Az elmúlt időszakban két nagy jelentőségű marxista könyv is megjelent magyarul. Az egyik Mark Fisher Kapitalista realizmus c. esszéje, a másik Tamás Gáspár Miklós Antitézis c. kötete. Talán a két könyv megjelenése között eltelt rövid idő miatt, talán véletlenül, de az Antitézis olvasása során az volt a benyomásom, hogy az utóbbi húsz év írásait összegyűjtő TGM-kötet lényegében a „baloldali kapitalista realizmus” ellenében született.

Ahogy a kapitalista realizmus szerint „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”, úgy a kortárs baloldal számára is könnyebb elképzelni a kapitalizmusnak egy múltbéli változatára való visszatérést, mint a kapitalizmus végét. Míg Fisher a kortárs filmek kapcsán ír „kapitalista realizmusról” és a hollywoodi nosztalgiaiparról, addig a kortárs baloldal képzelőerejét éppúgy behatárolja a kapitalista realizmusból fakadó múltba révedés, ami általában vagy az államkapitalista Szovjetunió, vagy a nyugati „keynesiánus” újraelosztó kapitalizmus iránt érzett nosztalgiában nyilvánul meg. Két olyan rendszer iránt, amelyekkel szemben TGM nem csak kritikus, de amelyekről be is bizonyítja, hogy egyáltalán nem voltak „szocialisták” a szó marxi értelmében. 

Ennek jelentősége nem abban rejlik, hogy TGM ezáltal megőrzi a marxizmus eszméjének elméleti tisztaságát, hanem abban, hogy a múlttal való elszámolás révén az olvasó előtt, halványan ugyan, de óhatatlanul felsejlik a kapitalizmus utáni jövő. Amint Marx írja, „csak egyetlenegy tudományt ismerünk, a történelem tudományát”, de nem a történelem iránt érzett nosztalgia miatt, hanem mert a mindenkori jobboldal a jelenkori hierarchiát mindig ahistorikusnak állítja be. Anélkül pedig, hogy a „létezett szocializmust” és annak csúfos bukását megfelelő történelmi kontextusba helyeznénk, a kapitalizmus feltételezett örökkévalósága, látszólagos természetessége, emberi akarat felett álló feltételezett szükségszerűsége sem cáfolható.

TGM alapállítása, miszerint a „létezett szocializmus” valójában „államkapitalizmus” volt, sokak számára meghökkentő lehet. Miért fontos egyáltalán ez az állítás? Az olvasóban – főleg ha nem eleve elkötelezett marxista – felmerülhet a gyanú, hogy ez a marxizmus múltjának tagadása, az eszme megtisztítása „a kommunizmus bűneitől”. Slavoj Žižek egy Mao Ce-tung írásait összegyűjtő kötet előszavában azt írja:

„Az egyik legfondorlatosabb csapda, amely leselkedik a marxista teoretikusokra, az a Bukás pillanatának keresése, amikor rossz fordulatot vettek az események a marxizmus történetében: már a néhai Engels volt az, a történelmi materializmus pozitivista-evolúciós értelmezésével? Vajon a Második Internacionálé revizionizmusa ÉS ortodoxiája volt az? Lenin volt az? Vagy maga Marx volt az késői munkáiban, miután felhagyott ifjúkori humanizmusával (ahogy néhány »humanista marxista« évtizedekkel ezelőtt állította)? […] …még akkor is, ha – vagy inkább, főleg, ha – a marxista múltat kíméletlen kritikának vetjük alá, »sajátunkként« kell elismernünk azt, teljes felelősséget vállalva érte, nem pedig kényelmesen szabadulni próbálni a dolgok »rossz« fordulatától, azt egy külső betolakodónak tulajdonítva (a »rossz« Engelsnek, aki túl ostoba volt ahhoz, hogy megértse Marx dialektikáját, a »rossz« Leninnek, aki nem értette meg Marx elméletének alapját, a »rossz« Sztálinnak, aki elrontja a »jó« Lenin nemes terveit stb.).”

TGM munkái kíméletlen kritika alá vetik a marxizmus múltját, mégsem keresik kényszeresen sem „a Bukás pillanatát”, sem a „külső betolakodót”. Írásaiban nem kommunista vezetők egyéni emberi gyarlóságára vezeti vissza a szocialista eszme bukását, hanem történelmi materialista elemzését adja a letűnt „szocialista” rendszereknek, felhíva a figyelmet pl. annak következményeire, hogy a félfeudális társadalmakban a kapitalista modernizáció a bolsevik rezsimekre hárult. (TGM ez utóbbi észrevétele a szovjet típusú társadalmakról az ugyancsak félfeudális rendszerben született Kínai Népköztársaságra is igaz, amely még a kései kapitalista világgazdaságába is betagozódott.) TGM történelmi materialista elemzései azt is világosan megmutatják, hogy a hangoztatott eszmék ellenére a „szocialista” államokban is jelen voltak a kapitalizmus legfőbb ismertetői jegyei, úgy mint elidegenedés, bérmunka, árufetisizmus stb.

Bár TGM csak érintőlegesen ír a nyugati jóléti kapitalizmusról és annak bukásáról, mégis érdemes talán erről is néhány szót ejteni. A munkásmozgalom végleges bukása nem csak a szocialista államok bukásának következménye, hanem a hidegháború végéig uralkodó nyugati „keynesiánus” jóléti rendszerek eltűnésének is. Utóbbi rendszerek a tőke-munka ellentét kompromisszumán alapultak, amelyek eredményeit a munkásmozgalom kényszerítette ki. Ennek a hidegháborús „kompromisszumnak” viszont nem csak a tőke által garantált újraelosztás (munkanélküli segély, magas bérek stb.) volt része, de a munkás önszerveződés visszaszorítása, a szakszervezetek megszelídítése is – és ebben a tekintetben a „keynesiánus” rendszerek alig-alig különböztek pl. a proletariátusnak anyagilag kedvező, de represszív Kádár-rendszertől.

A két rendszertípus, a szovjet és a keynesiánus rendszerek közti legkísértetiesebb hasonlóság azonban, hogy ugyanabban az évtizedben lelték végzetüket, a kilencvenes évekre ugyanúgy elsodorta őket a neoliberalizmus. Ez is egy jó indok lehet a jövőbe tekintésre, ahelyett, hogy megpróbálnánk rekonstruálni a múltat – a munka-tőke közti kompromisszumot (amely a „szocialistának” nevezett rendszerekben is csak kompromisszum volt) elvégre mindig előbb fogja felmondani a tőke, mint a munka.

A kapitalizmus utáni jövő kapcsán fontos megjegyezni, hogy bár a marxi szocializmus forradalmi alanya a proletariátus, a marxista forradalom célja a teljes emberiség emancipációja – „Munkások, álljunk a nagy harcra készen, melyből az emberi nem új napja kél”.  A marxi szocializmus fókuszában ezért (a „rousseau-i szocializmussal ellentétben) nem az újraelosztás és az egyenlőtlenségek csökkentése, hanem egy sokkal átfogóbb cél, az elidegenedés megszüntetése áll. A marxi szocializmusnak tehát nem pusztán a munkásosztály anyagi értelemben vett „jólétének” növelése a célja, hanem megszüntetni a munkaerő és a munkaeszköz elválasztottságát, visszaszerezni a termelő kontrollját a termelési folyamat fölött, amelynek messzemenő társadalmi (és ökológiai!) vonatkozásai vannak. Ezért a marxi szocializmus hatékonyabb ellenszere lehetne a posztfasizmusnak is, mivel a posztfasiszta rezsimek (fasiszta elődjeikhez hasonlóan) is gyakran folytatnak olyan gazdaságpolitikát, ami jóléti transzferekkel, tehát a keresletet és fogyasztást megnövelve próbálja fenntartani a tőkés gazdasági növekedést.