Az elmúlt időszakban sokan, sokféle szempontból próbálták megfejteni a nyugati járványvédekezés hiányosságának okait. Amiben a különböző álláspontok mind egyetértenek, az az, hogy a helyzetkezelés nem volt sikeres, legyen szó akár a vírus terjedésének megakadályozásáról, akár az oltóanyagok terjesztéséről.

Vannak, akik a probléma mélyén demokratikus deficitet látnak. Szerintük Euro-Amerika országai megspórolták azt a demokratikus vitát, amely valamilyen nyilvános döntés keretében nyugvópontra juttatta volna az egészség védelme, a szabadságjogok érvényesülése, illetve a gazdaság teljesítőképessége közötti egyensúlyozást. Ez a kritika abból indul ki, hogy egy ilyen helyzetben lehetetlen mindhárom elvárásrendszernek maradéktalanul megfelelni, az viszont egy politikai döntés (vagyis a politikai közösség demokratikus döntése), hogy mit áldoz be, és miért cserébe.

Azon belül már vannak eltérések, hogy valaki a járványvédelem érdekében mekkora szabadságjogi és gazdasági áldozatot vállalna be, ám a különböző megszólalások közösen figyelmeztetnek arra, hogy veszélyes és káros ezt a politikai döntést vita nélkül a politikán kívülre, szakértők felelősségi körébe rendelni, legyen szó epidemiológusokról vagy épp közgazdászokról.

Vannak viszont olyanok, akik a döntéshozók politikai inkompetenciájának számlájára írják az európai és észak-amerikai válságkezelés problémáit. Ők nem annyira a demokratikus politikai vitát hiányolják, hanem a nyugati politikusokat ostorozzák amiért képtelenek időben, kellő határozottsággal döntéseket hozni. Ezen nézetek szerint a probléma az európai politikusokkal alapvetően az, hogy folyamatosan megpróbálják hárítani a felelősséget, és minden döntést megpróbálnak minél inkább elodázni, minél kevesebb kockázatot vállalni. A kommunikációjuk sem következetes.

Vezetői kompetenciahiány a rendkívüli helyzetek kezelésében: ez az, amit például az Európai Uniónak sokan felróttak a vakcinaelosztást hibái miatt. A vezetői kockázatkerülés, a kommunikációs következetlenség és az irányadás képességének hiánya pedig a járványvédelmi korlátozásokba és a vakcinákba vetett bizalom hiányában ölt testet.

Első ránézésre a kétféle kritika egymást kizáró megközelítéssel él: míg utóbbi a politikai vezetés középszerűségében, alkalmatlanságában látja a gondot, addig előbbi szerint épp, hogy túl sok volt a vezetői cselekvés és túl kevés a demokratikus mérlegelés, deliberáció.

De mi van, ha egyszerre mindkettő igaz? Igaz lehet egyáltalán egyszerre mindkét kritika?

Ha empirikusan nézzük, akkor Magyarországon például nemcsak, hogy mindkét kritizált jelenségegyüttes kimutatható, de össze is egyeztethető, szerves egész alkot. A koronavírus-járvány egy ereje teljében lévő, erősen vezérelvű kormányzatot talált telibe, amely az elmúlt 10 évben szisztematikusan építette le a demokratikus mérlegelés lehetőségét.

De az autoritárius gesztusoktól nem mentes kormányzat a járvány szinte egész ideje alatt komoly vezetői kompetenciahiányról is tanúságot tett: kapkodott, rohangált különböző pániktrendek után (emlékezzünk az iskolabezárások kapcsán fél nap leforgása alatt végrehajtott hátraarcra), folyamatosan változtatta a járványkezelés stratégiai célkitűzéseit, és amikor csak tehette inkább lapított, kivárt.

De a demokratikus politikai gyakorlatok és a leadership hiányosságának valamilyen konfigurációja rengeteg más nyugati társadalomban is tetten érhető. Ott van például a gondosan megtervezett sajtótájékoztatóival járványvédelmi hőssé avanzsáló, New York-i kormányzó, Andrew Cuomo, akiről nemrégiben derült ki, hogy durván meghamisította az inkompetens vezetése miatt megugró halálozási adatokat az állam idősotthonaiban.

Sok válságtünet mellett Cuomo esete a liberális média megvezethetőségének, inkompetenciájának is állatorvosi lova: a Trumppal szembeni „ellenállásba” teljesen belezavarodott amerikai média bármiféle tényellenőrzés nélkül lovagolta bele magát a Cuomo bezzegpolitikussá alakításába, az egyik vezető hírcsatorna, a CNN pedig hosszú ideig nem látott semmi kivetnivalót, hogy a másodgenerációs kormányzót (Andrew Cuomo apja, Mario is vezette az államot 12 évig) öccse, Chris interjúvolja. Miközben a New York-i idősotthonok halálozási számait kozmetikázták a kormányzói hivatalban, a hatalmat elszámoltatni hivatott sajtó képviselője (az öcs) heti rendszerességgel rendezett vicceskedő traccspartikat a kormányzóval (a báttyal), amelyen egyetlen kemény kérdés nem merült fel.

De ott vannak a saját kijárási korlátozásaikat megszegő választott vezetők és döntéshozók hosszú sora, akik mindezzel nemcsak azt üzenik, hogy a felül lévőkre nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint az alul lévő többségre (ezt eddig is tudtuk), hanem azt is, hogy valójában a kijárási korlátozásokat maguk az elrendelő politikusok sem tartják annyira hatékony járványvédelmi eszközöknek, ha saját testi épségükre nézve annyira nem tekintik fontosaknak.

Ami mindezekben a példákban közös, az a politikai vezetők és a demokráciákban elvileg legvégső döntéshozói instanciának számító nép közötti kapcsolat meggyengülése, felszámolódása, vagyis a politikai képviselet ismert mintázatainak teljes összeomlása.

A képviseletiség, a reprezentáció válsága adhat magyarázatot arra, hogyan lehet az, hogy a demokratikus döntéshozatali mechanizmusok gyengülése nem erősebb vezetéssel jár, és fordítva, a határozott vezetés hiánya hogyan nem jár a központi hatalom alatti, polgárokhoz közelebb álló politikai szintek előtérbe kerülésével.

A képviseleti demokráciákra jellemző kényes inga nem billent ki túlzottan se a képviselők, se a képviseltek irányába a COVID-válság alatt, hanem simán csak leesett a felfüggesztéséről.

Még ha a jelenlegi krízishelyzet jobban ki is domborította ezt a helyzetet, a politikai képviseletiség összeomlása nem az elmúlt egy év terméke, hanem évtizedes átalakulás eredménye.

Peter Mair ír politikatudós 2013-ban megjelent könyve szerint az európai demokráciákban legalább a kilencvenes évek óta folyamatosan távolodnak egymástól a képviseltek és a képviselők. Egyrészt a csökkenő választási részvétel és párttagság a választók visszavonulásáról árulkodik, másrészt pedig a politikai elit is egyre jobban kivonja magát az elszámoltathatóság intézményeiből és a technokrata egyformaság, alternatívanélküliség bástyái mögé menekül. A két szint között pedig leépülnek a közvetítő intézmények: a pártok, szakszervezetek, civil társadalmi szerveződések, vallásos és más típusú közösségek.

Ennek következtében vákuum jön létre a politikai elit és a nép között, és kiüresedik az, amit politikai képviseletnek nevezünk. A 21. századra létrejövő rendszer a posztdemokrácia, amelyet egy másik politikai elméletalkotó, Colin Crouch szerint a demokráciára jellemző formális intézményrendszer fennmaradása jellemez, anélkül, hogy a demokratikus forma mögött a demokratikus tartalom is megmaradna.

Ebben a posztdemokratikus helyzetben, a vákuum áthidalására új politikai kísérletek születnek. Ilyen kísérletek a kortárs populizmus jobb- és baloldali megjelenési formái is, amelyek retorikai eszközökkel közvetlen kapcsolatot próbálnak létrehozni képviseltek és az őket képviselő vezetők között. De ugyanilyen áthidalási kísérlet az ún. digitális párt (pl. az olasz Öt Csillag Mozgalom vagy a brit Brexit Párt), amely a kortárs digitális technológiákkal akarja helyettesíteni a képviseleti demokrácia közvetítő intézményeit.

A klasszikus közvetítő intézményekhez képest a populista és digitális kísérletek nem alkalmasak a társadalom sokszínűségét komplex, árnyalt politikai álláspontokká kristályosítani, csak vagy-vagy típusú, ékszerű megosztó kérdésekben tudják fenntartani a képviselet látszatát, szervezni a választók különböző csoportjait. Emiatt alkalmatlanok az olyan komplex válaszokat igénylő válsághelyzeteket kezelésére, mint amilyen a jelenlegi járványhelyzet is.

Ebből a szempontból a 2010 utáni magyar politikai rendszer szintén szemléletes példával szolgál. Az Orbán-rendszer tipikusan posztdemokratikus abban az értelemben, hogy a választásokon nem valamilyen konkrét szakpolitikai projektek, ambíciók megvalósítására kér felhatalmazást a vezető, hanem egy biankó csekket bármihez, amit csinál. A politika így szintén egy vagy-vagy kérdéssé válik (Orbán vagy sem).

Ebben a rendszerben rengeteg olyan társadalmi probléma nem találhat politikai kifejezést, képviseletet, ami egy hagyományos képviseleti demokráciában becsatornázódott volna a politikai rendszerbe. Például az egészségügyi dolgozók tarthatatlan helyzete közvetlenül százezreket, közvetetten pedig a magyar társadalom egészét érinti. Olyan ügy, amelynek rendezése mellett széles társadalmi többség áll. Ám amikor az ápolók mozgalma, Sándor Mária vezetésével a nyilvánosság elé állt, az Orbán-kormány mégis képes volt azt teljes mértékben elhallgattatni a menekültekkel szembeni fellépés erősen megosztó kérdésével.

De hasonló példa a Brexit-ügy is, amely szintén elképesztően komplex szocio-gazdasági problémákat alakított át egy erősen polarizált kettősséggé, vagy épp Emmanuel Macron francia elnök „muszlim szeparatizmus” elleni küzdelme.

Ez a típusú ék-politizálás azonban nemcsak oka a képviseletiség eróziójának, de mint említettem, a vákuum áthidalási kísérlete is. A képviseletiség válságának gyökerei ugyanis a választói visszajelzésekre teljesen érzéketlen, magát alternatíva nélkülinek mutató technokrata politizálásra nyúlnak vissza, amely évtizedek alatt épült ki, és legutóbb a 2008-as világválság kezelésében kapott óriási szerepet.

A populista ék-politizálás épp azért lehetett ilyen hatásos, mert azt ígérte, visszaállítja a képviselet csatornáit, újra reszponzívvá, az állampolgárok felé felelőssé^[1] teszi a kormányzást.

Orbán Viktor például azért verhette szét a rendszerváltás utáni képviseleti demokrácia teljes intézményrendszerét, mert igazából a magyar társadalom nagy többsége nem tartotta azt védelemre érdemesnek. Ám azzal, hogy a szétvert helyébe nem épített valódi, új, elszámoltatható, felelős kormányzást, az orbáni ék-politika a képviseletiség válságának tünetéből további okává is vált. Ugyanez egyébként elmondható kollégáiról világszerte, Donald Trumptól, Boris Johnsonon át az olyan „szélsőséges centristákig”, mint Emmanuel Macron.

Ha tehát meg akarjuk érteni, hogyan lehetetlenült el a COVID-válság idején mind az állampolgárok alulról felfelé történő véleményartikulációja, mind pedig a döntéshozók felülről lefelé történő kormányzati intervenciója, akkor a képviseletiség gyakorlatainak évtizedek óta tartó eróziójában találjuk meg a magyarázatot.

Fontos ugyanakkor azt is tisztázni, hogy ilyen körülmények között merre is tartunk, a posztdemokratizálódás milyen új politikai mintázatokat hív életre, milyen kihatással lesz a politikai képviselet jövőjére.

Mint arról már szó volt, a populista ék-politizálás nem volt képes a képviseletiség régi gyakorlatait helyreállítani, vagy újakat megszilárdítani. Sikeresebb képviselői (mint Orbán vagy Johnson) látszólag képesek voltak olyan ügyeket generálni, amelyek számukra kedvező módon osztották meg a társadalmat, stabilnak tűnő választói koalíciókat hozva létre. Donald Trumpnak ugyanez nem sikerült, Emmanuel Macron és Jair Bolsonaro esetében pedig nyitott ez a kérdés.

De még a legsikeresebb példák esetében is látható, hogy közvetítő intézmények nélkül, csupán a vezér személye köré épülő, modern digitális technikák által közvetlen, plebiszciter viszony instabillá válik a bináris vagy-vagy kérdésekre nem egyszerűsíthető válsághelyzetekben.

Jelenlegi tudásunk szerint, például, ha Orbán Viktornak sikerül jövőre megőriznie hatalmát, az sokkal kevésbé a korábbról ismert ék-ügyeknek, inkább a demokrácia formális intézményeinek leépítésével, és a modernnek semmiképp sem nevezhető patrimoniális függőségi hálózatok kialakításának lesz köszönhető.

Léteznek persze restaurációs kísérletek is, amelyek a posztdemokratizálódás jelenlegi stádiumából korábbiakba lépnének vissza, például a második világháború utáni tömegpártok vagy neoliberális éra közvélemény-kutatás és marketingorientált „televíziópolitikájának”^[2] korába.

Erre a restaurációra jelen pillanatban a leglátványosabb kísérletet talán a Biden-adminisztráció teszi az USA-ban, egyelőre viszonylag széles körű társadalmi elégedettség mellett. Ugyanakkor az amerikai társadalom elsöprő többsége által támogatott minimálbér-emelés demokraták általi szabotálása jelzi, hogy ez a restauráció ugyanazokat a képviseleti problémákat termelheti újra, amelyeket a társadalommal folytatott párbeszédtől visszavonult, think tankek és üzleti körök felé felelős technokrata kormányzás már egyszer kitermelt.

Meglátásom szerint egy másik tendencia az, amely a következő időszakban egyre dominánsabbá válhat: ez pedig nem más, mint a képviseleti logika túlfolyása és túlburjánzása.

Párhuzamosan azzal, hogy egyre több ember számára vált egyértelművé az ismert képviseleti mintázatok kiürülése, és kifulladtak a politikai képviselet ideáljának visszaállítására tett kísérletek, a reprezentációs logika átterjedt az élet rengeteg más területére, és túlburjánzásnak indult. Ahogy egyre kevésbé várhattuk el a politikától, hogy képviselje értékeinket, érdekeinket, világról alkotott elképzeléseinket, úgy kezdtük el minden és mindenki mástól ezt elvárni.

A kortárs digitális technológiának, elsősorban a közösségi médiáknak köszönhetően a reprezentáció nemcsak mennyiségi szintet lépett, hanem minőségi átalakuláson is átment.

Egyrészt a hálózatok buborékeffektusának következően egyre többen kerülünk be olyan visszhangkamrákba, amelyeket abszolutizálják saját világnézetünket, saját értékeinket, és ezzel paradox módon ráerősítenek a képviseletlenség érzésére. Hiszen ha mindenki úgy gondolkodik, ahogyan én – márpedig a buborékban én ezt tapasztalom –, akkor mégis miért nem úgy történnek a dolgok, ahogyan én és mindenki más is szeretném. Ez egy reprezentációs pánikot indított útjára.

Másrészt a közösségi médiaalgoritmusok működési elvei ráerősítenek ennek a reprezentációs pániknak a versenyszerű öngenerálására. Egész reprezentációs verseny indul be arról, hogy ki is ad hangot a legeslegigazabb módon egy ügynek, egy identitásnak, egy értéknek.

És bárki, aki nem illeszkedik az épp általam belakott abszolutizált részigazságba, az nem egyszerűen az egyet nem értés bűnét követi el, hanem megkérdőjelezi képviselethez való jogomat, és képviseletlenségem miatt érzett traumámat.

Ebben a helyzetben mindennel szemben támasztható a képviselet elvárása: egy cipőbolton, egy újságon vagy épp egy statisztikai összefüggésen is számon kérhető az, hogy képviseljen. Így fordulhat elő, hogy egy olyan tényszerű megállapításra, amely szerint ez és ez az eszköz bizonyult hatékonyabbnak a járványvédelemben, a leggyakoribb válasz: „nem az én nevemben” (not in my name).

Ennek a tendenciának kétségtelenül az egyik legnagyobb vesztese a sajtó, amelynek tájékoztatási funkciója megszűnőben van, helyette olvasóik reprezentációja vált elsődleges feladatává. A média belekényszerül abba a helyzetbe, hogy a valóság jelentős szeleteit hallgassa el, csak mert az olvasók nem szeretnék azt hallani. De ugyanez a reprezentációs logika uralkodik a tudomány bizonyos területein is.

Hogy ez a túlfolyás csak egy átmeneti anarchia-e valamilyen újfajta politikai integrációs forma felé, azt pillanatnyilag nehéz megmondani. Annyi biztos, hogy emancipatorikus, felszabadító vagy épp progresszív potenciálját ugyanennyire nehéz látni.

A közösségi média demokratizáló jellegéről hosszú ideje beszélnek elemzők, hiszen lehetővé tette, hogy soha nem látott számú ember vegyen részt a nyilvánosságban. Mára azonban világossá vált, hogy ez egy illúzió: az átláthatatlan, profittermelésre hangolt algoritmusok által generált vágyakból és identitásokból kinövő, átláthatatlan, profittermelésre hangolt algoritmusok által közvetített elvárások algoritmusvezérelt versengése az elidegenedés tetőpontja és az autentikus politika, így a politikai képviselet lehetőségének teljes felszámolása.

Ebben a keretben középtávon már államra sincs szükség, nincsen, amit és aki képviseljen az állam felé, csupán az önmagáért való reprezentációs verseny és a benne megvalósuló algoritmikus profittermelés marad. És eképp az állam fokozatos eltűnése is megvalósulhat, csak nem úgy, ahogy Engels elképzelte.

Ez a forgatókönyv persze nem szükségszerű, egy lehetőség csupán, ám annál valószínűbbnek tűnik, minél kevésbé látszik bármiféle életképes alternatíva, amely új tartalommal és formával töltené fel a demokráciát, és ennek a munkának a részeként számot vet a képviseletiség ismert formáinak előnyeivel és hátrányaival, és adott esetben a jelenkor kihívásaihoz aktualizálja azt.