költségek” finanszírozását „kötelező elvonásnak” tekintik – noha valójában a közösség számára nyújtott szolgáltatások ellentételezéséről van szó. Ez a felfogás a kórházakban tevékenységalapú igazgatáshoz vezetett, ami elképesztő mértékű pazarlást eredményezett, jóllehet az egészségügyi politika hatékonyságát inkább az egészségben eltöltött évek számán lehet lemérni. Boyer szerint azt tekinthetjük jó igazgatásnak, amely lehetővé teszi az orvosi csoportok munkájának hatékony összehangolását.

A pandémia megmutatja, hogy egy válság hogyan lehet képes egy gondolkodási keretet hatékonyan lebontani. Míg korábban az állam cselekvésének keretét – az egészségügy területén is – a pénzügyi szempontok határozták meg, addig ma az ország egészségügyi helyzete határozza meg a gazdasági aktivitás szintjét, a pénzügyi szektor pedig messiásként várja az oltást vagy a gyógymódot.

A döntés, hogy az emberi életet kell előnyben részesíteni, megfordította a prioritások hagyományos hierarchiáját, amelyet a privatizációs programok az egészségügyi ellátórendszer rovására alakítottak ki.

A közgazdász szerint tehát a jelenlegi válság feltárta előttünk egy intézmény, a közegészségügy valódi szerepét, amelynek fontosságát a mainstream közgazdaságtani elméleti keretek hajlamosak voltak alábecsülni. Az egészségügy ugyanis az egyetlen olyan terület, ahol a technikai fejlődés a költségek növekedéséhez vezet, mert még ha egy adott kezelés egységára csökken is, az összköltségek növekszenek, mivel mindenki számára hozzáférést kell biztosítani az új kezelésekhez, és mivel mindig vannak olyan új betegségek, amelyekkel fel kell venni a harcot.

Alapvető hiba tehát „az egészségügyi költségek visszafogása”. Különben is, ezzel sem a közvélemény, sem az egészségügyben dolgozók nem szoktak egyetérteni, ugyanis csak a közgazdászok – és egészen idáig a politikusok – támogatják a megszorítást.

A pandémia ugyancsak megdöntötte a közgazdasági elmélet egyik központi dogmáját, miszerint a piac a közhatalomnál alkalmasabb arra, hogy „természetes” módon egyensúlyba hozza a költségeket, mivel képes az információkat szétteríteni és a társadalomban elszórt információkat szintetizálni, és így a gazdasági szereplők várakozásainak egyberendezésével hatékonyan allokálni a tőkét.

A pandémia kezdetén a kormányoknak az alábbi dilemmával kellett szembenézniük: választaniuk kellett az emberi élet és a gazdaság működése között. Mivel néhány korábbi járvány tapasztalata alapján akár több millió halottra is számíthattak, gyors döntés született: első az emberélet, minden más mellékes. Úgy tűnt, egy egyszerű számítással meghatározható a karantén feloldásának ideje, vagyis az a pillanat, amikor a növekvő gazdasági költségek már a megmentett emberéletek értéke fölé nőnek.

A kormányok azt hitték, hogy nyugodtan támaszkodhatnak a tudósokra, amikor efféle bizonyosságokat hirdettek. Azonban a járványok kezelése a történelemben mindig olyan problémákat vet fel, amelyek meghaladják az emberiség aktuálisan érvényes tudományos ismereteit. Minden vírus új, korábban nem tapasztalt jellegzetességekkel, amelyeket a vírus terjedésével versenyt futva kell feltárni, és amelyek aláássák a múltból megörökölt modelleket. Ez egy újabb dilemmát vet fel: milyen döntéseket hozhatunk ma megalapozottan, ha tudjuk, hogy még nem tudjuk mindazt, amit holnap tudni fogunk?

Amikor valaki azt állítja, hogy a tudomány „bizonyosságaira” támaszkodik, akkor összekeveri a kézikönyvekben aktuálisan szereplő ismereteket a tudományos tevékenység folyamatával.

Ez volt az oka annak, hogy az epidemiológia tudományára jellemző bizonytalanság miatt a politikusok elveszítették az emberek bizalmát. Amikor valaki egymással ellentmondó kijelentések között ingadozik például a maszk viselésével, majd a tesztek hozzáférhetőségével kapcsolatban, ezzel csak elbizonytalaníthatja a cselekvőket azon képességükben, hogy előre lássák, mi fog történni. A kormányoknak tehát jelenleg nem is csak egy dilemmával, hanem tulajdonképpen egyfajta „trilemmával” kell szembenézniük: az emberek egészségének megőrzése és a gazdaság támogatása mellett immáron a szabadságjogok megsértésének kockázatával is számolniuk kell.

A pandémia hatására olyan intézmények és szükségletek jelentek meg, amelyeket eddig a gazdasági-technokrata ideológiák „elrejtettek” a szemünk elől, mint például az egészség és az egészségügy.

Boyer szerint Japán erre jó példa, ahol az egymást követő „gazdaságélénkítési csomagok” ellenére immáron húsz éve tart a növekedésmentes állapot. Nem kizárt, hogy ezzel Japán egy olyan gazdasági modell 21. századi úttörője, amelyben a technológiai innovációk hozamát nem a gazdasági növekedés fűtésére fordítják, hanem az egyre öregedő népesség jóllétére. A közgazdász felteszi a kérdést, amelyet meg is válaszol: végtére is melyek egy fejlett ország legalapvetőbb szükségletei? Hogy minden gyerek hozzáférjen a minőségi oktatáshoz, a többi polgár (így az idősek is) egészségben éljen, végül pedig a kultúra, mivel ez a társadalmi lét elengedhetetlen feltétele – hiszen nem csak biológiai lények vagyunk, akiknek csak táplálékra, ruhára és hajlékra van szükségük.

Ugyan miért kellene természetesnek tekintenünk, hogy mindig újabbra cseréljük autóinkat vagy okostelefonjainkat, de nem növeljük hozzáférésünket az egészségügyhöz, az oktatáshoz, a szórakozáshoz vagy a kultúrához?

Ezekre az ágazatokra sokkal inkább igaz, mint a digitális technológiákra, hogy a társadalmi lét és e lét kellemesebbé tételének kulcstényezői.

Azáltal, hogy ráirányítja figyelmünk az emberi élet törékenységére, a COVID-19 krízis képes lehet megváltoztatni prioritásainkat. Mi értelme van tőkét felhalmozni? Miért kellene folyton újabbra cserélni használati tárgyainkat? Mire jó a „technikai fejlődés”, ha kimeríti a bolygó erőforrásait? A COVID-19 hatására az államok szemében az élő lett a legfontosabb, és ebbe kezdtek el befektetni.

Ahhoz azonban, hogy ebből a megállapításból valóság lehessen, újfajta politikai szövetségekre és intézményekre lesz szükség. Sajnos azonban nem alaptalan a félelem, hogy végül másfajta – valamilyen platformkapitalizmusban vagy a szuverén államkapitalizmusokban kiépülő megfigyelő társadalom szolgálatába állított – szövetségek fognak győzedelmeskedni.