Szombaton a Kereszténydemokrata Unió (CDU) új elnököt választ. Az, hogy a választás kétszeri elhalasztása után az 1001 kongresszusi küldött kit fog megnevezni, nem csak Németország legnagyobb pártjának politikai irányvonalára lesz hatással.

A válságok összeérni látszanak.

Miután Olaszországban a napokban felbomlott a kormánykoalíció, s félő, a szélsőjobboldal újra hatalomra juthat, Franciaország pedig a legsötétebb hónapjait éli Emmanuel Macron munkásellenes és iszlamofób kormányzása alatt, a három meghatározó erejű európai állam közül egyedül Németország látszik tartani magát. Úgy-ahogy.

Németország a koronavírus-járvány miatt a második világháború óta nem tapasztalt visszaesést kénytelen elszenvedni. Ugyanakkor az egészségügyi válság és a járvány nyomán kialakult recesszió már egy régebben kezdődött hanyatlásra következett be: a statisztikai évkönyvek szerint már 2019-ben is minden hatodik német állampolgár a szegénységi küszöb alatt élt, a gyermekszegénység pedig példátlan méreteket öltött: 2,8 millió gyermek és fiatal felnőtt nélkülözött a járvány kitörése előtt.

Azonban Németországnak a gazdaságpolitikai problémák mellett egy még nagyobb kihívással kellett szembenéznie. A 2017-es német szövetségi választáson a harmadik legnagyobb párttá nőtt Alternatíva Németországért (AfD) valós fenyegetést jelentett és jelent a mai napig.

Noha a szélsőjobboldalnak a tartományi választásokon végül mégsem sikerült a féltnél is nagyobb befolyást szereznie, a megerősödése ahhoz vezetett, hogy az establishment megrendült és jobbra kezdett igazodni, a pártok pedig a szövetségi államtól a tartományokhoz fordultak.

A „multikulti” halott, jelezte maga Angela Merkel, a középszer kancellárja, amellyel nem mondott mást, mint hogy az a humánus válasz, amelyet Németország a meglévő társadalmi berendezkedés kereteit csakugyan feszegető 2015-ös menekültválságra adott, nem fog megismétlődni, a „menekültproblémát” pedig ki kell szervezni Európa (szögesdróttal megerősített) határain túlra. Legyen ennek az ára bármekkora nyomorúság és katasztrófa is.

A jobbra rendeződés, amely alól sem a Zöldek, sem pedig a Baloldali Párt (Die Linke) nem tudta kivonni magát (utóbbi ugyancsak menekültellenes húrokat kezdett el pengetni) a felszínen olyan politikai válságokhoz vezetett, mint például a jobboldali-liberális Thomas Kemmerich megválasztása, aki a saját pártja (FDP) mellett a CDU bizalmát élvezve tavaly februárban az AfD támogatásával lett 24 órára Türingia miniszterelnöke.

Ám nemcsak a felszínen látszódik sikertelennek a szélsőjobboldali hullám (amely közel sem pusztán az AfD-t jelenti) megállítása – az állam mélyén is példátlan átalakulások mentek végbe, amelynek az egyik legsötétebb eseménye kétségkívül Walter Lübcke CDU-politikus, hesseni államigazgatási vezető meggyilkolása volt, akinek azért kellett az életével fizetnie, mert támogatta a menekültek befogadását. Ismert továbbá, hogy a szélsőjobboldali paramilitáris szervezetek és az AfD megfigyelését Georg Maaßen, a titkosszolgálatok egykori vezetője évekig blokkolta, ahogyan az is kiderült, hogy a katonaság és a titkosszolgálatok soraiba több esetben is szélsőjobboldali kötődésű emberek jutottak meghatározó pozícióba (lásd például Franco A. esetét), vagy hogy neonácik egy felfegyverzett csoportja (Nordkreuz néven) a hatalom átvételére, s menekültek tömeges meggyilkolására készült.

Tehát a koronavírus-járvány közepén, a gazdasági és politikai válság mélypontján készül új elnököt választani a CDU, miután a türingiai botrányt követően lemondott tisztségéről Annegret Kramp-Karrenbauer.

A közvélemény-kutatások szerint a legesélyesebb jelölt Friedrich Merz, aki már közel ötven éve a CDU tagja, volt Európai Parlamenti képviselő, a CDU/CSU egykori frakcióvezetője, aki amellett, hogy az európai politika megannyi területén tűnt fel, különféle bankok és vállalatok és trösztök tanácsadójaként, igazgatói tanácsosaként, felügyelőbizottságának tagjaként milliárdokat keresett.

Egyszerre emlegetik őt úgy, mint aki a merkeli álmoskás politikát felrúgja, és aki a CDU-t visszavezeti a jobboldalra: neoliberális Voldemort, anti-Merkel, Dél-Vesztfália Donald Trumpja.

Kivált visszatetsző, hogy a tehetős politikus az elnökjelöltek vitájában a szociális ellátórendszer túlterhelődéséért a menekülteket tette felelőssé. A „bevándorlók” lusták, a munkanélküli segélyből élnek: üzente ezzel Merz – a túlságosan is jól ismert szélsőjobboldali elbeszélést követve.

Ugyanakkor Merz jól láthatóan a közepes párttá hanyatlott szociáldemokraták (SPD) helyett a Zöldekkel folytatná a közös kormányzást: már amennyiben szombaton a mérsékeltebb Armin Laschet, észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök és Norbert Röttgen, a Bundestag külügyi bizottságának vezetője helyett valóban őt fogja választani az 1001 kongresszusi küldött, ősszel pedig kancellárrá választják.

Hiszen hiába népszerű a CDU tagsága körében, egyáltalán nem biztos, hogy a küldöttek nem fogják úgy gondolni, hogy Merz a válságos időszakban túlzott kockázatot jelent a CDU-ra nézve.

A párt bizonytalanságát jelzi az is, hogy egyáltalán nem vehető biztosra, hogy a megválasztott pártelnök fog indulni a kancellári posztért is a szeptember 26-i választásokon.

Németország történelmi döntés előtt áll. Félelmeink megalapozottak.