A csóró, a prosti, a tolvaj: ezzel a címmel beszélgettünk nemrégiben a popkulturális roma reprezentációról négy társammal, akikkel júniusban megalapítottuk az Ame Panzh (magyarul Mi Öten) roma informális csoportot. Miután az amerikai Black Lives Matter tüntetések után azt láttuk, hogy Budapest belvárosában „cigánybűnözést” skandálva neonácik vonultak, a rendőrség közbeavatkozása és széleskörű társadalmi tiltakozás nélkül, eldöntöttük, hogy kéthetente a TV Baxtale közösségi média oldalon jelentkezünk, és aktuális közéleti eseményekre reagálunk, vagy csak kibeszéljük azokat a témákat, amelyekről már rég kellett volna nyilvánosan szót ejteni. A roma nők médiában való, előítéletességtől hemzsegő vagy szenzációhajhász szerepeltetése egy ezek közül.

David Attenborough: a roma nők élőhelye és életmódja

Az elmúlt időszakban egyre több szó van a klímaváltozásról, én is sok David Attenborough dokumentumfilmet néztem újra. Legutóbb az egyik jelenetnél beugrott egy talán szokatlan párhuzam is, amikor Attenborough megközelít egy bizonyos állatcsoportot és kielemzi természetes élőhelyüket és életmódjukat. Bevillant számos olyan cikk a közelmúltból, mely hasonlóan ír le minket, roma nőket. A különbség annyi, hogy a természettudós filmjeiben nem csak a levegőbe beszél, hanem tényeket közöl és közben méltósággal prezentálja filmjei alanyait. A Bien.hu-n nemrég megjelent, a roma származású nőkkel és társadalmi szerepükkel foglalkozó cikkel kapcsolatban ez nem mondható el.

A cikk amellett, hogy hamis állításokat közöl, és teljesen általánosító képet fest a roma nőkről, megfosztja őket méltóságuktól és rasszizmusával nagyon káros hatást kelt. Mivel ebben más médiumokkal is osztozik, érdemes foglalkozni vele. A cikk írója azt a több ezerszer lerágott csontot dobja be, miszerint a cigány nők az élénk színű ruhákat részesítik előnyben, ezeket előszeretettel hordják nagy arany karika fülbevalókkal, a család férfi tagjaihoz képest alárendeltként pozícionálják saját magukat, nem dolgoznak, még akkor sem, ha van rá lehetőségük, nem mennek egyedül utcára, főleg csapatban járnak, ha kell egymás gyerekét is megszoptatják, hangosan veszekednek stb.

A cikket most újra megnyitottam, és összefoglaltam magamnak David Attenborough stílusában: „Három cigány asszony jelenik meg a placcon, fajukra jellemzően kerülik a munkát, ehelyett csoportban járnak-kelnek. Az egyik kiskorú cigány nő, egyedének egyik jellegzetes példánya, karján ülő kölykével érkezik, majd bemegy a közeli üzletbe a faj fenntartásához szükséges eleség megvásárlása céljából. Addig picinyét a másik cigány asszonyra bízza, aki kint várja az üzlet előtt. Ekkor a kölyök felsír és a kedves nézők hihetetlen pillanatnak lehetnek szemtanúi, a másik cigány asszonyban anyai ösztönei felébrednek és megszoptatja az éppen fajfenntartási kötelezettségét ellátó cigány asszony picinyét. Hát nem csodálatos a természet és a benne élő emlősök egymás iránti empátiája?”

Ahogy erről több adásunkban is beszéltünk, ezek a tartalmak hamis képet mutatnak, és társadalmilag objektíve károsak. Emellett nagyon unalmas és fárasztó roma nőként hétről hétre hasonló sztereotip cikkeket olvasni, melyekben az újságírók teljes mértékben általánosító, kártékony „alkotásokat”, legyenek akár portrévideók vagy véleménycikkek, tesznek „közkinccsé”. Igen, unalmas.

Ugyanazokat a többségi előítéleteken alapuló ideákat halljuk, látjuk, olvassuk vissza még mindig.

Ilyen például a hosszú szoknyás, arany fukszos, sok gyerekes, igénytelen, koszos, fejkendős és esetleg fogatlan nő, alkoholista férjjel. Vagy biztos megvan a fiatal cigány lány: egzotikus, karcsú, barna bőrű csábító; vagy a gyorsan kapható, könnyű nőcske; vagy a naiv, buta, szűz cigánylány. Aztán van a misztikus vonal is: a jósnő, boszorkány, a veszélyes fekete démon. Ezek az utóbbiak inkább irodalmi megközelítésekből eredeztethetők, a cigány nők főként a romantika korában jelentek meg a 17-18. századi művészetekben. Mindenki ismeri a Notre-Dame-i toronyőr cigánylányát, Esmeraldát, a jószívű, naiv táncos lányt vagy Carment, a csábító, veszélyes és közben vallásos gaznőt. De a mai tömegkultúra is él ezzel az előítéletekre és hamis állításokra alapozó sztereotip reprezentációval: ott van még Szaffi is, vagy az Átok és Szerelem, a Brazilok, a Macskajaj…

Ezeknek az alkotásoknak szemléletformáló hatása van, funkciójuk az, hogy a társadalomban elfogadhatóvá tegyenek olyan, a romákat elnyomó, igazságtalan társadalmi struktúrákat, amelyeket nem fogadnánk el, ha a roma emberekhez nem a megszokott lealacsonyító képeket társítanánk. Tudat alatt egy-egy vers vagy mese morális tanulsága már kisgyermekkortól beleivódik a társadalom gondolat- és képzeletvilágába, így a sztereotip roma ábrázolások nagyon káros hatással vannak a roma közösségre, és a hétköznapokban a személyes életünkre is kihatnak.

Az, hogy milyen szerepben, helyzetben tüntet fel embereket, népcsoportokat, mire helyezi a fókuszt és mekkora szeletet, részt mutat meg a valóságból, illetve hogyan torzítja azt el, az alkotó döntése, amiért felelősséget kell vállalnia.

Erre a felelősségre hívtuk fel nemrégiben a Telex szerkesztőségének a figyelmét, amikor kritizáltuk a szendrői roma gyerekek lealacsonyító ábrázolását.

„A videó nemcsak ráerősít a romákkal kapcsolatos ellenérzésekre vagy épp szánalomra, hanem azt a tévképzetet is pártolja, mely szerint a romák immorális lények és velük bizony csak így lehet bánni. Az országban számos roma gyerekek oktatását célzó program működik, amelyek egyenrangú partnerként kezelik az abban résztvevőket, ezek mégsem kapnak médiafigyelmet, mert nem azt a narratívát erősítik, amely a műsorkészítők cigányokról alkotott elképzelését igazolja.”

Válaszként csak annyit kaptunk, hogy „a műfaji (illetve terjedelmi) korlátok miatt egész egyszerűen nem fért bele, hogy a társadalmi, oktatási és szociális rendszer hiányosságait, problémáit a maga mélységében feltárjuk, megmutassuk és reflektáljunk rá”. Most sem fért bele, ahogy sose szokott, pedig egy 15 perces anyagról beszélünk.

Dupla teher

Ahogy erről legutolsó Ame Panzh kibeszélőnkben is többen elmondjuk, mint minden nőnek, így a roma nőknek is meg kell küzdeniük a társadalom által kínált nemi szerepekkel. (Mielőtt néhányan a fekete-fehér világ alapelvén elkezdenének személyes sértettségüket érvekben kifejteni, ezzel nem azt állítom, hogy a férfiaknak nincsenek nehézségeik.) A nemi szerepek és a nemek közötti egyenlőtlenségek hosszan tartó nyomot hagytak a társadalmon, aminek erői fenn is tartják ezeket az egyenlőtlenségeket. Ami a nőknek jut:

évszázados elnyomás, egyenlő bánásmód és esélyek hiánya, a politikai, gazdasági, társadalmi életben való részvétel korlátozása, nemek között bérszakadék, mindennapos nőgyűlölet és nők elleni erőszak.

A gender vagyis társadalmi nem a társadalmi viszonyokban jön létre, az egyének biológiai neme alapján. Ezek a nemi szerepek berögzült keretekként, elvárásokként funkcionálnak. Hadd említsek pár sztereotípiákkal megerősített nemi szerepet: a születendő kislánynak rózsaszínt, a kisfiúnak kéket kell venni. A kisfiúnak kocsit, a kislánynak babát. A nők gyengébbek, a konyhában a helyük, háziasszonyként és gyereket nevelve. A férfiak pedig a kenyérkeresők, a védelmezők. A lányokat általában arra nevelik, hogy vágyakozzanak a házasságra, mert ezt elérni a legnagyobb eredmény az életükben, ezzel ellentétben a fiúkat nem nevelik ugyanerre, inkább karrierépítésre ösztönzik. A lányok sokszor versenytársaknak vannak nevelve és így is tekintenek egymásra. Viszont sajnos nem tudás alapon, hanem inkább a külsőre és a fiúk figyelmére fókuszálva. Ebből fakadóan a lányok sokáig rivalizálnak, megbélyegzik egymást és csak jó esetben kezdik el később kölcsönösen támogatni és bátorítani egymást.

A merev társadalmi szerepekből kilépni és ellenük menni nagy feladat és nagyon sokszor közösségünk, férfi- és nőtársaink által egyaránt megfogalmazott külsőnket, illetve belsőnket érintő kritikához, elítélő és lenéző pislantásokhoz, minősítő hozzászólásokhoz vezet: „Úristen, túl korai a gyereknek a bölcsőde. Rossz anya.”; „35 éves vagy és nincs még gyereked, neked lőttek. Karrierista, törtető ribi.” vagy „Hogy néz már ki az a nő, te jó ég, láttad milyen ruhát hord…?” blablabla. Ha amellett, hogy valaki nő, még valamilyen másik „csoportba” is tartozik, mondjuk roma, leszbikus vagy muszlim, vagy esetleg több elnyomott csoporthoz tartozik, akkor pedig nem csak egy helyről jön a nyomás és a rengeteg elvárás, hanem többrétűvé válik.

Ezek a nemi szerepek és elvárások a társadalmakkal együtt változnak is, gondoljunk csak arra, hogy a rózsaszín mint a piros, azaz a harc és háború színének enyhébb verziója korábban errefelé a férfiakhoz volt társítva, a fehér és kék pedig a lányokhoz, Szűz Mária miatt. A magassarkú cipőket is férfiaknak tervezték és sminket is férfiak hordtak először az egyiptomi kultúra részeként. És a crop topot, azaz haspólót is a férfiak viselték, az amerikai futballhoz kötődően. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy a nemek szerinti munkamegosztás, és az úgynevezett hagyományos nőies és férfias munkáknak is leágazóban van. Hiszen egyre több nőnek van lehetősége betörni a kereső-termelő munkaterületekre, illetve egyre több férfi veszi ki a részét a házimunkából és gyereknevelésből.

A változást sokban elősegíti a női szolidaritás, hogy felvegyük a kesztyűt, de a „sisterhood” eszméje, azaz nőtársaink kölcsönös támogatása sajnos ritkán van jelen. Emellett

fontos lenne, hogy minél több férfi támogassa a nők munkahelyi és otthoni egyenjogúságát, például azáltal, hogy szóvá teszi és elutasítja a szexista vicceket, a bérkülönbségből fakadó egyenlőtlenségeket, valamint kiáll a bántalmazott nők mellett és nem termeli újra a hagyományos férfi mintákat, viselkedésformákat.

A roma nők sztereotip ábrázolásának, és így társadalmi szerepük szimbolikus bebetonozásának fontos eleme az, hogy a nőt áldozatként mutatják be: gyakori toposz, hogy a roma nők a cigány közösségek patriarchális berendezkedésének elszenvedői. Ahogy azonban sem a munkanélküliség, szegénység, bűnözés és semelyik más társadalmi probléma nem etnicizálható, úgy a szexizmus sem kapcsolható egy-egy kisebbség kultúrájához.

A gyerekkortól kezdve mantrázott szerepkijelölésektől a roma közösségek sem mentesek, de az, ha még ezen felül egyéb többségi egyszerűsítő általánosításokkal is meg kell küzdenünk, nem segít rajtunk. Csak az egyszerűség kedvéért: nem, az alábbiak nem jellemzőek mind a kb. 800 ezer – 1 millió Magyarországon élő romára, és ezek közül az összes roma nőre:

• nem minden roma vallásos vagy spirituális;
• nincs a vérünkben a zene, nem velünk született adottságunk a tánc;
• nem rendeljük magunkat önszántunkból alá senkinek;
• nem muszáj fiatalon férjhez menjünk;
• nem minden roma nő hord aranyat;
• nem minden roma nő szereti a feltűnő színű ruhákat;
• nem minden roma nőnek van hosszú haja, nem minden roma barna bőrű;
• nem csak „elháljuk a házasságot”;
• nem minden roma nő őrizgeti a szüzességét a férjének;
• nem minden roma nő háztartásbeli;
• nem bók, ha azt halljuk, hogy milyen szépen, választékosan tudunk beszélni romaként.

Mit lehet tenni?

A cigánysággal kapcsolatos sztereotípiák és előítéletek kialakulásának és fenntartásának okai komplexek, de az egyik fő tényező mindenképp a média káros befolyása, mely a legritkább esetben mutat pozitív példákat, általában csak negatívan, sokszor bűnözőként, illetve nyomornegyedekben elő csoportként, áldozatként, elesettként ábrázolja a cigányokat. Ezzel nagyban meghatározza a társadalom cigányságról kialakított képét.

A mainstream, és főképp a bulvármédia felelősségét tovább erősíti, hogy miközben a romák is sokfélék, az emberek többsége a tévében vagy a bulvárlapokban a cigányság egy rétegével és egyfajta reprezentációjával, tagjával találkozik, amit személyes tapasztalatnak él meg és később erre alapozva általánosító következtetéseket, megállapításokat von le a csoport összes tagjára vonatkozóan.

Arra a tényre, hogy a bulvármédia nem a valóság tükre, hanem érdekei szerint torzítja azt, a legtöbb gyereket sem otthon, sem az iskolákban nem tanítják meg.

Ebben a társadalmi kontextusban fontos, hogy a média abból induljon ki, hogy a társadalom minden tagjának vannak előítéletei és sztereotipiái, a média munkatársainak is. Nagyon fontos a folyamatos önellenőrzés, önreflexió, és az, hogy a média dolgozói csakúgy, mint a társadalom minden tagja felismerjék és bevallják maguknak az előítéleteiket és próbálják meg kezelni őket, illetve tenni ellenük, ne pedig megsértődjenek vagy személyeskedésnek vegyék, ha valaki tudatukra hozza őket.

Ha véleményformáló erővel rendelkezünk, akkor használjuk ezt a fajta hatalmunkat a közvélemény formálására úgy, hogy minden témát alaposan megvizsgálunk, több nézőpontot felállítunk, ne adja isten akár a cikkünk, riportunk témájának több alanyát is bevonhatnánk, mielőtt akármit is napvilágra hozunk róluk. Legyen szó bármiről, ami romáknak és romákról szól – médiaprojektről vagy romákat célzó társadalmi kezdeményezésről – fontos az elejétől megszólítani és bevonni az adott helyzetről ismeretekkel rendelkező romákat egyenlő félként kezelve, a tervezés, a döntéshozás és a megvalósítás szintjén is. Nem elég egy darab cigány embert megkérdezni, hogy ne érje szó a ház elejét és ki lehessen pipálni ezt a pontot. Ne is csak TV-s roma közszereplőket, hanem romákat több területről, civil szervezeteket, aktivistákat, akár egyetemi hallgatókat vonjunk be. Nem ez volna – akár a médiában, akár a civil, vagy állami szektorban – a szakmai minimum? Na meg a fair eljárás? És akkor a „semmit rólunk, nélkülünk” sem válna egy elcsépelt klisévé.

Viszont egy utolsó kérdés még mindig maradt bennem: hányszor kell még ezt elmondani vagy leírni? Az elmúlt 10, 20, 30 évben és még kitudja hány évvel ezelőtt, már többen megfogalmazták ezt előttem. Most már tényleg itt lenne az ideje az önreflexiót gyakrabban használni, változtatni és cselekedni végre.

A civil társadalom azon szegmensének, amely a társadalmi egyenlőséget elvileg értéknek tartja, támogatnia kellene az erőforrás nélküli alulról jövő kezdeményezéseket, platformokat. Ebben a független médiának, véleményformálóknak nagy szerepe kellene legyen.

És fontos lenne a roma gondolkodók, civilek, aktivisták hangjának és véleményének nagyobb teret és láthatóságot adni a mainstream médiában, tévében és közösségi médiában is.

A roma nők természetes élőhelyéről és életmódjáról meg még annyit, hogy a roma nők, a romák egy heterogén csoport, különböző individuumok alkotják. Egyének, akiknek más-más világszemlélete, élethelyzete, illetve öntudata van. Csakúgy, mint a macskaféléknek. David Attenborough-nál maradva az emlősök csoportjába tartoznak, de ebbe a kategóriába sorolható a házi cica és a fekete párduc is. Így talán könnyebben értelmezhető mindenki számára.