A címet provokációnak (is) szántam. Kiélezve azon törekvésemet, hogy összefüggést találjak és mutassak ki az újkapitalizmus strukturális jellemzői és nagyon karakterisztikus lelki jelenségei között. Követve a freudomarxista hagyományt, mely „a termelési erőket odakint és az ösztönöket odabenn” (József Attila) egymással kölcsönhatásban vizsgálja. Olyan kölcsönkapcsolatban, melyben az „odakint”, vagyis a termelési viszonyok a dominánsak. Vagyis a magam attitűdje Kiss Viktor (2018) ragyogó definíciós rendszere alapján leginkább a kulturális marxisták megközelítési rendszerének felel meg – bár több ok miatt is marxistának nem, csupán marxi tradíciójú társadalomkutatóként definiálom magam.

E gondolatmenet alapján jelen írásomban először az 1970-es évek második felétől, vagyis a globális neoliberális fordulattól datálható újkapitalizmus strukturális jellemzőit vázolom röviden, majd azt mutatom be, hogy mindez hogyan strukturálta át a személyiség belső szerkezetét és az azokkal összefüggésben lévő identitásokat. Milyen ellentendenciákat szült? Mindezek hogyan hatottak, hatnak vissza az „objektív” viszonyokra. És van-e kiút a vázolt ördögi körből?

Profitráta – neoliberalizmus – totális kizsákmányolás

Írásom egyik fő tárgya, a pszichopolitika az 1970-es évek második felétől datálható neoliberális fordulat szülötte. Ezt a fordulatot a profitráta esése váltotta ki: Marxtól (1974) tudjuk, hogy a kapitalizmusban a profitráta süllyedő tendenciát mutat, mivel az értéktöbbletet, így a profitot egyedül előállítani képes élőmunkát – a munkaerőt – a tőkések folyamatosan technológiai újításokkal váltják ki, helyettesítik. A profitráta süllyedése azért csak tendenciaszerű, mert ezt a folyamatot a tőkések kritikus időszakokban az élőmunka, a munkaerő kizsákmányolásának fokozásával igyekeznek ellensúlyozni. Nos, Robert Went (1996) empirikus kutatásai, valamint Guglielmo Carchedi és Michael Roberts (2018) szintén széleskörű vizsgálódásokon nyugvó elemzése szerint pontosan ez a folyamat megy végbe – nem csak az országok egy csoportjában, de globális szinten is – az 1970-es évek második felétől. Előtte a profitráta csökkent, majd a fordulatot követő időszaktól folyamatosan növekszik.

A fordulat a jóléti állam lebontásának megindulásához kötődik, mely jóléti állam a maga finanszírozási, újraelosztási igényeivel korábban jelentősen hozzájárult a burzsoázia által realizálható profit megcsappanásához. Kötődik továbbá ahhoz, hogy a korábban domináns fordista, merev hierarchiákon és a munkások szoros ellenőrzésén, fegyelmezésén alapuló termelési modell addigra kimeríti tartalékait, már csak kevéssé alkalmas a munkások kizsákmányolásának korábbi szintű fenntartására – szoros összefüggésben a ’68-as diáklázadások nyomán az akkor munkába lépő „baby boom” nemzedék megnövekedett szabadságigényeivel is. Mely szabadságigényt a burzsoázia a merev hierarchiák oldásával, az önállóság és kreativitás terének bővítésével igyekszik domesztikálni

A látszat legalábbis ez. Mert a másik oldalon

az új, posztfordista termelési mód elterjedése, szoros összefüggésben a digitális robbanás és vele a hálózati termelés sajátos hatásmechanizmusaival, a munkaerőtől minden korábbinál nagyobb rugalmasságot kíván. Sőt, a rugalmasság állandó kényszere az időben előrehaladva egyre erőteljesebb kiszolgáltatottságként jelenik meg.

A kizsákmányolás fokozásának szükségessége a ’68-as forradalmak árnyékában tehát megnövekedett szabadságnak álcázott, erősödő kitettséget indukál a hálózatok egyre bonyolódó rendszerében testet öltő termelési viszonyoknak. A burzsoázia és ideológusainak kezében ennek eszköze az egyének feletti hatalomgyakorlás technológiájának megváltoztatása: a korábbi biopolitika felváltása a pszichopolitikával.

A pszichopolitika és termelői

Byung-Chul Han (2020) megközelítésében a Foucault által leírt, alapvetően a modernitáshoz köthető biopolitika, melynek középpontjában a test áll, „tiltóként és nem megengedőként artikulálódik”. Ezért „…negativitása miatt nem képes leírni a pozitivitásként ragyogó neoliberális rendszert. A neoliberális rendszer hatalmi technikája, a pszichopolitika (Sz. E.) szubtilis, hajlékony, okos formát ölt, és kivonja magát a láthatóság köreiből. Az alávetett szubjektum itt tudatában sincs alávetettségének. Teljesen rejtve marad előtte az uralmi összefüggés. Így szabadságban képzeli magát” (i.m.24. o.). A Marx hasonló gondolatára korábban reflektáló Žižek (1989) szerint a neoliberalizmus korában ez már pont ellenkezőleg van: a „nem tudják, de teszik”-et, a „tudják, de mégis teszik” váltja fel. Vagyis az emberek tudatában vannak alávetett helyzetüknek, és annak, hogy a rendszer rossz, ezt a tudásukat azonban igyekeznek tudatuk peremére szorítani – ez a mai cinizmus forrása. Mark Fisher (2020) leírásában a munkások nagyon is tudnak a tőke-munka viszony antagonizmusáról, de ez „az antagonizmus többé nem kívül, az osztályok közötti érdekharcban, hanem belül, a dolgozó pszichéjében zajlik, akit munkásénje a hagyományos osztályharchoz húzna, de közben más a nyugdíjpénztári befektetéseinek hozama iránt sem lehet közömbös” (i.m. 61. o.). Erre a gondolatra még visszatérek.

Jóval korábban Lust Iván (1997) a fentebb vázolt hatalomtechnikai fordulatot Jameson (1991) nyomán kulturális jelenségként értelmezte: „Ebben a kultúrában a modernitás korszakához képest jelentős és mélyreható változások történnek a hatalom megjelenési és működési formáiban, a szocializáció, a személyiségalakulás és az identitás-képződés folyamatában. Ez a kultúra, amelyet jobb híján posztmodernnek nevezünk, gyarmatosítja belső világunkat” (i.m. 143. o.).

A pszichopolitika vágyainkat és érzelmeinket alávetettségünk folyamatos megerősítésének, ezen belül a kizsákmányolás kiterjesztésének szolgálatába állítja. Sőt át is strukturálja azokat. Hozzáteszem: új vágyakat és érzelmeket is termel. Deleuze és Guattari (2009) megközelítésében a pszichopolitika elhárítja az akadályokat a vágyak szabad áramlása előtt, de csak azért, hogy különböző satukba szorítva azokat, a termelékenység növelésének és a kizsákmányolás fokozásának szekere elé kösse be azokat.

De megkerülhetetlen a kérdés: vajon van-e alanya, alanyai a pszichopolitikának? Kik termelik ezt a politikát, és egyáltalán értelmes-e ez a felvetés? Kiss Viktor (2018) posztmodern gondolkodók munkásságát elemezve, legalábbis közvetve arra a következtetésre jut, hogy eme politika megszülésében és újratermelésében minden társadalmi szereplő részt vesz, létrehozásának nincs tehát körülhatárolható és beazonosítható ágense, nincs centruma (direkt módon is vallja ezt többek között Hardt és Negri /2000/ vagy Han /2020/is). Lényege egy mindent átható ideológia, mely valahol a termelési viszonyok felett lebeg, a neoliberalizmus korszakában immár majdnem teljesen elszakadva attól, lényegében véve önálló életet élve.

A marxi tradíciót követve, de főként a gyakorlati tapasztalatok alapján magam ezt máshogyan látom. A pszichopolitikát „valakik” termelik, részben tudattalanul („nem tudják, de teszik”) de főként meghatározott céllal, tehát nagyon is tudatosan. És az cselekszi ezt, akinek ez érdekében áll – ez pedig a nagyburzsoázia, döntően a globális nagyburzsoázia.

Legfontosabb célja pedig nem más, mint az egyéni szabadság mindenek feletti tételezésével – mint első számú ideológiával és manipulációs eszközzel – a társadalom darabokra szakítása, atomizálása. Azért kell ezt tennie, mert csakis az egymástól elszakított, vagy kis gettókba szorított emberek belső világát lehet képes szinte teljes ellenállás nélkül bekebelezni. Hogy aztán azok mindig rendelkezésre álló, meggyőzhető fogyasztók és engedelmes, magukat a kizsákmányolásnak önként, sőt örömmel alávető munkaerők lehessenek. Akik nem lázadnak, és főként nem fognak össze a fennálló rendszer ellen.

A globális nagyburzsoázia kiterjedt intézményrendszert épített fel az alávetettek dezintegrálására, és a lelkeik feletti uralom megszerzésére, fenntartására, sőt, folyamatos kiterjesztésére: nem csak a hagyományos média van a kezében, de az emberek totális megfigyelését, és személyiségük, személyes vágyaik átszabását szolgáló közösségi média is. Sőt, Kína egyes részein a digitális megtorlás eszközei is az uralkodó elit rendelkezésére állnak. Utóbbi már túlmutat a neoliberális hatalomtechnikán, egy új korszak kezdetét jelzi – de erről majd később.

A nagyburzsoázia mindent finanszíroz, ami az emberek egymástól való elkülönülését, így közös érdekeik elhomályosítását szolgálja. Ennek fő eszköze pszichopolitikájának egyik leágazása, a neoliberális identitáspolitika: a nagytőkések lelkes támogatói a kisebbségi, a másságot zászlajára tűző mozgalmaknak, így például nagy multicégek különféle „érzékenyítő” tréningeket szerveznek – a látszat szintjén a kisebbségek iránti tolerancia jegyében. Mindezt a szabadság és a sokszínűség diadalaként eladva.

Valójában azonban ezek a technikák nem közös nevezőket teremtenek, nem az egymás iránti megértést segítik, hanem sokkal inkább a többséginek nevezett társadalommal szemben erősítik meg az érintettekben a másság, a különbözőség, vagyis a kisebbségi lét érzetét. Így lassan meg is szűnik az a többségi társadalom, melynek alávetettjei, kizsákmányoltjai mélyen tudatosíthatnák helyzetüket, és közösen lázadhatnának a tőke uralma ellen.

Persze a burzsoázia – a marxi és bourdieu-i elméletekhez kapcsolódva – csak egy ágens, mely alapvetően strukturális kényszerekhez alkalmazkodva, nem pedig gonoszságból tölti be fenti pozícióját: egy olyan társadalomban, melyben a termelési eszközök magántulajdonban vannak, és az azokat birtokló tőkések csak idegen munka elsajátításával őrizhetik meg és gyarapíthatják tovább magántulajdonukat, az egyes burzsoák részéről az egyetlen racionális magatartás az ehhez az alapviszonyhoz, pontosabban termelési viszonyhoz való alkalmazkodás. Vagyis a kizsákmányoló és leuraló magatartás. Melynek csak egy része olyan ideológiák előállítása, pontosabban azok megszületésének és a gyakorlatba való átültetésének támogatása, melyek szentesíti ezen viszonyokat. Mindazonáltal azt látjuk, hogy nem csak hogy szentesíti, de folyamatosa meg is erősíti, így újra is termeli azokat. Vagyis ezen a ponton Gramsci szellemiségét követve ezen uralkodó ideológia is az alapstruktúra szerves része, még ha nem is domináns pozíciót elfoglalva azon belül.

Összegezve: a neoliberális ideológia és a pszichopolitika előállításában és újratermelésében nagyburzsoáziájáé a domináns szerep. A neoliberalizmus, és annak fő hatalmi ágense, a globális nagyburzsoázia nem csak hogy élvezi a pszichopolitika támogatását, hanem döntően ő maga és apparátusai állítják azt elő.

A személyiség átszabása

A pszichopolitika mélyreható átrendeződést indukál a személyiség belső szerkezetében. Ezt ábrázolandó, Sigmund Freud két személyiségmodelljének ötvözetével fogok dolgozni. Az egyik a strukturális modell, mely az Énből, a felettes énből (a szocializáció során a személyiségbe épült társadalmi normák és értékek) és az ős-vagy ösztönénből tevődik össze. Az Én funkciója a felettes én és az ösztönén közötti közvetítés, egyensúlyteremtés a két szféra között, és egymás felé való áramlásuk szabályozása.

A másik a topográfikus modell, melynek részei a tudat, a tudatelőttes (olyan emlékek, gondolatok, amelyek pillanatnyilag nem részei a tudatnak, de oda beemelhetőek, szükség esetén hozzáférhetőek), és a tudattalan. A tudatelőttest és tudattalant az ún. cenzor választja el, melynek funkciója az Énéhez hasonló: közvetít, egyensúlyoz a két szféra között, szabályozza kapcsolatukat.

A két modell ötvözetét az alábbi ábra szemlélteti:

A késő modernitás eme személyiségmodelljét a neoliberális pszichopolitika a következőképpen strukturálja át: egyrészt gyengíti az Ént, illetve a cenzort. Vagyis a felettes ént, és az ösztönént, illetve tudatot, és a tudatelőttest, valamint a tudattalant elválasztó, ezen szférák egymás felé áramlását szabályozó szerkezetet. Másrészt ezzel elhárítja az akadályát annak, hogy az ösztönelemek, illetve a tudattalan kontrollálatlanul eláraszthassa a felettes ént, illetve a tudatelőttest és a tudatot. Végül, de nem utolsósorban, a pszichopolitika átrendezi az ösztönén, illetve a tudattalan belső elemeinek viszonyát, egyes elemeket erősíthet, másokat gyengíthet, sőt adott esetben új elemeket is becsempészhet ezen szférákba.

Köznapibb megfogalmazásban: ami eddig esetleg tiltott, és elfojtásra ítélt volt, az innentől nyíltan vállalható viselkedéssé, sőt életformává lesz. Számos, együttélésünket szabályozó normát, erkölcsi értéket viszont tabuvá teszünk és elfojtunk – mert ez válik elvárttá. Például: az egymáson való keresztülgázolásig fajuló versengés társadalmilag elfogadott, sőt támogatott motivációvá lesz, miközben az ellenfelünkkel való együttérzés, vagy annak támogatása szégyellni valóvá, eltitkolandóvá alakul. Vagy: a szex szabaddá, a szerelem viszont szégyellni valóvá válik.

Az ösztönénünkön, illetve tudattalanunkon belüli átrendeződésre példa lehetne, hogy az állandó teljesítménykényszer miatt a versengési késztetés sok esetben el kell, hogy nyomja a szexuális ösztönkésztetéseinket. (A sok, kényszerűségből végzett munka miatt nincs idő és energia a szeretkezésre). Új ösztönök, illetve tudattalan tartalmak keltése: a fogyasztás ünneplése, az egész fogyasztói társadalom összes reklámja ezt célozza.

Lust Iván (2002) a pszichoanalitikus nézőpontjából elemezte e jelenséghalmazt: szerinte az előző századforduló nagy pszichoanalitikus felfedezése az volt, hogy az ideges tüneteknek értelme, szimbolikus jelentése van – az elfojtott tudattalanról tájékoztatnak. A jelentés megfejtése változást hozott a beteg életében. Mára bizonyos kórformák szinte eltűntek, megváltoztak a tünetek és a problémák. Az egyik legfeltűnőbb változás az olyan betegek megjelenése, akik, ha vannak is tüneteik, a hagyományos pszichológiai megfejtésre nem reagálnak. Míg a „klasszikus” pszichés beteg elfojtott késztetések és vágyak miatt szenved, addig az új idők új pácienseit inkább nyilvánosan is vállalt szokásaik, pszichoszomatikus betegségek, szexuális zavarok, életmódjuk, munkájuk vagy szenvedélyeik gyötrik. Tovább menve: ami régen patologikus tünet volt, az most akár választható életforma és identitás lesz. A tünet maga lesz az életforma.

Szintén Lust (1997) hívja fel a figyelmet – Adorno nyomán – arra is, hogy a neoliberális újkapitalizmusban az egyéni szocializáció során egyre inkább kimarad az ún. ödipális szakasz, mely korábban kulcsfontosságú volt az Én, a felettes én és a tudat kialakulásában és megerősítésében.

E fejlődési periódusban a felnövekvő személy megütközik az apai tiltásokkal, az apai autoritással, mely a társadalmi normákat és szükségszerűségeket közvetíti felé. „Az ütközet kimenetele az apa által közvetített normarendszerrel való több-kevesebb azonosulás, az apai autoritás belsővé tétele, internalizálása lesz. A kései kapitalizmus (a magam fogalomhasználata szerint a neoliberális újkapitalizmusban – Sz. E.) világában éppen azok a társadalmi viszonyok kezdenek hanyatlani, melyek között ez a hagyományos individualizáció zajlott. Az apai autoritás – és általában minden autoritás – devalválódik, az ödipális konfliktusban leírt drámai internalizáció elmarad. A polgári humanizmus hagyatéka, az Én autonómiája aláásódik” (i.m. 34.o.).

Han (2020) szemléletesen írja le, ahogy a neoliberális pszichopolitika az Én, a cenzor megkerülésével kicselezi a felettes ént, a tudatost: „ A neoliberális pszichopolitika az érzelemmel vértezi fel magát, hogy a cselekvést ezen reflexió előtti szinten befolyásolhassa” (i.m. 66.o.).

Elsősorban Mark Ficher (2020) számol be arról, hogy a neoliberális újkapitalizmusban az emberek intellektuális képességei gyengülnek, kreativitásuk hanyatlik. Ehhez kapcsolódó gondolatmenetem kiindulópontja az a pszichoanalitikus megközelítés, mely szerint a kreativitás nem más, mint a tudattalanba a cenzor, a felettes én közvetítésével száműzött ösztönök, vágyak, érzelmek szublimálása. Nos, ha ezek a tartalmak a neoliberális pszichopolitika révén akadálytalanul áraszthatják el eme felettes ént és a tudatot, akkor valójában már nincs mit szublimálni. Másrészt minden látszat ellenére vágyaink szférája és érzelemvilágunk el is szürkül: az életünk egyre dominánsabb részét képező digitális térben a kapcsolatok elszemélytelenednek, nem nyújtanak valódi érzelmi feltöltődést – szublimálandó érzelmeink és vágyaink így gyengülnek vagy akár el is tűnhetnek.

Végül, az új ötletek, innovációk „kihordására” az életritmus egyre erőteljesebb gyorsulása következtében egyre kevesebb idő áll rendelkezésre. Az alkotási folyamat talán legfontosabb szakasza az, amikor a tudatunkba bevillanó új kérdéseket, gondolatokat „érleljük” – vagyis „megmunkálásra” leküldjük a tudattalanunkba, hogy egy idő után onnan bumerángként visszaérkezzen a megoldás, és megszülethessen a strukturált, racionalizált innováció.

Ha azonban ez a szakasz idő hiányában kimarad, mert állandóan, megállás nélkül kreatívnak kell lennünk, akkor az előbb utóbb óhatatlanul az intellektuális teljesítmény, sőt képességek visszaeséséhez vezet. (És – teszem hozzá – szürkül és durvul a nyelv is: különösen a mindennapi érintkezésre – mely egyre inkább írásos formát ölt – jellemző a szavak és gondolatok lebutításba hajló leegyszerűsítése, valamint a korábban szalonképtelen – erősebben: trágár – kifejezések, szavak használata. Ami csak tovább erősíti a gondolati szegénységet, a mélységek iránti érzékenység sorvadását). És, amint azt Fisher (2020) írja, a társadalmi képzelőerő megszűnéséhez, a „fennállónak nincs alternatívája” életérzés eluralkodásához. Vagyis ismét Žižeket idézve: a „tudjuk, de mégis tesszük” magatartásminta akadálytalan térnyeréséhez, mely tudatelőttesünk domináns tartalmává lényegül.

A termelés felől nézve, a ’70-es évek neoliberális fordulatától datálható újkapitalizmus lényegét 2006-os könyvemben (Szalai, 2006) abban láttam, hogy a tőke, féktelen és immár kontrollálatlan mohóságában felzabálja a működéséhez, újratermeléséhez szükséges erőforrásokat – elsősorban a munkaerőt, mely ebben a vonatkozásban humán erőforrásként jelenik meg. Valamint a természeti környezetet. Nos, amint azt Fisher (2020) bemutatja, ez, a burzsoázia számára is öngyilkos folyamat azóta is csak egyre sebesebbé válik (lásd még Csapó, 2008). Talán ennek következtében is gyorsul fel a robotizáció, melynek hatására ma már egyre több az olyan munka, mely valójában nem is igényli a kreativitást.

Visszakanyarodva a fennálló viszonyok meghaladhatóságának kérdésköréhez, már régóta foglalkoztat, hogy vajon Bourdieu (1978) miért gondolta azt, hogy a struktúrák az alapvetően tudattalan habitus (mely lényegében véve azonos a komplex személyiséggel) közvetítésével termelik újra önmagukat – tehát a habitus alapvetően konzerválja a meglévő viszonyokat.

Fáber Ágoston (2018) szerint Bourdieu erre a kérdésre nem válaszolhatott, mert nem alkotott szocializációs elméletet. Nos, magam úgy látom, hogy ebből a szempontból – is – a társadalom két részből áll: egyrészt a burzsoáziából és szövetségeseiből, akiknek habitusa azért hat a struktúrák újratermelődésének irányába, mert annak fennmaradásához és folyamatos stabilizálásához azoknak alapvető érdekeik fűződnek. Másrészt az alávetettekből, kizsákmányoltakból, akiknek személyiségét, habitusát a hatalmon lévők alakítják, a széles eszköztárral rendelkező neoliberális pszichopolitikai közvetítésével. Mégpedig úgy, hogy azok ne vágyhassanak egy másfajta társadalmi berendezkedésre – így az ő habitusuk is újratermelje a fennállót. Ez persze csak nagy általánosságban igaz, és Bourdieu szerint sem jelenti azt, hogy a habitus tökéletesen statikus lenne, vagyis adott esetben ne lenne képes a struktúrákhoz képest „előreszaladni”. Erre még visszatérek.

A személyiség mélyrétegeiből a tudatos felé haladva merül fel az identitás problematikája. Ennek kialakulási lehetősége az újkapitalizmusban erősen korlátozott, ami részben az előzőekből következik, de igen nagy részt közvetlen strukturális tényezőkre vezethető vissza.

Egy 2008 és 2010 között a magyarországi fiatal felnőttek körében végzett mélyinterjús vizsgálatom szerint a 130 megkérdezett közül 87 fiatalról derült ki, hogy identitása tökéletesen kialakulatlan, vagy csak igen gyenge lábakon áll (Szalai, 2011). Adorno „határtalanul rugalmas, szubjektum nélküli szubjektumról” beszél (idézi Elliot, 1993). Thoburn (2003, idézi Kiss Viktor, 2018) skizofrén személyiségek létrejöttéről ír, mely „…abból ered, hogy az egyénnek az állandó deterritorializáció és dekódolás állapotában lévő tőkés gazdasághoz kell kapcsolódniuk, mindig annak aktuális helyzetének és állapotának megfelelően, önmagát is állandóan megújítva és „dekódolva” a profit termelését szolgálnia, teljesíteni azt a parancsot, hogy termékeit és képességeit a piacon értékesítse”. Jameson (2010) egyenesen a szubjektum halálát vizionálja.

Bár az identitás csupán a személyiség, a szubjektum egy, tudatosuló része, utóbbiból mégis lehet előbbire következtetni. Ezt a következőképpen látom: miközben a szemünk előtt szövődik egyre bonyolultabbá és szorosabbá a hálózatok világa, az egyre inkább elmagányosodó, atomizálódó egyének mintha laza halmazt alkotva kívül állnának – kívül kerülnének – eme hálózaton. És mintha eme megkettőződés azért menne végbe, hogy a hálózatok metszéspontjai, „keresleti és kínálati pontjai” minden ellenállás nélkül szippanthassák be a számukra szükséges társadalmi atomokat – mint munkaerőt és mint fogyasztót. Használat után jóllakottan ismét kilökve őket a hálózatból. Mégpedig meghatározatlan időre. Hogy azután egy másik hálózati metszéspont megint magába olvassza őket – és a folyamat egyre gyorsuló… Ez pedig nem más, mint a Marx által munkanélküli tartalékseregnek nevezett fogalom, jelenség túlfeszülése.

Eme folyamatos be-ki ugrálás paradigmája a gyorsulóan terjedő ún. hakni munka: emberünk ül otthon egyedül a számítógépe mellett vagy mobiltelefonjával a kezében, és figyeli, hogy aznap hol és mikor van munka. Választhat vagonkipakolás és csomagkihordás között, az egyik háromtól hatig, a másik négytől hétig tart. Az egyik munkára odarohan, majd másnap reggel kezdődik az egész előröl – csak most többek között programozás vagy mosogatás a kínálat.

Ilyen körülmények között az énazonosság, az identitás nem alakulhat ki. Az egyének sem térben, sem időben nem tudják magukat elhelyezni, márpedig eme kétféle viszonyulás az identitás létrejöttének alapfeltételei lennének.

Az identitással bíró ember egyfelől ismeri felmenői, valamint szűkebb vagy tágabb környezete, közössége történetét – vagyis választ tud adni arra a kérdésre hogy „honnan jött” –; és vannak elképzelései, tervei a jövőre vonatkozóan is – önmaga és környezete sorsát illetően egyaránt. Hogy láthassa, „mivé lesz, mivé lehet”. Másfelől, ha egyáltalán, vannak közösségei, van vonatkoztatási csoportja, melyekhez képest önmagát meghatározhatja, hiszen önmagunkat csak másokhoz viszonyítva vagyunk képesek felfedezni.

Mindez a neoliberális újkapitalizmus egyénei számára nem, vagy csak szórványosan adatik meg. Fáber Ágoston (2019) kutatásai szerint még a legintimebb kapcsolatok, így a párkapcsolatok is „projektesednek”, időben egyre korlátosabbakká, összetartó erejüket tekintve pedig egyre labilisabbakká válnak. Az egyének minden szempontból szinte csak az adott pillanatban, az adott információ befogadásában és az adott feladat elvégzésében élnek – miközben az idő gyorsul, az információk és feladatok összetorlódnak. És a kettő összefügg: éppen utóbbi miatt nem áttekinthető sem a múlt, sem a jövő. Annyira gyorsuló az idő, hogy szinte felszámolja önmagát.

Ami pedig a másik dimenziót, a közösségeket illeti, hiányuk vészes, ezért az egyének atomizációja is egyre gyorsuló. Pap Szilárd István (2020) szerint „ez a végzetes atomizáció azonban nem a társadalmak teljes széthullásához vezetett, hanem hermetikusan izolált, egymást kölcsönösen kizáró identitáskategóriák létrejöttéhez. Ezek a kategóriák általában egy darab, érzelmileg könnyen hozzáférhető gondolat, érték, vagy személyiségjegy mentén integrálják az embereket, főként anyagi és kulturális fogyasztási mintákat használva az integráció eszközéül”.

A gyengülő, vagy önmagukat felszámoló közösségek „érzelempiacának” ökonómiája tárulhat fel előttünk akkor, ha vizsgálódásunkba bekapcsoljuk azt a jelenséget, melyet Bánki György (2016) rossz nárcizmusnak nevez – mely magatartásminták egyre erősödő dominanciáját az újkapitalizmus lényegi vonásának tartom. A rossz nárcizmussal jellemezhető egyén – átvéve a tőke logikáját – érzelmi kapcsolataiban folyamatosan méricskél, kalkulál, és állandó érzelmi „többletbevételre” törekszik, mely „többletbevételt” azonban nem „forgatja vissza” az „érzelemtermelésbe”, mivel azt énje folyamatos megerősítésére használja fel.

És (de), ha az ilyen nárcisztikusok száma egy bizonyos tömeget meghalad a társadalomban, vagy akár annak kisebb csoportjaiban is, akkor előbb-utóbb elfogy a „befektetnivaló”. Mivel mindenki csak kapni akar, az érzelmi tartalékokat „felélik” –, és olyan ember, olyan empata is egyre kevesebb akad, aki a kapcsolatok fenntartását, működtetését számítgatás nélkül mégiscsak hajlandó és tudja is „finanszírozni” – mert az ilyen emberek kimerülnek és tönkremennek. Így áll elő az a helyzet, hogy a kommunikációk száma és gyakorisága gyorsulóan növekszik, az egyének mégis végtelenül elmagányosodnak.

Összegezve: mivel az emberek életéből hiányoznak az idő-tér dimenziók, nem tudják magukat elhelyezni sem időben, sem térben, ezért önmaguk tudatában sem képesek képet alkotni önmagukról. (Ez okból adtam már idézett 2011-es, empirikus kutatásaimat feldolgozó könyvemnek a Koordinátákon kívül címet).

Röviden ismét bejárva az eddigi gondolati ívet: a profitrátának a kapitalizmus strukturális természetéből adódó tendenciaszerű esése a ’70-es évekre csökkenésbe vált, ami a burzsoázia számára szükségessé teszi a munka kizsákmányolásának fokozását – de úgy, hogy közben a tőke-munka viszonyban rejlő erősödő antagonizmus rejtve maradjon a kizsákmányoltak előtt. Ennek eszköze a neoliberális pszichopolitika, és annak része, az identitáspolitika, melyek elhárítják az akadályokat az elől, hogy az ösztönénben, a tudattalanban rejlő tartalmak elárasszák a személyiség felsőbb rétegeit, és a munkaerő rugalmasításával is összefüggésben, a munkához kapcsolódó identitásokat elhalványítva, sőt törölve megingassák, vagy létre se hagyják jönni az egyének önazonosságát.

És itt most pontosítok: a korábban a munkához kapcsolódó identitásokat – melyek hierarchiába rendezték az egyes egyének identitáskészletének halmazát – helyettesítsék strukturálatlan, egymásnak ellentmondó elemeket tartalmazó, pillanatról pillanatra változó viszonyú ösztönelemekkel, a tudattalanból felszabadított részelemekkel. A Deleuze és Guattari (2009) által ez okból skizofrénnek nevezett személyiségek identitáselemei vulgáris kifejezéssel élve össze-vissza „lifegnek” azok tudatán.

És hogy tovább fokozzam: a neoliberális újkapitalizmusban a robotizáció következtében egy olyan tendencia érvényesül, hogy a gazdasági növekedés gyorsulása nem bővíti, ellenkezőleg, sok esetben csökkenti az elérhető munkahelyek számát. Ennek következtében egyre több a világban a „felesleges” ember, az olyan ember, akit már kizsákmányolni sem akar senki (Szalai, 2006, 2012). Legfeljebb leszerelésükre odalöknek nekik valami bullshit – tökéletesen felesleges – munkát (Graeber, 2020). Számukra már végképp csak az ösztönelemekből, tudattalan-elemekből barkácsolódó identitáslehetőség marad. De sokuk növekvő elszegényedése és vele elszigetelődése, így a fogyasztásuk, sőt életük tárgyi feltételeinek hiánya miatt gyakran még az sem.

Lust Iván (2002) szerint ugyanis ebben a rendszerben a pszichés egyensúlyt a szétszóródás (a „lifegés” – Sz. E.) technikai és társadalmi-kulturális lehetőségeinek folyamatos működése, működtetése biztosítja. „A multimédia üzemmódban elfojtás helyett csatornát váltunk” (i.m. 11. o.).

Lust utóbbi mondatát halvány feltételezésnek is felfoghatjuk: lelki egyensúlyunk ebben az „üzemmódban” valahogy mégis csak megőrizhető. A magam megközelítése és tények ennek ellentmondanak: ha létezik olyan, hogy emberi természet – márpedig szerintem igen –, akkor nem tételezhetjük fel, hogy az ember rugalmas alkalmazkodóképessége a végletekig fokozható, és sokáig meg tud lenni valós közösségek nélkül. Az ember ilyen körülmények között megbetegszik. Oliver James (2008) határozott összefüggést mutat ki a szorongás és a neoliberalizmus térnyerése között olyan országokban, mint az Egyesült Királyság, az USA és Ausztrália – és a perifériákon, félperifériákon még kritikusabb lehet a helyzet.

Mark Rice-Oxley szerint a rendelkezésre álló – szórványos – adatok alapján az a feltételezés ugyan nem igazolható, hogy a mentális betegségek a világban exponenciálisan, járványszerűen növekednének, mindazonáltal a fiatalok körében ugrásszerű az emelkedésük. Erről, pontosabban a fiatal felnőttek körében terjedő lelki bajról, a kiégésről számolt be, empirikus kutatásokra is támaszkodva nemrég Horváth Bence is.

Amikor pedig az emberek kiszolgáltatottsága, biztonság-és identitásvesztése, valamint elmagányosodása elér egy kritikus pontot, és tömegessé válik, nos, akkor létrejönnek a kapitalizmus autoriter fordulatának társadalomlélektani feltételei. A neoliberalizmus a pszichopolitika és identitáspolitika közvetítésével, megszüli az autoriter fordulat szubjektumait.

Az írás témájában fontos konzultációkat folytattam Bánki Györggyel, Éber Márk Áronnal, Fáber Ágostonnal, Gregor Anikóval és Papp Ábrissal. Nagyon köszönöm a segítségüket!